A fenti képeket én csináltam, (jó, a jobb oldalit anyukám mert mindkét kezemben kártya volt, de na...) remélem jók lettek. ❤️😊

Kinyitom a szemeim és csüggedten veszem észre hogy még mindig ugyanott vagyok, a legkevésbé sem javult állapotomban, kábábban mint legutóbb. Annyi különbséggel hogy most talán délután van és valami furcsa zajt hallok magam mellől, amiről látatlanban is megmondom hogy Zack adja ki. Odapillantok és már meg is van a hang forrása: kártyákkal játszik.

Egyik kezéből a másikba pörgeti őket, majd valami érdekes keverést csinál ami elég látványos és kifejezetten tetszetős. Ahogyan egyszer felpillant és rájön hogy figyelem összerakja a paklit majd egy kézzel feldobja és legnagyobb meglepetésemre egyben kapja el. Na ez nagyon menő.

- Hogy vagy? - teszi fel a legutóbbihoz hasonló kérdését, mire csak megforgatom a szemem és bemutatok neki. - Azt hiszem ezt vehetem egy nem túl jólnak.

Újrakezdi az iménti kártyás trükkjeit amiket én akaratlanul is feltűnően figyelek. Még soha nem láttam ilyet... Azt sem tudtam eddig hogy létezik ilyen trükkös meg látványos keverés. Láttam már pókerpartikat, de ilyen keverést soha.

- Tetszik a keverésem? - kérdezi mosolyogva mire csak elfordítom a fejem és megrántom a vállam. Nem hagyhatom hogy azt higgye tetszik mert akkor közeledne felém és tönkremenne az élete. - Tudod nyugodtan elmondhatod ha tetszik, tudtommal még senki sem halt bele.

- Akkor nem ugyanazt az újságot olvassuk - vigyorgok rá dacosan.

- Pedig igazán olvashatnánk. - Ahogy ezt kimondja közelebb hajol hozzám. Nem annyira hogy hozzám érjen, de épp eléggé ahhoz hogy feszültté váljak. Viszont hiába a feszültség, nem nézek félre. Ha már úgyis le kell vakarnom magamról legalább hadd élvezzem ki ezt a rövidke pillanatot ameddig közelebbről is megvizsgálhatom.

Ami velem egykorú létére elég meglepően sikertelen ugyanis közelről is pont olyan hibátlan a bőre mint egy babának. Sehol egy szeplő vagy pattanás, még anyajegyből is csak egy van a bal fülcimpáján. Még csak kicsit sem pirul el pedig egyre közelebb mászik az arcomhoz. Annyira tökéletes a bőre hogy az szinte kedvem lenne megütni. Bár amilyen izmai vannak esélyem sem lenne ellene, de tegyük fel az elmélet kedvéért hogy mégis sikerül... Biztosra veszem hogy lepattan a képéről az öklöm. Tuti hogy be van vonva valamivel az arca, csak még arra nem jöttem rá hogy arannyal, vagy csak a bőr ilyen vastag rajta.

- Mássz ki a képemből - fordítom el a fejemet eltakarva a feszültségemet. Kifejezetten utálom az iménti közelséget. - Egyébként is mit keresel itt?

- Mondtam már hogy segíteni szeretnék neked a történtek után - csusszan lejjebb a székén. Eleve alig ült rajta, így viszont már szinte csak a hátával ül.

- Akkor nyugodtan magamra is hagyhatsz most és mindörökké - fordítom vissza a fejem így megint a szemébe nézek.

- Nem értem miért vagy ennyire ellenséges velem. Pedig csak jót akarok neked - sóhajt, majd csalódottan lebiggyeszti az ajkait. Így úgy néz ki mint valami haragos és csalódott alpaka. Bár életemben csak egyszer láttam képen egyet, biztos vagyok benne hogy pont ilyen volt.

Ha tudná hogy én is csak jót akarok neki...

