A következő oneshotokat, Vanadyn nak sok szeretettel 💕💕💐
Remélem tetszeni fognak :3

-Kisasszony... Ha kérhetem figyeljen. -állt meg padom előtt a földrajztanárom.
-Uh. Bocsánat. -ingattam a fejem, majd tekintetemet a táblára vezettem. Ám ismételten csak bambultam ki a fejemből. Egyszerűen nem tudtam figyelni. Képtelen voltam rá. Valami mindig elérte azt, hogy csak bámuljak mint borjú az újkapura.

Mostanában az iskola kezdi pokollá tenni az életem, hogy szépen fogalmazzak. Túl sok tesztet írunk, aminek eredményeképpen madárcsicsergésig kell seggelnem az íróasztalom előtt. Szóval ja, imádom túlélni a napokat három óra alvással. Arról ne is beszéljünk, hogy az emiatt bekövetkező órán alvások a magatartásom rovására mennek.

Mikor kicsöngettek óráról fáradtan tettem le fejemet a padra.
-Akaashi! Délután is adsz fel nekem olyan szupereket, mint ma? -hallottam meg egy izgatott hangot. Az elején nem nagyon vettem figyelembe, ám amikor közelebb ért hozzám a hangoskodó, felemeltem a fejemet, hogy ki ordít a fülembe.

Szürke felzselézett haj, aranysárga csillogó szemek. A Fukurodani röplabda csapat kapitánya és ásza, Bokuto Koutaro.

A fiúval pont egymás szemébe néztünk. Arcomra halvány pír szökött, tekintetemet pedig nem tudtam elszakítani az övétől. Valósággal megigéztek azok a gyönyörű íriszek.

-Rendben, Bokuto-san. -sóhajtott fel a mellette álló, ezzel elérve azt, hogy a bagoly el nézzen. Miután megszakította a szemkontaktust, megráztam a fejem és könyökhajlatomba temettem a homlokom.

Mikor becsöngettek a második órára is, magamban nyugtáztam, hogy bármennyire is fogok próbálkozni, képtelen leszek ébren maradni, ezért belekalkuláltam a napomba egy büntetést, és egy magyarázatot anyáéknak, hogy miért értem haza későn.
Na? Mit mondtam?

-[Vezetéknév]! Ami sok az sok! Irány az igazgatói. Óra végén én is megyek. -mutatott ki idegesen történelemtanárunk az ajtón. Sóhajtva felálltam a helyemről és kivonszoltam magam a teremből egészen az igazgatóiig. 'Nagyszerű'... Morogtam magamnak, majd levágódtam egy párnás fotelba. Még jó, hogy volt az egyik szekrényen egy tükör. Szemem alatt sötét karikák húzódtak, hajam kissé rendezetlenül állt. Mintha a kutya szájából rángattak ki volna úgy néztem ki. Orrnyergemet masszírozva csúsztam lejjebb a puha fotelban. Remélem hétig itt maradok majd. Morogva fészkelődtem, ugyan is akármilyen fáradt voltam, a seggemen persze nem tudtam megmaradni.

Egy örökkévalóságnak tartó negyvenöt perc után, megjelent a tanári ajtóban a történelemtanárom.
-Bárcsak tudnám, hogy mi van veled te lány. -csóválta rosszallóan a fejét. HUH? A ROHADT DOLGOZATAID, AZOK VANNAK VELEM!

Ezt most ugye nem mondod komolyan? Csak szívatsz. Ilyen nincs. A rohadt tornatermet kell kitakarítanom! Ezt kaptam büntetésnek. Hát mekkora idiótának kell lenni ahhoz, hogy egy ilyen szart kitaláljon valaki? Ráadásul azt is meg kell várnom, míg végeznek a röpisek! Hát én tökön szúrom magamat, esküszöm. Ennél jobb már nem is lehet ez a nap.

Idegesen trappoltam vissza az osztályba, majd ledobtam magam a helyemre. Amúgy nem tudom eldönteni, hogy mi böködi annyira a tanárok szemét. Ameddig normálisan tanulok, addig nincs baj, nem? Szerencsére azért van egy két tanár aki így gondolkozik. Szóval a bioszt és a kémiát legalább nem szenvedem végig.
Apropó... A következő órán kémiát írunk. Pompás.

