2021. szeptember 18.
San José; Kalifornia
Egyesült Államok

Egy új szemeszter kezdete a legnehezebb. Legalábbis számomra mindig is az volt. Közrejátszik az is, hogy egy erőteljes vizsgaidőszak vár ránk, de mivel az még egy picit távol van, ilyenkor próbálunk Eastonnel minél több időt együtt tölteni, hisz tudjuk, hogy utána nagyon el leszünk havazva mindketten és kevesebb időnk lesz a közös programjainkra. Mivel egy lakásban élünk lassan már egy éve, így könnyebb összeegyeztetni az időnket egymáséval, és ez ma sem történik másképpen.

- Megvársz otthon? – kérdezem Eastont az egyik előadóterem ajtajában megtorpanva, és visszafordulok az irányába, megvárva a válaszát.

- Még előtte el kell szaladjak anyámékhoz, de ha hamarabb haza érnél, akkor nyugodtan kezd el nélkülem a filmet – simít végig a hajamon, amit eltűr az arcomból.

Easton egy nagyon helyes pasi. A kapcsolatunk elején, sokáig el sem akartam hinni, hogy mi az, ami miatt velem van együtt, miért engem választott és nem pedig mást. Talán ezt azóta sem sikerült teljesen megértenem, de mit számít már? Öt hónappal ezelőtt megkérte a kezem, és nálam boldogabb embert akkor sem találnának az egész egyetemen, ha valaki megszállottan keresni próbálná. Bár az igaz, hogy egy egész nyár eltelt úgy, hogy fel sem merült közöttünk az esküvő gondolata, mégis tudom, hogy nem akarjuk elsietni a dolgokat, így készségesen kivárom a megfelelő pillanatot, amikor elkezdhetem szervezni a nagy napunkat. Eastonre sem szeretném ráerőltetni, hogy mihamarabb tartsuk meg, hisz tudom, hogy előtte még ott áll a karrierjének a kiépítése, és most az neki picivel fontosabb, mint egy esküvőt lebonyolítani. Mindketten tudjuk, hogy ezzel a – másoknak korainak hitt –, leánykéréssel csak a kapcsolatunkat akartuk elmélyíteni. Az esküvőt akár egy, kettő vagy akár három év múlva is megtarthatjuk.

- Jó – bólintok mosolyogva, majd egy lágy csókot nyomva Easton íves ajkaira, elköszönök tőle és belépek a terembe.

Habár most órám nem lesz, a professzor kiosztja az idei év beadandóinak témáit, amit, ha minden igaz fél óra alatt megvitatunk, és utána indulhatunk haza. Leülök a második sor második székére, gyorsan előkapom a jegyzetfüzetemet, majd egy tollal a kezemben várom, hogy a professzor ledarálja a mondanivalóját. A szokásos duma helyett rövidebbre fogja a szót, felsorolja az adott témákat, majd megkér mindenkit, hogy az e-mailekre kiküldött Google dokumentumban írjuk fel a nevünket a választott témánkhoz. Miután a professzorunk meggyőzödött arról, hogy mindenkinek tiszta minden, szabadjára is enged minket. Hamarabb végeztem, mint gondoltam. Felállva a helyemről, az ajtó felé veszem az irányt, majd a folyosóra kilépve egy becsoportosult diáktársaság állja el az utamat, akik nagy hangzavarral töltik fel a folyosó azon részét. Nagy nehezen sikerül kikerülnöm őket, és amikor már éppen, hogy eltűnnék a lépcsőfordulóban, a nevemet hallom valaki szájából. Megpördülök és a táskám pántját megigazítom a vállamon.

- Dawn! – fut utánam az egyik szaktársam, Kylie, és felém nyújtja a telefonját. – Ez te vagy?

Összevont szemöldökkel veszem át tőle a telefont, és rányomok a lejátszás ikonra.

Elindul a videó.

