Tízéves korom óta az írás a szenvedélyem. Emlékszem, mi és hogyan indította el, de ez csupán keserűséget ébreszt bennem, mert bármennyire szeretek írni, ez az átok része, amit születésem óta hordozok.

Áldott vagyok, de a képességhasználókat áldott helyett jobb volna átkozottnak nevezni. A képességem uralkodik rajtam: felébresztette az egyetlen igaz, erős szenvedélyt a lelkemben, és csak azért élek, hogy ezt a vágyat kiszolgáljam.

Képességem veszélyes, de mert nem használom, csak önmagamra ártalmas. Ha nem írok, meghalok: előbb a lelkem, aztán elvész ép elmém, végül a kilátástalanság öngyilkosságra sarkall, amit nem egyszer megpróbáltam.

Írnom kell, hogy éljek, és két mű közti szünetben úgy érzem, a hozzám hasonló kárhozottaknak épült pokolban bolyongok. Nem is kerülhetek máshová, miután tizenhárom éves koromban megöltem egy embert ezzel az átokkal: az volt hitem szerint az utolsó alkalom, amikor engedtem a könyörgésnek, és a vágy rabszolgaságát valaki máson is használtam.

A legjobb barátom volt, aki csodálattal nézte, hogy leszek egyre jobb és ügyesebb az évek óta tartó, állandó írásgyakorlástól. Az olvasáson kívül minden mást elhanyagoltam, történetmesélés lett az életem, és boldog voltam: hittem, felérhetek a nagyokhoz, akiknek a köteteit kézbe fogtam, szerencsétlen barátom pedig hitte, hogyha ez a szolgaság nekem ilyen tehetséget biztosított, ha használom rajta, ő is ügyesebben rajzolhat majd.

Hiába mondtam el neki, hogy ez nem így működik: hogy nekem az írás, az irodalom az életem, a szenvedélyem, azt hitte, képességem felerősíti őt. Én nem tudhattam, ő pedig valószínűleg nem hitte el, milyen más vágyak élnek a szívében.

Barátom két hónap múlva meghalt. Felakasztotta magát a ruhásszekrényben egy övvel, keze még a halál pillanatában sem szabadult ki a nadrágjából.

Akkoriban nem sokat tudtam erről, a szexuális balesetet minden felnőtt tagadni és titkolni próbálta. Barátom nem akart meghalni; nagyobb élvezetet hajszolva tette hurokba a fejét, és véletlenül végezte a szekrényajtón. Elnyomott, soha ki nem elégített, korunkhoz képest betegesen erős nemi vágya kergette a halálba, amit az átkom szabadított ki belőle.

Soha senki nem hitte, hogy én tettem ezt vele, de nem tudtam együtt élni a tudattal. Megöltem őt, mert engedtem neki, és használtam rajta a képességem. A pillanat megkönnyebbülést jelentett; megosztani valaki mással a bennem élő, sosem nyugovó megszállottságot egy időre, mint egy jó írás, terheket vett le a vállamról. Azonban ő is átélte, milyen szorongó kín, ha nem elégíti ki ezt az egyre sürgetőbb belső kényszert; barátom zárkózott és lehangolt lett, ritkán mozdult ki a szobájából, halála előtt utoljára két nappal korábban láttam.

Tizenhárom évesek voltunk. Azt hiszem, nem tudtam sírni, amikor meghalt, de kevés emlékem van abból az időből.

Azóta eltelt négy év, és úgy élek, mint akinek nincs múltja: csak az maradt meg szilárdan a gyerekkoromból, hogy a képességem büntetés, ami romlásba dönt. Annyira kifacsarta már a lelkem, hogy hiába írtam több mint egymillió szót eddig kurta életem során, jobb lett volna soha bele sem kezdenem és meghalnom, mert a fájdalmat, amit folyamatos kényszere okoz, nem bírom elviselni.

Minden egyes nap muszáj írnom valamit, hiába vittem lejjebb az évek során magasra került elvárásaimat: egy nagyregényt és három novellát befejezve, ami három-négy hónapon át biztosította az életben maradásomat, költészetre tértem át, pedig pocsék versíró voltam. Többre nem futotta néhány csapnivaló haikunál, de ez elég volt, hogy az ép elmém meg ne bomoljon, és mindenhová tollal a kezemben jártam, hogy az agyamba pattanó sorokat el ne szalasszam.

Így telt a fiatalkorom egy Kuznyeckhez közeli apró településen, Alekseyevkában. Ott, nyár végén találkoztam először Fyodor Dostoyevskyvel, aki visszaadta az élni akarásom.