2021. május 12.
London,
Egyesült Királyság

A szerelem csak egy szó, egészen addig a pillanatig, míg valaki nem tölti meg számunkra tartalommal. A szerelem, az egy megmagyarázhatatlan érzés, ami csak akkor nyer értelmet, hogyha valaki megmutatja nekünk, milyen is igazán szerelemből szeretni. A szerelmet érezni fogjuk. Tudni fogjuk, hogy jelen van, akarva, vagy akaratlanul is, hiszen villámcsapásként érkezik az életünkbe, minden előjel nélkül. Tökéletes lesz. Legalábbis annak fogjuk érezni. A nagy okosok azt mondják, hogy az életünk során három nagy, igazán meghatározó és jelentőségteljes szerelem van. Három szerelem, amit sosem fogunk elfelejteni. Három szerelem, ami mellett minden más el fog törpülni, közöttük a jelentéktelen románcok is.

Elsőként emlegetik a gyerekszerelmet, ami általában a középiskolában kezdődik, és ez valóra is váltja a tinédzser álmainkat és elképzeléseinket. Olyan mintha egy mesében élnénk, mindent egy bizonyos, sokszor emlegetett rózsaszín köd mögül látunk, és úgy érezzük, hogy ez az érzés sosem fog elmúlni, ez örökre szól. Elhisszük, hogy ő az egyetlen ember, akit életünk végéig szeretni fogunk, ő az, aki a nagy könyvben meg volt nekünk írva, még akkor is, ha milliónyi hibája van, de ezeket a hibákat egytől-egyig szeretjük benne.

Sokan úgy gondolják, hogy a második szerelem viharos, fájdalmas, és tele van drámával. Ebből a szerelemből tanulunk a legtöbbet, és sokat fejlődünk személyiségileg. Megtanuljuk milyen egy rendes, komoly párkapcsolatban élni. Átéljük a fájdalmat, a csalódást és a veszteséget, amit egymásban okozunk. Legalábbis ezt mondják. Tény és való, hogy ez a szerelem az, ahol már együttes erővel, ketten kell a problémákon dolgozni, hogy azok megoldódjanak. Épp ezért is érződik ez a kapcsolat igazinak. A második szerelemnél tapasztaljuk meg azt, hogy mi is az, amit igazán szeretnénk a másik féltől, és mit várunk el az adott kapcsolattól.

És végül, a mindenható harmadik szerelem, ami egyes cikklapok szerint, az a szerelem az életünkben, ami váratlanul jön, és egy olyan emberrel hoz össze minket a sors, ami eddig ellentmondott az elvárásainknak. Ez az, ami kérdés nélkül dönt le minket a lábunkról, gondolkodni sem tudunk normálisan, és egy megmagyarázhatatlan érzés leng körbe minket, amit még az előző kettő kapcsolatunknál sem tapasztaltunk. Azt mondják, ez az a szerelem, ami örökre szól. Ennél már tudjuk, hogy mit akarunk a másiktól, hiszen már sikerült megtapasztalnunk, hogy mi az, ami nekünk jó. Tudjuk azt, hogy mire van szükségünk a partnerünktől, és ha szerencsések vagyunk, akkor a párunk is ugyanolyan harmonikusnak gondolja a kapcsolatunkat, mint mi.

És hogy mi a közös ezekben? Az, hogy ez mind egy nagy baromság.

Persze, mielőtt megköveznétek, nyilvánvaló, hogy van benne igazság, hisz nem véletlenül írnak róla ennyit az emberek. Viszont nem gondolom, hogy három meghatározó szerelmünk lenne az életünkben, de ha még véletlen így is lenne, az sem biztos, hogy ezek pontosan így vannak előírva. Az első szerelem ugyan tényleg erőteljes, viszont az is ugyanúgy fájdalmas tud lenni, mint akármelyik másik, attól függetlenül, hogy állítólag egy tündérmesében kéne érezni magunkat. Nagyon kétlem, hogy a második szerelemnek csak is fájdalommal és csalódással kéne járnia, hogy ezek a sérelmek alakítsanak bennünket, és felkészítsenek minket a nagy Ő-re. Mint már említettem, baromság. Valakinek akár hat-hét igaz szerelme volt az élete során, és itt még a kisebb románcokat bele sem számoltam. Az én esetemben, ez kettőre redukálódott. Én megtaláltam a nagy Őt másodjára, és talán ki is jelenthetem, hogy boldogabb most nem is lehetnék. Amiben pedig biztos vagyok, hogy nem lesz harmadik nagy szerelem az életemben.