Olyan mintha, az egyik terem felülnézeti kamerájából lenne felvéve a videó, de amint tovább nézem az eseményeket, leesik a tantusz. Ez tényleg egy kamera felvétel. Egészen addig nem is érdekes, amíg meg nem jelenik a képen egy lány és egy fiú. A lány, akinek az arca nem látszik. A fiú, aki viszont egész alakjában teljesen felismerhető... Easton. Beletekerek a videóba, ami nagy hiba, hiszen a szemeimet azonnal égetni kezdik azok a rohadt könnyek, amik másodpercek alatt ellepik az egész arcomat, ahogyan a videót nézem darabokra szakított szívvel.

Easton egy lánnyal kefél az előadóterem tanári asztalán.

- Ezek szerint nem te vagy – motyogja az előttem álló lány, mire gondolkodás nélkül nyomom vissza a kezébe a telefonját. – Próbáltuk kitalálni, hogy ki lehet az, de csak te voltál az észszerű opció, de mivel végigment az egész egyetemen ez a videó, gondoltam jobb, ha tudod, hogy...

- Kylie! – szakítom félbe halkan, mielőtt még ő is szembesítene a valósággal. A valósággal, amiben éppen megcsal a vőlegényem. – Nem én vagyok.

- Jó – suttogja, úgy mintha elszégyellte volna magát.

- Most mennem kell – meg sem várva az esetleges választ, hátatfordítok a lánynak és lerohanok a lépcsőkön, egyenesen az épület kijáratához.

Olyan gyorsan sietek haza, mintha az életem múlna rajta. Ahogy beesek a nappaliba, a hálószobába rohanok és gondolkodás nélkül rántom ki a bőröndömet az ágy alól. Úgy kezdem belepakolni a ruháimat, mit sem törődve azzal, hogy összegyűrődnek-e, mint aki egy zombi apokalipszis elől próbálna menekülni. Aztán hirtelen megállok és körbenézek a szétszedett szobán. A ruháim össze-vissza dobálva hevernek az ágyon és a padlón, miközben a bőröndöm kinyitva tátong előttem.

- Mi a francot csinálok? – mondom ki hangosan és lehuppanva az ágyra, egy kínkeserves zokogás tőr fel belőlem.

Addig sírok, még újra eszembe nem jut a tény, hogy Easton bármikor haza eshet, és én akkor már semmiképp nem akarok a lakásunkban tartózkodni. Újra neki kezdek a pakolásnak. A robotolás közben azon gondolkodom, hogy hova mehetnék. Zoey-hoz, a régi szobatársamhoz kizárt, hisz az lenne az első hely, ahol keresne Easton, már ha egyáltalán keresni fog. Ezek után én már nem tudom, hogy mit higgyek.

Aztán beugrik az egyetlen megoldás. Kész röhej! Ekkora perpatvart rendezni egy videó miatt... ezt még én se gondoltam át rendesen. Aztán rájövök, hogy teljesen felesleges átgondolnom bármit is, hiszen amikor a telefonom a kezembe kerül, már nem tudom leállítani magam. Őszintén? Nem is akarom megtenni. Remegő kezekkel ütöm be a kártyaadataimat, és nyomok rá a fizetés ikonra. A rendszer feldolgozza az adataim, majd megjelenik az ismerős zöld pipa a képernyőn, miközben a digitális repjegyem átkerül a telefonom Wallet alkalmazásába. Utoljára májusban voltam otthon, és ami a hazautazást illeti, nem is terveztem még haza menni novemberig, a nővérem esküvőjéig. Mindenképp ki akartam hagyni a nagy esküvő körüli felhajtást, de úgy látszik, hogy az élet rendkívül keresztbe akar tenni a terveimnek. Szóval most nincs más lehetőségem, csak haza menni Londonba és addig ott maradni, még ki nem találom, hogy mit akarok. Most pedig sírni szeretnék, de azt nagyon. Viszont akármennyire nincs is más, amire most vágynék, nem adhatom meg magamnak azt az örömöt, hogy az önsajnáltatásomba fulladok, hiszen össze kell szednem magam és mihamarabb kivonszolni a seggemet a reptérre. Egy óra múlva indul a gép, amire az utolsó jegyet meg tudtam venni, szóval sietnem kell.

