Fyodor emlékezetből főzött céklalevest, amivel gyerekként saját könnyű megfázásait orvosolták. Azért ment vásárolni, és utána is azért töltött néhány órát a konyhában, amit kellemes illatok, pára és emlékek töltöttek meg.

Fyodor próbálta félretenni velem kapcsolatos gondolatait. A személyemet egészen kizárta, mert a helyzet úgy barátságosabb volt: a rá utalt kedves gyermek jólétéért cselekedett. Mosolygott, amíg a céklát vágta, a leve vérhez hasonló cseppekkel borította vékony, csupasz karját.

Hazudott magának: valójában nem voltam gyerek, hiába voltam kilenc évvel fiatalabb nála. Nem volt olyan áthidalhatatlan a szakadék, mint akár egy évvel korábban, vagy eszmei különbözőség esetében lett volna, Fyodor egészen közel és hasonlónak érzett magához.

Megnyugtatta, hogy ott vagyok, rá vagyok utalva, és törődését kitöltheti rajtam, amíg örömét lelte benne.

Egészen gyengéd volt. A forró, vérszínű levest tálcán hozta nekem, és az ágyhoz húzott asztalkán hagyta, amíg felébresztett. Megsimogatta a hajam, a nevemen szólított, de hiába néztem rá, nehéz volt összpontosítanom az arcára.

Belázasodtam, a testem fájt, csak Fyodor segítségével tudtam felülni. Leült mellém, megérintette a homlokom; lázmérő sem kellett hozzá, hogy a forróság meggyőzze.

Valahogy legyűrtem a levest, amitől még melegebb lett a testem; Fyodor ekkor lefektetett, nyakig betakart, és mondott valamit, talán azt kérte, hogy próbáljak meg elaludni.

Engedelmeskedtem, de nyugtalan álmaim voltak. Rémisztő jelenetekből riadtam fel, és hosszú ideig egyedül hánykolódtam, Fyodor keze csak később nyugodott rajtam, hogy csillapítva a párnára nyomjon. Érintése valószerűtlen volt, reggel alig emlékeztem rá.

Betegségem másnap tetőzött, és még négy napig tartott, Fyodor fel- és eltűnéseit ködösen érzékeltem. Ő keveset volt velem az elengedhetetlen együtt töltött éjszakákon kívül, vigyázott, hogy ne kapja el tőlem a betegséget. Legtisztábban a könnyű alkoholszagra emlékeztem, ami beitta magát hajába és ruhájába, amikor mellém feküdt, de Fyodort sosem találtam összeszedettlennek vagy részegnek.

Tényleg nem hitt benne, hogy a vodka csodát tesz, mégsem lett beteg. A gyakori kézmosás és a közvetlen érintkezés szüneteltetése is segíthetett: Fyodor különben sem csókolta meg az arcom, nem tudtam betegségemet ráragasztani, ahogy másik, szorosabban összefonódott életünkben tettem volna.

Mivel nem tudtam mozogni vagy összefüggően gondolkozni, néhány napra le kellett mondanom az írásról, még az olvasás és a beszéd is kihívást jelentett számomra.

Mindig hosszú időt töltöttem a fürdőszobában. Fárasztó volt a párás helyiségben, a kádban ülni és megfürödni, de Fyodor segítségét nem kérhettem benne. Nem voltunk olyan viszonyban, hogy ez felmerülhetett volna. Fyodor nem volt a kedvesem, bármilyen gyengéd volt hozzám, és amilyen tartózkodóvá vált betegségem alatt, fokozódó rosszkedvvel azt hittem, soha nem is próbál az lenni.

Amint valamivel jobban lettem, zavarni kezdett tétlenségem és haszontalanságom, Fyodor azonban hajthatatlan volt. Azt mondta, maradjak ágyban, ne erőltessem magam, és egészen gyógyuljak ki a betegségből, mielőtt tüdőgyulladássá fajul, és kénytelen lesz orvoshoz vinni.

Fenyegetésként hangzott, pedig csak jót akart nekem, de már érzéketlen voltam a gesztusaiban megbúvó kedvességre. Örülnöm kellett volna, hogy ennyire törődik velem, hogy nem hagyott magamra, de egyre azon tűnődtem, Fyodor hogy nem veszi észre haszontalanságom, vagy, ha látja, vajon mikor lesz elege belőle.

