SeraRubens kérésére. Tudom rengeteget kellett várnod, amiért bocsánatot kérek, de remélem azért elnyeri a tetszésed! ^^"

„Ne feledd, mindig melletted leszek. Legjobb barátok örökkön örökké. Kisujjeskü.”

Egy újabb tanórákkal teli eseménytelen  délelőttnek érkezett el a vége az ebédszünet kezdetét jelző csengővel. A tanterem hamar kongani kezdett az ürességtől, a diákság apraja nagyja csorda módjára vonult ki a folyosóra, hogy majd barátaival fogyaszthassa el az aznapi ételt. Azonban volt egy magányos diák, aki a többiekkel ellentétben búskomor arccal foglalt helyet padjánál. Mint akit odabetonoztak, nem mozdult egy tapodtat sem. Ez azonban csak addig tartott, ameddig valaki víg hangjával meg nem törte a teremben honoló békés csendet.
- Ryu!
- Á, szia… - kapta fel a fejét az érkezőre. A lány hangjára rögtön egy keserű érzés kezdte fojtogatni torkát.
- Nem jössz ebédelni? – kérdezte, ám csak fejcsóválást kapott válasznak
- Nincs étvágyam, úgyhogy ma kihagyom.
- Ezért hagyod, hogy Nishinoya egyedül ebédeljen?
- Nincs egyedül, Ennoshita elrángatta magával, amikor látta, hogy nem fogok vele enni, akkor se, ha tovább nyaggat.
- Ugye tudod, hogy ha valami gond van, akkor azt bármikor elmondhatod… - puhatolózott tovább. Sajnálatos módon hiába, ugyanis fürkésző tekintete nem tudott kiolvasni semmit a fiú érzelemmentes arcából. A látványtól fájdalmasan dobbant a szíve. Nem esett jól így látnia a máskor életvidám barátját.
- Nincs semmi baj, csupán álmos vagyok egy kicsit… - tette hozzá egy ásítást követve.
- Rendben. Viszont ugye tisztában vagy vele, hogy mindig melletted leszek.
- Tudom.
Ekkor pedig bármennyire is szerette volna folytatni a beszélgetést, a szünet végekor berontó osztálytársai belefojtották a szót. A jelzőcsengő hangja élesen visított a két barát fülébe. Feladva a próbálkozást még gyorsan súgott valamit a fiú fülébe, majd vigyorogva helyet foglalt. Nem vette észre, hogy Tanaka arca ahelyett, hogy felvirult volna, csak még keserűbbé vált.
- Ne feledd, bármit elmondhatsz nekem, mert legjobb barátod vagyok, örökkön örökké – ismételte meg gúnyosan a lány szavait, miközben hangját elnyelte a zsibongó diákok zaja.

Hamar elteltek a délutáni órák, ami után minden tanuló ment a dolgára. Sokan a könyvtár mellett döntöttek, páran szabályosan sprinteltek ki az épületből, míg jó néhányan saját szakköri foglalkozásuk elé néztek. A röplabda csapat is lelkesen készült az edzésre, ahol mindent beleadva, a maximumot igyekeztek kihozni magukból, mint mindig. Miután végeztek a fárasztó gyakorlatokkal és egy gyors edzőmeccsel a csapattagok között nehézkesen vonszolták el magukat az öltözőig, ahol egytől egyig a földre teperték őket sajgó izmaik.
- Hála az égnek vége a hétnek! Nem tudom, mit csinálnék, ha holnap így kéne iskolába mennem…
- Azt mondom, erre inni kell! Mit szólnátok egy bulihoz mondjuk… holnap este, mert mára mind olyanok lettünk, mint a mosott szar.
- Csak mondd, hogy el akarod inni azt a maradék józan paraszti eszedet is…
- Ugyan, egy-két pohárka alkohol még nem a világ vége… Ugye Ryu?
- De… - válaszolta kurtán lesütött szemmel. Úgy tűnt, hogy el van merülve saját kis világában, gondolatai rejtekében.
- Mi történt haver, ennyire kicsinált az edzés vagy van valami más? Akkor erre is kell inni! Majd a pia helyrerak téged.
- Haha, nagyon vicces – motyogta keserűen
- Remélem jól mulattok, ehhez én biztos nem aszisztálok…
- Egy jó okot mondj rá miért! Neked sem ártana kikapcsolni egy kicsit pápaszem.