Ezután pár percig mindketten csendben gondolkodunk mikoris megtöri ezt Zack hangos felmordulása és az ahogyan két kézzel beletúr a hajába majd a tarkóján összekulcsolja az ujjait és összeérinti a két könyökét.

- Mesélj valamit - mondja végül, de én csak elfordítom a fejem jelezve hogy nem áll szándékomban. Valami nagyon nagy gond lehet vele fejtájékon, ha még most sem érti meg hogy nem akarom hogy itt legyen. Nem tudom az ő dikenziójában mit jelenthet az hogy hagyj békén, de a hozzá hasonló ufóknál bizonyára azt hogy tapadj rám. - Akkor szeretnél tudni valamit rólam?

- Mikor tervezel elmenni és örökre békén hagyni?

- Mikor tervezel elkezdeni emberszámba venni engem vagy legalább elmondani miért vagy ilyen? - Azt hiszi hogy ez vicces? Hogy csak kedvtelésből viselkedek így vele mert nincs jobb dolgom? Azt hiszem nagyon el van tévedve. Csak egy bemutatással jelzem a véleményem iménti megszólalásáról. - Na látod. Én is ugyanezt gondolom mikor hatodjára kérdezed meg hogy mikor szűnök már meg létezni anélkül hogy elmondanád miért viselkedsz így. Pedig tényleg minden tőlem telhetőt megteszek hogy segítsek neked, meg hogy mihamarabb meggyógyulj. Konkrétan egy hete minden napomat ebben a korántsem kényelmes, valószínűleg manóknak tervezett székben töltöm. Néhány napja még Scottal is majdnem összeverekedtem a folyosón miattad pedig hidd el, nem akarom bántani bármit is tett.

- Nem kértelek egy szóval sem arra hogy bármi ilyet tegyél értem - jelentem ki a lehető legszíntelenebbül. Tényleg jól esik valahol az amit tesz, de... Nem tudom kezelni. Soha senki nem mutatta meg hogyan reagáljak erre ezért ez a törődés vagy mi megrémít.

- Nem mondtad ki hogy szükséged van erre - javít ki mosollyal az arcán. Azzal az idegesítő, kedves, törődő mosollyal az arcán. - Viszont az összes többi porcikád amit nem tudsz színészkedésre bírni könyörög érte hogy foglalkozzak vele.

- De az amit "színészkedésre tudok bírni" teljes erőből ellenkezik, szóval megköszönném ha erre a félre hallgatnál. - Közbevágok még azelőtt hogy több hülyeséget hordana össze és még jobb embernek tüntetné fel magát amitől csak még nagyobb bűntudatom lenne, nem beszélve a mellkasomban motoszkáló szorongásról amit minden tettével előhoz. A mozdulatai, a szavai, a tekintete, ezek a törődő gesztusok egyszerűen annyira idegenek számomra hogy halálra rémülök tőlük. Utálom ezt, amikor ilyen félelmetes dologgal kell szembesülnöm.

Mindig az jut eszembe amikor elkerültem otthonról az intézetbe - vagyis előbb a kórházba, de az nem volt túl nagy szám - és egyszerűen annyi kedvességet, törődést meg nyáladzást zúdítottak a nyakamba amiben azelőtt soha nem volt részem, hogy hetekig csak behúzódtam a szobám egy sarkába és ordítottam amikor csak a közelembe jött bárki.

Ez a félelem most pont arra emlékeztet, de mégis van benne valami más, amit egyelőre ha akarnék sem tudnék hova tenni.

Meg nem akarom tönkretenni az életét. Az hiányozna a legkevésbé nekem ha még neki is romhalmazzá válna az élete.

- Akkor elmondod miért vagy ilyen velem? - kérdezi pár percnyi csend után, de meg se moccanok. Egyrészt ha elmondanám akkor túl sok fájdalmas részletbe kérdezgetne bele másrészt pedig biztosan elkezdene győzködni hogy ez nem is igaz, nem az én hibám volt, meg minden ilyen. Én pedig nem azért mondom ezt mert arra vágyok hogy azt mondja nem így van. - Szóval nem. Akkor... Tetszettek a kártyatrükkök ugye?