Dühös voltam, tehetetlenségemben sírva fakadtam, de könnyeimet igyekeztem Fyodor előtt titkolni. Próbáltam összeszedni magam és visszafordulni ahhoz, ami addig boldoggá tett, de hiába írtam néhány sort, rossznak találtam. A szavak hamisak lettek, nem tudtam visszatalálni az addigi lendülethez és harmóniához.

Hittem, hogyha nem írok, végül meghalok, de nem akartam még meghalni. Erőlködtem, lehetőséget vettem sorra, néhány verset is kipréseltem magamból, de nem voltam elégedett, és hiába múlt el a betegségem, jókedvem és erőm nem akart visszatérni.

Fyodor is érezte a változást, miután a leves, tea és fájdalomcsillapító mind szükségtelenné vált. Már nem figyelmeztetett rá, mégsem akartam felkelni az ágyból. Fáradtság és céltalanság tudata tartott a takarók közt, feledtette el velem mindennapi, könnyű sminkem, hajkefémet, Fyodornak tetsző, tűzött frizurámat.

Képességem egyre többet követelt magának. Kényszerességem folytán azt éreztem, nem vagyok elég jó, elvesztettem valamit, amire feltétlenül szükségem volt az íráshoz. A betegség és bezártság sokat kivett belőlem és nem leltem újra magamra. Levertség és közöny lett úrrá rajtam, amit, mind ritkábban, félelem tört meg: félelem attól, hogy Fyodor rám un, hogy ottlétemet értelmetlennek tartja, hogy bármilyen zseni is, végül belátja, hogy tévedett, amikor isteni tervei végrehajtásában tőlem várt segítséget.

Törődése, megjelenése, egész lénye folytán magamnál sokkal többnek és jobbnak láttam. Nem tudtam, ő mégis mit fedezhetett fel bennem, miért tartja olyan nagyra a képességem, és egyre nevetségesebbnek tűnt, hogy annyira belehabarodtam a lelkébe, hogy magamat, akár csak pár vacak sorban is, az ő méltó társának gondoltam.

Fyodor volt mindenem, de kezdtem azt hinni, én semmi sem vagyok és nem is lehetek számára. Nem értem fel hozzá, és kettősünk annyira nem működött, hogy még azt a lelkesen írt történetet sem tudtam magunkról tovább folytatni.

– Nem megy, Domi? – kérdezte egyszer Fyodor, félredobott telefonomat és olcsó fülhallgatómat látva.

Mióta Fyodor megajándékozott a mobillal, füzet helyett, mint szoktam, egy szövegszerkesztőbe írtam, de régóta nem haladtam kettőnk történetével. A depresszió megölte tehetségem, fojtogatni kezdte alkotási vágyam; csupán a kétségbeesés hajtott, hogy életben maradjak, azonban mind gyakrabban álltam meg, azon tűnődve, miért csinálom. Mi értelme van nekem így életben maradni?

Szomorú, sehova sem tartó gondolatfolyamba sodort, aminek egyre gyakrabban az öngyilkosság, mint egyetlen lehetséges út vetett véget. Nem akartam öngyilkos lenni, de ha Fyodor magamra hagyott, sokszor néztem a függönykarnist, a magasban futó csöveket, vagy a magányos szöget az ajtófélfában. Ezek jelentéktelen dolgoknak tűntek, nekem azonban eszközök voltak az öngyilkossághoz; kötelet, sálat, övet bárhol találhattam volna.

Nem szerettem erre gondolni, mégis ilyen tervezésből szakított ki Fyodor halk hangja. Mellettem ült az ágyon, úgy volt öltözve, mintha távozni készült volna, épp csak cipő és prémes kabát nem volt rajta.

– Elhagyott az ihlet, mint az utolsó lélegzetem – fordultam hozzá lassan, először csak a tekintetemet mozdítva a szoba távolabbi sarkából. – Menthetetlen vagyok, de ne aggódj – kényszerítettem mosolyt az ajkamra –, te mindent megtettél értem.

