A rajz mindig is egy fontos szerepet töltött be az életemben. Rajzoltam amikor kicsi voltam, és már akkor is valamennyivel fejlettebben, mint a velem egykorú gyerekek. Aztán általános iskolában anyáék rajzszakkörre járattak, amit bár valamiért sosem szerettem, minden péntek délután eljártam és az ottani rajzolásra áldoztam a szabadidőmet. Ahogy viszont gimnazista lettem és az időm háromnegyedét a tanulás töltötte ki, maradt a firkálgatás, illetve, ha néha-néha úgy adódott az alkalom, akkor egy komolyabb alkotás elkészítésére is volt erőm hétvégente. Ezért van az a régi, megviseltes noteszom tele megannyi féle firkával. Ha egy ceruza akadt a kezembe, mindenki tudta, hogy azonnal hasznát is veszem annak.

Így amikor Daylin lepakolja az ölembe az iPadjét, pár perc múlva már unottan rajzolgatok a képernyőre, egy ahhoz hozzátartozó túlfejlesztett kütyüvel, miközben egy kényelmetlen fából készült padon ülök, és várakozok. Mondjuk, hogy éppen mire, azt most én se tudom.

Anya és Nikki csillogó szemekkel tipegnek Daylin és a rendezvényszervező csajszi után, míg apa és Dominic már kissé unva a banánt ácsorognak az egyik oldalon és valamit diskurálnak. Harry most kivételesen megúszta ezt a jó kis családiprogramot, amire amúgy Day mindenkit elrángatott. Elhozott minket az esküvőjének helyszínére, ami London külvárosának az attól is távolibb pontján helyezkedik el. A nővérem komolyan vette azt, amikor kijelentette nekünk, hogy belevon minket mindenféle olyan szervezésbe, amihez nekünk is közünk lesz a nagy napon. Ez esetben, a helyszín megnézése, hisz azért csak itt fogunk felönteni a garatra. Legalábbis én mindenféleképpen. Nos, mint mondtam, csak a legjobb barátom úszta meg a mai napot, így itt van Paddy és Sam is, akik valahol már kint, a felépített sátron kívül mászkálhatnak, jó távol Day-től. Ha már szabadulni nem tudnak, legalább megpróbálnak minél távolabb kerülni attól, hogy a nővérem belevonja bármibe is őket.

És aztán itt van Tom is, aki a terem kellős közepén áll, a füléhez szorítva a telefonját. A fiú egy fehér pólót visel, amire ráhúzott egy vastag fekete dzsekit, hisz most már Londonba is beköszöntött a rossz idő. Nem mintha amúgy eddig nem esett volna majdnem mindennap az eső. Na mindegy. A gatya, amit visel, új lehet, mert még egyszer sem láttam rajta. Az oka, hogy ilyen részletesen kielemeztem a kinézetét az elmúlt percekben, igazából csak annyi, hogy mióta ő már majdnem negyedórája csak telefonál, addig én Daylin jegyzettömbjébe Tom-ot kezdtem lefirkantani unalmamban. Már sikeresen le is rajzoltam az arcát, most kezdek neki a hajának. Óvatosan pillantgatok fel rá, hogy lemásolhassam a barna tincseinek vonalát a képernyőre. Hirtelen a hajába túr, ezzel megrontva az eddigi alapokat, amiket megrajzoltam. Morgok egy kicsit, de folytatom a munkát. Kiradírozok egy hibát, majd, amikor újra felpillantanék sunyiban Tom-ra, már nem áll ott ahol az előbb.

- Mit csinálsz? – kérdi, ahogyan a semmiből ül le mellém a padra. – Hamarosan indulnunk kell a dokihoz.

Megrettenek, gyorsan lezárom Day iPadjét oldalt és lefőve kapom a fejemet a kényelmesen elhelyezkedett fiúra. Remegő kézzel illesztem a készülék oldalához a tollat, és csak reménykedni tudok, hogy nem buktam le. Ha Tom megtudná, hogy őt rajzolgattam az imént, akkor az elkövetkezendő hetekben folyamatosan hallgathatnám tőle.

- Semmit – vágom rá pár másodpercnyi hezitálás után.

