Ahogy felébredek azonnal kinyitom a szemem és az első megállapításom az hogy borzasztóan fáj a hasam az ánuszomtól egészen a gyomromig. Még mozdulni sem bírok, de nincs is erőm hozzá.

A fejemet nem mozdítva nézek körbe a szobában, ami egy tipikus kórházi terem. Bár elég meglepő, hogy ahogyan a szemem sarkából látom ez egy egy személyes szoba. Ilyenben még soha nem voltam.

Tipikus kórházi illat van. Kicsit fertőtlenítőszagú, vegyítve a gyógyszerek illatával. Igazából eléggé rossz élményeim vannak ezzel az illattal kapcsolatban, egyáltalán nem szeretem. Egyáltalán nem érzem magam jól ettől.

A mindent körülölelő fehérség és fény már-már zavaró. Még a bútorok - az egyetlen éjjeliszekrény és a ruhásszekrény vagy valami ahhoz hasonló - is hófehér. Egyedül az infúzióm, a vérátömlesztésem és az a kütyü ami mutatja a szívverést töri meg ezt a világosságot.

Meg a mellettem ülő alak... Fekete póló piros mintával, meg fekete nadrág: először ennyi tűnik fel. Kell néhány másodperc hogy felfogjam ki is ő.

Zack az... Mi a francot akar ez tőlem? Egyáltalán honnan tudta meg hogy itt vagyok?

- Örülök hogy felébredtél. Hogy vagy? - hallom meg a már ismerős, lágy hangot.

- Mit keresel itt? - kérdezem oldalra fordított fejjel. Semmi szükségem nincs rá hogy itt legyen. Egyedül is egész jól tudok szenvedni, nem kell hozzá segítség.

- Te szeretted volna hogy itt legyek... - Ugyan nem látom, de hallom rajta hogy elmosolyodik.

- Én soha nem... - Ebben a pillanatban beugranak különböző rövid, homályos emlékképek amint visznek egy mentőautóban, sietve tolnak végig egy hordágyon a kórházon, és amint egy harmincas éveiben járó nővér megkérdezi tőlem hogy van-e valaki akit szeretném ha értesítenének... Én meg rávágtam hogy James Zachary Wilson.

Nem emlékszem semmire amit akkor gondoltam, lehet tényleg nem is gondoltam semmit. Csak a borzasztó, elviselhetetlen fájdalom van meg, amitől meg tudtam volna magam ölni.

- Nem voltam magamnál - hárítok gyorsan. Halkan beszélek és annyira színtelenül amennyire csak a fájdalomtól tudok. Bár elég nehezemre esik egyáltalán gondolkodni is, nemhogy beszélni. Még a szemeim is alig tudom nyitva tartani. Az egész agyam egy nagy, homályos, zsibbadt súlynak tűnik.

- Szóval még amikor nem vagy magadnál is én jutok eszedbe, ez kedves.

- Ezt egyáltalán nem így értettem - vágok a szavába még mielőtt folytathatná.

- Márpedig pontosan ezt jelenti.

- Nem tudnál csak simán hazamenni és békén hagyni? - sóhajtom csalódottan. Semmi kedvem nincs hozzá se most, se később. Nem akarom hallgatni az "ennek nem kell így lennie", "én segíthetek neked", meg hasonló hülyeségeket. Azt meg főleg nem akarom hogy rá is rászálljon a szerencsecsomagom.

Bejött hozzám a kórházba, pedig gyakorlatilag nem is ismer... Túl kedves velem. Szívesen fogadnám, ha nem lenne utána mérhetetlen balszerencséje és nem tenném tönkre minden körülöttem lévő életét.

- Az túl egyszerű lenne, te pedig túlságosan rá vagy szorulva a segítségre. - Persze, seggbe lőttek ezért mindjárt szegény kis segítségre szoruló életképtelen bárányka lettem. Nos, jobb ha tudja hogy nincs szükségem a kedvességére. - Úgyhogy nem, nem foglak békén hagyni ameddig teljesen fel nem épülsz. Szóval hogy vagy? - kérdezi végszóként.

Komolyan megkérdezte? Most tényleg, mit vár mit mondok? "Persze, tök mindennapos hogy egy ilyen ajándékkosarat mint én seggbelőnek!" Még csak azt sem hiszem hogy előttem bárkivel történt már ilyen...

Mikor látja hogy nem válaszolok újra megszólal:

- Jó, ez hülye kérdés volt. Kérsz valamit? Hozok bármit ha szeretnéd.

- Szomjas vagyok - jelentem ki egyszerűen. Olyan fáradt vagyok... Mindjárt lecsukódnak a szemeim.

Lehet hogy nem akarok semmit tőle, azért most jól jön hogy tud hozni egy pohár vizet. Olyan cserepes már a szám hogy virágot lehetne bele ültetni.

- Ó... Bocsánat, de azt nem adhatok. Még nem ihatsz vagy ehetsz egy darabig, gondolom érthető miért.

Ez egyre csak jobb lesz... Nem elég hogy seggbe lőttek, itt van Zack, egyáltalán nem akar elmenni és még inni sem ihatok... Lehet ennél is szánalmasabb a helyzetem?

Hiába próbálkozok, nem bírok tovább ébren lenni így feleslegesen beszél hozzám.