Kirántom az éjjeli szekrény fiókját, kiveszem az útlevelem, majd beletömve minden fontos iratomat a táskámba, kihajítom azt az előszobába. Körbenézek a szobán, gyorsan elrendezgetem a szétszedett dolgokat, hogy ne legyen feltűnő Eastonnek, ha haza ér, majd a bőröndöt becipzározva, kirohanok.

Már csak a ház előtt várakozva van időm és elég lélekjelenlétem taxit hívni. Szerencsémre pár percen belül meg is érkezik az autó és megáll a lakás előtt. Kinyitom a hátsóajtót és benyomva a cuccaimat, én is beülök az ülésre.

- Reptérre, legyen kedves! – hangom megremeg, hiszen olyan erőt kell kifejtenem ahhoz, hogy ne bőgjem el magam a pasas előtt, amilyet talán még sosem kellett.

A reptérre érve, a becsekkolás és a csomagfeladás után még van pár percem, hogy eldöntsem, hogy a legjobb barátomat, vagy az anyámat fogom tájékoztatni arról, hogy a semmiből hazamegyek. Illetve még arról sem ártana szólni, hogy hajnali egyre fogok megérkezni, ottani idő szerint. Anyára esik a választásom, de azért Harry-re is dobok egy rövidebb üzenetet.

"Anya, haza megyek, és ha minden igaz, akkor otthoni idő szerint hajnali 1-re ér be a gépem. Valaki értem tudna jönni? Nagyon köszi!"

"Majd mindent elmagyarázok! Ígérem!!!"

Pötyögöm be még mellé, majd átugrok Harry-re.

"Hajnali 1-re otthon vagyok, most szállok fel a gépre. Nemsokára tali :)"

Mielőtt elrakhatnám a telefonomat, és elindulhatnék a beszálláshoz, már fel is villan a képernyő.

HARRY
Nem úgy volt, hogy novemberig nem látlak????

DAWN
Majd elmesélek mindent, de most mennem kell

Lezárom a telefont, majd felállok és elindulok a nagy embertömeggel, hogy végre felszállhassak a repülőgépre.

Az út ismét hosszadalmas. Kínzóan hosszadalmas. Talán azért is nehezebb lekötni magam, hogy hamarabb elteljenek az órák, mert másra sem tudok gondolni, csak arra a rohadt videóra. Ami a meglepő, hogy egy könnycsepp sem jön ki a szemeimen. Mondjuk nem is lenne valami szép látvány egy repülőgépen sírni, vagy éppen fuldokolva bőgni emberek között. Bár nem könnyezek, és nem mutatom a külvilágnak semmilyen reakciómmal, hogy jelenleg belül darabokra szakadok, nagyon gyötrődöm. Szörnyű ez az érzés. Olyan mintha a szívemet szakították volna ki a helyéről, és azt mondták volna nekem, hogy tanuljak meg anélkül élni. Vajon Easton szeretett is valaha? Mert a videóból nekem úgy látszik, hogy képes eldobni mind azt, ami köztünk volt, csak hogy valaki másnak a szájában matathasson... vagy éppen még máshol is. Őszintén, nem is akarok vele beszélni. Legalábbis egy ideig biztos, hogy nem.

A hét órás repülőút második fele annál is lassabban telik, mint az első. De amikor végre földet érünk, és megtapsoljuk a kapitányt a sikeres utazásért, végre boldogan pattanhatok fel a helyemről. Miután felvettem a csomagomat a kis körbeforgó felvonóról, kisétálok a repülőtér előterébe, ahol a szokásosnál is kevesebben vannak. Mondjuk nem is csodálkozom, hiszen hajnali fél kettő, ilyenkor kisebb a tumultus a reptereken. Ekkor veszem észre Tom Holland-ot a tér közepén unottan álldogálni. Tekintetünk összekapcsolódik, ahogyan egyre közelebb lépkedek oda hozzá.

Hirtelen elhinni sem akarom, hogy édesanyám Tom-ot küldte ki értem. Úgy érzem, hogy engem tényleg ver a sors, és efelől most már nincsen semmi kétségem. Magamban szitkozódva vonszolom magam után a bőröndömet, és közelítem meg a fiút. Amikor odaérek hozzá egy szokásos gúnyos mosollyal köszöntöm.