Húsz éves voltam, amikor az első szemeszterben megismertem Eastont a Stanfordon, és ha nem is első látásra, de beleszerettem. Totálisan. Habár az első szerelmem elég mély sebeket hagyott bennem, és nehéz volt megbíznom Eastonben, ahhoz képest elég hamar beleitta magát a gondolataimba, és sikerült elnyernie a bizalmamat. Fél évig csak randizgattunk, hisz nem voltam hajlandó kapcsolatra bírni magam. Azzal a fogadalmammal mentem el Londonból, Amerikába, hogy az egyetem alatt csak a tanulmányaimra fogok koncentrálni. Ekkor dobott fejbe véletlen Easton egy kemény kosárlabdával az egyetem campusán, amivel elkezdődött a mi történetünk.

Azóta már két év is eltelt, és belőlem hivatalosan is mennyasszony lett. Mondjuk ez még nagyon friss dolog, még rajtunk és Easton családján kívül senki sem tud róla.

- Kérjük kedves utasainkat, hogy kapcsolják be öveiket, ugyanis a leszállást perceken belül megkezdjük! – cseng fel az ismerős női hang a repülőn ülve, én pedig automatikusan kirántom a fülemből a fülhallgatóimat, amikből eddig halkan szóltak a kedvenc zenéim, a telefonomon pedig bezárom a jegyzeteket, amibe az előbb irkáltam, majd becsatolom az övemet. Hátradöntve a fejemet várom, hogy végre földet érjünk, mivel már eléggé elültem a fenekemet ezalatt a hét hosszadalmas óra alatt. Ásítok egyet, szerencsére még a fülem is kidugul, miközben a gyűrűsujjamon lévő gyűrűt birizgálom.

Harminc perc múlva már a bőröndömmel a kezemben sétálok át a repülőtéren, miközben a szemeimmel folyamatosan a legjobb barátom ismerős arcát keresem. Aztán meglátom a nevemet egy kartontáblára felírva kusza betűkkel, ami alatt egy aprócska mondat ékeskedik.

"DAWNYELLE. Stanfordos elit majdnem nővérem, üdv újra itthon!"

Szinte azonnal el is mosolyodok a helyzeten, ahogy végigfuttatom a szemeimet a sorokon. Gondolhattam volna, hogy Harry megint alkotni fog valamit. Legutóbb tíz szívecske alakú vörös lufival várt az emberek között, amikre a nevem volt ugyanígy felírva.

Amikor odaérek hozzá, eldobom a bőröndömet, hogy szorosan magamhoz ölelhessem a barna hajú fiút, akit lassan már fél éve, hogy nem láttam. Egyfajta megkönnyebbülés lesz úrrá rajtam, amikor Harry karjai körém fonódnak. Megfogadtam, hogy nem fogok sírni, és ehhez tartom is magam.

- Harry, ugye azt tudod, hogy még csak egy évvel sem vagyok nálad idősebb? – motyogom a nyakába, mire elenged, így végre bele tudok nézni a szemeibe.

Harry egy igazán helyes srác. A gimiben a lányok odáig, s vissza voltak érte, amit nem győzött felhasználni a javára. Habár a szüleink sokáig azt hitték, hogy mi később összeházasodva fogjuk felnevelni a gyerekeinket egy nagy kertes házban London közepén, a legnagyobb szomorúságukra be kellett látniuk, hogy közöttünk sosem fog barátságnál több kialakulni. Míg ezt a család nagy nehezen el is fogatta, az osztálytársaink már kevésbé tettek így. Harry első barátnője azért szakított a fiúval, mert sokat lógtam náluk. Nem értette meg, hogy Harry-re barátként tekintek, és azt se fogta fel, hogy Harry sem gondol rám másképp.

- Attól függetlenül olyan, mintha a nővérem lennél – vonja meg a vállait, majd vigyorogva nézi át az arcom összes szegletét. – Mit titkolsz előlem?

- Honnan veszed, hogy titkolok valamit? – húzom fel a szemöldökeimet meglepetten.

Harry-t kiskorom óta ismerem, így ez idő alatt rendesen kiismert, és tudja jól, hogy mikor hazudok neki.

