Clint Barton.

A Sólyomszem-projekt egyetlen élő tagja, amit a HYDRA bonyolított le a világ szeme előtt, mégis titokban. A szervezet saját bejáratú gyilkológépe. Feltétel nélküli engedelmességgel, elkötelezettséggel. És a Tél Katonájával ellentétben, szabad akaratából szolgálja a HYDRAt, hűséges és teljes szívéből hisz a gyerekkora óta belé nevelt rendszerben és annak jóságában.

A HYDRA megváltoztatja a világot, jobb hellyé teszi – A SHIELD az ellenség, kiiktandó akadály.

A legjobb kiképzést kapta mind a harc, a technológia és a fegyverek terén. Az érzelmeit képes tökéletesen kizárni; csak a parancs, a küldetés a fontos. Másra nem koncentrál. A HYDRAn kívül nincs is élete, nem is létezik.

A tökéletes, engedelmes katona és gyilkos. A legjobb kém évtizedek óta.

Clint Barton, fedőnevén Sólyomszem.

Egy jobb horgot indítottam felé, amit könnyedén kivédett a fém karjával. Már hozzászoktam a rendszeres edzésen, hogy bizony a metál karral jobb vigyázni, most mégis felelőtlen voltam és kapkodtam. És ne tudjátok meg, milyen kemény James karja! Az Istenit...

Hátraugrottam egy gyomorra irányított ütés elől, majd megpróbáltam vállon rúgni, de elkapta a bokám a levegőben. Megcsavarta, mire rá kellett harapnom a nyelvemre, hogy ne kiáltsak fel. Fellendültem a levegőbe és átfordulva a tengelyem körül képen töröltem a jobb lábammal Jamest. A hátamra esve értem földet, míg ő megtántorodva a fém ketrec rácsozatának zuhant.

- Szép rúgás – masszírozta az állát, arckifejezéséből azt vettem le, épp ellenőrzi, megmaradt-e minden foga. Egy láblendítéssel feltornásztam magam és ismét talpon voltam, felvéve egy laza alapállást, várva a támadását.

- Szép rúgás a francokat – legyintettem és leengedtem eddig védekezésképp a mellkasom előtt tartott kezeimet. Ha James beszélgetésbe kezd, akkor vége az edzésnek. Ez nekem csak azt jelenti, hogy nem fog több csontom eltörni a fémkarjának köszönhetően. – Ha nálad lett volna akár csak egy béna pisztoly is, halott lennék.

- De nem volt – veregetett vállba, majd elsétál mellettem.

- Ennyi? – tártam szét a karomat, az üres edzőtérre bámulva.

- Mára igen – hallottam a hátam mögül a feleletet.

Hitetlenkedve megráztam a fejem, majd sarkon fordultam és utána indultam. Ez az edzés a szokásoshoz képest sokkal rövidebb volt. Alig izzadtam meg, és max ha tíz-tizenkét zúzódást szereztem be. Mindemellett mindössze csak a karom fájt úgy, mintha épp leszakadni készülne, a többi tagom épp hogy csak sajgott. Máskor nem úszom meg ennyivel.

Utunkat a szobánkig három felfegyverzett HYDRA katona kísérte, őket James miatt kellett elviselnünk. Aznap fagyasztották vissza, a felettesek szerint túl sokáig volt kinn, kezd kezelhetetlenné válni. Nekem nem teljesen tűnt így, de amit a HYDRA mond, az szent, az a jó érdekében történik. Nem kérdőjelezem meg. A parancs az parancs.

- Miért volt ilyen rövid az edzés? – intéztem kérdésem James felé, miután az ajtó bezárult a hátam mögött és kettesben maradtunk a gyér bútorzatú szobában. Sötét volt, csak egy kevés világosságot biztosító, régi kislámpa vitt némi melegséget a helyiségbe. Két vaskeretes ágy, egy szekrény. Mindig is ez volt a szobám a bázison, ahol általában egyedül laktam, de mikor kiolvasztották, James is itt volt elszállásolva. Amióta az eszemet tudom, ezt a háromszor három méteres kis lyukat nevezem otthonomnak. És ez nekem tetszik. Megfelel. Nem szeretem a túl nagy kiterjedésű helyeket, ahol nem láthatok be mindent. Itt minden a szemem előtt van, mindenről tudom hol a helye. Így vagyok a bázissal is; mindig minden a megszokott rutin szerint halad. A felettesek mondják meg, mit tegyünk, és mi engedelmeskedünk. Semmi felelősség, önálló döntéshozatal. De ha kiküldenek terepre, már a magad ura vagy. Csak a célt adják meg, az utat neked kell megásnod. Rengeteg be nem tájolható tényező tűnhet fel, mint azt már tapasztaltam a küldetéseim során.