– Feladod? – kérdezett vissza, kiüresedett zöld szemembe nézve. – Megmondtam, hogy nem szeretem ezt a sötét tekinteted látni–

– Akkor ne nézz rám! – szakítottam félbe, először azóta, hogy ismertem. Fyodor becsukta a száját és én is elhallgattam. Égett a bensőm, arcom felforrósodott, de összeszorult a torkom. Nem volt már mit mondanunk egymásnak, pedig rengeteg minden kavargott bennem.

– Domi – mondta halkan Fyodor: meggondolta magát, és a feddést későbbre hagyta. Nevemre sem néztem rá, mire megfogta a kezem. Szokatlan mód az övé meleg volt, az enyém kihűlt, melengetni kezdte az ujjaimat. – Hadd segítsek.

– Mivel akarod az életemet visszaadni? – Hagytam, hogy ujjait az enyéim közé dugja, és a kezemre támaszkodjon, amikor közelebb ült hozzám.

Fyodor rám akart nézni, pedig tényleg utálta azt az ürességet a szememben. Lehajtottam a fejem, hajam alá bújtam előle, mintha egy gyerekkel lett volna dolga.

Élesen beszéltem vele, de egy hangot sem gondoltam belőle komolyan. Jólesett Fyodor közelsége, amit olyan régen tapasztaltam, de keserűségem nem engedte a tudtára hozni: epésen szóltam hozzá, egyre jobban eltávolítva magamtól.

– Magammal, ha már velem veszett el – mondta az előbbinél is halkabban, Fyodor sem volt felkészülve erre.

Tudta, hogy nem vagyok jól. Nem először látott depressziós embert, és sejtette, hogy köze van akkori állapotomhoz, hiába nem lehet ő az egyetlen okozója.

Engedte, hogy beleszeressek, sosem próbált eltántorítani ezektől a buta ábrándoktól. A maga módján támogatta is, amikor kedves volt hozzám és dédelgetett, hogy saját lelkét nyugtassa, felelős embereként hiába kellett volna eltávolítania magától.

Fyodor korábban nem tapasztalt szerelmet, és nem is akart egy eszközbe beleszeretni, de az irántam tanúsított figyelme már túl volt érdeken, kíváncsiságon, szánalmon vagy szimpátián. Egyik sem fedte le pontosan, és Fyodor fiatalságom miatt sem szerethetett: a gyerekek kedvesek voltak neki, de én rég kinőttem a gyerekkorból, nem ez bírta rá, hogy gondoskodjon rólam.

Különösen érdekes ember sem voltam. Fyodor, mióta magával hozott, említést sem tett a múltamra, így valójában igen keveset tudott rólam. Amit addig tapasztalt, nem fedte le egész lényem, sok időnek kellett még eltelnie, hogy minden oldalamat lássa, Fyodor mégis olyan részeimet vette észre, amiket én sem ismertem igazán.

Tudta, hogy szóljon és érjen hozzám, hogy végül megtörjön, és rá figyeljek. Elfojtotta dühöm és ellenkezésem, amikor megsimogatta a kezem: mintha érezte volna, milyen régóta áhítozom egy ilyen kézfogásra.

– Valami szépet írsz, ugye?

Nem eresztett, és másik kézzel sem támaszkodott többé az oldalánál. Állam alá nyúlt és maga felé fordította a fejem, vonásaimat egészen közelről tanulmányozta.

Száraz szájjal bólintottam, Fyodor azonban nem várt valódi feleletre. Ibolyaszeme izzott, mintha a kezemet melengető szokatlan hő forrása lett volna.

– Szegénykém, meg van kötve a kezed, ha semmid sincs, ami szerelemre és szenvedélyre ihletne. Szeretnéd?

Halkan beszélt, mégis libabőrös lettem a hangjától. Újra bólintottam, Fyodor erre lehunyta a szemét és elmosolyodott.

– Megígértem, hogy segítek benne.

Eleresztette az államat, arcomra simította a kezét, és megcsókolt. Először alig ért a számhoz, majd megnyalta az ajkam, az első meglepett nyögés után egy újabb, kellemes hangot kicsalva belőlem.