Hat éves voltam, amikor anyáék eldöntötték, hogy London külvárosába szeretnének költözni, ezzel egy nyugodtabb környezetet biztosítva magunknak. Volt akkora szerencsém, hogy egy olyan környékre sikerült átcuccolnunk, ahol az egyik oldalról egy nagyon kedves család, a Holland família fogadott minket. Ekkor ismertem meg Harry-t. Az első napunktól kezdve egymásra hangolódtunk, így az O'Connor-ok és a Hollandok akaratlanul is közel kerültek egymáshoz, nekünk hála. Harry anyukája számomra olyan volt már akkor is, mint egy pótanyuka. Amikor anyával vagy apával összevesztem, első utam nem a szobámba vezetett duzzogva, hanem a kertbe, onnan pedig a hátsó kiskapuhoz, ahol előszeretettel járkáltunk át egymáshoz titokban Harry-vel. Onnan mentem át Nikkihez, aki csendben hallgatta végig a hisztizésemet, amit lenyomtam neki egy akkori adott problémámról. Csinált nekem egy teát, ami később, olyan tizenöt éves koromra már kávéra cserélődött. Tanácsot adott minden élethelyzetemre. És azok a tanácsok, azóta is mélyen élnek bennem, amiért nem lehetek neki eléggé hálás.

- Látom – Harry hunyorogva néz rám kétkedve, ezzel kiszakítva engem a gondolatmenetemből. – Dawn! – szólít meg. Rákapom a fejemet.

- Jó-jó! Majd otthon elmondom – ejtek egy halvány mosolyt, és közben elindulunk kifele a repülőtérről.

A másfél órás kocsi utat hazáig temérdek mennyiségű csacsogással töltjük el. Harry az összes helyi pletykába beavat, ami azóta összegyűlt, hogy utoljára itthon voltam. Még hogy csak a lányok szeretnek pletykálni...

- Aztán kiderült, hogy Flora egész kapcsolatuk alatt szarrá csalta csóró Davidet – meséli nagy beleéléssel Harry. – David pedig felkereste a palit, akivel Flora titokban kamatyolt, és eszméletlenre verte. Kiderült, hogy nyolc napon túlgyógyuló sérülése lett a srácnak.

- Jézusom! – kapok a számhoz meglepetten, és teljes testtel fordulok Harry felé az anyósülésen. – Flora ezt végignézte?

- Állítólag nem – rázza a fejét Harry. – Ja, és azt mondtam, hogy elméletileg terhes?

- Flora? – kerekednek ki a szemeim. – Kitől?

- Nem tudni – von vállat a fiú. – De ennél többet nem tudtam kiszedni Samből.

- Mennyi mindenről maradok le – fordulok vissza az eredeti pozíciómba, és egy mélyet sóhajtok.

- Kellett neked Stanfordra menni!

- Te is tudod, hogy így volt a legjobb – morgom az orrom alatt, miközben az Amerikába való költözésem okára gondolok. – Hogy van Sam és Paddy? – váltok témát gyorsan, és inkább Harry öccseiről kezdek el érdeklődni.

- Paddy becsajozott – röhög fel Harry. – Konkrétan elveszítettük őt. A csajjal tölti minden szabadidejét, ha pedig éppen velünk van, akkor is folyamatosan vele írogat.

- De aranyos – biggyesztem le az alsó ajkamat. – Kis hősszerelmes!

- Nagyon – mondja szarkasztikusan. – Beszéltél Daylinnel? – újabb téma váltás.

- Csak annyit, hogy felszálltam a gépre.

- Még mindig nem avattak be, hogy miért hívattak téged haza?

- Nem, szóval most már elmondhatod, hogy végre képbe legyek – mérges pillantással jutalmazom Harryt, de ő csak meredten figyel az útra.

- Day a lelkemre kötötte, hogy "meglepi" legyen – a fiú a nővérem hangját utánozva gesztikulál, én pedig automatikusan felnevetek. Hihetetlen, de tényleg így beszél Day, ahogy most Harry kifigurázza! – És mindannyian tudjuk, hogyha elmondom, akkor nem tudod eljátszani, hogy meglepődtél.

- Ez nem is igaz! – kelek a saját védelmemre. – Gondolom valami nagy dolog, ha hoznom kellett alkalmi ruhát – motyogom inkább magamnak, mintsem neki. – Terhes?