Nagyon is, de nem mondom el neki csak elfordítom a fejem. Ha tudná hogy menőnek gondolom azokat a trükköket elkezdene azokkal szivatni vagy zsarolni.

- Szerintem ezt vehetem igennek. Ez esetben mit szólnál ahhoz a verzióhoz hogy ha elmondod miért vagy ilyen, megtanítalak bármelyik kártyatrükkre. Mit szólsz?

Jól néznek ki azok a trükkök de megtanulni egyiket sem akarom. Amúgyis Zack óriási kezeihez képest az enyéim elbújhatnak.

- Nem akarok kártyatrükköket tanulni - jelentem ki szigorúan.

- Vettem... Akkor mit tegyek hogy elmond? Mondjak el magamról még több titkot, vagy mi?

- Menj haza és hagyj békén örökre - mondom egyszerűen, a szemébe nézve, amiben valamennyi remén, csillan az iménti mondatom hallatán.

- Ha ez az ára akkor megteszem csak mond el. - Néhány másodperc néma csönd és várakozás után türelmetlenül dobolva a lábain, egyik kezében a paklival megszólal. - Na?

- Azt hiszem nem fogtad fel amit mondtam. Előbb menj haza és hagyj békén, aztán mikor otthon vagy majd elmondom - egészítem ki az iménti mondandómat.

- Nem vagy vicces - húzza össze haragosan a szemeit.

- Nem is viccnek szántam - próbálom meg utánozni az ő arckifejezését.

Ezt a kis nézeteltéréshez hasonló dolgot még perceken át folytatjuk, mikoris mindketten kifogyunk a mondanbóból így csend telepedik ránk, amit kicsivel később már a kártyák súrlódásának hangja tör meg. Zackra nézek, aki elmélyülten csinálja a különböző kártyatrükköket amiktől leesik az állam. Tényleg nagyon ügyes és tehetséges.

Ezt bármeddig el tudnám nézni, de nem akarom. Azt kell szem előtt tartanom hogy ő egy jó ember, akit nem tehetek tönkre. Ha nem lennék teljesen begyógyszerezve - mert érzem hogy be vagyok - már rég el tudtam volna tüntetni az életemből...

- Szeretnél látni néhány kártyatrükköt? - kérdezi kis csend után.

- Akkor eltűnnél végre? - kérdezek vissza. Utálom, hogy most nem tudok elfutni előle. Szinte csapdába vagyok esve és ezt Zack is tudja. Nem véletlenül használja ki azt hogy még lélegezni is borzasztóan fáj.

- Nem, viszont gyorsabban telne az idő ameddig itt vagyok - mosolyog rám. - Na? - nyitja szét a kezében a paklit. Nem tudok mit tenni, csak elfordítom a fejem és megvonom a vállam. Tényleg kíváncsi vagyok a trükkökre, de félek hogy  akkor túl közel kerülnék hozzá ami nagyon ijesztő... Meg neki is tönkremenne az élete, de ha véletlenül nem is menne tönkre nekem ez az egész beszélgetősdi vele túlságosan új. Fogalmam sincs hogyan kell reagálni azokra amiket tesz vagy mond.

***

Igaza volt Zacknek, ugyanis tényleg gyorsabban telik az idő. Az elmúlt másfél-két óra olyan mintha csak néhány másodperc lett volna. Tényleg nagyon kedves és jófej. Szinte hihetetlen milyen jól elvagyunk... Lehet túl durva voltam vele... De nincs választásom. Nem hagyhatom hogy tönkremenjen az élete.

