• • • • • • • •

"Akiknek egymásra kell találniuk, azok egymásra is találnak. Mindegy, mi áll az útjukban."

-Kollár Betti

• • • • • • • •

Liliána 11 óra 33-kor lépett ki az egyetem óriás vaskapuján, majd magában konstatálta, hogy a mai napra végzett. Ma már csak a munkába kell menni, de az még jóval később lesz. A fiatal nő, amikor kiköltözött rengeteg támogatást kapott a programtól, a családjától, amit ő természetesen mind értékelt, de a saját lábára akart állni. Először egy ruhaboltban dolgozott, de onnan leépítés miatt kirúgták. Azután egy iskolában volt takarító, de a munkaidejét lehetetlen volt összeegyeztetni a szemináriumaival, így ismét új állás után kellett néznie. Végül pedig egy kávézóban között ki baristaként, ami a legmegfelelőbb volt számára. A munkaideje délután kettőtől tart este tízig így szinte soha nem ütközik semmibe. Vagy ha mégis, akkor főnöke és munkatársai elég rugalmasak és tudnak napot vagy műszakot cserélni. Az elején még olyan problémába ütközött, hogy nem nagyon értette a dán nyelvet, azonban az elmúlt 5 évben elég jól elsajátította a kávézó személyes nyelvét. Az italok nevét, a 'Kérek', 'Köszönöm'-t és az ehhez hasonlókat, de ha egy mély beszélgetést kéne lefolytatnia egy anyanyelvű dánnal, akkor bajban lenne. Középiskolában nyelvi előkészítős volt, ami azt jelenti, hogy egy évig csak nyelvórái voltak-Liliána esetében angol és német-, illetve szintfenntartó matematika és informatika. Ennek köszönhetően a lánynak angolból van egy C1-es nyelvvizsgája németből pedig egy B2-es.

Liliána hazafelé vette az utat miközben a februári szél durva táncot járt szőkés tincseivel. "Még szerencse hogy a szájfény lejött napközben", gondolta magában a lány belegondolva a haja állapotába az ellenkező esetnél. A járdák úgy csúsztak akár egy jégkorcsolya pálya a tegnapi hó miatt, ami mára már teljesen megfagyott. Kezeit összefűzve maga előtt igyekezett felmelegedni mégha tudta is, hogy ez egy tévhit. Nem fog kevésbé fázni attól, hogy átöleli magát. Befordult az egyik átkötő utcába, ami kereken 5 perccel rövidíti meg az útját a kollégiumhoz. Ez az utca mindig a szülővárosára, Győrre emlékezteti. Győrben is rengeteg ehhez hasonló kis utca van, ahol régen ő és a barátai lógtak piknikeket rendezve. Mosolyogva sétált tovább miközben a kezében szorongatva a frissen szerzett még meleg forró csokit, felidézte azt a sok közös szép emlékét, amit a barátaival szerzett itt Győrben. Akikkel a mai napig is számíthatnak egymásra jóban-rosszban. Édesanyja gyakorta mondogatta, hogy vigyázzon rájuk, mert az ilyesfajta barátság, mint az övék ritka. A gondolataiba mélyedve észre sem vette, hogy valaki szintén befordult a szűk utcába. Ő is éppen maga mögé tekintgetett, így nem nagyon tűnt fel neki a magas lány, amiből természetesen egy dolog következett. Tökéletesen egymásba mentek, aminek hatására Liliána a földre huppanva verte szét a fenékcsontját a folyékony csokoládét magára borítva. Nem mondhatjuk azt, hogy még forró volt, mert a repkedő mínuszoknak köszönhetően hamar lehűl minden, de ahogy a jéghideg bőréhez ért igenis fájdalmat okozott.

- Szörnyen sajnálom- szólalt meg a két fiatal egyszerre. Az egyikük azonban dánul míg a másikuk angolul. A férfi rögtön nyújtotta a kezét és miközben felhúzta a fiatal nő törékeny testét, ezúttal már angolul, megkérdezte- Minden rendben kisasszony? Nagyon megütötte magát? Oh- lepődött meg a nagy barna foltot látva- Hadd kárpótoljam! Veszek Önnek egy másikat.