Kinyitottam a számat és viszonoztam, a szívem közben erősen dobogott. Fyodor csókja édes volt, ajka fekete tea ízét idézte. Ismerős illata és teste melege elbódított, amikor megragadtam az ingét és közelebb húzódtam hozzá.

Józan gondolataim elúsztak, magam is feloldódtam a csókban, amikor Fyodor a hajamba kapott és a fejemet fájdalom nélkül hátrafeszítette. Uralt engem, minden lélegzetvételemet hozzá igazítottam. Lassabb vagy szaporább lett a pihegésem attól függően, mit tett; számat, nyakamat, végül ruhájáról lefejtett kezemet érintette-e az ajka.

Szédültem, mire szája elvált a csuklómtól. Az arcom kipirult, a szobát betöltötte halk, szakadozott pihegésem. A fejem zavart volt, szédültem, és megremegett a lábam, amikor támasztékot keresve próbáltam kiegyenesedni.

Fyodor fogta a kezem, míg újra, rövid időre lehunyta a szemét. Igyekezett összeszedni magát, mert a csók és saját hevessége váratlan volt számára.

Több érzelem volt benne, mint akarta. Élvezte, hogy hozzám érhet, jólesett neki, hogy utána kaptam, mégis meggátolta hevességem. Nem akarta, hogy letépjem a ruháját, nem akart velem túl messzire menni.

Szándéka szerint csak segíteni akart az írásban, de ennél többet tett azzal a csókkal. Elfeledtette velem a halált, közönyömet izgalommal cserélte fel. Félszeg várakozással figyeltem az arcát, mert Fyodor lett a megtestesült álmom. Tényleg megcsókolni őt hatalmas, erős élmény volt.

Vágyni kezdtem rá, olyan forrón kívántam, ahogy addig soha senkit. Túl hatásos volt, ahogy korábban gyötörtem magam az írással.

Fyodor végül rám nézett. Szemében nem hunyt ki az élénk, éhes fény, amitől újra remegni kezdtem, de minden mozdulata óvatos maradt: felkészült, hogy bármelyik pillanatban eltolom magamtól. Feltételezései azonban pontosak voltak: szerelmemmel a magáévá tett és uralkodott rajtam. Megadóan tűrtem a közelségét, ám Fyodor csak azért nem tántorodott vissza, mert passzív beletörődés helyett várakozást tapasztalt, mintha saját akaratomból kívántam volna.

Tudta, hogy így van. Tudta azt is, hogy emiatt kell megállnia, mielőtt veszélyesen nagy hatással lesz rám, Fyodor végül újabb csókot adott nekem, csupán a saját nyugalmáért.

Azt hitte, ez elég lesz, és a teste nem lázad tovább, miután még egy keveset kapott belőlem, de nehezére esett elengedni. Olyan jól illett a kezem az övébe, és a lelke sem háborgott mellettem; bűnös voltam, de egyben az ő bűne, és emiatt nem taszítottam.

Fyodor több lett attól, hogy megpróbált engem is egy kicsit többé tenni. A gondoskodás, a beszélgetés, a megértés, egy másik személy közelsége és érintése ritkán tapasztalt élmény volt számára. Eleinte szükségtelennek tartotta, később félt tőle, de azóta vágyni kezdett rá. Minél tovább ott akart maradni Szentpéterváron, amíg aprólékos, régóta tartó tervei nem kényszerítették távozásra.

Azt akarta, hogy akkor se essen bajom, ha magamra hagy a lakásban: nem azért, mert annyira bízott a képességemben, hanem, mert nem akart elveszíteni. Valóban értékes voltam Fyodornak, de a szenvedély rabsága neki nem vált még hasznára. Képességem nem hatott rajta, mégis megváltoztattam őt, és érezni kezdett, önző és értelmetlen módon ragaszkodott hozzám, csak azért, mert pillanatnyi öröme telt benne.

Fyodor sokféleképpen jelölt meg, kezdve a szöktetéskor rám aggatott névvel, a karkötővel, az engem körülvevő idegen szobával, amit azóta otthonnak neveztem. Ezután a becézések, simogatások következtek. Mindkettővel kifejezte, hogy az övé vagyok, más rég nem nevezett Dominikámnak. Birtoklása durvaság helyett épp hogy gyengédséget sugárzott, és Fyodor szerette, hogy a magáénak tudhat, mert kevés dologgal rendelkezett a világon.