- Micsoda kellemes meglepetés!

- Hidd el, hogy nem jó kedvemből én jöttem érted – Tom akármennyire is egy undok személyiség, szó nélkül veszi át tőlem a bőröndömet, és hátat fordítva nekem, elindul a kijárat felé.

- Ha már itt tartunk, – veszem fel a tempót és beérem a fiút, így már mellette sétálva folytatom a mondandómat, – miért te jöttél?

- Mert nem ért rá más? – rám se nézve teszi fel a költői kérdést. – Be kell érned velem, de ha nem tetszik valami, akkor taxizni is lehet.

- Másfél órát? Esélytelen – rázom meg a fejemet és inkább nem nézek rá többet Tom-ra. Hivatalosan is megkezdtem az 'utálom a férfiakat és ne szóljanak hozzám' életszakaszomat. Kivételt képez ez alól Harry, na meg talán apa is.

A kocsihoz vezető utat csendben tesszük meg. Kicsit zavar, hogy nem Harry jött ki értem, és mivel az üzeneteimre nem bír válaszolni, kénytelen vagyok hozzászólni Tom-hoz, amikor beülünk a Jeepjébe.

- Harry-vel mi van? – kötöm be a biztonságiövemet, és a szemeimmel végigkövetem, ahogy Tom beindítja az autót, majd gázt adva kitolat a parkolóból.

- Bulizik.

- Bulizik? Hol?

- Neked csak kérdéseid vannak? – pillant rám egy másodpercre majd visszavezeti a tekintetét az útra. – Nálunk.

- Minek? – kérdem. – Jaj, – esik le, hogy tényleg csak kérdezgetni tudok. – Bocs, nem direkt.

- Anyámék elutaztak az egész hétre és Sam-ék kitalálták, hogy csinálnak egy bulit – válaszolja Tom. – Esetleg valami más kérdés, amire választ kell adnom?

- Nincs – rázom meg a fejemet, majd a könyökömet megtámasztva, az arcomat az ablaküvegnek nyomom és úgy figyelem a mellettünk elsuhanó tájat.

Eddig úgy voltam vele, hogy a hét órás repülőút Londonig szörnyen hosszú és borzalmas. Most rá kellett jönnöm, hogy a Tom Holland-dal egy légtérben kocsikázni másfél óráig sokkal, de sokkal brutálisabb, mint hét órát egyhelyben végigülni. Haragszok Harry-re, hogy rám sózták a nagyobbik Holland-ot. Ha ezt tudom, akkor talán mégis bevállalom a taxizgatást.

- Nem úgy volt, hogy csak novemberre jössz haza, az esküvőre? – szólal meg a mellettem ülő fiú, azon a mély rekedtes hangján, engem pedig kiráz a hideg. Eszembe jut Easton reggeli rekedt hangja, és akaratlanul is könnyek gyűlnek a szemeimben. A francba. – Elle!

- Kedvem volt haza jönni – vonom meg a vállaimat hanyagul, mintha tényleg ez lenne az igazság. Megsúgok egy titkot: rohadtul semmi kedvem nem volt visszacsöppeni a családi drámámba. – Honnan tudtad, hogy novemberben jövök?

- Nem egyértelmű, hogy itt leszel a nővéred esküvőjén?

- Annyira azért nem – morgom, visszavezetve a tekintetemet az ablakra. – Daylin miatt az utolsó hajszálaimat is el fogom veszíteni a lagzi végére.

- Harry is mondta, ha ennyire kíváncsi vagy – dörmögi Tom. – Mármint, hogy november nyolcadika környékén haza jössz.

- Ennyire hiányzok a mindennapjaidból? – fordulok Tom felé és gügyögve kérdezek tőle. Rám pillant, éppen, hogy csak a szemeimbe néz, majd visszavezeti a tekintetét a sötét útszakaszra és elröhögi magát.

- Őszintén? Nem nagyon – feleli.