- Nem – rázza a meg a fejét. – De most már meg tudod, mert itthon vagyunk – fordul be az utcánkba, engem pedig azonnal el fog egy kellemes érzés.

Szeretek itthon lenni. Mivel már nem lakunk London kellős közepén, épp ezért is ilyen hosszú az út a repülőtérről a házunkig. Bár ezeket a hosszú kocsikázásokat nem csípem annyira, a környék mindent kárpótol bennem. Kiszállok a kocsiból, és átveszem Harry-től az időközben csomagtartóból kicibált bőröndömet. A fák lombjai elegendő árnyékot nyújtanak ebben a túlságosan is meleg tavaszi napon. Miközben felszökdelek az apró lépcsőfokokon, Harry kinyitja nekem a bejáratiajtót, így megcsap a nagy hangzavar, ami egyenesen a nappalinkból jön. A Holland és az O'Connor család ismét együtt tölti a péntek délutánt. Csak a szokásos.

Elsőként Nikki veszi észre, hogy megérkeztem, így megáll a beszédben, és boldogan kiált fel, ahogy meglát. Anyával egyszerre rohamoznak le, és vonnak egy hosszas és szoros ölelésbe.

- Jó, elég lesz – motyogom kifulladva. Anya elenged, ezáltal Nikki is, én pedig végre levegőhöz kapok.

- Végre, hogy itt vagy! Nagy híreink vannak! – tapsikol anya, és egy nagy cuppanós puszit nyom a homlokomra.

A Holland apuka, Dom, is egy ölelésben részesít, majd jön a Paddy-Sam páros, akik szintén nagy mosollyal az arcukon köszöntenek engem.

- Apa? – kérdezem anyától, amikor elfordulok a fiúktól.

- Dolgozik, de nemsokára jön – válaszol mosolyogva. – DAY! MEGJÖTT A HÚGOD!

És ekkor megjelenik a lépcsőfordulóban Daylin Hazel O'Connor. A megtestesült tökéletesség. A nővérem, aki mindig mindenben jobb volt nálam, és ezt előszeretettel dörgölte az orrom alá. Félreértés ne essék, attól még szeretem, hisz a testvérem. De nem olyan szoros a kapcsolatunk, mint más testvérpárnak, amit mindig őszintén sajnáltam.

- Dawnyelle – ér le a földszintre Day, és két puszival köszönt, amint idejön hozzám. – Mizu van Stanfordon? Easton még nem menekült el tőled?

- Minden oké – bólintok összeszorított ajkakkal. – Eastonnel is minden a legnagyobb rendben, megvagyunk – egy hamiskás mosollyal az arcomon válaszolok. – Veled? Tobias? – kérdezek rá Day párjára. – Ő nem készült még ki tőled?

- Nem – rám villantja tökéletes fogsorát, majd a többiek felé fordul. – Ehhez kapcsolódóan lenne egy kis bejelenteni valóm.

- Majd nekem is lenne – vágok közbe, tudatva a nővéremmel, hogy nem ő az egyetlen, akinek az életében pörgés van.

Alig várom, hogy beavathassam az egész családot abba, hogy Easton megkérte a kezemet, és megléptük a következő komoly lépcsőfokot a kapcsolatunkban. Day fejére pedig annál is inkább kíváncsibb vagyok.

- Mint már páran tudjátok, Tobias megkérte a kezem a minap.

Hogy mi van?

Azonnal Harry tekintetét keresem a szemeimmel, amit egész hamar meg is találok, és kérdő arckifejezéssel tudatom vele, hogy nem értem mi történik. Ő csak megvonja a vállait, és eltátog nekem egy 'bocsi'-t, amivel kifejezi felém a sajnálatát. Beavathatott volna, hogy ne vágjak ilyen lesokkolódott fejet! Sose voltam jó színésznő.

- Tobiasban megtaláltam azt, akit kerestem, és úgy érzem, hogy az évek alatt összegyűjtött emlékek és élmények, amiket vele együtt élhettem át, elég bizonyíték arra, hogy eljött az idő egy komolyabb lépésre. Igent mondtam neki, és jövőhét szombaton szeretnénk megtartani az eljegyzési bulinkat, ha senkinek sincs ellenére – néz körbe az egész családon Day, majd a tekintete megállapodik rajtam. – Ne haragudj húgi, hogy eltitkoltam előled, de mindenképp élőben akartam megosztani veled a jó hírt. Azért ez mégis csak egy olyan dolog, amit nem üzenetben osztana meg szívesen az ember.

