Elköltöztünk. Távol mindenkitől. A Karasunótól, a sulitól, mindenkitől. Franciaországba mentünk, Natsu, anyu és én. Na de kezdjük az elejéről.

Otthon ültem és épp a házimat csináltam, mivel átkéne menni a teszten, mikor kopogást hallottam.

- Igen? 

- Bejöhetek? - hallottam kintről anyukám hangját.

- Igen.

- Shoyo, el kell mondanom valamit. - ült le az ágyamra.

- Mi az? - kérdeztem felé fordulva.

- Elmegyünk.

- Hova?

- Franciaországba. - mondta ki mire elkezdtem teljes szívemből örülni.

- De jóóóó!!! Mikor megyünk? Hány napra? Csak a család?

- Két hét múlva indulunk, és nem jövünk vissza. - mondta ki és lehajtotta a fejét.

- Mi? - kérdeztem sokkosan, konkrétan a szívem leállt.

- Elköltözünk. - mondta ki majd kisétált a szobámból magamra hagyva. A szívem megtelt ürességgel és úgy éreztem hogy minden szétesik körülöttem. Elmegyek innen, ahol felnőttem, ahol itt vannak a barátaim, és a szerelmem. Folyton csak a Karasunóra tudtam gondolni, és azon belül is egy személyre. A szerelmemre.

Igen, szerelmes vagyok, mégpedig nem másba mint Kageyamába.

Két hetem van, mindenre. Lezárni mindent, a múltamat, és megnyitni a jövőmet amire egyáltalán nem állok készen. Már a gondolattól is, hogy a szeretett csapatom, valamint az itt lévő szeretteimet elkell hagynom, sírni volt kedvem. És meg is tettem.

Muszáj volt kiadnom magamból ami bennem lakozott. És erre a megoldásra Sugát találtam. Szóval rögtön fel is hívtam. Harmadik csöngésre fel is vette.

- Suga! Átmehetek hozzád? - kérdeztem türelmetlenül, annyira hogy a köszönést el is felejtettem.

- Hali, persze. De miért? Baj van? - kérdezte zavartsággal a hangjában.

- Ott majd elmondom, indulok, Hali.

- Hali?

Letettem, felkaptam a kabátom és szó nélkül elindultam. Amikor megérkeztem már várt, egyedül volt otthon.

- Mi történt?? - kérdezte de csak lehajtott fejjel álltam előtte.

- Hina - mondta volna a nevem, de én csak átöleltem és a mellkasába fúrtam a fejem.

- H-Hinata??? Mi történt??

- Elmegyünk. - mondtam halkan és fájdalmasan.

- Mi? Kikkel? Hová? - kérdezte.

- Natsu, anya, és én, Franciaországba megyünk. - mondtam ki és közben kibontakoztam az ölelésből.

- De hát ez csodálatos! Mikor jöttök vissza?

- Elköltözünk... - mondtam halkan lehajtott fejjel és a sírógörcs kerülgetett ismét. Itt áll előttem az egyik ember, akit két hét múlva látok utoljára, és kitudja mikor látom megint.

Suga csak sokkosan nézett majd megszólalt.

- Miért?

- Apukám munkát kapott ott.

- Mikor indultok?

- Két hét múlva - mondtam felnézve a reakciójára.

- Két hét?! - akadt ki. - De hát az nagyon kevés idő!  Mit fogsz csinálni ez idő alatt?

- Még én se tudom, megpróbálok egyre többet lenni a barátaimmal, ennyit tudok.

- Mikor mondod el a csapatnak?

- Az utolsó napok körül.

- De miért? - akadt ki - Hamarabb elkéne mondani hogy tudják! Miért nem akarod elmondani?

- Mert nem akarom hogy sajnáljanak vagy hasonlók. Lehetséges hogy valaki olyan is foglalkozna velem aki eddig rám se nézett, azt pedig nem szeretném. Akármikor van ideje foglalkozni velem, ne csak akkor amikor elmegyek. Ez olyan mint amikor meghalsz, a temetéseden lehet megjelennek olyanok akikkel egy szót nem beszéltél, de miért? Miért vannak ott? Mi értelme van? 

-...Hinata, ez nem olyan mint egy temetés, itt a barátaidról van szó! Akiknek mindenképp megkéne tudnia hogy elmész.

- De akkor se szeretném hogy aggódjanak miattam. - mondtam halkan. 

- Jó Hinata, végülis a te döntésed. - mondta ki. - De legalább Takeda-senseinek mondd el.

- Jó.

*Pár nap múlva*

Elmúlt pár nap, 3 nap maradt hátra indulásig. Végül csak Takeda-sensei és Suga tudta meg hogy elmegyünk. Viszont most úgy döntöttem hogy elmondom nekik.

Edzés előtt, amikor az egész csapat ült és Ukai edző beszélt, akkor felemeltem a kezem.

- Igen Hinata? - kérdezte majd felálltam és a csapat felé fordultam. Suga már lesütött szemmel nézett lefelé. 

- H-hát i-izé.. 3 nap múlva, elmegyünk a családommal... - mondtam halkan a nyakamat vakargatva és lehajtott fejjel.