- Mondok jobbat, hármat is tudok. Eleget pusztítjátok az agysejteimet a hét közben, a hétvégémet nem adom erre. Ez egy. Kettő, a józanságom nem áldozom fel ilyen butyuta ok miatt. A harmadik pedig, a legnyomósabb indok, az pedig az, hogy nem vagyok a barátod, lehet engem békén hagyni, köszönöm szépen.
- Jaj, akkor ne gyere, ha annyira karótnyelt vagy, hogy még szórakozni se vagy képes.
- Nyilvánvaló, hogy teljesen más a szórakozásról alkotott elképzelésünk.
- Szerintem ezt most én is kihagyom, sok a tanulni valóm…
- Napközben majd tanulsz, de este muszáj ott lenned a bulin Ryu! Ha kell krumpliszsákba gyömöszölve, de akkor is elrángatlak.
- Ennyit a lehetőségeimről – dünnyögte beletörődve egy mély sóhaj után
- Kinek nem jó még a holnap este? – nézett körbe Yuu, mire a csapat pár tagja felemelte a kezét csendben – Ez természetesen költői kérdés volt. Aki nem hajlandó jönni, arra ugyanúgy érvényes a krumpliszsákban való elcibálás.
- Nishinoya, én tényleg nem tudok jönni.
- Asahi, nincs olyan, hogy nem.
- Édesanyám születésnapját ünnepeljük, ha ez pedig nem lenne elég, nem szoktam inni, nem sok hasznom vennétek.
- Jól van, akkor te se gyere – duzzogta – A többiektől viszont egy kifogást se akarok hallani! Holnap hétkor már lehet érkezni hozzám…

Eközben a tornateremben a pakolás utolsó simításait végezte a Shimizu-Hitoka páros. Mondhatni békés csendben telt, egészen addig, ameddig sötét árny módjára nem osont mögéjük egy harmadik lány, aki miatt kis híján szívinfarktus miatt lehetett volna tenni egy látogatást a kórházba.
- Halihó! – köszönt nekik, mire Yachi sikítva esett hátra. Ijedten kapott mellkasához, majd rögtön leszidta az idősebbet.
- Ez nem volt szép senpai, a szívbajt hoztad rám… - pityeregte
- Bocsi… Nem tudjátok véletlenül…
- … hol van Tanaka? Még az öltözőben van tudtommal – fejezte be a mondatot Kyoko anélkül, hogy felnézett volna a feladatából.
- Nem talált, nem őt keresem.
- Nem?
- Most Nishinoyára lenne szükségem.
- Attól még a téma Tanaka lesz, jól gondolom? Ugyanott van ő is – nézett fel mindent átható, tudálékos nézéssel
- Mióta fair, hogy gondolatolvasó senpaiom vagy? – morgolódott, majd egy gyors köszönés után eliparkodott az öltözők felé.
Szerencséje volt, ugyanis nagy csoportban jöttek kifelé mindannyian. Igaz, nem volt hiánytalan a társaság, de aki most éppen számított, ott volt. Más már lényegtelen volt.
- Sziasztok! Elrabolhatom Nishinoyát egy kicsit? Fontos lenne… - vágott bele rögtön meg sem várva, hogy visszaköszönjenek neki
- Persze! – felelte, majd elköszönt a csapattársaitól – Menjetek csak srácok, majd holnap este úgy is találkozunk.

Mikor már egyedül maradtak, lassan elindultak az iskolából, miközben a lány elpanaszolta aggodalmait Yuunak.
- Aggódom Ryu miatt… Nem szokott ő ilyen letört lenni semmi miatt se…
- Fogalmam sincs, egész nap lógatta az orrát, edzésen sem koncentrált és utána se nagyon sikerült feldobnom. Az is fura volt, hogy ő lépett le leghamarabb… Annyira idegesít, hogy nem tudom, mi van vele.
- Engem is. Az ember azt hinné, hogy bízik bennünk, de amikor a legjobb barátjának sem hajlandó elárulni semmit.
- Legjobb barát? Még mindig csak ott tartotok?
- Mégis mire akarsz kilyukadni?
- Figyelj, nem az én eszem a legpengeélesebb, de szemem az van. Bármi is van köztetek, az egyértelműen több mint barátság.
- Nem igaz. Egyszerűen csak… már régóta ismerjük egymást.