Hát igen, én is élőben terveztem.

- Day, ez csodás! – mosolygok, de nem tudom, hogy őszinte-e ez a mosoly az arcomon vagy sem. Szeretném, ha őszinte lenne, hiszen a nővérem és örülnöm kéne az örömének. Viszont belül szétvet az ideg. – Gratulálok! – olyan érzésem van, mintha a szívemet tépnék ki a helyéről. Miért nem tudok örülni a saját testvéremnek?

- Köszönöm – billenti oldalra a fejét. – Te mit akartál mondani?

- Ja, én? Semmi lényegeset – a hátam mögé fűzöm a kezeimet, hogy eltakarjam a kézfejemet. Még véletlenül sem szeretném, hogy észrevegye Day, hogy nekem is egy jegygyűrű ékeskedik az ujjamon. Azt hinné, hogy el akarom venni tőle a rivaldafényt, és most semmi szükségem sincs arra, hogy a nyafogását hallgassam.

- Akkor a jövőhét szombat megfelel mindenkinek? – néz körbe a nővérem boldogan. Nikkitől kezdve, anyáig mindenki bólogat és helyesel, illetve a fiúk bezsongva várják, hogy leigyák magukat a sárgaföldig azon a bizonyos napon. – Akkor neki is kezdek a szervezkedésnek!

Ha azt mondom, hogy Daylin úgy szervezte meg az eljegyzési partiját mintha az esküvője közeledne vészesen, talán még nem is túlzok. Szerintem ő már akkor elkezdte ezt az egész fenomenális bulit tervezni, amikor még ő sem tudta, hogy Tobias megkéri a kezét. Lehetetlen, hogy ezt ennyi idő alatt le lehetett volna fixálni minden céggel, akiket belevont a terveinek megvalósításához. Amit a nővérem az elmúlt napokban leművelt, nagyon kétlem, hogy bárki utána tudná csinálni. Ha az életemen múlna, akkor se tudnám utánozni. Ezt mindig is tiszteltem benne, de azt már kevésbé, hogy amikor nem az ő kedve szerint haladnak a dolgok, akkor kiakad és bárkivel képes leállni ordibálni.

Például, ahogy most is ezt teszi ebben a pillanatban, csak jelenleg történetesen velem.

- DAWNYELLE AZ ÉG SZERELMÉRE, MONDTAM, HOGY A JÉGSZOBROT A KERT MÁSIK VÉGÉBE VITESD! – kiabál rám az asztalok felől.

Összehúzott szemöldökökkel nézek rá, meg sem merek szólalni. Harry közvetlen mellettem áll, és megdermedve várja, hogy a nővérem levegye rólunk a szemeit és hozzám szólhasson. Amint ez megtörténik, neki is kezd.

- Azt mondta, hogy ide hozassuk, nem azt, hogy a másik végébe a kertnek – suttogja. Bár méterekkel távolabb tartózkodik tőlünk Day, amilyen füle van ennek a nőnek, képes meghallani még a suttogásainkat is.

- Tisztában vagyok vele, de most már itt marad – nézek fel a hungarocell dobozba zárt szoborra. – Szerinted ez mikor fog elolvadni?

- Amint leszedi róla ezt a cuccot, percek kérdése – válaszol Harry a szobor alakját méregetve. – Fogadjunk, hogy őket alkotja a szobor!

- Szerintem meg csak inkább Day-t, ahogy felnyújtja a kezét és ott van rajta a gyűrű – motyogom unottan.

- Fogadjunk akkor! – nyújtja felém a kezét Harry magabiztosan. Kis naiv, azt hiszi, hogy jobban ismeri a nővéremet. – Ha nyerek, akkor veszel nekem egy üveg whisky-t.

- És ha én nyerek?

- Veszek neked egy üveg nutellát.

- Legyen három üveg! – üzletelek csillogó szemekkel.

- Legyen – adja meg magát a fiú egész könnyen. – Akkor? – sürget, továbbra is felém nyújtva a kezét. Lepillantom a kézfejére, majd vissza Harry szemeibe.