- Dawn! – hasít bele hirtelen a levegőbe Day hangja, ezzel felrázva engem az előbb történtekből. – Add azt ide! – tipeg elénk, a kezeit felém nyújtva, hogy adjam vissza neki a tulajdonát. – Meg kell néznem, hogy hány luficsokrot rendeltem, mert lehet nem lesz elég a teremhez.

Tom halkan elröhögi magát mellettem. Fél szemmel látom, ahogyan lejjebb csúszik a padon és karbatett kézzel, széttett lábakkal szórakozik a helyzeten.

Bólintok és visszaadom Day-nek az iPadet. Premier plánban nézem végig, ahogy a lány előttem állva oldja fel a képernyőt és a szemei elé ötlik a Tomról készült rajzom. Szinte látom, ahogy a szemei kikerekednek, majd résnyire összehúzza őket. Felnéz a képernyőből, egyenesen rám, aztán Tomra esik a pillantása... utána megint engem szuggerál.

Láthatatlanban rázom meg a fejemet, hogy egy szót se szóljon, különben ordítani fogok.

- Day nekünk mindjárt mennünk kell – terelem a témát.

Day hümmög egyet.

- Menjetek – mondja végül, ahogyan el kezd pötyögni, hogy lecsekkolja hány luficsokrot rendelt az esküvőre.

- Jól vagy, Day? Minden rendben? Nem vagy esetleg beteg? – záporoznak a kérdések Tomból, miután a nővérem minden kifaggatás nélkül engedett minket az utunkra. Hamarabb is csinálhattuk volna ezt, megspórolhattunk volna magunknak egy fél napot.

Day értetlen arccal néz rá a fiúra. Bár ő nem érti a kérdéssorozat okát, én tisztában vagyok vele, emiatt elnevetem magam.

- Meg se kérdezed, hogy hova megyünk? – vonom fel a szemöldökeimet.

- Annyira nem izgat.

- Nem? – kérdi Tom.

- Nem – rázza a fejét Day.

- Lázas vagy? – pattanok fel rájátszva a szerepemre, és a lány homlokára simítom a kezem.

- Hagyjátok már abba – mordul ránk. – Menjetek, ahova menni akartok, amúgy sem csináltatok semmi érdemlegeset – magyarázza.

A terem másik végéből Tom apja szólal fel felháborodva.

- Mi miért nem mehetünk el?

- Mert rátok szükségem van! – ordít vissza Day.

- Mi sem csinálunk semmi érdemlegeset – panaszkodik most már apa is. Szórakozva figyelem a kialakult helyzetet.

- Dawn, nem akartok végre elindulni? – mered rám a nagy zöld szemeivel, én pedig köhintve bólintok.

Tomra nézek, ezzel tudatva vele, hogy indulás van. Veszi az adást, kikapja a farmerja zsebéből a kocsikulcsát, majd megforgatva az ujjai között, kikerül és elindul a sátor kijáratához. Lassan lépkedve követem az útját miközben figyelmesen pásztázom át a helyet. Igazából belülről meg sem lehet mondani, hogy egy sátorban vagyunk, teljesen olyan mintha egy luxus épület főtermében vonulnék végig.

Kilépve a szabad levegőre, összehúzom magamon a kabátom és kívülről is rendesen átvizslatom a helyet. Szinte biztos voltam benne, hogy Day egy kastélyt fog kibérelni az esküvőjükre, szóval most meg vagyok lepődve. Minden olyan hangulatos. A bézs színű sátrat nagy törzsű, lelógó gallyas fák keresztezik. Majdnem minden sarkán díszeleg egy, ezzel egy merengő hangulatot keltve az emberben. Észre sem veszem, hogy megtorpanok, teljesen elveszek a hely csodájában. Egy reszketeg sóhaj csúszik ki az ajkaimon keresztül, majd észhez kapok és gyorsan Tom irányába fordulok, aki valószínűleg már a parkolóban ül a kocsijában és idegesen várakozik rám.

De nem. A fiú a macskakövesút végén áll és zsebre vágott kezekkel, szótlanul várja, hogy újra elinduljak felé. Magamban megmosolygom a helyzetet és ismét útnak eredek.