- Én meg országunk tisztes császára vagyok, na, ne nevettess. Figyelj, szerintem senki nem lepődne meg, összeilletek. Aztán meg kitudja, lehet egy párkapcsolat segítene rajta!
- Ja, meg a depressziós is terápia nélkül kigyógyul belőle, csak mert azt mondtad ne legyen szomorú. Nishinoya, szerintem az csak olaj lenne a tűzre… Aztán meg, teljesen mindegy, hogy aranyosak lennénk együtt vagy sem, az sem számít, hogy mit érzek, ha egyértelműen nem vagyok az esete.
- Szóval hajlandó vagy bevallani, hogy…
- … ha bárkinek is egy szót mersz róla szólni, akkor meghalsz? Szemrebbenés nélkül – fenyegetőzött, mire a fiú csak idegesen nyelt egyet. Miután pedig összeszedte minden bátorságát, minden erejével összpontosítva figyelmen kívül hagyta az előbbieket és a lényegre tért
- Mégis honnan a fészkes fenéből szedted, hogy nem vagy az esete? Azt hittem az ilyet csak velem beszéli meg…
- Mondani nem mondta, de attól még hülye nem vagyok. Láttad már, hogy hogyan néz Shimizu senpaira? – felelte nehézkesen, gombóccal a torkában.
- Azt értem, de…
- … azt a csodálatot a tekintetében, vagy ahogyan dicséri minden alkalommal, amikor találkozik vele? Ha az élet egy rajzfilm lenne, tisztán láthatnád a szívecskét a szemében…
- Végig hallgatsz? Őt mindenki szereti és csodálja.
- Tudom, hogy mennyire szerethető, de Ryu nem szimplán plátói vagy baráti tekintettel, hanem szerelmesen néz rá. Én ezzel nem versenyezhetek…
- Kérjek neked beutalót szemészetre? A lényeg, hogy szurkolok nektek.
- Értékelem, hogy ennyire feleslegesen fáradozol, de az egész fölösleges…
- Ugyan már, ne legyél ennyire negatív. Lehet neked is jönni kéne holnap a buliba, hogy feldobódj.
- Mégis milyen buliról beszélsz?
- Kitaláltam, hogy holnap este tartok egy bulit sok alkohollal ezután a fárasztó hét után.
- A te bulijaid már messziről bűzlenek a sok szesztől, ami lemegy a torkodon… meg a többiekén…
- Nyomos okkal teszem!
- Valóban? Most kíváncsi vagyok, mégis mi lehet megfelelő indok az ivászatra Nishinoya Yuu szemében?
- Gúnyolódj csak, de majd én nevetek az egész végén. Nem látod zseniális tervem mögött álló összképet, ezért nem érted még!
- Avass be ő zseniálissága – gúnyolódott tovább, de a fiú nem vette magára
- Röviden a terv annyi, hogy leitatom Ryut. Ezután pedig in vino veritas, dalolni kezd, mint a kis madár.
- Attól még hogy általában igaz a „borban az igazság”, az nem jelenti azt, hogy ezúttal is be fog válni. A részegek gyakran hatalmas baromságokat mondanak, amint elvesztik a józan ítélőképességüket. Meg amúgy is, honnan veszed, hogy beszédes kedvében lesz?
- Láttad már ittasan? Rosszabb, mint egy pletykás vénasszony a piacon…
- Valamiről pedig még mindig megfeledkezel.
- Ugyan kérlek, mégis mi gond lehet a tökéletes tervemmel? Minden egyes agysejtem kellett ahhoz, hogy ezt a zsenialitást létrehozhassam.
- Arra már gondoltál, hogy hogyan ne idd le magad a sárga földig? Úgy tartja a fáma, hogy aki elsőként esik össze a sok alkoholtól, az pont te vagy. Ha pedig te nem, akkor ki fogja kifaggatni?
- Mondasz valamit… – gondolkodott el – Nehéz lesz, de meg kell próbálnom!
- Hihetetlen vagy néha.
- Hihetetlenül cseles?
- Hihetetlenül lüke – jelentette ki magabiztosan mikor egy elágazáshoz értek – Na, vigyázz magadra és sok sikert. Lehet majd benézek a buliba, de akkor nem megyek egyedül.
- Gyertek csak nyugodtan, minél több, annál jobb. Hétkor kezdünk, azután bármikor jöhettek.