- Oké – a tenyerébe csúsztatom a kezemet és egy rázás kíséretében megpecsételjük a fogadásunkat.

- HAROLD! – hangzik fel hirtelen Day magas hangja, ezzel kiszakítva minket a jó kedvünkből.

- Nem így hívnak... – morogja inkább csak magának. – TESSÉK? – ordít vissza Day-nek.

- TOM MIKOR TOLJA IDE A SEGGÉT, HOGY SEGÍTSEN?

- HAMAROSAN JÖN! – ad választ a kérdésre a legjobb barátom, miközben én akaratlanul is az alsó ajkamat kezdem el rágcsálni idegességemben.

Tom Holland.

Harry, Paddy és Sam bátyja. A Holland család kedvence, és a lányok bálványa. Az első nagy szerelmem, ami azért is vicces, mert ha jobban belegondolok, akkor ez a szerelem sosem volt viszonozva általa, mégis olyan mély nyomot hagyott bennem, hogy azóta messziről kerülöm a nagyobbik Hollandot, amennyire csak tudom. Persze ez nem mindig sikerül, és tudom, hogy ez a mai nap sem lesz másképp, épp ezért fel kell készítenem magam a legrosszabbra, ugyanis akkor nem érhet meglepetés. Elég rég nem láttam már a fiút, amit mondjuk nem is bánok, hisz minden alkalommal, amikor egy légtérben vagyunk, körülleng minket az utálat, amit egymás iránt érzünk. Kérdezhetitek, hogy ez az utálat, amit emlegetek, miért van jelen, ha egykor szerelmes voltam belé. Ez a fajta gyűlölet már akkor elkezdődött, amikor Harry-vel jóban lettem. Tom előszeretettel szívatta az öccseit, és ezzel egyetemben engem is. Három évvel idősebb nálam, így amikor tíz éves voltam, ő pedig tizenhárom, a kelleténél többet ment az agyunkra, mint amennyi az az egészséges határokon belül maradt volna. És igen, akkor is utáltam Tom-ot, amikor szerelmes voltam belé. Na jó, talán csak azért, mert nem lehetett az enyém és ezzel tisztában is voltam. Tinédzser fejjel azért nehéz felfogni és elfogadni egy ilyet. De mióta más érzelmiszál nem fűz hozzá, azóta csak még jobban utálom. Szerencsére, az érzés kölcsönös és tudom, hogy ő is ugyanezt érzi, mert a gimnáziumi éveink alatt, nem csak ő, de én is előszeretettel szívattam őt, amikor már elég magabiztosnak éreztem magam hozzá, hogy ezt meg is tegyem.

- Bemegyek, kihozom a sütiket – mondom hirtelen, és hátat fordítok Harry-nek.

Besétálok a teraszon át, a nappalinkba, ahol az embereket kikerülve szlalomozom be a konyhába. Felkapom a két tálca süteményt, és vigyázva, hogy le ne ejtsem őket, újra a hátsókertünk felé veszem az irányt. Daylin utasítására elhelyezem a tálcákat az asztal jobb szélére, pontosan kimérve, egy centit se tévedve, hogy merre rakom le. Amikor a nővérem bólintással jelzi, hogy elégedett a munkámmal, megkönnyebbülten felsóhajtok és megfordulok a tengelyem körül.

Ekkor pillantom meg Tom-ot.

Sötétkék farmert visel, egy fehér egyszerű rövidujjú pólóval, ami az izmainak köszönhetően, megfeszül a karján. Barna, most éppen kissé megnövesztett fürtjei, rendezetlenül helyezkednek el a fején, de még ez is jól áll neki. Gyorsan végigfuttatom rajta a szemeimet, mielőtt még észrevenné, hogy én is itt tartózkodom a kertben. Harry-vel együtt szedik le a hungarocell dobozt a jégszoborról, ami immáron egy árnyékos helyen álldogál.

Tisztes távolságból figyelem őket, ahogyan lefejtik a dobozt, és ledobják a fűre. A szobor Daylin kezét ábrázolja, amin a jegygyűrű szinte azonnal kiszúrja az ember szemét, ha ránéz. Harry zavarodottan pillant körbe, engem keresve és amikor megtalál, hitetlenkedve rázza meg a fejét. A fogadást én nyertem, így meggazdagodok három üveg finom nutellával.