Miközben épp a bajszom alatt morogtam, észre sem vettem, hogy valaki leül mellém.
-[Név]-chan... -hallottam meg a nevemet. Kissé ijedten fordultam abba az irányba ahonnan hallani véltem a halk hangot.
-Bokuto-san? -vontam fel a szemöldökömet. Bólintott.
-Segíthetek valamiben? -egyenesedtem ki a széken.
-Kérlek segíts nekem matekon! Nem tanultam semmit! -verte bele fejét a padba. Hirtelen minden szem érdekesebbnek talált minket, mint a kémia tankönyvet.
-J-jól van, jól va- Mi? De hát te harmadikos vagy! És nekem meg kémiám lesz! -vágtam értetlen arcot. -Miért pont én? Az osztálytársaid nem tudnak segíteni? -utaltam arra, hogy én még csak másodéves vagyok.

-Mert te iszonyatosan jó vagy matekból. Nálunk meg senki sem olyan penge. Ráadásul milyen menő lenne már, ha én lennék az egyetlen, aki hibátlan dolgozatot ír. -vigyorodott el, ám arca ismét átment könyörgőbe. Leesett állal bámultam a fiút.

-Kérlek! -nézett rám hatalmas szemekkel.
-Akaa -kezdtem volna menekülőt fújni, hátha a feketehajú beáldozza magát helyettem, ám akcióm elég nagy kudarcba fulladt.
-Szó sem lehet róla. -lépett oda hozzánk az említett. -És neked sem kéne. -tette vállamra a kezét.

Hajaj. Mibe megyek bele?

-Mutasd azt a tankönyvet. -sóhajtottam, bele sem gondolva, hogy mit kapok akkor, ha a tanár észreveszi a kakukktojást.
-[Név]-chan! Te vagy a legjobb! -ugrott fel boldogan a bagoly, majd megragadta a kezemet és átráncigált az osztályába.

Mikor beléptünk, hirtelen mindenki felénk kapta a fejét.
-Csak siess, hogy értelmezni is tudjam mi van beleírva abba a szaros könyvbe. -doboltam a lábammal. Bokuto szerencsére pont az ablak felöli, utolsó előtti padban ült, mögötte pedig volt egy üres hely. Gyorsan ledobtuk magunkat, majd kezembe nyomta a füzetét és a tankönyvet.

-Abba bele sem gondoltál, mi van akkor, ha nem értem? -vontam fel a szemöldököm.
-Akkor elég nagy khmm... Bajban vagy. -nevetett fel egy szürkés hajú srác.
-Konoha! Kuss! -kiáltott idegesen Bokuto.

Megráztam a fejem és kinyitottam a füzetét, hogy majd tudjak tájékozódni a tankönyvben.
-Mint az ökörhugyozás. -néztem mérgesen a fiúra. Miután nagyjából sikerült kibogarásznom, hogy hol kell kinyitni a tankönyvet, próbáltam értelmezni a definíciókat és a feladatokat.

-Menni fog? -hajolt bele arcomba Bokuto.
-Igen. -sóhajtottam. Szerencsémre, a számokkal és megértésükkel sosem volt problémám. Viszont másokkal már nehezen értettem meg, ha segítséget kértek.
-Ez viszont... -ütöttem fejen a füzetével.
-Borzalmas. -hívtam segítségül a tankönyvet is.

-Istenem... Mindjárt elsírom magam. Ez rohadt jó... -hallottam meg egy hangot mögülünk.
-Hm? -döntöttem oldalra a fejem.
-Hogy hívnak? -kérdezte egy barna hajú fiú nevetéssel küszködve.
-[Teljes Név]. Miért? -sóztam rá még egyet Bokutora.
-Mit ne mondjak, elég szimpatikus vagy. -társult nevetve egy sötétebb hajú fiú is.

-Imádkozz, hogy észre ne vegyen a tanár. -sziszegtem Bokutonak, mikor meghallottuk a becsöngőt.
Amikor belépett életünk megkeserítője, vagy hatszor keresztet vetettem, nehogy kiszúrjon. Nem is értem, hogy miért pont egy ilyen taposóaknába sikerült belebotlania az iskolának.