- Rendicsek. Szia!

Otthon nem sokkal miután lepakolt és egyenruháját egy kényelmes pizsamára cserélte úgy határozott, hogy vészhelyzeti megbeszélést tart kedvenc senpaiaval és kohaiaval. Köszönés nélkül belecsapott a lecsóba.
- Holnap este a csapat Nishinoyáéknál tart egy bulit. Meg lettem hívva, egyedül pedig nem megyek, szóval legyetek szívesek elkísérni. Kérlek.
- Azt hittem korábban hívsz a buli miatt. Persze, megyek. Nem lenne jó, ha becsiccsentve lejáratnák magukat valami ostobaság miatt.
- Szuper! Yachi te is jössz ugye?
- Hát, nem tudom jó ötlet-e…
- Csak nem szeretnéd, hogy a drága senpaiaid leitassák a szegény, ártatlan Hinatát egészen a sárga földig…
- ... megyek! – jelentette ki határozottan, mire a két idősebb csak kuncogással válaszolt. Még egy ideig egyeztettek a részletekről, majd egy jó fél óra elteltével letették a telefont.

Kereken huszonnégy óra múltával, mikor is már a nap újra lejárta a lábát, az ég porát pedig a hold koptatta komótos lépteivel, a három lány találkozott a kertvárosi ház előtt. Miután köszöntötték egymást, illedelmesen bekopogtattak az ajtón, viszont síri csend fogatta őket a túloldalról. Egyedül a házból csöndesen hallatszó zene hangja bizonyította, hogy tartózkodtak éppen az épületben. Még vártak egy lélegzetvételnyit, azután viszont benyitottak.
Ekkor szemük elé tárult a nappaliban levő kupleráj. A háború sújtotta terület közepén négyen feküdtek, az alkoholtól teljesen kiütve. Arcukra fekete tintával átitatott filccel készült ideiglenes véset az estéről. Egy emlék, amelyet el lehet törölni.
A kanapén, akár egyfajta trónon, a kapitány ült helyettesével. Kezükben fejenként egy-egy sör. Eddig a viszonylag nyugalmas pillanatig – legalább is így látszott – vígan társalogtak. Azonban a három betoppanó vendég még őket is meglepte.
- Sziasztok lányok! Hát ti?
Egy gyors magyarázat után felszállt a tudatlanság ködje a párosról.
- Azért jól esett volna, ha Nishinoya szól, akkor lehet nem hagytuk volna ennyire elfajulni az egészet… - vallotta be fejét vakarászva Sawamura
- Semmi gond. Ahogy látom a bulinak már úgy is vége, akkor már annyit szerintem a kárelhárítás már semmiség lesz. Rendet rakunk, a filcet leszedjük a jó madarak arcáról, aztán valahogy hazajuttatjuk a Csipkerózsikákat – ennek hallatára Kageyama oldalba bökte Ennoshitát és halkan odasúgott neki valamit gyorsan. Azután hamar villant a vaku, s képek százai maradtak meg emlékül a négy arcra készült remekműről.
A közös erőbedobásoknak köszönhetően gyorsan elkészültek a takarítással, ami után szinte gyerekjáték volt letakarítani a tintát az alvó arcokról. Ezután jött viszont a fekete leves.
- Szerintem hagyjuk Nishinoyát aludni, ő amúgy is itt lakik, fölösleges lenne felkelteni. A többiekkel mi legyen?
- Megpróbálom felhívni Tsukishimát, ő tudja, hol lakik Yamaguchi, majd segít neki hazamenni. Addig ő is ráér még felkelni – jelentette ki Sugawara
- Hinatát majd Kageyamával hazavisszük – ajánlotta Yachi, mire a fiú rögtön felháborodva utasította el még a gondolatot, magára hagyva a lányt ezzel a feladattal. Egy mély levegővétel után elkezdte keltegetni a vöröskét. Messze lakik, ezért minél hamarabb elindulnak, annál hamarabb tudják elszállítani az ittas gyereket.
- Hinata, ébredj! Hinata!
- Már is reggel van? - motyogta még álmoktól és alkoholtól részegen - De hát még nem adtam inni a madárnak és a medve megigérte hogy hoz popcornt a tortára!
- Jaj, te. Na, gyere, menjünk haza – mondta kedvesen, majd egy gyors szedelőzködés és köszönés után leléptek.