- Mert a végén még le is győznél – kuncogott James miközben ledőlt a számára kijelölt, hűvös, kemény huzatú ágyra. Halkan felnevettem.

- Ismerlek már, James. Soha nem volt még ilyen rövid az edzés. És nem, nem győztelek volna le. Nem álltam nyerésre. Te is tudod – nem jött válasz, Tél Katonája mereven bámulta a szürke, repedezett, foltos plafont. – Kiskorom óta te vagy a tanárom. Felismerem, ha nem veszel komolyan.

- Mit vegyek benned komolyan? – horkantott fel. – Csak egy kölyök vagy még, Clint. Semmi több. Bármikor kitörhetném a nyakad.

- Az egyik legjobb ügynök vagyok, James. Lényegében a te szinteden állok – felemelte a fejét és hitetlenkedve, kissé megvetően rám pillantott. – Jó, még van hova fejlődnöm, de neked metál karod van, ember!

- Nem én kértem – eresztette vissza felső testét a takaróra.

- Mi bajod van most hirtelen velem? – tártam szét a karom. Csalódott voltam és kissé dühös. Ő a tanárom, a mentorom; és eddig mindig meg volt velem elégedve. Mi történt? Talán tényleg sokáig volt kinn és az oxigén tönkretette az agyát?

- Veled semmi – ült fel hirtelen és egyenesen a szemembe nézett.

- Hát akkor? – helyeztem magam kényelembe a saját heverőmön.

- Az elveiddel! – bökött felém ép kezével. Értetlen arcomat látva elkapta a tekintetét. Mintha zavarba jött volna, csak fogalmam sincs, mitől. Más volt, mint eddig valaha. A szemébe tőle szokatlan érzelmek vegyültek, amiket nem tudtam azonosítani nála. Mikor ismét megszólalt a hangja enyhén rekedtes volt, elrévedt, vágyakozó; - Soha nem akartál... Soha nem gondoltál még arra, hogy a képességeidet a közjó érdekében használjad? Hogy szuperhős is lehetnél?

- Ha a szuperhősöknek pszichopatákat kell pátyolgatni, akkor inkább passzolom – morogtam az orrom alatt. Kinyúltam az ágynak döntött tegezemért, kivettem belőle egy nyilat és komótosan, ráérősen élesíteni kezdtem. Nem mintha nem lett volna így is remekül hegyes, de tökéletes soha sem lehet. Semmi. Még James sem.

- Pszichopaták? – vonta össze érdeklődőn a szemöldökét a Fémkarú. Ahogy rápillantottam értetlenséget, zavarodottságot véltem felfedezni a szemében. – Ezt meg hogy érted?

- Hát azok. Miért, Anthony Stark mi? Iszákos, őrült technikus. Vagy Thor, a kalapácsával hadonászó isten? Esetleg a túlszteroidozott Amerika Kapitány? Csoda, hogy még nem kergült meg. Ne nevettess, ezek nem normálisak. Meg ott van az a múltkori ügynök is, akinek majdnem megöltem a társát... hogy is hívták? Coulson? Na, az sem százas. A szuperhősök nem komplettek. És nem is éri meg beállni hozzájuk.

- Soha nem akartad a jó érdekében használni az íjad? – kérdezte, mintha meg sem hallotta volna, amit az előbb mondtam. Zavartan felpillantottam a hegyezésből és egy határozott, elfogult tekintettel találtam szembe magam. Gyűlölet is izzott benne, de nem... nem az emlegetett hősökre irányult. Nem tudom, mi járt James fejében, de nem helyes dolog.

- A HYDRA jelenti a jót! – feleltem határozottan, kimérten, mire az egész arcmimikája megváltozott. Lehajtotta a fejét, kissé az ajkába is harapott. Egyszerre tűnt zaklatottnak és csalódottnak.

- Igaz... - suttogta, majd visszadőlt a párnájára, háttal nekem. Értetlenül bámultam rá pár pillanatig, majd ismét a nyilaimnak szenteltem a figyelmem. Kissé dühös voltam rá, de egyben meg is döbbentett. A kérdései, amiket mondott... Nem rá vallt. Mintha megkérdőjelezte volna a HYDRAt.