Egy pittyenés, egyenesen a telefonomból, jelzi, hogy üzenetem érkezett. Boldogan kapom fel a mobilt, hátha Harry írt, de szomorúan konstatálom a tényt, hogy csak egy körüzenet ment végig az egyetemi csoportban. Easton által érkezett értesítéseim halmazát figyelmen kívül hagyva, rányomok a csoportra, és ekkor tárul a szemeim elé az ismerős videó index képe. Azonnal lezárom a képernyőt. Semmi szükségem nincs most arra, hogy Tom Holland előtt itassam az egereket és töltsem fel a kocsija utasterét a könnyeimmel. Szerintem ő sem díjazná, én pedig annál inkább nem. Őnagysága előtt összetörve mutatkozni? Akkor sem, ha fizetnének nekem azért, hogy megtegyem.

- Mielőtt még azt hinnéd, hogy érdekel a lelkivilágod, ki kell ábrándítsalak, hogy egyáltalán nem, de mégis mi a franc bajod van, O'Connor? Tán beteg vagy? – szólal fel a semmiből Tom, ezzel kirángatva engem az önmarcangolásomból. Hála neki, a videó most az elmém hátsó részébe tolódik, és inkább a fiú kérdését kezdem emésztegetni.

- Mi a franc bajom van? – idézem fel a kérdést. – Nekem? Semmi. Miből gondolod, hogy bajom van, Holland? – nyomom meg a vezetéknevét erősen.

- Nem csesztetsz.

- Tán hiányzik a csesztetésem? De aranyos – motyogom neki. – Lehet, hogy beleuntam abba, hogy baszogassalak – sóhajtok egy nagyot, ezzel rájátszva a szerepemre.

Eszem ágába sincs beavatni Holland-ot abba, hogy miért nem a szívatásával vagyok elfoglalva. Vannak most ennél nagyobb problémáim is. Például, azon gondolkodni, hogy miért csalt meg a vőlegényem. Vaaagy, hogy miért rohanok el mindig a drámáim elől, anélkül, hogy tisztázhatnám a helyzetet. Bár kétlem, hogy egy megcsalást lehetne tisztázni.

- Te? Beleunni ebbe? Nagyon kétlem, Elle – neveti el magát erőltetetten. – Történt valami?

- Ha történt volna is, az nem a te dolgod lenne – kinyújtom a lábaimat, és a mellkasom előtt összefűzöm a kezeimet.

Tom erre már nem válaszol. Én pedig nem forszírozok további beszélgetést vele, így a maradék egy óra utat alvással töltöm el. Elég mélyen aludhatok, ugyanis azt sem veszem észre, hogy haza értünk. Arra sikerül felkelnem, hogy Tom megrázogatja óvatosan a vállamat, és halkan suttog nekem. Nagy nehezen, de kinyitom a szemeimet és ismét mellbe vág a fájó igazság. A fájó igazság pedig nem más, mint hogy megcsalt az életem szerelme. Ahogy magamhoz térek, elkap a sírógörcs, főleg, hogy eszembe jut, hogy miért is kellett hazarohannom Amerikából. Gyorsan pattanok ki a kocsiból, és megelőzve Tom-ot, kiráncigálom a cuccomat helyette a csomagtartóból. Nem szól semmit, amikor elviharzok mellette és eltűnök a saját házunkban, nem is foglalkozva a nagy hangzavarral, ami a mellettünk lévő Holland házból jön. Csendesen lépegetek a nappalinkon át, fel a lépcsőfokokon, a szobámig.

Anya és apa jóalvók, tehát ha akarnám se tudnám őket felkelteni, mert esélytelen feladatnak bizonyulna. Kisebb korunkban történt, hogy Daylinnel véletlen eltörtünk egy vázát a hajnali órákban, de se anya, se apa nem kelt fel a nagy csörömpölésre, így volt időnk kitalálni, hogy mit csináljunk. A vége az lett, hogy a nővérem rám fogta az esetet, és reggel én lettem leszidva anya által. Harry volt az egyetlen, aki hitt nekem, de sajnos így is nekem kellett egyedül elvinni a balhét.