- Nyertem – tátogom a barátomnak vigyorogva. Harry épp felmutatja nekem a középsőujját, amikor Tom megunja a szobor tanulmányozását és ő is az irányomba fordul. A tekintetünk összekapcsolódik. Kimérten biccent egyet, de mire már reagálni tudnék, Daylin mellém pattan, ezzel oldalba bökve engem.

- Úúú, de szép! Nem? Ugye, hogy milyen gyönyörű? – csicsergi fülsiketítő hangon, és a szobor irányába mutogat a rózsaszín műkörmös mutatóujjával. Nem várja meg a válaszom, gyorsan kiadja nekem a következő utasítását. – Dawn, lassan kész vagyunk, vedd fel a ruhád, mert érkeznek a vendégek!

- Igenis, főnök – szalutálok poénból Day-nek, aki nem veszi olyan viccesnek a cselekedem és inkább megcsapkodja a vállamat, ezzel sürgetve engem, hogy elinduljak felöltözni.

A szobámba érve, miután magamra kaptam a kikészített göncömet, amit elhoztam magammal az egy hetes ittlétemre, a tükörbe nézve állapítom meg, hogy elfogadhatóan nézek ki. A régi komódomra esik a tekintetem, amin szomorúan ott figyel a jegygyűrűm, amit azért vettem le a megérkezésem napján, hogy véletlenül se vegye észre valaki az ujjamon. Csalódottan sóhajtok fel, hiszen nem volt még lehetőségem senkit beavatni az örömömbe. Harry-t próbáltam, de valahogy mindig közbejött valami, így amikor kopogtatnak az ajtómon, már meg se próbálkozok azzal, hogy beavassam gyorsan azt a személyt, aki az ajtó mögött áll, ezzel könnyítve egy picit a lelkemen.

- Gyere! – kiáltom.

Harry feje kukucskál be, amire el is mosolyodom.

- Kész vagy? – kérdi. – Day keres.

- Ki gondolta volna? – sóhajtok fel fájdalmasan. – Mikor lesz vége ennek a napnak?! – emelem a plafonra a tekintetem.

- Soha – lép be Harry a régi gyerekkori szobámba. – Mi ez? – nyúl a komódra, ahol megkaparintja az arany gyűrűmet. Elvörösödöm. – Dawnyelle!

- Semmi lényeges – kapom ki a kezéből és gyorsan elrakom a fiókba a kis ékszert. Harry a kezem után nyúl, lefogja azt, aztán kihúzza az előbb becsapott fiókot, és újra kiveszi a gyűrűt. Így már kénytelen vagyok válaszolni. – Easton megkérte a kezem.

- Mégis mikor?! És miért nem mondtad el? – akad ki Harry hirtelen. – Dawn, hisz ez nagyon jó! De nem tudom, hogy haragudjak-e rád, amiért nem mondtad el!

- El akartam mondani – szabadkozom gyorsan. – Az utazás előtt két nappal történt, és szerettem volna most elmondani az egész családnak, ha már itt volt a lehetőség, hogy élőben tegyem meg ezt. De nem tudtam, hogy Day-nek is pont most lett megkérve a keze, és tisztában voltam vele, hogy kikészült volna, ha benyögöm ezt. Neked el akartam mondani a héten, de valami mindig közbe jött.

- A szerdai fagyizáson elmondhattad volna!

- A szerdai fagyizáson a csajos dolgaidról pofáztál nekem és tanácsokért könyörögtél, Harry! Nem akartam bunkó lenni – mosolyodom el szomorúan. – Mindegy.

- Anyáék biztos nagyon fognak örülni neked – mondja bíztatóan a fiú. – Mondd el nekik!

- Tudom, hogy örülni fognak, de azt is tudom, hogy akkor nem Day-é meg Tobiasé lenne ez a nap, ami pedig felidegesítené Day-t, amit pedig nem akarok. El vagyok én a magam csendességében, hidd el!

- El sem hiszem, hogy huszonkét évesen már mennyasszony vagy!

- Ja, szóval jó lenne, ha te is belehúznál, haver – boxolok bele Harry vállába játékosan, miközben minden kopogtatás nélkül nyílik ki ismét az ajtóm. Egyszerre kapjuk a hang irányába a fejünket a barátommal.