Pedig a HYDRA az emberiségért küzd. Kiiktatjuk a veszélyes személyeket, akik kockázatot jelentenek a civilizációra nézve. A szervezet évtizedek óta próbálja jobb hellyé tenni a bolygót, felhívni az emberek figyelmét a gondokra. Nem csak a nagyokra, a kicsikre is. A fájdalomtól próbáljuk megmenteni a polgárokat. Elmondani nekik, ha így folytatják, hol fognak kilyukadni. Átélni a fájdalmat anélkül, hogy megtörténik. Ez a képesség az, ami az embereknek is erőt ad. A remény. És a HYDRA az emberiség reménye, az egyetlen reménye. Ezt tanuljuk, ezt nevelik belénk; és ez az igazság. Hisz, kiiktatni egy fegyverkereskedőt, aki a feketepiacon üzletel, milyen célt szolgál, ha nem a békéét? Nem egy ilyen feladatom volt már; és mind a jó érdekében történt, a HYDRA parancsára.

- Miért bízol a HYDRAban? – szakított ki a révületből James tompa hangja. Még mindig nekem háttal feküdt, magzatpózba gömbölyödve, mint egy nagy gyerek. Meglepett a kérdése, először köpni-nyelni sem tudtam.

- Már... Már miért ne bíznék benne?

- Miért ne? Miért igen?

- A HYDRA jelenti nekem a családom, az otthonom. A jó érdekében tesszük, amit. A küldetéseink a békét szolgálják. A békét és az előre törést.

- Emlékszel a múltkori küldetésünkre? Amikor a repülőtéren voltunk. Találkoztam valakivel... Egy nővel. Ő kérdezte tőlem, hogy miért szolgálom a HYDRAt. Ugyan azt mondtam, mint most te – nevetett fel halkan, fáradtan. – Amit válaszolt, az meglepő és szinte ijesztő volt.

- Nem értem, miről beszélsz, James. Mit – de a mondatot már nem tudtam befejezni, ugyanis hangos nyikorgással és csattanással kivágódott a szobánk vas ajtaja és belépett rajta egy nem épp közeli barátom. Ugyan az a komor pofa, mint mindig, amikor próbál benyalni a feletteseknek; bizonyára az előbb is ott járt. Vékony, pergamenszínű mappát szorongatott az egyik kezében. Borostás arcáról unalom és enyhe undor vetült, tekintete gyűlölködve engem pásztázott. Nos, igen, én is hasonlóképp érzek iránta... Térdeimre támaszkodva előre dőltem és egy pimasz vigyor kíséretében szólaltam fel, megelőzve és idegesítve ezzel őt.

- Á, Rumlow! Minek köszönhetjük ezt a hívatlan, rossz pillanatkor érkezett látogatást? Gondolom, nem azért jöttél, hogy beismerd, én vagyok a jobb. Talán újabb szituációs gyakorlaton kéne átesnem? Vagy nincs edzőpartnered? Szívesen vállalom, bár a múltkor sem jártál jól velem – nem felelt, csak még több megvetéssel mért végig, mint eddig bármikor. – Most meg mi van? Mit nézel, mint egy sügér? Tudom, hogy jóképű vagyok, de nem szoktál ilyen nyíltan megbámulni.

- Azon gondolkodom, hogy lehet ilyen seggfej, mikor a múltkori küldetést is elcseszte – morogta, hangjában gyűlölet és elítélés vegyült. Felhorkantottam és vigyorogva védekezésből felemeltem mind a két kezem, tűhegyes nyilam közvetlen mellettem, a paplanon nyugodott. Brock hangjára James is felkapta a fejét és az ágyán ülve, érdeklődve figyelte az előtte játszódó jelenetet.

- Tisztázzunk valamit, Nagyképűkém! Először is, nem tehetek róla, hogy Hulknak épp ott és akkor támadt kedve tombolni, ahogy az sem az én hibám, hogy feltűnt a SHIELD. Ez mind-mind az informátorod baklövése. És mindemellett, ha olyan nagy bakit ejtettem volna, most nem jöttél volna jó kiskutya módjára, hogy átadd nekem a küldetésemmel kapcsolatos információkat – böktem egy laza kézmozdulattal a kezében szorongatott dossziéra, amire vörös betűkkel, kivehetően rá volt bélyegezve a „WICHTIG MISSION" felirat.

