!!!:Öngyilkos gondolatok

-Iwaizumi! -kiáltottam kétségbeesetten. Hol lehet? Muszáj megállnom. De nem lehet. Ki tudja, hogy hol van? Mi van... Mi van, ha... Nem! Oikawa! Hát persze. Telefonomat előkaptam, és már tárcsáztam is a fiút.

-Halloo -
-Hajime ott van? -lihegtem a telefonba.
-Ha? Mi történt? -hallottam értetlen hangját.
-Az Istenért már Tooru! Nálad van Iwaizumi? -kérdeztem kétségbeesetten.
-Nincs. Miért lenne? -hallatszott a hangján, hogy kezdi érdekelni, hogy mi történt.
-Nem találom. Nem veszi fel a telefont. Nem elérhető. Azt hittem nálad van... De akkor ezek szerint... Nincs... -túrtam a hajamba.
-Hol vagy? -váltott komolyra a kapitány.
-A Nagy Parkban. A játszótéren. -suttogtam.
-El ne mozdulj. -mondta, azzal lerakta.
Hajime... Hol lehetsz?

Egy örökké valóságnak tűnő tíz perc múlva, Oikawát pillantottam meg, ahogy fut felém. Karjait kitárta, én pedig könnyes szemekkel borultam azokba bele.
-Shh... Semmi baj. Megtaláljuk. Jó? -simogatta a hajamat. Remegve bólintottam.
-Hol kerested már? -nézett a szemembe.
-Náluk kezdődött ez az egész... Kerestem már itt a parkban, a sulinál, a régi háznál, a vadász lesnél az erdőben, és abban a lepukkant régi házban. De sehol nincs. Nem tudom elérni. -hadartam.

————

-[Név]... Elegem van. -nézett rám Iwaizumi.
-Tessék? -lepődtem meg.
-Szeretsz még? -kérdezte hirtelen.
-Hogyne szeretnélek? -ültem hozzá közelebb az ágyon.
-Olyan, mintha minden kezdene kisiklani. Mintha elfáradtam volna. -emelte kezét magasba.
-Hahó... Mi a baj? -raktam fejét az ölembe, kezemet pedig hajába vezettem.
-Nem tudom. Egyszerűen csak... Néha... -tartott egy kis szünetet. -Nem szeretnék élni.
-H-hogy mi? -nyíltak szemeim nagyra. Ajkaim megremegtek. Egyenesen a fiú szemébe néztem. Olyan mérhetetlenül nagy fájdalmat láttam bennük hirtelen, mint még soha. Egy könnycsepp szántotta végig arcomat. Egyenesen Iwaizumi arcán ért véget élete.
-Mondj valamit... -suttogtam.
-Nem érzem azt, hogy élek. Itt vagy nekem te, akit meg sem érdemlek. Egy fantasztikus csapat tagja vagyok, akikre tudom, hogy számíthatok. Mégis... Kezdek eltűnn- Mi? Semmi. Nem. Felejtsd el amit mondtam. Ez most nem történt meg. Rendben? Kérlek. Felejtsd el. -nézett rám könyörögve. Lefagytam. Ezt még is, hogyan tudnám elfelejteni?
-[Név]! Hallasz? -cirógatta meg az arcom.
-Igen. -motyogtam.
-Lemegyek kajáért. Kérsz valamit? -ült fel a fiú.
-Nem. Köszi. Nem vagyok éhes. -erőltettem magamra egy mosolyt.