Végül megcsókolt. Ajka érintése nyakamon, csuklómon égett, pedig harapást nem hagyott rajtam. Többet adott nekem magából, mint amennyit én szavakból nyerhettem, és Fyodor is látott belőlem egy keveset: nem rettentette el sokáig a szenvedélyem.

Nem voltam tiszta nő, és ha jobban ismertem volna, tudom, ő sem tiszta ember, Fyodort mégis makulátlannak találtam, és ezt a borzongató fehérséget még többször, még közelebbről akartam érezni.

Fyodor halkan pihegett. Megsimogatta az arcom, fejemet a kezébe hajtottam. Remegtem, de mert övé volt az irányítás, nem értem hozzá: vártam, hogy mi a szándéka.

Fyodor sokáig nem szólalt meg, élvezte kezében nyugvó fejem súlyát. Összekulcsolta az ujjainkat, várta, hogy elmúljon saját, belső forrósága, ami újabb, hosszabb csókokra ösztönözte volna.

Fyodor fölötte állt a szerelemnek. Semmilyen vonzalom nem tudta eltéríteni a céljaitól: sem fiatalabb korában, sem az azóta eltelt években nem fordult meg mások után, sosem volt teste és vágyai rabszolgája.

Volt benne gyakorlata, hogy érjen megfelelően egy nőhöz, de ezt megszerzése óta nem hasznosította. Nem érzett örömöt vagy szenvedélyt közben, főleg nem szerelmet: az érzést visszásnak és feleslegesnek tartotta, pontosan tudva, mennyire elvakít, és az emberek milyen ostobaságokat követnek el miatta.

Hidegen szemlélve a szerelmet az csak újabb eszköz volt számára, de Fyodor többé nem tudott hűvös maradni. Vonzalmat érzett irántam, érdekelte övéhez hasonló szellemem, depresszióm, irodalom iránti egészségtelen rajongásom, és fiatalságom sem riasztotta.

Mire rájött, mi történik vele, küzdenie kellett magával, hogy véget vessen neki, hiába tudta, hogy velem teszi magát sebezhetővé ahelyett, hogy jóléte és biztonsága záloga lettem volna.

Fyodor tudta, hogy elveszett. Szeretett, mióta nem akarta, hogy bajom essen, hogy ártsak magamnak, és nem akarta pusztulásom.

Közös regényünk egy ajánlat volt tőle az életben maradásra, de apránként az lett mindkettőn valósága. Szerettem őt, mert könnyebb volt elviselni így új életem, és végül őszintén kötődni kezdtem hozzá, és Fyodor is szeretett, mióta képességem helyett csupán személyem elég volt, hogy maga mellett tartson, átkozott erőmről könnyedén meg tudott feledkezni.

Fyodor nem beszélt többet a távozásról, egyszerűen fel akart készíteni, és olyan pontokat teremteni számomra, amikhez visszatérhetek, ha a levertség eluralkodna rajtam. Szavakkal erősítette meg a tetteket, hogy érdemes élnem és rá várnom: kiszolgálta a vágyaimat és vele szembeni szenvedélyem.

Elfeledtette a bánatomat, széttörte gondolataimat és szavaimat, amikor a nevét ismételgettem elfúló hangon, miközben meztelen vállamhoz szorította az arcát, és a rajtam hagyott foltokat csókolta.

Fyodor szeretett egyetlen aranyozott bilincsben látni, ami folyamatosan mérte szapora szívverésem. Élvezte reszkető kezem a nyakában, karmolásaimat a karján és a hátán, mielőtt mozdulatlanná váltam alatta.

Látható és csak érezhető jeleket hagytunk egymáson, és nem számított, hogy soha senki nem vette észre. Fyodoré voltam és ő az enyém lett. Visszaadta örömöm és erőm az élet ígérete, és ahogy lakásunk egyre otthonosabb és barátságosabb lett, közös jövőnkben is elkezdtem bízni. Nem csupán az írás, a valódi világ is örömöt tartogatott számomra: Fyodor csókjai, kedveskedése, derekamon nyugvó keze sok-sok szállal kötött a valósághoz.