Ezután érkezett vissza a telefonálásból Sugawara, aki értesítette őket róla, hogy Tsukishima úton van Yamaguchiért és olyan gyorsan jön, ahogy csak tud.
- Amint említettem neki, hogy Yamaguchi nincs olyan állapotban, hogy egyedül menjen haza, csak annyit mondott, hogy rohan, majd rámcsapta a telefont.
- Akkor már csak egy valaki van hátra…
- Tanakával elbírok egyedül is, intézkedem – ajánlotta a lány, s rögtön elkezdte ébresztegetni barátját – Ryu, ébredj fel. Kérlek, kellj fel!
- Hmmm – mordult fel, miközben átfordult a másik oldalára
- Tanaka Ryunosuke!
- Hadd aludjak, olyan szépet álmodtam – panaszkodott, leheletéből áradt az alkohol bódító illata, amitől másnak inkább felfordult a gyomra, míg mást már ez is képes lett volna megrészegíteni. Miután valahogy lábraállt, megkapaszkodott a hozzá legközelebb eső személy karjában, majd  enyhén üveges szemmel körbenézett. Tekintete megakadt a lányon.
- Te meg mit keresel itt?
- Nem lényeges most az. Gyere, hazaviszlek… - jelentette ki határozottan, viszont ahogy közelebb lépett hozzá, arcon csapta a szeszes szájszag – Istenem, te mégis mennyit ittál?
- Semmi közöd hozzá. Nem vagy az anyukám, nem kell babusgatni. Tökéletesen hazatalálok egyedül is! – közölte duzzogva, hevesen gesztikulálva közben. Egyensúlyérzéke ekkor cserbenhagyta és kis híján orra esett volna, ha a kapitány s helyettese el nem kapják az utolsó pillanatban.
- A biztonság kedvéért nem engednénk el egyedül és ő az egyetlen, aki józan és tudja is hol laksz. Csak a saját érdekedben. Beletörődve a sanyarú sorsba, amire kárhoztatva lett, hezitálva ugyan, de átvetette karját a lány vállán, aki a tőle telhetően igyekezett egyenesen tartani a csoda, hogy nem szédülő fiút. Elköszöntek a többiektől, majd kibicegtek ketten az utcára. A sarkon beforduló Tsukishima majdnem fellökte őket, annyira sietett, egy bocsánatot sem vettet vissza rájuk.

Tanaka elméjén homály ült, tompa volt a feje, gondolkodni sem bírt rendesen. Az alkohol érzékeit rendesen elcsorbította. Egy valamiben viszont még így is biztos volt. A jelenlegi helyzetet, amibe az állapota miatt keveredett, rendkívül megalázónak érezte. Azért pedig, hogy kifejezze nem tetszését, mikor közel kerültek a házához, makacsul elvette a karját a lány válláról és magától kezdett előre botorkálni.
- Innen már hazatalálok. Köszi a segítséget, de már nem kell! – kiáltotta oda neki, majd minden erejét felhasználva igyekezett elmenekülni a szeme elől, de az egyensúlya igencsak cserbenhagyta. Igaz, sikerült talpon maradnia, ennek ellenére annyira szédült, hogy két lépést nem tudott megtenni egy vonalban.
Ekkor a lány odasietett mellé és megfogta a kezét.
- Azt látom – felelte egyszerűen, majd csendben vezette tovább a fiút az úton. Ryu otthonába csendben felosontak a hálószobájába, ahol Tanaka rögtön ledőlt az ágyára. Arcát párnájába fúrta, nem bírta barátja szemébe nézni, aki egy cseppet sem zavartatta magát. Kinyitotta a táskáját, ami eddig a hátán pihent, majd szépen sorban kipakolta a tartalmát az éjjeli szekrényre.
- Fájdalomcsillapító a másnaposságodra. Víz, nehogy kiszáradj. Tea a termoszban a gyomrodra, ha kihűlt elég lesz megmelegítened. Egy csomag papír zsebkendő, ha esetleg megfáznál…
- Mégis miért vannak ezek nálad és mikor készültél fel ennyire? – motyogta a párnába
- Csak a biztonság kedvéért, nem akartam, hogy rosszul legyél…
- Nem vagy az anyám, ne kezelj gyerekként!
- Csak aggódtam miattad. Az ember már nem is aggódhat a legjobb barátjáért?