——

-Iwaizumi! Ez mi? -keltem ki magamból, amikor megpillantottam a karját. Gyorsan visszahúzta rá a hosszú ujjút.
-Semmi. -mondta közömbösen.
-Ne mondd, hogy semmi. Tele van vágásokkal a karod! -emeltem meg a hangom.
-Rosszul láttad. -ült le a kanapéjukra. Egyedül voltunk.
-Nem. Nem láttam rosszul. -léptem oda hozzá és felrántottam a póló ujját.
-Hagyd abba. -szólt rám idegesen.
-Miért? Miért csináltad ezt? Én rontottam el? Mit csináljak másképp? -néztem rá kétségbeesetten.
-Nem. Nem te. Semmit ne csinálj. Felejtsd el. Majd elmúlik. -mondta.
-De ezt nem tudom már elfelejteni. -lett könnyes a szemem. -Iwaizumi! Miért csináltad ezt? Miért nem mondod meg? -kérdeztem e kelleténél hangosabban.
-Hagyd abba... Elég! Hát nem érted?! Elegem van! Mindenből és mindenkiből. Szinte minden nap bent maradok edzés után, hogy még többet edzzek, de nem segít! Ugyan olyan marad minden! Nem leszek jobb játékos, a szüleim nem szeretnek jobban! Mindenki jobb nálam! Az iskolában is egész nap csak azt hallgatom, hogy Oikawa-senpai így, Oikawa-senpai úgy, oda tudnád ezt a levelet adni neki, szerinted hogy mondjam el neki?
Undorodom ettől. Nem vagyok postás, sem személyi tanácsadó. Elfáradtam, nem érted? Képtelen vagyok már ezt tovább csinálni. -ordította, majd feltépte az ajtót és kiviharzott.
-Iwaizumi! -kiáltottam utána sírva. De addigra már eltűnt az éjszaka sötétjében. Felszaladtam a szobájába. Fuldokolva lépkedtem az éjjeliszekrényhez, majd kihúztam a fiókot, amik olyan dolgokat rejtettek, amikre soha nem számítottam volna.
-Istenem... Miért nem vettem észre? -zokogtam fel. Idióta vagyok. Nem foglalkoztam vele. Nem figyeltem rá. Elfelejtettem a szavait.

'Nem akarok élni'

Hogy tehettem ilyet? A fiókban erős altatókat találtam. A felük hiányzott. A véres pengék pedig néhol összekenték a fiók falát és alját. A rosszullét kerülgetett. Nem veszíthetem el.

————

Utána rohantam. És most itt állok zokogva a ledöbbent Király karjaiban.
-Pocsék ember vagyok. -sírtam. És tessék. Most sem csinálok semmit. Itt állok, bőgök és sajnáltatom magam.
-Egy szóval nem mondta, hogy szenved. -suttogta Oikawa.
-Persze, hogy nem mondta. Hisz ezt nem tudod csak mondani. De mégis... -szorítottam meg a kabátja alját.

—————

-Nahát! Iwaizumi! Ez a hely csodálatos! -ámultam el, amikor megláttam kis tavat. Több ezer szentjánosbogár lézengett körülöttünk, mint megannyi apró lámpás az égen.
-Igen. Az. Ide akkor szoktam jönni, ha... Ha egy kicsi levegő kell az agyamnak. -mosolygott.
-Örülök, hogy megmutattad ezt nekem. -kulcsoltam össze kezünket.
-Persze, hogy megmutattam. Hisz szeretlek. -nyomott gyengéd csókot ajkaimra.

—————

-Oikawa! Tudom, hogy hol van! -kiáltottam fel hirtelen, majd megragadtam az említett kezét és futni kezdtünk immáron együtt az erdő felé.

Meg sem álltunk egészen addig a kis tavacskáig, ahol életem első csókját kaptam.
-Iwaizumi! -kiáltottam, ezzel felverve az erdő nyugodt csendjét. Nem válaszolt, így ismét beleordítottam a csöndbe. Csak pár madarat hallottam, amint riadtam felszállnak a mellettem lévő fáról. Biztos idiótának néznek. Hisz az is vagyok.

-IWAI-
-Shh! [Név]! Nem kell kiabálni. Itt vagyok. -hallottam meg Iwaizumi hangját. Az avar halkan roppant a lába alatt. De nekem mintha a szívemet vágták volna ketté.
Szemeimből patakzani kezdtek a könnyek.
Testem megremegett és a fiúhoz szaladtam. Erőtlenül megfogtam pulcsija alját, majd felnéztem íriszeibe. Most is rabul ejtettek. De nem boldogság csillogott bennük.

-Tudsz még szeretni? -kérdezte meggyötört hangon.

