-Kiyoko-chan- nak sok szeretettel 💕💕 💕 Ne izgulj, happy end lesz ;))

Osamuval az oldalamon, idegesen néztem, ahogy a lányok Atsumuval flörtölnek. Ő pedig csak kedvesen mosolyog rájuk, néha vissza is flörtöl.
-Öö... Mondd csak, [Név]-chan. Nem idegesít... ez? -bökött egy elég észrevehető fintor kíséretében a kis csoport felé. Felvont szemöldökkel felé fordultam.
-Szerinted? -kérdeztem nyugodt hangon, majd hátatfordítottam Tsumuéknak és hazafelé vettem az irányt.
-Ne hagyj itt. -dörmögte a szürkehajú, és utánam sietett.

-Gyere be nyugodtan. -mosolyogtam rá Samura, amikor beljebb léptem a házunkba. Biccentett, majd ő is bemerészkedett. Miután levarázsoltam magamról a cuccaimat, vendégem felé fordultam.
-Mivel semmi dolgom nincs, csinálok sütit. Valami csokisat. Neked az j-
-[Név]! Már mindenhol kerestelek! -esett be hirtelen az ajtón barátom.
-A saját házam pedig utolsónak jutott eszedbe seggarcú? -sóhajtottam. Erre csak elvigyorodott, majd odasétált hozzám és derekam köré fonta karjait.
-De a te seggarcúd. -csókolt bele a nyakamba. Halványan elmosolyodtam és beletúrtam szőke tincseibe.

-Csinálok sütit. Kérsz még valamit? -kérdeztem, miközben elkezdtem előszedni a hozzávalókat.
-Aha, téged. -csimpaszkodott még mindig a derekamba.
-Megtennétek, hogy azt később? -szólalt meg Samu.
-Pedig meg akartalak kérni, hogy vedd fel videóra. -vigyorgott ikertestvére. Erre csak tarkón csaptam és ismét a sütinek szenteltem a figyelmemet.

Miután elkészültem a finomsággal leraktam a tévénk előtti dohányzó asztalara, és elhelyezkedtem a kanapén. Osamu a fotelben ült, miközben furán nézte testvérét, aki annyira belemerült a telefonozásba, hogy észre sem vette, hogy leültem mellé. Osamu alig láthatóan megrázta a fejét amikor ráemeltem tekintetem, majd felállt és elindult a bejárati ajtó felé.
-Hova mész? -értetlenkedtem.
-Őszinte leszek, tovább már nem tudom magamban tartani. Itt az ideje, hogy beszéljetek. -mutatott Atsumura idegesen a fiú, majd kilépett az ajtón.

-Mi? -néztem furcsán. -Miről is kéne beszélnünk? -ültem közelebb Atsumuhoz. Ő is értetlenül nézett egy darabig, majd egyszer csak szemei elkerekedtek.
-Oh. Igen. Tényleg. Megígértem neki, hogyha nem jössz rá, akkor elmondom. -nézett a szemembe.
-Mire nem jövök rá...? -suttogtam.
-Sajnálom. Nem akartam. Hirtelen jött az egész... Emlékszel arra a bulira? Két hónapja. Összevesztünk. -egyenesedett ki. Bólintottam. Nem szívesen gondolok rá vissza.
-Az osztályból van egy lány. Hiro... Lefeküdtem vele. -ejtette ki száján azokat a szavakat, amiket az életbe nem akartam hallani senkitől.

Szemeim elkerekedtek, a torkomba fojtogató gombóc nőtt.
-De... De hát részeg voltál... É-és összevesztünk... -néztem fel rá könyörgő szemekkel.
-Találkoztam vele mégegyszer. És felmentünk a lakására. -mondta halkan Atsumu.

Hirtelen forogni kezdett velem az egész világ. Szemeim megteltek könnyel és igyekeztem meggyőzni magamat, hogy ez csak egy rossz álom. Igen. Semmi más.
-Atsumu. Kérlek válaszolj őszintén. Hányszor voltál együtt vele? -néztem csokoládébarna íriszeibe. Szája megremegett, tekintete pedig bánatot sugárzott.
-Négyszer ezekkel együtt. -fordította el a fejét.