Ez volt az a pont, ami miatt összetört valami benne. Lassan felült az ágyán, lábát lustán lelógatva a széléről. Megragadta barátja kezét és magához rántotta a lányt, aki a hirtelen mozdulattól az ölében kötött ki.
- Miért nem tudsz komolyan venni? – suttogta a sötétben üvegesnek ható tekintettel
- Mégis mire gondolsz Ryu, én komolyan…
- Ne hazudj nekem, pontosan tudom, hogy nem így van. „Ne feledd, mindig itt leszek neked, mert a legjobb barátod vagyok örökkön örökké!” Képzeld, akkor sem tudnám elfelejteni, ha akarnám, mert minden egyes gyenge pillanatomban emlékeztetsz rá, mennyire is elcseszett ez az egész!
- Ryu…
- Miért nem tudsz csak egyszer úgy rám nézni, mintha nem csak azt a kisgyereket látnád bennem. Tudom, hogy nem a legvonzóbb a kopasz fejem, tisztában vagyok vele, hogy nálam kellemesebb emberrel is lehetnél, azt pedig pláne tudom, hogy sokkal jobbat érdemelsz, - fakadt ki, majd elcsuklott a hangja. Egy lélegzetvételnyi szünetet tartott, majd folytatta, szeméből lassan kibuggyantak az eddig gondosan rejtegetett könnyek – de lehetne, hogy egyszer, egyetlen egyszer, legalább úgy teszel, mintha tetszhetnék neked? Mintha lenne bármiféle, hangyányi, apró esélyem?
-  Teljesen összezavarsz, mire akarsz ezzel kilyukadni?
- Még mindig nem esett le? Ennyire vak vagy? Esetleg szadista vagy titokban és élvezed nézni, ahogy csendben szenvedek? Csak egyszer mondom el, úgyhogy jól figyelj; Kurvára nem akarok a legjobb barátod lenni. Már egy jó ideje elegem van ebből a szerepből. Túlságosa szeretlek ahhoz, hogy ezt tovább bírjam. Nem csak vigasztalni szeretnélek, megnevettetni, vagy megölelni, mint egy egyszerű barát. EL akarlak árasztani a szeretetemmel, csókokkal halmozni nap napután és ami a legfontosabb: azt szeretném, hogy te is szeress.
- Ryu, én nagyon…
- Ne akarj hamis ígéretekkel hitegetni vagy nyugtatni. Köszönöm, de ebből nem kérek! – suttogta fogát vicsorítva, majd vett egy mély levegőt – Most pedig tiszteld a kérésemet és hagyj magamra.
- De Ryu, ami azt illeti…
- Azt mondtam menj el!

Mivel látta a lány, hogy hiába győzködné barátját, ezért lekászálódott róla, felkapta a táskáját és halkan kiosont az alvó házból. Nem sokkal a történtek után Tanaka kimerülten dőlt hanyatt az ágyán és pillanatok alatt elaludt. Azon az estén úgy aludt, mint akit agyonütöttek; álmok nélkül, mélyen.
Vele ellentétben pár utcával odébb még javában égett a villany egy kicsiny hálószobában. Lakója komótosan készülődött lefekvésre, miközben fejében zakatoltak a fogaskerekek. Próbálta feldolgozni mind azt, amit röpke percek leforgása alatt tudott meg gyerekkori legjobb barátjáról. Egyrészt, szíve repülni tudott volna, ha bordái alkotta ketrecből kiszabadulhatott volna, másrészt rettentő bűntudata volt, amiért ilyen vak volt. Közös barátjuknak viszont úgy látszik igazságot beszélt.
A vasárnap hamar elszaladt, mindenki másképp töltötte ezt a hétvégéből visszamaradt napot. Néhányan a másnaposságukat próbálták kiküszöbölni, igyekeztek felidézni a szombat esti eseményeket – sikertelenül. Egyesek még mindig emésztették magukat, nem tudván mi tévők legyenek most, hogy tisztában vannak a valósággal. Mások pedig esetleg tanultak, vagy leszidták a számukra legkedvesebb személyt, amiért képes volt leinni magát a sárga földig.