Miután lepakoltam a cuccokat a szobámban, fáradtan rogyok le az ágyamra. Két lehetőségem van. Az egyik, hogy itt maradok és álomba sírom magam. A másik pedig, hogy átmegyek Harry-hez a buliba és legurítva pár felest, élvezem egy kicsit a részeges legjobb barátom társaságát. Összeszedve magam, a második opcióra esik a választásom, így helyre pofozva a külsőmet, a kertünkön át, osonok be a Holland ház hátsóteraszára, ahol már legalább húsz ittas fiatal tartózkodik. Észre sem veszik, hogy egy idegen ember, történetesen én, megjelent köztük, szóval nyugodtan folytatom az utamat be a házba, ahol megkeresem Harry-t. Nem nehéz megtalálnom, hisz azonnal kiszúrom, ahogyan sörpongozik a haverjaival. Oda rohanok hozzá és egy gyors ölelésben részesítem.

- Dawn! – kiált fel boldogan és szorosan ölel magához. – Hogy-hogy haza jöttél?

- Majd holnap elmondom – motyogom a nyakhajlatába. – Ha józan leszel. Most pedig adj abból! – engedem el, és a hat sörrel teli pohár közül ellopok egyet, amit azonnal le is hajtok.

- De te nem is szereted a sört – Harry értetlen pillantással néz rám, majd megvonva a vállait, felém nyújt még egy pohárral. Elhajítva a kiürültet, belekortyolok a telibe.

- Most nem ez a lényeg – mosolyodom el szomorúan. – Beszállhatok?

- Ha nem iszod fel az egész sör készletet – ordít át nekem a másik oldalról egy srác. Harry haverja lehet, viszont életemben egyszer sem láttam még. Valószínűleg láthatja a fejemen az értetlenséget, így végre bemutatkozik. – Fletcher vagyok!

- Örülök! Dawn – biccentek, majd arrébb lököm Harry-t, hogy neki kezdhessünk egy új sörpong körnek.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nyerésre állunk, hiszen baromira veszíteni fogunk. Igazából már nem tud érdekelni, hisz annyi sört ittam meg az elmúlt fél órában, amennyit még eddigi életemben soha. Mint már Harry szembeállított az elején a nyilvánvaló ténnyel, tényleg nem szeretem a sört. De legalább hatott, szóval most rendesen elkábítva érzem magam. Ez a buli nem is jöhetett volna jobbkor. Az utolsó dobás után, megint nekünk kell innunk, így hivatalosan véget is ér a kör. Harry-vel az utolsó egy-egy sört a karunkat átkeresztezve hajtjuk le levegővétel nélkül.

- Elmegyek pisilni – jelentem ki egy kicsit kótyagosan a barátomnak, aki a hüvelykujját feltartva nekem, utamra ereszt.

A lenti WC sajnos foglalt, így kénytelen vagyok felbattyogni az emeletre, ami a legtöbb esetben tiltólistás szokott lenni a vendégeknek. Van, aki komolyan veszi és tényleg nem megy fel, de mint most is, páran azért lézengenek a fenti szobákban és a folyosón. A mosdóval szerencsém van, hisz senki sem tartózkodik bent, így bemegyek. Miután pisiltem, előveszem a telefonomat, ami eddig lenémítva pihent a hátsó zsebemben. Jókor kerül a kezeim közé, ugyanis Easton neve villog a képernyőmön. Meredten várom, hogy eltűnjön onnan, de amikor ez végre megtörténik, a kezdőlapon felbukkannak az elolvasatlan üzeneteim és az értesítések, mind egytől-egyig Eastontől. A látásom elhomályosul a könnyektől, ahogyan végigpörgetem az üzeneteket, és hisztérikusan esek össze a fürdőszoba padlójára. Szerencsémre senki sem hallja a zokogásomat a hangos zenétől, így most végre kiadhatom magamból, amit eddig vissza kellett fojtanom a hét órás repülőúton.

Csak sírok, sírok és sírok.