Valahogy nem tudtam sírni. Igazából semmit nem akartam tenni. Nem is tudtam volna. Csak meredtem magam elé.
-Menj el. -mondtam halkan.
-Kérlek... Hadd beszéljü-
-Azt mondtam, hogy menj el. -emeltem meg hangomat.
-[Név]! Én sajn -nem hagytam, hogy befejezze a mondatát. Hirtelen felálltam és lekevertem egyet neki.
-Miért nem mondtad el hamarabb? A buli után? Akkor még meg lehetett volna normálisan beszélni. -remegtem meg. Nem szólt semmit, csak felállt a kanapéról.
-Tudom. -motyogta.
-És... Őt szereted már? -hunytam le a szemeimet.
-N- vágta volna rá, de leintettem.
-Legalább most mondd az igazat. -sziszegtem.
-Az igazat mondom, esküszöm! Sajnálom! Nem akartam! Azon kaptam magam, hogy már megtörtént! El akartam mondani, de nem tudtam, hogy hogyan! Kérlek [Név]! Csak egy utolsó esélyt! -kiabált kétségbeesetten.
-Akkor megkaptad volna, ha az első után elmondod. De négyszer? Atsumu. Vége. -mutattam ki az ajtón. Száját egy vonallá préselte.
-Téged szeretlek. Nem hazudok. Viszont ezt engedd még meg... Csak utoljára. -lépett hozzám közelebb. Lágyan ajkaimra hajolt, majd még utoljára a szemeimbe nézett és kisétált az ajtón.

A szívem ketté hasadt. Sírni akartam, de nem tudtam. Nem ment. Ordítani akartam. De nem tudtam. Az se ment. Remegve kezembe vettem a telefonomat és Osamut tárcsáztam.
-Samu... -suttogtam.
-Itt vagyok. -hallottam meg a hangján a bejárati ajtóból. Kabátját felakasztotta a fogasra, cipőjét lerúgta magáról, majd lassan odajött hozzám, és leült mellém a kanapéra. Nem mondott semmit, csak gyengéden az ölébe húzott és a hajamat kezdte el simogatni. Fejemet belefúrtam a nyakába, a vállam pedig megrázkódott, ezzel elárulva azt, hogy elsírtam magamat.
-Miért...? -suttogtam, miközben egyre csak erősödött a zokogásom.

Másnap iszonyatosan festettem. Szemem alatt sötét karikák húzódtak, amiket még alapozóval sem tudtam eltűntetni. Mikor kiléptem Osamut pillantottam meg a kapuban. Egy mosolyt erőltettem magamra és a fiú mellé lépdeltem.
Csendben sétáltunk az iskoláig. Szerencsére a Miya ikrek másik osztályba járnak, így nem kell egész nap Atsumut bámulnom.

Azt viszont be kellett, hogy valljam magamnak, hiába vagyok dühös, csalódott és szomorú, hiányzik Atsumu. Hiányoznak az ölelései, a mosolya, a lágy olyakor heves csókjai, a hangja, az egész mindene. Mellette akarok lenni, meg akarom vigasztalni, és azt mondani, hogy minden rendbe jön. De képtelen vagyok még csak ránézni is. Eltűnt a másik felem. Még üresebbnek érzem magam.

-Felesleges megkérdeznem, hogy eljössz-e a táborba, igaz? -kérdezte Samu. Megvontam a vállam.
-Elszeretnék menni. Nem tudom... -ingattam a fejem.
-Nem erőltetek semmit. -puszilta meg a homlokom, majd az az osztálya felé vette az irányt.

Sóhajtva követtem példáját, majd amikor beléptem a terembe, fáradtan lerogytam a székemre. Örülök, hogy senki nem kérdezte, hogy mi a bajom, mert akkor biztos, hogy falra mászom.

Az egész napot végigszenvedtem. Nem figyeltem az órákon, amiért kaptam pár kokit a fejemre, de nem érdekelt különösebben. Nap végére már az egész iskola tudta, hogy Atsumuval nem vagyunk együtt, ezért a hülye picsák kaptak az alkalmon és sorban támadták le a fiút. Aki természetesen még csak rájuk sem hederített. Nemes egyszerűséggel hagyta ott őket még akkor is, ha beszéltek hozzá.