Tom áll a küszöb előtt. Lecserélte a farmer-póló kombót, így már egy elegánsabb szerkóban áll előttünk, és mogorva tekintettel pillant át rajtam, ahogy a szemeivel megtalál engem. Két másodpercnél nem is időzik többet az arcomon, rögtön az öccsére néz.

- Day a haját fogja tépni, ha nem jöttök le – mondja, engem pedig kiráz a hideg. Megdörzsölöm a karomat, és Harry-re nézve biccentek.

- Menjünk – mondom, és elindulok előre.

Ez az eljegyzési buli egyszerre borzalmas és szórakoztató. Borzalmas, mert annyian vannak, hogy lassan egy kisebb esküvőn érzem magam. Úton, útfélen megállítanak az emberek, hogy közöljék velem a tényt, hogy mennyire régen láttak már. A Stanfordról kérdezgetnek, aztán akik tudnak Eastonről, azok róla. Tisztelettudóan válaszolgatok mindenre, majd csak azért kezdem magamba tömni a tányéromra rakott muffinokat, hogy ne szólítsanak le még egyszer. Day kérésére, Tom-mal elmarad a civakodásunk, ami minden ilyen családi eseményen egy megszokott program szokott lenni kettőnk között. Most kivételesen nem tudatjuk egymással azt, hogy mennyire is utáljuk a másikat.

Másrészről, a buli eléggé szórakoztató, mint már az előbb említettem. Nézni, ahogy Sam és Paddy egymás után húzzák le a különböző féle feleseket, egyszerűen lehengerlő. Egy körre én is beszállok hozzájuk, csak hogy egy picit ellazulhassak, és ne foglalkozzak a zavaró tényezőkkel. Mint például Tom Hollanddal, aki egy ismeretlen nővel beszélget a házunk oldalában.

Délután háromtól, egészen este tízig tart a kis esemény, amit a nővérem pöpecül szervezett meg magának és a párjának. Pontosan tíz órakor kezdenek az emberkék elszállingózni, így már nekem is jogom van, minden megsértődés nélkül, ahhoz, hogy végre felvonulhassak a szobámba. Benyitok a sötét helyiségbe, amit csak a teraszomon átszűrődő halvány kinti világítás tölt meg. Ahogy belépek, egy kisebb szívrohamot kapok egy sötét alak láttán. A fájdalmasan gyorsan dobogó szívem helyére kapom a kezemet, amit erősen dörzsölgetni kezdek, hogy elmúljon ez a szörnyű érzés. Felkapcsolom a villanyt, így már tisztán rajzolódik ki előttem Tom alakja.

- Thomas – hangom kimért, és követelőző. Mégis mi a francot keres itt, és miért forgatja az ujjai között a gyűrűmet?!

- Elle – biccent, rám se nézve. Tudja, nagyon jól tudja, hogy gyűlölöm, ha így hívnak. Egy öt éves kislányt hívnak Elle-nek, nem egy huszonkét éves felnőtt nőt.

- Mit keresel itt?

- Feljöttem elszívni egy cigit – vonja meg a vállait hanyagul, majd rám néz, miután áttanulmányozta a jegygyűrűmet.

- Az én teraszomon? – kérdezek vissza.

- Te is tudod, hogy ez a legeldugottabb hely az egész házatokban... – ad egy észszerű választ a kérdésemre, de attól még idegesít, hogy a szobámba járkál, úgy ahogy az ő kedve tartja.

- Megtennéd, hogy lerakod azt? – pillantok az ujjaira. Nagy hiba. Gyorsan visszavezetem a tekintetem az arcára.

- Jól gondolom, hogy a kisebbik O'Conner lány is elkelt? – nem válaszolok. – Daylin tudja?

- Menj ki, Tom – sziszegem neki, majd egy nagy lépéssel közelebb kerülök hozzá, hogy kivegyem a kezéből a gyűrűmet. A csuklóm lefogásával megakadályoz engem a cselekedetemben, majd lassan kisimítja a kézfejemet, és szépen, átgondolt mozdulatokkal, a gyűrűsujjamra húzza az ékszert.

Közelebb hajol a bal fülemhez, miközben eltűri a hajamat az arcom azon oldaláról.

- Gratulálok – suttogja, majd egy gyors lépéssel ellép mellőlem, és ott hagy a szobában egyedül.

hey-hey,
meghoztam az előszót, szóval minden jellegű véleményt szívesen fogadok!

brabesz