Hogy lehettem ekkora hülye? Hogy lehet, hogy nem láttam mindezt? Hirtelen felindulásból, a csoportba szétküldött videót remegő ujjakkal kikeresem és megnyitom. Az alsó sarokban látszik apró számokkal a dátum, ahogyan az egy kamerafelvételen mutatni szokás. Talán ekkor törik el bennem teljesen a mécses. Amikor tudatosul bennem, hogy ez nem egy kéthetes videó.

12/05/21

Az a nap, amikor májusban itthon voltam Londonban. Amikor nem tartózkodtam Amerikában. Amikor távol voltam Eastontől. Levágom a telefonomat a WC mellé, és felhúzom magamhoz a térdeimet. A hajamba túrva próbálom csitítani a zihálásomat, mert ha így folytatom, be fogok hányni, azt meg a legkevésbé sem szeretném.

- Jaj, bocs – nyit be hirtelen valaki, ezzel beáramlik az irdatlan hangos zene. Könnyes szemekkel kapom fel a fejemet, de már csak egy fejbúbot látok eltűnni a résen. Aztán az a fejbúb visszakukucskál rám. – Elle?

Ez aztán most kellett nekem.

- Te sírsz? – lép be a fürdőszobába, de azonnal tiltakozni kezdek.

- Menj ki! Be ne gyere! Hallod, Thomas! Ha be mered tenni a lábad, kinyírlak a két kezemmel! – hadarom elhaló hangon. Ne már, hogy Tom előtt fogok sírni, mint egy nyavalygó picsa! Én ezt nem hiszem el.

- De bemegyek – mondja és be is lép, bezárva maga után az ajtót.

- Mondtam, hogy húzz ki! Éppen dolgom van!

- Mi a dolgod, O'Connor? Hányásig bőgni, miközben már taknyod-nyálad egybefolyik? Szép kis program egy bulin. Minden elismerésem a tied! – mondja, miközben még közelebb jön hozzám, még le nem guggol elém. Automatikusan lehajtom a fejemet, hogy ne láthassa az arcom. – Mi történt?

- Egyedül akarok lenni, Thomas. Hagyj békén, kérlek! – motyogom szipogva. Tényleg lassan már ott járok, hogy a sok takony belefolyik a számba. Undi.

- Elle...

- Ne Elle-zz itt nekem! Mondtam, hogy menj ki innen, de most már hallgathatom a baszogatásodat erről az estéről is. Kösz szépen! Ez aztán most tényleg kellett nekem – hadarom továbbra is lehajtott fejjel, de közben a könnyeim megállás nélkül folynak, mintha nem tudnám elzárni a könnycsatornáimat.

Tom keze a fejemre csúszik, és lassan simogatni kezdi a hajamat. Felzokogok az érintése hatására. Akármennyire is megálljt akarok magamnak parancsolni, hogy ne sírjak Tom Holland előtt, nem tudom megtenni. Sírok, zokogok, bőgök, picsogok és mindezt előtte teszem. Ha eddig nem volt elég Easton miatt itatnom az egereket, most már megtehetem Holland miatt is.

Tom viszont csendben marad. Nem mond semmit. Megvárja még abbahagyom a szipogást, és végre felemelem a fejemet. Kék íriszeim összetalálkoznak az ő barnájával. Nem tudok semmit olvasni a tekintetéből, de őszintén nem is akarok. Tom szótlanul térképezi fel a sírástól felpuffadt arcomat, egy rossz szót sem téve a külsőmre. Magamban hálát adok az égieknek, hogy az előttem guggoló fiú egy jobbik személyiséget öltötte fel ma.

Pár perc után, álmosakat pislogva Tom-ra, akaratlanul is engedem neki, hogy felvegyen az ölébe, és kivigyen a mosdóból. Végigvisz a hosszú, családképekkel telerakott folyosón, majd belöki a régi szobájának ajtaját, ahova bevisz és lerak az ágyra. Magamban elmosolyodom a tényen, hogy kisebb korunkban tiltott zóna volt ez a hely, se Harry, se én nem tehettem be a lábamat Tom szentélyébe. Egyszer történt ez másképp, viszont arra a napra nem szívesen emlékszem vissza.

Tehetetlenül terülök el a puha párnák között, és azonnal el is nyom az álom.