Hétfő reggel félve nyitott be az osztálytermükbe a lány. Szándékosan az utolsó percek egyikében érkezett, olyan időpontot választva, hogy még nem kési le az első óra kezdetét, de nem is kell valószínűleg összefutnia a két jómadárral. Terve sajnos hamar füstbe ment, ugyanis abban a pillanatban, hogy betette a lábát a tanterembe, a két illető hátrafordult, s mint áldozatukat kiszemelő ragadozók, rávetették magukat a szeppent lányra. Ami egy őszinte túlzás, hiszen csupán magukhoz invitálták a becsengetés előtte pár perc erejéig.
- Halihó!
- Hallod, életmentő voltál szombaton. Ha nem viszel haza, de van annyi eszem, hogy megpróbáljak egymagam elindulni, tuti az árokban kötök ki.
- Kár, hogy ezt is a többiektől kellett a reggeli edzésen hallanunk…
- Mi az, hogy a reggeli edzésen hallottátok? – figyelt fel erre a kijelentésre
- Annyira kiütöttük magunk, hogy Daichitól kellett megtudnom nekem, Ryunak és Hinatának. Yamaguchinak nem volt emlékezetkiesése, azt mondta túl emlékezetesre sikeredett a szombat estéje… bármit is jelentsen ez. Állítólag nem volt nagy szám a buli, ti a lányokkal nem is tudtatok szórakozni… Bocsánat! – mesélte le az egészet Nishinoya, megfűszerezve az egészet egy bocsánatkéréssel.
- Tényleg semmire nem emlékeztek az estéből?
- Nem. Miért, csak nem csináltam valami ostobaságot hazafelé? Azt ne mondd, hogy így is az árokban kötöttem ki és onnan kellett kihúznod. Elásnám magam a szégyentől…
- Semmi ilyesmi nem történt, szerencséd van – felelte. Nem gondolta jó döntésnek, hogy ott az osztályterem közepén (, ahol mindenki tisztán hallhatta volna az este valódi történetét,) vallja meg az igazságot a valóságról. Szerencséjére, nem is kellett sokat gondolkodnia további válaszon, megmentőjében a falón lógó öreg csengőt ismerte fel.

Eseménymentesen telt el a nap, talán az egyetlen különbség múlt péntekhez képest Tanaka viselkedése volt. Erőt vett magán és az akkori melankóliának még az írmagja sem látszott meg rajta. A további titkolózás viszont hiába való volt, hiszen már egyszer kitálalt kedves barátjának. Az igazság tüze pedig égette torkát, a láng, mely kiakaródzott belőle, de az esze nem engedett neki kijárást. A szombat esti alkohol valóban csodákat tett, hiszen fejben tényleg elmentek neki otthonról.
A lány úgy határozott, hogy elkíséri a srácokat edzésre és még ő is megnézi azt. Időtlen idők óta ez volt az első alkalom, hogy nézőként vett részt az egyik edzésen. Nem jutott eszébe, hogy mégis miért nem ment többet, hiszen mindig élvezte figyelni a fiúk kemény munkájának gyümölcsét kibontakozni. Hamarosan azonban felfrissült az emlékezete.
Azzal ellentétben, hogy a fiú mit gondolt magáról a lány igenis vonzónak tartotta Ryut. Kifejezetten helyes és karizmatikus egyénről volt szó, aki minden alkalommal képes volt egy új oldalát mutatni mindenkinek. Mellette sohasem unatkozik az ember. Arról nem is beszélve, hogy ha akár egyszer is van szerencséje nézni a játékát, többé nem szeretne majd mást nézni. Látni, hogy mindent belead, hogy szenvedélyesen szereti azt, amit csinál.
- Föld az űrnek! Föld az űrnek! Itt vagy?
- Tessék? – eszmélt fel bámészkodásából. Az őrá meredő két szempár aggódó tekintete majdhogynem megijesztette őt
- Azt kérdeztük, hogy minden oké? Eléggé elgondolkodtál…
- Yachi, őszinte lehetsz, nyilvánosan csorgatta a nyálát Tanankára – kötött bele a kijelentésbe Shimizu
- Azért ez túlzás… Egyszerűen csak… megfigyeltem… még mindig nem tudom hova rakni, amit mondott nekem szombaton…
- Hadd tippeljek, végre vallott vagy nem emlékszik rá, hogy mi történt? Mindkettő esetleg?
- Miféle boszorkányság ez?
- Szóval fején találtam a szöget?
- Pontosan. Talált, süllyedt.