- Amiatt a bakija miatt elvesztettük a célszemélyt! Nem tudta elkapni, így ki kellett iktatni – szűrte felháborodottan a fogai közt. Láttam a szemén, nem sok választja el a teljes kiborulástól.

Hát igen, Brock Rumlowwal sosem voltunk jóban, mindig is rivalizáltunk. Vagyis, inkább ő velem, ugyanis én határozottan és köztudottan jobb vagyok nála. Ő mindig a brutális megoldásokat választotta, az erőre támaszkodott és fejjel ment a falnak. Pisztolyt használt, azt is csak a kezdők közül kiemelkedően. Én viszont vele ellentétben stratéga voltam, az imidzsem mindig hibátlan maradt egy kémakción, amíg el nem jött az ideje a lelepleződésnek. Több sikeres küldetést hajtottam végre, mint Rumlow, holott én voltam a fiatalabb. És ez a feletteseinknek is feltűnt; ami természetesen nem tetszett Rumlownak. Rontottam a hírnevén.

Ó, és még valami; a múltkori küldetés, tökéletesen sikerült. A fontos adatokat megszereztük a SHIELD felbukkanása előtt, a célszemély kiiktatása pedig amúgy is a listán volt. Brock csak belém akart kötni.

Felálltam és komótosan, határozottan oda sétáltam hozzá. Alig pár centire előtte álltam meg. Az a néhány pillanatig tartó szemkontaktus a világ összes gyűlöletét rám akarta zúdítani. De én csak egyszerűen egy jól célzott ütéssel gyomron vágtam. Meglepetésként érte a támadásom, összegörnyedt, a mappa kihullott a kezéből és a padló felé kezdett szállingózni. De még földet érés előtt elkaptam.

- Mi a szart csinálsz?! – nyögte dühösen, de én csak nemtörődöm visszaléptem az ágyamhoz és a gyér lámpafényben az irattartó tartalmát vizslatva adtam neki gyors magyarázatot.

- A múltkori „kiiktatásodért".

- Mi van?!

- A célpontot rajtam keresztül lőtted ki – feleltem türelmetlenül még mindig nem nézve fel a kezemben tartott küldetés-leírásból. - Kilyukasztottad az oldalam!

- Talán inkább a fejedbe kellett volna egy csinos ablakot lőnöm, Sólyomszem!

Megvetően felnevettem és rávezettem a pillantásom.

- Ha el is találtál volna, a feletteseink nem örültek volna neki. Te is golyót kaptál volna érte abba a csinos, nagy pofádba – hergeltem. Morgott valamit az orra alatt, amit nem értettem, majd megvető pillantását rajtam tartva felegyenesedett. – Ha összeszedted magad végre, elmondod, mi a küldetés?

Ő csak frusztráltan horkantott egyet, majd haragtól csöpögő hangon kezdte el mondani a magáét.

- Nem tudok mindent. A parancsnok a reptéren kapott el és nyomta a kezembe a küldetés részleteit tartalmazó iratokat némi magyarázattal és azzal a paranccsal, hogy magának adjam át.

- Fú, a reptéren mindig összefutunk valakivel – szakítottam félbe egy gyors, cinkos pillantást küldve James felé, aki feszengeni kezdett ültében. – Tök fura, nem?

- Fogalmam sincs, miről beszél. A mappában megjelölt nőt kéne becserkészni, kiszedni belőle a kívánt információt majd megölni.

- Barbara Szakály, fegyverkereskedő. Nem látok semmi szabályhágást a számláján – kommentáltam.

- Fegyverkereskedő; a SHIELD részére – vigyorgott Rumlow. Erősebben szorítottam a vékonyka papírlapokat az ujjaim közt. Gyűlöltem a SHIELDet. Ők vettek el mindent tőlem; a családom, a jövőm. A családom meghalt az ő hibájukból. A HYDRA így vett magához és nevelt fel, a jó úton elindítva engem. Minden, a SHIELDdel kapcsolatos küldetés felfűtött, haragot gerjesztett bennem.

- Clint! – rántott vissza a valóságba James hangja. Felé kaptam a fejem, érdeklődve pislogtam rá. – Megbírkózol a feladattal?

- Bízz bennem. Megoldom egyedül is – bólintottam erőtlenül.