Ez a nő, kész cirkusz. Mivel ő tanítja nekünk másodikosoknak is a matekot, nem annyira ismeretlen ez az entitás. Vak mint a belem, kicsit süket is, de ha valami megpiszkálja az idegeit, akkor nem csak a kedves diákok mehetnek dobhártya-műtétre, hanem ő is vehet magának új hangszálakat. És ha pont 'rossz' napja van, akkor még azt is kiszúrja, ha nem piros tollal javítasz, vagy esetleg a ceruzád végén lévő radírt használod.

-Mindenki leül, két tollat elővesz. -rikácsolta, miközben kiosztotta a dogákat. Kivételesen pont jól jött az, hogy minden dolgozatnál több lapot fénymásol. Így nekem is jutott papír, ráadásul fel sem tűnt neki, hogy Bokuto mögött ülök. 'Istenem, csak most ne rúgj rám! Holnap akár egy autó is elüthet.' -rimánkodtam magamban, hátha még egy kicsit jó kedve van, fentről mozizó Isten barátomnak. Észrevétlenül előhúztam a tankönyvet a padból, majd elkezdtem megoldani a feladatokat. Próbáltam sietni, hogy a bagolynak legyen még ideje átmásolni.

Mivel szerintem, az túl feltűnő lett volna, ha ennek az idiótának csak négy, vagy öt hibája lenne, egy teljes feladatot elrontottam. Pontosabban alig írtam oda valamit. Mikor végeztem a piszkos munkával, felnéztem az órára. Oh, de jó. Még pont van negyed óra.
-Bokuto... -suttogtam. A fiú hátranézett, majd elvigyorodott.
-Köszi...! -formálta ajkaival a szavakat, majd elvette tőlem a lapot és körmölni kezdett.

-A hátsópadban ülők felállnak, és összeszedik a dolgozatot. -hallottuk meg a tanár hangját. Ekkor Bokuto magabiztosan felállt és kinyújtózott. A matekbanya szigorúan méregette a baglyot.
Mikor összeszedték az összes dolgozatot, pont abban a pillanatban csöngettek ki. Megvártam, míg lesz egy minimális hangzavar, majd kisiettem a teremből, hogy végre a saját padomban ülhessek és ne csináljak semmit. A folyosón néha-néha megszédültem, de ezt csak az álmosságnak tudtam be.

Éppen szeltem volna át a lépcsőn lefelé menet három fokot, ami tulajdonképpen sikeres volt, kivéve a landolás. Mikor földet értem, a lábaim mintha ólommá váltak volna, szemeim pedig fokozatosan ragadtak le. Fogaimat összeszorítottam és készültem a hideg kővel való találkozásra, de ehelyett két erős kar védelmében találtam magam. Bágyadtan felnéztem megmentőmre.

-Bokuto-san? -suttogtam. -De hát... -nem értettem, ugyanis tisztán emlékszem, hogy én hagytam el legelőször a termet. És nem is jött utánam senki.
-Tudod, nekem is vannak lábaim amikkel gyorsan tudok futni. -mosolygott rám.
-Hmm... -döntöttem oldalra a fejem. -Viszont nekem, most vissza kell mennem az osztályba. -sóhajtottam.
-Nem vagy egy kicsit fáradt? -kérdezte, miközben gyengéden közelebb húzott magához. Arcomra halvány pír kúszott.
-Tényleg köszi, hogy nem hagytál orra bukni, de vissza kell mennem. -motyogtam.
-Visszakísérlek. -mondta, azzal úgy ahogy voltunk, elindult velem az osztályom felé.