- Akkor mit fogsz most csinálni? – érdeklődött a fiatalabb
- Nem tudom… De úgy érzem cselekednem kell vagy még több szükségtelen szenvedésnek teszem ki szegényt…
- Ne gondold túl, csak csináld. Carpe diem! – bíztatta az idősebb -  Mellesleg, jobb lesz ha sietsz.
- Miért?
- Azért, mert úgy – sandított a karórájára – negyed órája vége az edzésnek és már biztosan végeztek az öltözéssel a srácok, úgyhogy biztos már elindult hazafelé Tanaka is.
- A francba! Köszi, sziasztok! – kiáltotta, majd felkapta az iskolatáskáját és kisprintelt a tornaterem ajtaján.

Nem volt valami sportos alkat, így már ennyitől is igencsak elfáradt. Lába sajgott, tüdeje pedig eszeveszettül szúrt, de tudta, nem állhat meg. Megfeszítette az izmait és összeszorított foggal rohant tovább, ki az iskolakapun. Az ismerős utcákon futva minden kételye elszállt, biztos volt abban, hogy mit akar és az, amit akar, az helyes.
Már lassan feladta volna az egész, hiszen felettébb kimerítő kihívásnak bizonyult idáig a fiú megtalálása. Mielőtt azonban minden remény elveszett volna, meglátott ez ismerős iskolatáskát, amely felé célirányosan megindult. Ahogy közelebb került, világossá vált, megtalálta a megfelelő embert.
- Ryu! – kiáltott oda, mire a fiú megfordult. Mivel a lendület nem igazán engedte fékezni, nekirohant barátja mellkasának, aki megtartotta őt.
- Hát te? Történt valami? Baj van vagy…
- Nem… csak… hú, várj egy kicsit… - lihegte – Meg kell… hallgatnod, csak… előtte… hadd fújjam… ki magam…
Tanaka türelmesen kivárta, hogy végre valahára ezután a lélekölő megmérettetés után ismét levegőhöz jusson a számára legfontosabb ember. Ő pedig elgondolkodott egy pillanatra, hogy megérné-e elmondania az igazságot a szombat estéről. Végül a nem mellett döntött. Elég erős érv volt, hogy ezt később is lesz lehetősége elmondani, most fontosabb dolgokról kell tárgyalniuk.
Miután légzése helyreállt, vett még egy utolsó mély levegőt és belekezdett. Őszintén, mindenféle felesleges locsogás nélkül, röviden tömören végre valahára, de kinyögte.
- Szeretlek.
- Tessék? Ez most…
- Tanaka Ryunosuke. Te vagy a legfontosabb ember számomra az egész világon és a gondolat, hogy bárki más legyen melletted, megrémít. Ijesztő még elképzelni is, hogy nem lehetek veled. Aggódok miattad állandóan, néha kicsit anyáskodóan viselkedem, mikor jól tudom, hogy felesleges jártatom a szám, mert azt szeretném, hogy vigyázz magadra, amikor nem vagyok veled. Szeretnélek megölelni, vigasztalni és megnevettetni, de nem úgy, mint a legjobb barátod és nem csak ezt szeretném. Teljesen és visszautasíthatatlanul fülig szerelmes vagyok beléd… és ha engeded, szeretném kifejezni, mennyire!
A vallomástól teljesen lesokkolódva szóhoz sem jutott. Fejében ezer meg ezer gondolat zakatolt, míg végül egy aprót bólintott a lány utolsó kijelentésére, aki ezután két kezébe vette Ryu arcát és egy lágy csókot lehelt a fiú szája sarkába. Utána csak szeretetteljes mosollyal az arcán nézett rá, miközben boldogan csupán ennyit mondott.
- Ne feledd, én bármikor itt leszek neked, mert szeretni foglak örökkön örökké!

Köszönöm szépen mindenkinek aki elolvasta! ^^
Remélem tetszett nektek, ugyanis (bár késtem vele egy-két napot) nagyon sokat dolgoztam ezzel a oneshotommal, annyira, hogy a Word szerint 4090 szóra sikeredett ami így életem eddigi leghosszabb oneshotja lett. Tudom hogy lassan jönnek a részek, de próbálok inkább a minőségre menni és inkább több hónapot agyalok és dolgozok egy oneshoton, mint hogy összecsapjam pár óra alatt.
~Bye! 💞