Nem sokkal rá mellé is érek, így már ismét kettesben sétálunk a kocsija felé. Amikor beszállunk, akkor kezd el szemerkélni az eső, a távolban pedig villámokat szór az ég. Megrezzenek. Ha valaki ismer, az tudja, hogy szörnyen utálom a viharokat. Állítólag nem mondtak mára akkora felhőszakadást, így ebbe a reményfonálba kapaszkodva hagyom ellazulni magam Tom Jeepjének anyósülésén.

Mivel London legszéléről indulunk a belváros felé, ahol Dr. Bowden rendelője van, a monoton útnak köszönhetően, az első tíz perc kocsikázás után, lehunyom a szemeimet és könnyen álomba is szenderülök.

Nem tudom, hogy mennyi idő lehet összesen az út, de én halkan szuszogva töltöm el azokat a perceket a vezetőülésben elhelyezkedő Tom mellett.

- Megérkeztünk – suttogja egy hang, nem sokkal azután, hogy leáll a motor, nekem pedig olyan érzésem van, mintha csak öt percet aludtam volna. – Elle!

Tom hosszú ujjai elseprik az arcomba hulló hajamat és a jobb fülem mögé tűri az elkószált tincseket. Ahogy az ujjbegyei végigszántják az arcomat, a szemeim kipattannak és Tom is elrántja a kezét.

- Mennyit aludtam?

- Negyven percet biztos – válaszolja. – Hamarosan kezdődik a dilidokis óránk – tájékoztat meglepően kedves hangszínnel.

Nem válaszolok, csak bólintok egy aprót, majd kissé kinyújtózkodva, kipattanok a kocsiból. Mivel lábaim elzsibbadtak miközben aludtam, így sajgó végtagokkal sétálok az ajtóhoz. Tom hamar beér, a kezét a derekamra rakja, majd lejjebb hajol hozzám, hogy a fülembe suttoghasson.

- Látom nehézkesen megy a sétálás.

- Elzsibbadtak a lábaim – vágom rá, ezzel bevédve magam. Olyan mintha ezer tűt szurkálna valaki a lábamba megállás nélkül.

- A Dr. Bowden meg majd azt hiszi, hogy más miatt nem tudsz járni – szorít rá a derekamra.

Hirtelen megfagy közöttünk a levegő.

A szívem nagyot dobban és akármennyire nem akarom, valamiért mégis lejátszódik egy jelenet a fejemben. Egy olyan jelenet, aminek rohadtul nem lenne helye a fejemben.

Megköszörülöm a torkomat és inkább úgy döntök, hogy nem reagálok Tom kijelentésére. Belököm az ajtót, majd belépünk Mary rendelőjébe, ahol a nő már mosolygós arccal fogad minket.

Beljebb tessékel minket, mi pedig elfoglaljuk a szokásos helyünket a bársony kanapén.

- Összeírtátok azokat az eseményeket, amiket nem értetek, hogy miképp történtek, amikor még nem voltatok egy pár? – huppan le a forgós székébe a doktornő, majd leveszi a szemüvegét az orráról és feltolja a feje tetejére.

- Én nem – rázza meg a fejét Tom.

- Az a helyzet, hogy én se – válaszolok őszintén.

Az igazság viszont az, hogy én elkezdtem leírni az egyik este. Csak aztán tudatosítottam magamban, hogy ez Jenna és Bruce órája, nem pedig az enyém és Tom-é, szóval összegyűrtem a félig teleírt lapot és kihajítottam a kukába, Easton levele mellé.

- Akkor ezt majd későbbre hagyjuk – biccent Mary, majd lefirkant valamit a füzetébe. – Igazából sejtettem, hogy ez lesz, szóval összeírtam nektek kérdéseket és most azokkal fogunk foglalkozni.

Mary a háta mögé nyúl, ahonnan elővesz egy kisebb köteg papírfecnit és lerakja az előttünk lévő kis asztalra.

- Megkérnélek Jenna, hogy húzz egy lapot és a rajta szereplő kérdést, tedd fel Bruce-nak!

Vonakodva, de teljesítem a feladatot és húzok egy lapot. Megfordítom és alaposan elolvasom a kérdést, majd Tom-ra emelem a tekintetemet.

- Te hogyan definiálnád a megcsalást?

Látom Tom-on, hogy most ehhez rohadtul nincs kedve, de alkalmazkodik a helyzethez és átgondolva a választ, megszólal.

