~Kíváncsi vagyok, hogy min vesztek össze, így rákérdezek~

-Kenma-san?

-Hm?

-Sz-szeretnél róla beszélni? M-mármint... Szívesen meghallgatlak...

-Tényleg?-fordította felém fejét a fiú lassan, de aztán el is kapta, mikor mosolyogva válaszoltam.

-Persze.

-De csak ha nem untatlak vele...

-Ha untatnál vele, nem kérdeztem volna rá.

-Biztos?-motyogta maga elé.

-Biztos-bólintottam, miközben megszorítottam, az időközben elkapott festett szőke kezét.

És én még csak ezután realizáltam, hogy tulajdonképpen mit is tettem.

Felpillantottam a fiú arcára, de egyáltalán nem húzta el a karját, inkább összeszedte a gondolatait, miközben óvatosan rákulcsolta ujjait, az enyémekre, egy halvány pír mellett néha-néha pár tized másodpercre rám pillantva.

Éreztem, hogy a fejembe áramlik a vér és egyre melegebb lesz az arcom, így inkább előre fordultam, várva, hogy a fiú belekezdjen.

Egy autó haladt el mellettünk,amire kicsit megugrottam, mert eddig teljesen kizártam mindent a környezetemből és már csak akkor vettem észre, mikor nagy sebességgel és hangosan tovább ment.

Kenma-san felém kapta a fejét, miközben az arcomat kezdte vizslatni.

-Minden rendben?

-P-persze. Csak kicsit hangos volt...

-Csessze meg az ilyen...-motyogott még mindig maga elé, nekem pedig kikerekedtek a szemeim és úgy figyeltem a mellettem ballagót.

Meglepődtem a reakcióján.

-Ma délután...-kezdett bele hirtelen, kieresztve az eddig bent tartott levegőjét-Nem játszottam valami jól az edzésen...-rúgott meg egy, a lába előtt heverő kavicsot-Vagyis... Nem ott járt a fejem és nem arra koncentráltam... Pedig edzőmeccsünk volt, egy másik iskola ellen...-szorított rá kicsit a hüvelykemre, miközben egy hatalmasat sóhajtott-Csúnyán kikaptunk tőlük, mert egy csomó feladást elrontottam, van olyan, amit fel sem adtam, szóval...-állt meg egy pillanatra, azonban mikor látta, hogy figyelek, folytatta-Kuroo... Mondta,hogy maradjak még, miután már mindenki elment...Jól lekiabált... Aztán... Hát én meg... Eljöttem onnan...És... Szóval...

-Kenma-san?

-A-a lényeg, hogy jól elrontottam...

-De...Gondolon nem direkt tetted.

-Persze, hogy nem...-hajtotta le a fejét.

-Hát akkor? Mindenkinek lehetnek rossz napjai!-fordultam előre, aztán ismét vissza a fiúhoz-Ez most lehet, hogy nem teljesen úgy sikerült, ahogy tervezted, de higgy benne, hogy a következő edzőmeccsetek jobban fog sikerülni és az úgy is lesz.

-T-talán igazad van...

-Tudom-mosolyodtam el ismét, ránézve-Kuroo-senpai...Kuroo-senpai, pedig idővel biztos, hogy megbékél, szóval nincs miért aggódnod.

-Köszönöm [Név]-mosolyodott el halványan.

-Szívesen.

A nevemen hívott.

Minden utótag nélkül.

Elvigyorodva hajtottam le a fejem,miközben én is egy kavicsot kezdtem rúgdalni, mikor, pedig átment a járda másik felére, a fiú következett.

-Ohh! Most ezután én jövök.

-Legyen-bólintott,miközben kissé lelassított, hogy sikerüljön belerúgnom, mert voltam olyan béna, hogy elsőre nem sikerült.

Kenma-san kissé hideg kezei kellemesen hűsítették le az enyémet,főleg,hogy a kellemes tavaszi időből hirtelen forróság lett. Legalább is körülöttünk biztosan,mert mindjárt megfulladok.

Biztos vagyok benne, hogy a fejem a Nintendom piros színével vetekszik, sőt! Azon már én rég túl vagyok.