- Dehogyis-ellenkezett Liliána miközben tüzetesebben megvizsgálta a vele szembenálló személyt. Tulajdonképpen egész helyes volt. Enyhén tojás alakú arca volt, ami kiemelte markáns állát. Keskeny ajkak, kerekebb orr és emellé pedig két gyönyörű kék szem. Bár ha még közelebbről megnézzük, akkor a férfi szeme színe inkább hajaz a jégkék-re szinte már szürkére, ami titokzatosságot csempészett a megjelenésébe. Jobb szemöldöke tövében egy anyajegy lelhető fel. Aprócska, de ott van. Amíg Liliána vizslatta, addig az idegen is feltérképezte a karjai közt tartott nőt. Keskeny álla volt, nagy ajkakkal. "Más ezért pénzt ad ki.", jegyezte meg magában a férfi. A lánynak kerekebb arca volt, amihez egy nagyobb orr társult, de jobb is így hiszen ez az arc forma egy pici orral elég groteszknek nézne ki. Hatalmas kerek szemei ide-oda cikáztak, ami felfedte a különlegességét. Fényviszonytól függő a szemének színe. Hol zöld hol pedig gyönyörű türkizkék. Arcélén pattanások voltak orrán pedig miteszerek, de ettől lett a lány végképp természetes. Nem az a mű, mint a filmekben. Valós szépség volt- Az... - köszörülte meg a torkát Liliána miközben próbált újra a valóságra koncentrálni nem pedig azokra a szürkéskék szemekre- Az én hibám volt. Nem figyeltem.

- Ez butaság- ellenkezett a férfi még mindig tartva a nő kezét- Én lesegettem hátra. Kérem hadd hozzak önnek egy újat. Utána pedig hadd vigyem el a kabátját egy tisztítóba. Szörnyen röstellem, hogy tönkre tettem az öltözetét- Liliána utoljára a kosztümös filmekben hallott ilyen szofisztikált beszédet, és a férfi öltözetéből ítélve is arra lehet jutni hogy bizony egy befolyásos emberbe sikerült belebotlania.

- Uram- kezdte Liliána- Minden rendben. Nem szükséges a kabátom kitisztíttatása sem.

- Kérem ne uramozzon- forgatta meg az idegen a szemeit- Christian. Kérem tegeződjünk! - mondta miközben egy lágy csókot lehelt a számára ismeretlen nő kézfejére amit eddig is tartott és ezután sem tervezte elengedni. Valahogy a nő kesztyű nélküli hűvös bőrét érinteni olyan megnyugvást adott neki, amit talán meg sosem érzett. Ezt pedig az egyetemista lány egyáltalán nem bánta- És ragaszkodok hozzá. Ahogy a forró csokoládéhoz is- Liliána becsülete még vitatkozott volna Christian-nel, azonban a kislányos romantikus énje igenis aranyosnak találta ezt a filmbe illő találkozást, így hát igent mondott a férfinak, majd egymás mellett indultak abba az irányba ahonnan Liliána jött - Megkérdezhetem a nevét?

- Liliána. Liliána Varga- felelte, és felkuncogott újdonsült beszélgetőpartnere apró grimaszán- Magyarországról jöttem. Egy program segítségével költöztem ki ide és jutottam be az egyetem jogi szakára.

- Ahhoz képest gyönyörű angol akcentusod van. Egy vérbeli brit megirigyélné- Liliána nem szerette, amikor valaki bókolt neki, mert nem tudta hogyan lereagálni. Feszengeni kezdett és kínosan érezte, s törvényszerűen történt most is így. Lesütötte a tekintetét és inkább válasz nélkül hagyta az elismerést. A herceg érzékelte a feszültséget így gyors témát váltva folytatta a puhatolózást- És mióta élsz itt?

- Lassan 5 éve. Ez az utolsó szemeszterem az egyetemen, így már megtörtént a szakosodás. Én a büntetőjog iránt érdeklődök szóval most Dánia egyik ügyvédi irodájában vagyok gyakornok. Na és te?

- Itt születtem. Minden csepp vérem dán- húzta ki magát a férfi, miközben a mellette sétáló karja után kapott, aki megcsúszott a jégen.

- És mivel foglalkozol? - ez már elég nagy lyukat fúrt a fiatal nő oldalába, azonban a férfi pont ezt a kérdést akarta elkerülni. A mellette sétáló valószínűleg nem ismerte őt fel, így nem akarta elrontani ezt. Nem érezte magát életében először megkötözve. Nem egy bizonyos előre megírt szöveget kellett újra és újra ledarálnia, hanem tényleg maga görgethette a beszélgetést. Próbált nem túl sokáig csendben maradni, nehogy gyanússá váljon de két szék közé került és semmiképp nem szeretett volna az asztal alá kerülni.

- A nagymamám cégénél dolgozok. Családi üzlet- tulajdonképpen nem is hazudott akkorát. Ha nagyon csűrjük csavarjuk, akkor a Monarchia egy nagy családi biznisz- Idén lesz 90 éves így lassan, majd apámra száll az üzlet. Utána pedig rám- habár Liliána nem kapott egyenes választ a kérdésére, egy megérzés azt súgta, hogy ez pont egy olyan téma, amit nem kéne feszegetnie. Felpillantva észrevette, hogy már meg is érkeztek a kávézóhoz. A nő már az ajtó felé lépett, azonban Christian nem mozdult. "Túl sok ember.", gondolta. " Túl sok ember, aki felismerhet. És akkor vége a varázsnak.". Habár a kávézó nem volt nagy, elég tömött volt. Minden kis kerek asztalnál ültek minimum 2-en.