-Köszönöm a fuvart. -mosolyogtam Bokutora, majd bebotorkáltam a terembe. Akaashi kedvesen nézett rám.
-Nem volt dolgozat. Elfelejtette a kiselőadásokat. -mondta a fiú.
-Hát, jobb mint a dolgozat. -vontam vállat.
-Nem kéne bemenned a gyengélkedőre? Vagy haza? -ült mellém.
-Miért is? -vontam fel a szemöldököm.
-Mert mindjárt elalszol. És szerintem lázas is vagy. -nézett unott arccal.
-Nem, nem. Jól vagyok. -legyintettem.
-Dehogy vagy jól. -mondta halkan, de még így is jól hallottam.
-Mégis miből gondolod? -fontam keresztbe mellkasom előtt karjaimat.
-Nem vagyok hülye. -dőlt hátra a székén.
-Mi ez a nagy gondoskodás hirtelen? -nevettem fel. Vállat vont.
-Eddig is szimpatikus voltál. Aztán most lett alkalmunk beszélgetni. -hunyta le szemeit. Meglepődtem. Akaashi alig beszél az osztálytársaival. Csak Bokutoval és a csapattársaival. Meg persze azokkal a csapattársaival, akik az osztályunkba járnak.
-Értem. Hát akkor... -fordultam felé. -Legyünk barátok. -nyújtottam a kezem.
-Legyünk. -mosolyodott el halványan, majd kezeit az enyémbe simította.

Mikor kicsöngettek az utolsó óráról is, fáradtan indultam meg a tornaterem felé. A testemet forrónak éreztem, és rázott a hideg. De ezt is csak annak tudtam be, hogy nem alszom. Tehát nem foglalkozva ezzel, Akaashinak sem említve battyogtunk le a hatalmas terembe.
-Akaashiii~ hallottuk meg Bokuto hangját.
-Nem is vársz meg? -ért be minket.
-Áh, [Név]-chan! Hát te? Hogyhogy itt? -kérdezte meglepetten.
-Ki kell takarítanom a tornatermet. -sóhajtottam. -Addig meg gondoltam le megyek. -vontam vállat, ám látásom ismét elhomályosodott egy másodpercre, így majdnem nekimentem a falnak. Akaashiék iszonyat sebességgel kaptak utánam. Szemöldökömet összevontam, majd egy kínos nevetés után tovább is mentem, mintha semmi sem történt volna.

-Áh, [Név]-chan! -köszöntött vidáman Konoha, mikor beértünk a terembe. Ejha, de gyors ismeretség volt ez.
-Sziasztok. -köszöntem halkan.
-Megnézed az edzésünket? Csak nem Bok-
-Jajajajjj, Sarukuiii! Nem hallom, hogy mit mondasz! -kezdett el ordítozni Bokuto.
-Nem is neked beszélek. És csak annyit, ho-
-Bocsi, bocsiii! Még mindig nem. -kiabált.
-Hát ez hülye... -morogta Komi orrnyergét masszírozva. Akaashi csak unottan nézta a baglyot, amint elvonul átöltözni.
-Ülj le nyugodtan. Yukieék mindjárt itt lesznek. -intett a feketehajú egy pad felé.
-Majd segítek takarítani. -mondta, azzal ő is elment átöltözni.

-Hey hey heeey! Akkor kezdjük is! -boxolt bele Bokuto a levegőbe.
-Ilyen nagyra nőtt gyereket nem mindenhol látni. -mosolyogtak a menedzserek, akikkel idő közben megismerkedtem. Halványan elmosolyodtam. Tényleg olyan. De ez benne a jó. És persze még egy csomó más tulajdonságát feltudnám sorolni amit imádok benne.
Egyszer csak Bokuto felénk nézett.
Tekintetünk másodpercek alatt egymáséba fonódtak. Ismét elvesztem a gyönyörű borostyán sárga íriszekben. 

-Na gyerünk haver! -csapott hirtelen a fiú hátára Konoha, ezzel megszakítva kettőnk pillanatát. Miután elfordítottam a fejem a fiúról, egyre jobban éreztem, hogy a testem szinte lángol, a végtagjaim pedig lefagynak. Szemeimet lehunytam, innentől kezdve pedig se kép, se hang.

'Bokuto'

Szegény [Név]-chan. Még a torna termet is ki kell takarítania. De majd én segítek neki!
Viszont egy valamit nem értek. Ha ilyen fáradt, miért jön iskolába? Nem egyszerűbb otthon maradni? Hogy tudjon pihenni napközben?
Ezt persze ő nem tudja, de én mindig hazakísérem ha nincs, vagy éppen elmarad az edzés. Félek, hogy baja esik. Félek, hogy kilép egy kocsi elé, vagy elrabolják. Mert nem figyel. Szerencsére eddig nem kellet visszarántanom sehonnan, de ez a mai lépcsős akciója megijesztett. Jóformán már járni sem tud, annyira betegnek tűnik.