- A SHIELD ellenére is? – ismét ránéztem, mélyen a szemébe. Aggodalom csillant benne, mintha féltene, mintha azt hinné, nem vagyok képes rá. Ez csak még jobban feltüzelt.

- Bízz a haragomban – feleltem komoran. James arca komoly maradt, majd csak egy apró bólintással jelezte, tudomásul vette, hogy nem kérek a segítségéből.

- Oh, én is bízom a haragodban – nevetett fel megvetően Rumlow. – Bízom benne, hogy a haragod miatt végre feldobod a talpad!

- Még úgy sem lennél te a legjobb – vigyorogtam rá, miközben egy gyors pillantást vetettem kiképzőmre. Rumlow kissé elvörösödött, majd zavartan megköszörülte a torkát.

- És ami azt illeti – fordult sarkon és szapora léptekkel az ajtóhoz sietett. -, Már vár rád egy helikopter és két katona a bázis tetején. Késésben vagy – azzal nyugodtan elsétált a maga dolgára.

- Jó, hogy említed! – morogtam, majd a nyilaimért és az íjamért nyúltam. Mindkettőt feldobtam a hátamra, a mappát a hónom alá csapva szapora léptekkel indultam meg a leszállóhoz vezető folyosó felé.

- Clint! – kiáltott utánam James, mikor épp átléptem a küszöböt. Visszapillantottam.

- Igen? – vontam össze a szemöldök zavartan.

- Aztán csak ügyesen!

- Mint mindig – vigyorogtam és megindultam a lépcső felé. Amíg átszeltem azt a pár emeletet gyorsan átfutottam még az aktát. A nevem Gergely Bartoff, ami meg kell jegyeznem, nagyon béna fedőnév lett. Elvált férfi, egy kutyája van, irodalom tanárként dolgozott. Klassz. És én ezzel a háttérsztorival hogy kerüljek közel a célponthoz? Mindegy, majd megoldom... Nyugalom, Clint, Sólyomszem megoldja!

Ahogy kiléptem a tetőre sötét, szürke felhők fogadtak. Nem a legígéretesebb kilátás egy helikopteres kiruccanásra. A gép felé vettem az irányt és a mellette álló három alakhoz. A két katona szalutált, amire csak bólintottam, majd megálltam a pilótánk előtt.

- Weiß ügynök! De rég láttam! – fogtam vele kezet. Az egyik legjobb pilótánk.

- Én is örülök, Barton ügynök. Bár, hogy őszinte legyek, nem vártam valami lelkesen a találkozást, azok után, ahogy a múltkor elváltunk – felelte jellegzetes, rekedtes hangján.

- Elnézést, Weiß ügynök, nem akartam kidobni a gépből. Tudja, az a SHIELDes ügynök pont úgy lökött, hogy megnyomtam a katapultgombot. Ezúttal is az elnézését kérem – vigyorogtam.

- Csak ezúttal nehogy maga repüljön ki, Sólyomszem! – hadonászott a mutatóujjával. – Na jól van, gyerekek, beszállás!

- Gyerekek? – suttogta felháborodottan az egyik katona mellettem.

- Jobb, ha nem teszel rá megjegyzést – veregettem vállba. – Barton ügynök. És maguk?

- Ergo és Ord ügynök, uram! – felelt a másik katona.

- Remek, most, hogy a trécselés megvolt; beszállás! Küldetésünk van!

Ők csak engedelmesen bólintottak, majd mind bemásztunk a helikopterbe. Ergo ment előre Weiß mellé, én pedig hátul foglaltam helyet Ord ügynök mellett.

- Bekötötték magukat? Rázós utunk lesz – szólt bele a mikrofonjába Wieß ügynök, miközben beindította a helikopter rotorját.

- Mielőtt elkezdjük, szeretne valaki kiszállni? – pillantottam körbe, de nem érkezett válasz. – Nem? Pedig már reménykedtem, hogy valakit megint kidobhatok a gépből – húztam el a számat. Weiß ügynök jót nevetett ezen, majd a helikopter felemelkedett. Ekkor kaptam csak észbe, hogy egy fontos dologról megfeledkeztem.

- Ó, Weiß ügynök, még valami! Mi is az úti cél?

A pilóta a műszerfalon matatva, gombokat nyomkodva és kapcsolgatva válaszolt, hangja betöltötte a fejhallgatómat.

- Budapest.

Mithrel

Abeth98