-Osamu! -futottam a fiú felé, miközben éppen edzésre menetelt. Mondhatnám, azt, hogy mivel már nincs Tsumu, nincs miért elmennem az edzésükre, de ez nem igaz. Nem csak a szőke miatt lézengtem ott, szint minden egyes nap. Hanem azért, mert imádom a csapatot.
-Megyek veled. -lihegtem.
-Nagyon jó. De ugye tudod, hogy edző tábor van? -nézett le rám.
-Tábor? Uh... Kiment a fejemből. Az ma kezdődik, ugye? Basszus! Tényleg... -csaptam magam homlokon. Osamu halkan felnevetett, majd átkarolt.
-Nem baj. Akkor is! -szilárdítottam meg az elhatározásom.

Nagyjából egy fél óra alatt a helyszínre értünk.
-Annyira nincs is messze. -elmélkedtem.
-Ja. -mondta szűkszavúan Samu, majd beléptünk az épületbe.
-Aztaa! -ámultam el. Voltak vagy három-négy iskolából zseniális képességekkel rendelkező fiatalok. Köztük Kageyama és Sakusa is.
-Elmegyek beszélni az edzővel, utána meg átöltözöm. -nyújtózott és már el is tűnt.

-Azt hittem el sem jössz. -hallottam meg egy bánatos hangot magam mögül.
Nem kellett megfordulnom ahhoz, hogy tudjam, kihez tartozik a mély tónus.
Vállat vontam.
Iszonyatos önfegyelem kellett ahhoz, hogy nehogy odarohanjak hozzá.
-Attól még, hogy nem vagyunk együtt, eljöhetek. -mondtam semlegesen.
-Igaz is. -nevetett fel erőltetetten.
-Majd találkozunk. -intett, azzal az öltözők felé sietett.

Mit ne mondjak... Atsumu is elég pocsékul festett. A feladásainak a felét elrontotta, amire Osamu néha eléggé bepöccent. Szenzációs lesz ez az egy hét. Előre látom.

Pár hónappal később

-Nekem aztán nehogy veszteni merjetek. -vágtam háton Osamut.
-Ha eltöröd a gerincem lehet, hogy esélyes lesz. -fintorgott.
-Sok szerencsét. -jelent meg egy halvány mosoly az arcomon.
-Menj oda Tsumuhoz. -simogatta meg a fejem, majd fellépett melegíteni. Sóhajtottam, majd a szőke felé néztem. Nem éppen volt kirobbanó formájában. Erőt vettem magamon és odasétáltam hozzá.
-Ide hallgass. Ajánlom, hogy jól adj fel. -néztem rá összevont szemöldökkel.
-Huh? -fagyott le. Közelebb mentem hozzá, majd őt is háton vágtam.
-Neked is sok szerencsét. -mondtam.
-Mindenkinek sok szerencsét! -kiáltottam, ezt követően pedig feltrappoltam a nézőtérre.

-Kérlek Tsumu... Tudom, hogy menni fog. -suttogtam magamnak, mikor a fiúknak már csak egy pont kellett a győzelemhez. A labda egyenesen Tsumuhoz ment. Meccs közben voltak olyan hibái, amit nem tudtam figyelmen kívül hagyni.
Láttam, hogy megremegett a keze, mikor feladta Samunak a labdát... De a feladása tökéletes volt. Egyenesen testvére kezébe jutatta a labdát, aki egy erőteljes ütéssel az ellenfél térfelére, a háló elé csapta a labdát. Kész! Mi nyertünk!

Könnyekkel áztatott arccal figyeltem, ahogy a fiúk felordítanak és egymás nyakába borulnak. Atsumu hirtelen felém fordult és mélyen belenézett a szemembe. Hosszú hónapok után gyomromban újra életre kelt a pillangók serege. Leakartam szaladni hozzá, a nyakába ugrani és hosszan megcsókolni. Nem is kellett sokat várnom.

-Tsumu! -kiáltottam sírva, majd leszáguldottam a nézőtérről és egyenesen a nyakába ugrottam. Először nem fogta fel a helyzetet, de amint realizálta, hogy ismét karjaiban tarthat, megpörgetett a levegőben.
-Annyira hiányoztál basszus... -suttogta. -És annyira sajnálom... Kérlek... Annyira undorodom magamtól... Bocsáss meg... Adj még egy esélyt! Ígérem, hogy jóváteszem... Bármit megtennék azért, hogy újra csókolhassalak, ölelhesselek. -mondta, miközben könnyei egymás után rohamozták meg arcát.
-Rendben.... De aztán tedd oda magad. -suttogtam, mielőtt még egy szenvedélyes csókba húzhatott volna.