- Nekem már az is megcsalásnak számít, ha az esetleges párom egy másik férfival kezdene el beszélgetni.

Felhorkantok.

- Mi a baj, Jenna? – kérdi Mary, rám pillantva.

- Ja, semmi – legyintek. – Csak én úgy tudom, hogy Bruce az összes gimis barátnőjét megcsalta, ezért nekem fura ez a válasz.

- Azért ez nem teljesen igaz – kontráz rá Tom, én pedig a szemeimet forgatom.

- Jenna, te miért gondolod ezt másképp?

- Mert annyi nője volt, hogy már nekem fájt, ahogyan azoknak a szerencsétlen lányoknak összetörte a szívét. Amikor Oliviánál voltam, nem egyszer láttam, ahogyan Bruce szobájából sírva jönnek ki a lányok.

- Ezért híresztelte, hogy megcsaltam az egyiket, holott ennek köze sem volt az igazsághoz – morogja mellettem Tom. – Csak szakítottam velük, de megcsalni soha nem csaltam meg senkit.

- Értem – bólogat Dr. Bowden. – Jenna, miért híresztelted, hogy Bruce megcsalta a barátnőjét, ha ez nem volt igaz?

- Akkor tette tönkre a tizenhatodik szülinapom és semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy Bruce is szarul érezze magát, ne csak én – magyarázom.

Kis taknyos tizenhat éves voltam és akkor jó ötletnek tűnt, hogy megkeserítem egy picit Tom életét azzal, hogy szétkürtölöm, hogy megcsalta a kilencedikes Gaby-t egy évfolyamtársával. Most már nem csinálnék ilyet, még féltékenykedésből sem.

Mary bólint, majd megkéri Tom-ot, hogy húzzon egy újabb kérdést.

- Van olyan, amit titkolsz előlem? – pillant rám a fiú.

- Nem – válaszolok kimérten, miközben ismét tudatosítom magamban, hogy Jennaként kell viselkednem. Ha Dawnként lennék itt, a válaszom valószínűleg egy igen lenne.

Megint én húzok lapot.

- Mit gondolsz egy közös barátunk párkapcsolatáról? – olvasom fel.

- Van egy közös barátunk, aki most fog házasodni – mondja Tom, ezzel felvezetve Day kapcsolatát. – Szerintem összeillenek és tartós, hosszú házasságuk lesz. Viszont nem lennék a srác helyében, a mennyasszony nagyon akaratos tud lenni.

- Hivatalosak vagytok erre az esküvőre?

- Igen – veszem át a szót. – Novemberben lesz.

- Az nemsokára itt van – mosolyog ránk Mary. – Három hét – pillant a naptárjára, ami a szoba egyik falán lóg. – Várjátok?

- Nem – vágja rá Tom.

- Néha igen, főleg, hogy én leszek a mennyasszony tanúja – mondom miközben egy halvány mosoly kúszik az arcomra.

- Húzhatok? – kérdi Tom unottan, majd megvárva Mary válaszát, kihúz egy újabb lapot. – Mi az oka, hogy nem működött a legutolsó párkapcsolatod? Ez mégis milyen kérdés? – ráncolja a homlokát Tom.

- Jenna, volt Bruce előtt kapcsolatod? – fordul felém a doki.

- Igen – felelem.

- Akkor tudsz válaszolni a kérdésre, nem?

- Ööö, igen, gondolom – makogom.

Tomra nézek, aki alig észrevehetően, de megrázza a fejét. Most nem tudom, hogy azt akarja, hogy ne az igazat mondjam, vagy azt, hogyha nem akarok, akkor ne válaszoljak.

Végül az igazat mondom.

- Volt egy hosszú kapcsolatom Bruce előtt, de a srác megcsalt, ezért lett vége.

- Mély nyomot hagyott benned? – fürkészi az arcomat Mary. Látom az arcán, hogy sajnál. Utálom, ha sajnálnak.

- Nem tudom – vonom meg hanyagul a vállaimat. – Lehet. Fájt nagyon. Megalázva éreztem magam.

- Szerinted ez a seb, hatással lehet a Bruce-al való kapcsolatodra?

- Nem hinném – hümmögöm.

- Jó, nem faggatlak tovább ígérem – kuncog fel Mary, majd megkér, hogy húzzak lapot.