Most... Most mégis mit csináljak?

Ez... Jelent egyáltalán bármit is? Hogy most kézen fogva sétálgatunk? Vagy... Csak ott felejtette a kezét. Igen... Lehet.

A fiú ismét lelassított, hogy a kőbe rúghassak, azonban az ahogy előre gurult legurult a járdáról, az autóútra.

-Ahjj már! Nem hiszem el!

-Egész sokáig bírtad.

-Nem vagy vicces-néztem fel rá összehúzott szemöldökkel.Láttam rajta, hogy erőlködik, hogy véletlenül se görbüljön felfelé a szája.

Eszembe jutva, hogy közel járunk a házunkhoz ijedten pillantottam be az utcánkba. Hála az égnek a szembe szomszéd kutyáit nem láttam a kerítés mellett nyáladzani, így valamelyest megnyugodtam.

-M-Mindjárt ott vagyunk.

-Rendben-pillantott le rám-Miért vágsz ilyen ijedt fejet?

-Hát... A szembe szomszédomnak van két 200 kilós dögje,akik szívesen ugrálnak át a kerítésen... Vagyis... Azon nem... Legalábbis nem tudom. Reggel már volt hozzájuk szerencsém, szóval... Nem igen találkoznék velük mégegyszer...Ha érted mire gondolok...Amúgy is jobban szeretem a cicákat...

-Értem-nevette el magát halkan. Először meglepődtem, mert a fiú megállt, azonban ezután elmosolyodva kezdtem figyelni az arcát. Még nem láttam ezelőtt nevetni-Akkor...Itt búcsúzok el tőled.

-Mi?-fordultam ismét felé, mert közben bepillantottam az utcába,azonban már csak azt vettem észre, hogy a fiú szája az arcomhoz ér, majd egy óvatos puszit hintve rá távolabb hajol.

Ez mi volt? A tekintetem a fiú arcát tanulmányozta, azonban mivel semmi újat nem tapasztaltam rajta a még mindig összekulcsolt kezünket szemléltem meg. Nincs nagy keze, mégis sokkal nagyobb, mint az enyém...

Még azóta sem engedett el.

Basszus! Hogy nem vehettem észre! Hiszen mennyiszer bízta rám tesi órán az amúgy senki másnak oda nem adott Nintendo-ját?! Eddig mindig azzal hitetgettem magam, hogy azért bízik meg bennem ennyire, mert nekem is van és ezért csak tudok vigyázni az övére is...

Mondjuk... Ez lehet tényleg így van. Hülye példa volt...

Inkább ne is gondolkozz [Név]...

A valóságba a kezemet épp elengedő fiú rángatott vissza, így egyből feleszméltem, miközben szétoszlott a rózsaszín köd. Talán még a vörös is eltűnt a fejemről.

-Fuss. Itt megvárom, amíg bemész a házba,aztán én is menekülök-nevetett újra. Én is nevettem.

Aztán értelmezve a mondandóját a szemeibe néztem.

-Te camper!-ráncoltam össze a homlokom.

-Taktikai lépés. Távol maradok a veszélytől.

-Ezt hívják camperkedésnek...

-Nem.Ez nem az.

-De. De igen. Ez, az.

-Addig menj, amíg figyelek, hogy beérsz-e a házba, mert hamarosan itt hagylak, hamár így magadra vontad a kutyák figyelmét. Ott vicsorognak a kerítésnél, ha jól látom.

-Mi? Hol?-fordultam hirtelen hátra,viszont meghallva a fiú elfojtott kuncogását magam mögül csak megindultam az utcában.

-Fuss, mert elkapnak.

-Dehogy futok...

-Hajrá!-bíztatott semleges hangon.

-Nem beszélek veled többet-fordultam még hátra utoljára a fiúra mutatva.

Elérkezve a bejáratihoz azonban mégis visszapillantottam az utca elején álló fiúra, aki még mindig ugyanott állt, mutogatva, hogy menjek már be. Intettem neki, aztán kinyitva az ajtót, belépve rajta gyorsan be is zártam azt, mert csaholást hallottam a velünk szembe lévő kert felől.