- Hova? - kérdezte Kageyama. Éreztem a hangján hogy nem kedveli az ötletet.

- Franciaországba megyünk.

- Nem viszel magaddaaaal?!?! Esküszöm nem kell nekem sok hely! Vigyél magaddal Shoyooo!! - kiáltott fel boldogan Noya. - Mikor jöttök vagy jövünk, visszaaa???

- É-én, nem jövök vissza. - mondtam halkan.

- Ezt hogy érted? - kérdezte Daichi.

- Elköltözünk. - mondtam ökölbe szorított kézzel majd rájuk néztem. Sírógörcsöm lett, nem tudom hogy leszek képes itt hagyni ezt a csapatot. Rengeteg jó emlékem van velük, és most mégis, ezek az emlékek három nap múlva, valószínüleg talán csak évek múlva tudnak megismétlődni.

Csapat csak nézett rám sokkosan mire csak elmosolyodtam. Erre Noya odafutott hozzám és átölelt, aztán jött Suga majd Yamaguchi is.

Mindenkinek más volt a reakciója, volt akik átöleltek, volt akik sokkoltan néztek rám, volt akiket nem érdekelt, volt akik tökre meghatódtak. De engem egy személy érdekelt pontosan. Ő csak nézett előre. Mikor a többiek elengedtek az ölelésből, odaállt elém.

- Ez komoly? - kérdezte komolyan.

- Miért hazudnék? - kérdeztem tőle. - Igaz.

Hirtelen csak annyit veszek észre hogy a nyakamnál megfogja a pólómat és kicsit felemel.

- Idióta! Ugye tudod hogy egy erős képesség volt a fura gyorsunk?!!?! És te csak így elakarod dobni?!?! - emelte fel a hangját. - BOKE! - kiabálta rám aztán ledobott a földre mintha csak egy baba lennék akit ideges kedvében eldob.

Suga volt az aki egyből lereagálta a történteket.

- KAGEYAMA! HAGYD MÁR BÉKÉN! SZERINTED DIREKT MEGY EL?! - Kiabált rá.

Mindenki más sokkosan nézett. Felálltam és leporoltam magam.

- Hinata! Jól vagy? - Jött oda Nishinoya.

- Persze. - mondtam a földet pásztázva, majd felnéztem Kageyamára. - Ha azt hiszed direkt megyek el akkor tévedsz, és szeretném itt hagyni a csapatot! - mondtam halkan de mégis erőteljesen.

Nem válaszolt, csak "nemtörődöm" fejjel nézett rám.

Majd egész edzésen hozzám se szólt.

*2 nap múlva*

Egy nap maradt hátra, holnap indulunk.

Kageyama viszonylag megbékélt, de nem szól hozzám.

Mindenkitől elakartam köszönni végleg, utoljára hagytam Kageyamát. Mégiscsak nyomta a szívem hogy még mindig bennem van az a bizonyos szó. Muszáj volt elmondanoom.

Miután végeztem mindenkivel, becsengettem hozzá, mire pár másodperc alatt ki is nyílt az ajtó.

Semleges arccal nézett rám.

- Hali - mondtam halkan.

- Szia, mikor indulsz? 

- Holnap, nemsoká. - mondtam halkan. - De előtte még elszeretnék valamit mondani - fújtam ki a levegőt majd vettem egy mély lélegzetet. - Sokat gondolkodtam a helyzeten, rajtad is, és úgy érzem már, hogy nekem, több vagy mint egy barát, Szeretlek! - mondtam ki és becsuktam a szemem.

- Ez komoly? - kérdezte érzéstelen arccal Kageyama.

- Igen. - mondtam mire sóhajtott egyet.

Kinyitottam a szemem és bánatosan néztem rá, tudtam az alap választ, de azt is hogy ezután még jönnek további mondatok. És igazam is volt.

- Te ezt komolyan gondoltad?! Azt hitted összejövök veled vagy kérlellek hogy ne menj el?? - emelte fel a hangját - Hinata rosszul hiszed! Nem fogok térden állva könyörögni hogy menj el. Valamint, nem hiszem hogy létezik olyan ember aki össze jönne veled! - kiabált rám. - Undorító vagy! Hamarabb összejönnék Oikawával is! - mondta semmit törődve az érzéseimmel. 

Nem sírtam, valahogy nem voltam képes. Egyszerűen csak ürességet éreztem. Hirtelen a színes világom fekete fehér lett. 

- É-értem.. Akkor én megyek is, köszönök.. mindent! - mondtam ki majd meghajoltam előtte és elfutottam.

Tudtam, hogy nemleges lesz a válasza, de mégis baromira fájt. Ennyire gyűlölne? Ennyire utálható személy vagyok? Ennyire.. nem szeret senki se? Jobban tud gyűlölni engem.. mint Oikawát?! 

Ezután nemsoká felszálltunk a gépre és elindulhatott az utazás.

Köszi hogy elolvastad! Nem akartam ennél hosszabbat de mivel még közel sincs vége a storynak ezért mindenképp lesz egy második része! Remélem tetszett! ^^