-Kérlek... Kérlek ne halj meg. Annyira szeretlek. Nem bírnám ki nélküled... Könyörgöm Iwaizumi, hagyd hogy segítsek. -sírtam fel hangosan. -Nem akarom, hogy elmenj. Nem akarom, hogy itt hagyj. Sajnálom, hogy nem vettem észre hamarabb. De kérlek... Kérlek hagyd, hogy jóvátegyem. -temettem arcomat könyökhajlatomba, miközben hangosan zokogtam a földön.

Éreztem, ahogy Iwaizumi leül mellém és óvatosan magához húz.
-Persze, hogy szeretlek. Mindennél jobban. Te vagy, a legjobb és legfontosabb az életemben. -csuklott el a hangom.

-Sajnálom. Ne haragudj, amiért nem szóltam. Nem akartam gyengének tűnni. -döntötte homlokát az enyémnek.
-Édesem. Miért tűnnék gyengének? -simítottam fel remegő kézzel az arcára. Egyszer Oikawa lépett mellénk.
-Soha többet ne csinálj ilyet. -suttogta rekedten, majd leguggolt hozzánk, és gyengéden átölelt minket.
-Tudjátok... Ez... Ez most nagyon jó. -mondta Iwaizumi.

-Maradj velünk. És mondd el mi bánt. Nélküled nem ugyan olyan az élet. -nézett Oikawa áthatóan a kreolbőrű fiúra.

-Köszönöm. -nézett bele Iwa a szemembe és gyengéden megcsókolt.

-És neked is. -rakta kezét a kapitány fejére. Oikawa arcát egy könnycsepp szántotta végig.
-Hagyd, hogy segítsünk. -szipogta.

-Jót szeretnénk. Azt hittük, hogy elvesztünk. -bújtam oda hozzá. Gyengéden megsimogattam a karját, az arcát, majd lágy csókot nyomtam ajkaira.
-Mindig szeretni foglak. -néztem szemeibe. -Örökké. Az életem végéig. Megígértem. Nem? -tartottam felé kisujjamat. Oikawa hirtelen rákulcsolta övét az enyémre. Lágy mosollyal az ajkán figyelte legjobb barátját.

Iwaizumi megtört. Zokogva akasztotta kisujját a miénkbe, miközben az ölembe dőlt. Kezemet arcára simítottam.
-Minden rendben lesz. Ígérem. -suttogtam.

Az erdőt pár percig még keserves zokogás töltötte be, de egy idő után alábbhagyott.
-Menjünk haza. És aludjunk együtt. -törte meg Iwaizumi a szemeit.
-Hát... Akkor, hívjatok, ha bármi kell. Vagy baj van. -vakarta meg Oikawa szomorúan a tarkóját.
-Te is jössz Shittykawa. -bökte barátját oldalba.

-Iwa-chan! -ugrott volna a nyakába az említettnek, ha az arrébb nem húzódott volna.

-Úgy látom, nem lesz nehéz dolgunk. -simogatta arcát a fiú. Erre mind a hárman felnevettünk.
-Gyere. -álltam fel, majd Iwaizumi felé nyújtottam a kezem. Ő is felállt, de csak azután kulcsolta össze ujjainkat.

-Menjünk. -bólintott.
-Tooru. Gyere. -néztem hátra. A nagy gyerek felpattant és ő is belekarolt Iwaizumiba.
-Nagyon szép ez a hely! -ámuldozott. -Olyanok mint a kis lámpások. -bökött egy Szentjánosbogár rajra. Éreztem, ahogy Hajime megszorítja a kezem. Lágyan elmosolyodtam.

-Mert azok is. Nem látod? Nekünk világítanak. -böktem az útra.

Így történ az, hogy Iwaizuminak a két oldalán aludtunk Oikawával miközben szorosan öleltük őt magunkhoz. És úgy látszott, hogy nem is volt ellenére.

Yoy, bocsi ezért, de egy picit megingott most az életkedvem.
De azért remélem nem lett olyan rossz.
További szép estéét! 💐