- Mi a legkedvesebb emléked rólam? – olvasom fel hangosan a papírfecnin szereplő gyöngybetűkkel leírt kérdést.

- Legkedvesebb emlékem? – kérdez vissza Tom.

Idegesen összeszorítom az ajkaimat, és inkább elvezetem más merre a tekintetemet. Nem akarok Tom-ra nézni, akkor sem, ha az igazat mondja, akkor sem, ha kamuzik. Összefonom a kezeimet magam előtt és nézelődve hallgatom a fiú válaszát.

- Volt egy időszak, amikor nem veszekedtünk annyit Jennával. Ezt az időszakot zárta le a sulis végzős bál, ahova a húgom és Jenna eljöttek, mert akkoriban Jenna randizott egy haverommal, így az ő párja volt Jenna.

A giminkben, minden évben szerveztek a végzősöknek egy bált, ahova csak a tizenkettedikesek voltak hivatalosak, illetve azok a diákok, akiket valamelyik végzős meghívott. Harry kikönyörgött egy meghívót Tom-tól, én pedig akkor randizgattam egy sráccal, így én miatta tudtam elmenni. Kamu, hogy a haverja volt Tomnak, hiszen egyenesen gyűlölték egymást.

- Zavart téged, hogy a barátoddal megy Jenna a bálba? – kérdi Dr. Bowden.

- Nem – rázza meg a fejét Tom. – Csak idegesített, hogy egy idiótával megy, ahelyett, hogy valami normálisabb faszit is kifoghatott volna magának.

- És miért ez a legkedvesebb élményed?

- Már nagyban tartott a bál, amikor ez a gyerek lelépett egy másik csajjal Jenna szeme láttára. Minden évben megtartottak egy táncot, pontban éjfélkor, ami a sulink hülye babonája szerint, szerencsét hozott a végzősöknek az érettségihez – meséli tovább Tom. – Felkértem Jennát táncolni, hogy ne álldogáljon ott egyedül.

Harry eltűnt, én pedig idegesen írogattam neki, hogy azonnal jöjjön vissza hozzám, mert egyedül maradtam. Ez a rohadt Chester, legszívesebben megrúgtam volna, amiért ott hagyott. Ehelyett ott álltam teljesen egyedül, azon gondolkodva, hogy haza megyek és inkább alszok egyet, betemetve magam a takaróm alá. Éppen, hogy elraktam a telefonomat a táskámba, amikor Tom állt meg velem szemben. A tömeg párokba rendeződött és az egyik főszervező felkonferálta az est fénypontját: a táncot. Amit annyira vártam, hogy letáncolhassam Chesterrel. Kapja be!

- Mit akarsz? – dörrentem rá Tomra, aki elröhögte magát.

Ideges voltam és nem akartam beégni Tom előtt, hogy lepattintott a párom. Mondjuk, eléggé nyilvánvaló volt, hogy ez történt.

- Egy táncot – válaszolt, nekem pedig elállt a szavam. Ha akartam, se tudtam volna flegmán lereagálni ezt a kijelentést. Tom Holland táncolni akart velem, erre, hogy mond nemet az ember?

- Most szívatsz – nyögtem ki végül.

- Az a baromarc itt hagyott, láttam, ahogyan lelépett egy szőke libával, Harry pedig már táncol valakivel – biccentett a tömeg felé. – Hallottam, mennyire vártad ezt a rohadt táncot, szóval utoljára ajánlom fel magam. Akarsz táncolni? – nyújtotta felé a kezét, én pedig válaszként, belecsúsztattam a tenyeremet az övébe.

- Ez nagyon aranyos – kuncog fel Mary, ezzel kirángatva engem a visszaemlékezésemből. A dokinő boldogan irkál a füzetébe, de hogy mit, arról fogalmam sincsen. Legszívesebben kitépném onnan azt a füzetet és elolvasnék minden egyes sort, amit az eddigi három óránk alatt leírt. – Mára viszont ennyire telt, csütörtökön várlak titeket, ugyanebben az időpontban.

- Rendben – szólalok meg bólintva, majd felpattanok a kanapéról és elköszönve Dr. Bowdentől, amilyen gyorsan csak tudok, kisétálok a rendelőből.