Mikor vége lett az edzésnek, azonnal a lányhoz siettem. Ám ő nem volt ébren. Egyedül ült a padon és aludt. Kissé szaporábban lélegzett, ajkai pedig enyhén elnyíltak egymástól.
-Akaashi... -suttogtam a mögöttem álló fiúnak.
-Hm? -fordult felém.
-Nézd, milyen aranyos. -mutattam mosolyogva a lányra.
-Igen. Tényleg az. -bólintott. Azért láttam, hogy arcán bujkált egy apró mosoly.

Ám egyszer csak [Név] légzése egyre szaporább lett. Haja izzadt homlokához tapadt. Közelebb léptem hozzá, kezemet pedig arcára simítottam.
-Akaashi! Tűz forró! -néztem döbbenten legjobb barátomra. A fiú csak felvont szemöldökkel nézett rám, majd ő is keze közé fogta a kipirult arcot.
-Lázas. Ez már nem csak hőemelkedés. Haza kell vinni. -vizezett be gyorsan egy törülközőt, majd a lány homlokára tette. Tudtam. A rohadt életbe.
-Átöltözöm és hazaviszem. -hadartam, majd az öltözőbe siettem, amilyen gyorsan csak tudtam öltözni kezdtem.
Mikor végeztem, felkaptam a táskámat és lesiettem.
-Siess. Jó? -nézett rám komolyan Akaashi.

Nem válaszoltam, csak karjaimba kaptam a törékeny testet és már siettem is hozzájuk.

-Csak még egy kicsit várj... Mindjárt otthon vagyunk. -söpörtem ki egy tincset a szeméből és összébb húztam rajta a pulcsiját a hideg időre való tekintettel. Egyszer csak mocorogni kezdett és megszorította az egyenruhám zakóját.
-Itt maradsz? -suttogta. Elmosolyodtam.
-Ameddig csak szeretnéd. -öleltem magamhoz.

Mikor [Név]-hez értünk, esetlenül bekopogtam az ajtón. Reméltem, hogy otthon vannak a szülei. Bár, mikor az ajtó már többszöri kopogtatás után sem nyílt ki, előhalásztam a lány táskájából a kulcsát és beengedtem magunkat. Nagyon szép házuk van. Tágas nagyszoba, onnan nyílik a konyha. És még egy csomó ajtó. Miközben szemléltem a házat, elindultam fel az emeletre. Sorban és sietve nyitogattam az ajtókat, de csak a legutolsó mögött találtam a lány szobáját.
-Most egy kicsit leteszlek az ágyadra és csinálok hidegfürdőt... -suttogtam, majd egy puszit leheltem homlokára és a fürdőbe siettem. Megengedtem a hideg és a meleg vizet egyszerre, hogy szerencsétlennek ne egy hideg istencsapásába kelljen beleülnie.

Mikor késznek bizonyult a segítség, visszarohantam a lányhoz és ismét karjaimba kaptam.
Oh... Hoppá... Ruhában csak nem ülhet bele a kádba... Szemeimet összeszorítottam és elkezdtem lehámozni a lányról a ruháit. Mikor ezzel megvoltam, még mindig csukott szemmel belefektettem a kádba. Az apró test összerándult és megszorította a csuklóm. Szemeimet azonnal kinyitottam és vizes kezemet a lány tarkójára helyeztem.

-Ez hideg... -rázkódott össze [Név].
-Tudom. De ne aggódj. Mindjárt jobb lesz. -simogattam meg az arcát. [Hajszín] haja rakoncátlan tincsekben hullott arcába. Kissé bágyadtan nézett rám, de arca már nem volt annyira piros. Szemeim akarva-akaratlanul is ajkaira tévedtek.

Olyan puhának és édesnek tűnnek. Vajon... Milyen lehet?

Hirtelen ötlettő vezérelve párnácskáira hajoltam. Orrunk összeért. Kezeit lassan arcomra vezette. Szinte éreztem bőre forróságát. Elmosolyodtam, majd elváltam a lánytól.
-Ugye tudod, hogy nagyon aranyos vagy...? -suttogtam és felnevettem.
-Most már tudom. -mondta halkan.