- Na, húzz egy lapot. Most ígérem nem esik szét a pakli... - mondja szinte nevető szemekkel és széles mosollyal. Hihetetlen mennyire boldogan és átszellemülten képes beleélni magát bármibe. Az eltelt órák után... Szörnyen érzem magam amiért nem tud még semmit rólam. Egyáltalán nem tudok semmit arról, hogy az ő világában hogyan beszélgetnek, mik az elvárásaik az embereknek egymással szemben, de az biztos hogy ott ahol én nevelkedtem mindig mindennek meg kellett fizetni az árát, vagy leverik rajtad.

- Most hagyjuk ezt egy kicsit - tolom arrébb a szétszedett paklit, mire Zack csak értetlenül az ölébe teszi azt - mivel már egy ideje egészen közel ül hozzám a trükkök miatt. Kis csend után folytatom az iménti gondolatot. - Beszélgessünk kicsit... - kezdek neki feszülten. - Legutóbb, mielőtt elaludtam kérdezted hogy a sebhelyek hogy keletkeztek... - erre csak egy helyeslő, már komoly bólintással válaszol. - Azt hiszem úgy illik ha ezek után legalább erre választ adok. - Nyelek egyet, becsukom a szemem és belekezdek. - Ha őszinte akarok lenni nem mindről tudom hogy hogyan keletkezett. Vannak amik már mióta az eszemet tudom ott vannak, de a legtöbbet az elmúlt tíz évben szereztem... Gondolom sejted hogyan.

- És ki tette ezeket veled? - vág a szavamba sajnálkozva nézve engem.

- Mindenki - vonok vállat. - Amikor még anyával éltem nem találkoztam olyan emberrel aki ne okozott volna legalább egyet. Vannak akik csak meg akarnak erőszakolni, vagy megverni, de olyanok is akadtak akik ezt hosszútávon akarták... És meg is tették. - Nem tudom szavakban kifejezni mennyire rossz erről beszélni neki. Soha többé nem fogok ilyet csinálni. Nem akarok megint mesélni ilyen dolgokról.

- Anyukád nem tett ellene semmit? - kérdezi elsápadva.

- Anya... Nem az a tipikus szülő. - Ezen a ponton én le is zárom magamban az anya témát, de Zack még sajnos nem.

- Ez mit takar? - folytatja a kíváncsiskodást. Én pedig hiába nem akarok válaszolni, mégiscsak el akarom mondani neki.

- Ő... Drogfüggő. Én is az voltam mikor világrajöttem. Részben emiatt vagyok olyan kicsi és csontos. Mialatt leszoktattak úgy tett mintha ő is leállt volna, majd amint véglegesen megkapta a jogait újra ráállt és velem sem csinált másképp. Minden alkalommal amikor csecsemőként sírtam, nyűgös voltam, vagy bármi olyat tettem amivel felhívtam magamra a figyelmet engem is belőtt mert nem tudta elviselni.

- Jesszus... Hol éltetek egyáltalán?

- Neked a gettóban egy régi panelben. A mostani szobámhoz mérve elég kicsi lehetett, bár nem tudom. Nincs viszonyítási alapom - vonok vállat.

- Uram isten. Ezek... Szörnyűek. Bocsánat hogy ennyire erőszakosan rádmásztam és ki akartam szedni belőled. Biztosan nehéz lehetett ezekről beszélni, de remélem azért örülsz hogy elmondtad nekem. Én legalábbis biztosan örülök neki... - hajtja hátra a fejét gondterhelten.

Néhány perc jelentőségteljes csend után Zack szólal meg sóhajtva:

- Szeretnéd hogy mára hazamenjek? - az ablak felé nézve bólintok. Mára éppen elég ennyi nyomasztó beszélgetés... - Nagyon hálás vagyok a mai napért, tényleg. Remélem neked is annyit jelentett mint neked. A paklit pedig itt hagyom hogy legyen valami elfoglaltságod ha lesz kedved valamihez. Jobbulást holnapig, akkor jövök. - Sóhajtva feláll, majd még hallom ahogyan leteszi a paklit az éjjeli szekrényemre és kimegy.