Már a kocsinál ácsorgok, amikor Tom végre beér. Kinyitja az autót, én pedig azonnal beülök. Tom követi a példámat, elhelyezkedik a vezetőülésben, majd gyújtást ad a motorra. Elindulunk az autóval, a fiú jobbra kanyarodik és a külváros főútját célozza meg, hogy elkerüljük a belvárosi dugókat. Mint mindig, most is csendben hallgatjuk a halkan szóló rádiót a kocsiban. Minden egyes dilidokis óra után magunkba temetkezünk és agyalunk. Legalábbis én mindig ezt teszem.

Ám amikor Tom a főúton hirtelen elrántja a kormányt jobb oldalra, és lekanyarodva döcögünk az autóval egy földúton, akkor akaratlanul hagyom abba az agyalást. A homlokomat ráncolva nézem, ahogyan Tom leállítja a motort és minden szó nélkül száll ki az utastérből, ott hagyva engem egyedül a kocsiban. Már lemenőben van a Nap, ami narancssárgán világítja meg a talajt, sehol sincs már jele a két órával ezelőtti kezdődő viharnak. Körbenézek, akkor veszem észre, hogy valami fából készült bódé áll a jobb oldalt, előtte padokkal. A bódén nagy betűkkel díszeleg, hogy EPER KAPHATÓ, de a hely zárva. Bár kissé elhagyatottnak tűnik itt minden, mégis van egy világítós gömbökkel teli hosszú zsinór, ami a bódétól egészen a bal oldalt lévő fáig tart, ugyanis ahhoz van hozzá kötve.

Nem sokáig tanulmányozom a helyet, ahol megálltunk, ugyanis realizálnom kell a helyzetet és azt, hogy Tom nem normális. A kocsitól pár méterre áll, hátat fordítva nekem és zsebre dugott kézzel kémleli a Napot.

Kiszállok a kocsiból és mellé sétálok. Mielőtt bármit is mondhatnék, legnagyobb meglepetésemre, ő szólal meg elsőként.

- Neked nem jelentett semmit az a tánc, ugye?

Jézusom! Hirtelen nem is jutok szóhoz, ahogyan értelmezem Tom-ot és eljut az agyamig, hogy miképp beszél most hozzám. Ezt az oldalát még sosem mutatta felém és ez megrémiszt.

- Mert neked jelentett? – bújok ki a kérdése alól egy visszakérdezéssel.

Nem válaszol.

- Jól esett, hogy törődtél velem – adom be végül a derekam. – Ha akkor nem jössz oda, valószínűleg haza megyek. De most miért olyan fontos ez, Tom? Rég volt, azóta már eltelt jó pár év.

- Nem fontos.

- Mégis valamiért megkérdezted – pillantok rá.

Ahogy Tom Holland arcát beragyogja a narancssárgás fény, egy gombóc keletkezik a torkomba. Oldalról tanulmányozom a fiút, amikor felém fordul, a szemeimbe nézve közelebb lép hozzám és két keze közé veszi az arcomat.

A szívem nagyot dobban az érintése hatására, ami után hevesen zakatolni kezd a mellkasomban. Ha most megcsókol, akkor biztos, hogy szívrohamot kapok. Szótlanul nézzük egymást, miközben a tenyere kellemesen simul a bőrömhöz. Beszívom az alsó ajkam, talán már éppen, hogy megtörnék annak érdekében, hogy én csókolhassam meg Tom-ot, de a telefonom csengőhangja ezt az alkalmat találja a legmegfelelőbbnek, hogy megszakítsa a pillanatot.

Tom elenged, én pedig csalódottan felsóhajtok.

Nagy nehezen kihalászom a farmerom zsebéből a rikácsoló telefonomat, aminek a képernyőjén egy ismeretlen szám díszeleg. Vonakodva, de felveszem.

- Haló, tessék?

- Dawnyelle Quinn O'Connor? – szólal fel egy mély hang a telefon másik végéről.

- Igen, én lennék az.

- Szuper, jó estét Ms. O'Connor! – köszön most már egy kedvesebb hangnemben a férfi. – Sajnálom, hogy az esti órákban zargatom. A Stanfordról hívom Önt, a hiányzásaival kapcsolatosan.

Oh, a francba!