Miután úgy véltem, hogy eleget ázott a kis beteg, kiemeltem a kádból és szigorúan csukott szemmel megtöröltem, majd bevittem a szobájába.
-Hogy érzed magad? -fordultam felé miután felöltözött.
-Jobban. Köszönöm szépen. -lépett hozzám közelebb, majd szorosan megölelt.

'[Név]'

Halvány pírral az arcomon ölelt meg a fiút. Kezeit hátamra vezette, majd simogatni kezdte a hajam.
-Bokuto-san... Ha menned kell, akkor nem akarlak feltartani. Nyugodtan. -léptem el tőle szemeimet lesütve.
-Addig nem megyek, amíg jobban nem leszel. -húzta ki magát. -Szóval kisasszony, nyomás az ágyba én pedig csinálok teát. És nyugodtan hívj Bokutonak simán. Vagy a keresztnevemen. -vigyorgott, majd betessékelt puha birodalmamba.

Miután kiment, csak akkor realizáltam magamban, hogy életem első csókját lopta el tőlem. Igaz, inkább szájra puszi volt. De egy kicsit sem bántam, hogy ő volt a tolvaj. Elmosolyodtam, ujjhegyeimet pedig ajkaimhoz érintettem. Egész jó napom van.

Hirtelen ajtócsapódást hallottam. Basszus... Ezek anyáék.
-Kincse- Te meg ki vagy? -hallottam meg apa hangját. Ajaj.
-Öhmm... Jó napot... Izé... Én [Név] egyik barátja vagyok... Belázasodott és hazahoztam, hogy ne essen baja. -dadogta a bagoly. Gyorsan magamra kaptam egy pulcsit és lebotorkáltam az emeletről.
-Sziasztok. -köszöntem a szüleimnek.
-Azt hiszem, hogy lejjebb ment a láza... -vakarta Bokuto a tarkóját. Anya gyorsan magához ölelt és egy puszit nyomott a homlokomra.
-Anya... Tényleg sokat segített. Egész nap vigyázott rám. -mosolyodtam el. Ekkor a nő a fiúhoz fordult és az ő homlokára is adott egy puszit.
-Köszönöm szépen, hogy vigyáztál a lányunkra. Nem szeretnél itt maradni vacsorára? -karolt át apa anya vállát.

-Igen. Nagyon örülnénk neki. -nézett rám sokatmondóan anya. Megforgattam a szemem, vörös arcomat pedig elfordítottam.
-Köszönöm a meghívást! -vigyorodott el Bokuto.

Apa ugyan nehezen oldódott, de egy idő után bele is feledkezett a beszélgetésbe a szürkehajú fiúval. Anya csinált nekem egy kis kuckót a nappaliban lévő kanapéra, ahol később a bagollyal elfogyasztottuk a vacsoránkat.

Szerencsénkre péntek volt, így senkinek nem kellett sietnie sehova. Nagyon jól éreztem magam este, így nehéz szívvel gondoltam arra, hogy Bokutonak majd haza kell mennie.

Míg anyáék lent tévéztek a nappaliban, addig mi Bokutoval a szobámban beszélgettünk. Pontosabban én mellkasára hajtottam a fejem, miközben az ágyamon feküdtünk és csak néztük a plafont.
-Lehet, hogy nem illik még ilyet kérdeznem... De nem szeretnél itt maradni holnapig? -néztem fel megigéző borostyán szemeibe.
-Pont ezt akartam kérdezni. -nevetett fel aranyosan, majd egy puszit adott a homlokomra. -Nagyon szívesen. Örülök, hogy nem csak én szeretném. -ölelt magához.
-Gyere. -bújtam ki öleléséből és magamra tekertem egy vastag pokrócót, miután az ő kezébe is nyomtam egyet. Odasétáltam az erkélyajtóhoz, kinyitottam és kiléptem rajta.

A hideg szellő végigtáncolta az egész testemet, aminek következtében egy kicsit összerázkódtam. Bokuto leült a kint lévő fotelbe és óvatosan ölébe húzott.
-Most jó? -suttogta a fülembe. Feljebb tornáztam magamat, szemébe tudjak nézni.
-Soha nem volt még jobb. -mosolyodtam el szélesen, majd ajkaimat az övéinek nyomtam.