- Minden rendben? - lépett Liliána a férfi elé és finoman megsimította a vállát- Mintha kicsit lefehéredtél volna.

- Nem. Dehogyis. Minden rendben. Menjünk be! - lendült be, majd az ajtót kinyitotta és tartotta sétáló partnerének. Liliána megköszönve lépett be a helységbe, ahol azonnal megcsapta az ínycsiklandó frissen darált kávé illata. A herceg feszengve bámulta a pasztell zöld padló kockáit, körbe se nézve az épületben nehogy bárki is rájöjjön kicsoda. A pult elé lépve a barista dánul köszöntötte a párost, majd amikor a hercegre vezette a tekintetét kitágult pupilákkal kezdett el dadogni.

- Fenség...

- Tegyen úgy mintha nem ismerne- utasította anyanyelvén a körülbelül vele egykorú férfit, majd mosolyogva fordult Liliána felé- Akkor egy forró csoki? - kérdezte mosolyogva, mire a nő a pénzét kikészítve bólintott- Én fizetek. Ez így működik. Ha én hívom meg, akkor én fizetek- Liliána nyitotta a száját, hogy vitatkozni kezdjen, azonban addigra Christian már át is adta a készpénzt a férfinak. 100 koronával többet, mint amennyit kellett volna. Azért az elég nagy borravalóval. Körülbelül 5500 Ft. Vagy csak a magyarok ennyire smucigok? De hát 100 korona itt is nagyon soknak számított. Szemét összeszűkítve vizslatta a férfit, aki ismét dán nyelvre váltva beszélt a baristához- Senkinek meg se említse, hogy ma itt látott. Világos? - a férfi mosolyát fenntartva beszélt, miközben a kiszolgáló hevesen bólogatni kezdett, majd elment elkészíteni a kért italt- Utána hazakísérhetlek? Csakhogy biztosan meg is tudd inni ezt a forró csokoládét- habár a lánynak voltak elég erős ellenérzései, mosolyogva bólintott, majd amikor megkapta a forró italt a férfi karjába kapaszkodva indultak meg a kollégium felé. Az utat végigbeszélgették, azonban a herceg egy témát végig került. A gyermekkor. Nem akart beszélni a gyermekéveiről, mert nincs mit. Abból állt az egész, hogy arra készült fel (ugyanúgy, ahogy most is teszi), hogy király lesz. Amikor a régi, omladozó épület elé értek egymás felé fordultak és a süvítő szélben, csak mustrálták egymás tekintetét- Akkor elvihetem a kabátod? Kitisztítattni.

- De nem kell- nevetett fel Liliána.

- Más oka is van, annak, hogy el szeretném vinni a ruhadarabot- suttogta Christian, majd óvatosan a lány ujjai köré fonta a sajátjait, megadva az esélyt hogy a nő elhúzódjon. Ámbár ő nem tette. Jéghideg kezei tökéletesen passzoltak a férfi meleg tenyerébe- Lenne egy látszólagos indokom, hogy újra láthassalak- fogalma sem volt a hercegnek arról, hogy jól csinálja-e, amit csinál, azonban a fiatal nő mosolygott, így annyira mellé nem foghatott- Holnap este esetleg engedi az időd, hogy megejts velem egy vacsorát?- igaz, hogy ez nem egy átgondolt terv volt, mert a palotába nem viheti a lányt az aprócska hazugsága miatt, étterem ugyanezen oknál fogva kilőve más hely meg nagyon nincsen. De abban a pillanatban ott állva a hidegben, a leheletüket látva nem tudott reálisan gondolkozni. És őszintén? Nem is akart. Vacsorázni akart a nővel és a körülmények abban a pillanatban teljesen jelentéktelenek voltak számára.

- Ezer örömmel- felelte Liliána, majd a kihűlt italt a herceg kezébe nyomta és egy cetlit meg tollat előszedve felfirkantotta a telefonszámát és a férfi kabátjának mellrészi zsebébe csúsztatta- Ezen a számon el tudsz érni- mondta majd alaposan meggondolva egy lágy csókot nyomott a férfi frissen borotvált arcára. Christian ajkára egy levakarhatatlan mosoly ült. Bőrkesztyűs kezét elegáns kabátja zsebébe csúsztatta, úgy figyelte, ahogy az ajtó hangosan nyikorogva záródik be utána. Ez az egy óra, amit magára szánt a lehető legjobban sült el. Minden értelemben.