***

Nem tudom meddig aludhattam, de mikor újra felébredek már félhomály van és a szoba fehér bútorait a nap lemenő fénye színezi vörösre.

Oldalra nézek és Zack még mindig itt ül a székén, ami lényegesen kisebb nála. A karjai keresztbe vannak téve, a szemei pedig félig-meddig csukva vannak. Mintha aludna, de mégsem. Ahogyan feltűnik neki hogy figyelem máris kinyitja az egyik szemét.

Elég nyúzottnak tűnik így...

- Azt hiszem van némi mesélnivalód - nyitja ki a másik szemét is. - Hogyan történt a lövés? Hallottam már egy verziót, de azt nem nagyon hiszem el, úgyhogy hátha te elmondod az igazat.

- Miért érdekel?

- A rendőrség nyomozást indít az ügyben és nem árt ha tudom mi történt ha meg akarlak védeni - mosolyodik el kedvesen. Valamiért kicsit mindig oldalra dönti a fejét amikor mosolyog... Ez egészen különleges.

- Nincs szükségem segítségre. - A rendőrségnek meg főleg nem akarok semmit mondani. Amint egy szót kiejtek a számon azonnal elkezdenek más irányba kanyarodni... Kérdezgetnek, kotnyeleskednek amint megérzik azt hogy van bennem hajlam arra hogy beszéljek. Egyszer az egyik még ki is kötözött és meg is erőszakolt csak hogy mondjam el amit tudok, de túl erős volt bennem a belém nevelt hallgatás.

- Börtönbe is zárhatnak. Olyan vádak vannak amikért bezárhatnak, bár gondolom ezzel nem győztelek meg, úgyhogy mit szólnál ha előbb én mondanám el neked egy nagy titkomat?

- Mond - válaszolok halkan. Alig van erőm beszélni.

Zack elmosolyodik, majd sóhajt és nyel egyet.

- Az az igazság, hogy... Meleg vagyok. Ezt veled együtt hárman tudják összesen. Nem szívesen vallom be, azt sem tudom mi a véleményed erről, vagy hogy egyáltalán elhiszed-e, de remélem ez elég ahhoz hogy elmond mi történt. Ha akarod mutatok neked képet arról hogy igazat mondok, csak kérlek áruld el. - Látszik rajta hogy nehezére esik kimondani...

Tényleg ennyire fontos neki hogy tudja?

De nem akarom elmondani... Azt hinné hogy megnyíltam neki és utána kérdezgetni fog mindenről. Nem akarom hogy ez legyen, de azt sem hogy így maradjon hogy csak ő árult el valamit magáról... Azt hiszem nem sok választásom van.

- Elmondom... De csak ha megígéred hogy utána nem fogsz mindenféléről kérdezgetni. - Csak egy bólintással felel, mire én sóhajtok... Nagyon ellenemre van ez az egész. Fáj a hasam, iszonyúan kimerült vagyok és nem akarok senkivel beszélgetni. - Scott, az örökbefogadóim fia péntek óta, mióta megérkeztem eléggé furcsán kezelt... Aztán vasárnap megkért arra hogy feküdjek le veled, titokban vegyem fel kamerára és tegyek úgy mintha nem akarnám, mert ha nem teszem meg... Meglő a pisztolyával. Nem tettem meg, mivel nem akartam senkinek rosszat, de nem gondoltam hogy a meglövés alatt seggbe lövést ért. De hétfőn ez ki is derült amikor megmondtam neki hogy nem fogom megtenni. Azt mondta vegyem le a ruháim, meg feküdjek fel az ágyra, pucsítsak és utána... Utána történt a lövés: belém... Nyomta a pisztolyt, majd meghúzta a ravaszt. Innentől már minden homályos. - Egészen halkan, szinte némán beszélek a végefelé már a könnyeimmel küzdve.

- Milyen Scott? - kérdezi Zack meglepetten.

- Scott Hill. - Meg se várja hogy felfogjam mit mondtam, máris a szavamba vág:

- Viszonylag magas, fekete hajú, sötétszemű Scott Hill? - néz rám elkerekedett szemekkel mire én csak bólintok. - Baszki... - szűri a fogai közt.

- Ismered?

- Sajnos igen... - Nem gondoltam volna hogy egyáltalán tudja ki ő, de végülis egy iskolába járnak szóval annyira mégsem meglepő.

- Tudod miért akarhat rosszat neked?

Csak egyszerűen bólint, majd a térdein összekulcsolja az ujjait.

- Még fél vagy egy éve volt egy buli... Rengeteget ittam, ahogy Scott is. Mind a ketten matt részegek voltunk, már alig álltunk a lábunkon, aminek az lett a vége hogy lefeküdtünk. Nem éreztem iránta semmit, csak egyszerűen az egyik dolog következett a másikból, nem érdekeltek a következmények egyikőnket sem. Úgy voltam vele hogy másnap majd elfelejtjük és annyi... Scott viszont nem így gondolta, így mikor elmondtam neki a dolgot teljesen megbolondult, mindenfélét hordott össze, többek közt azt is hogy bosszút áll érte... De azt a világon sem gondoltam volna hogy ennyi idő után és hogy veled. Ha ezt előre tudom tuti nem fekszem le vele. Amúgysem történt ezen kívül soha ilyen, akkor egyszer ittam annyit hogy ilyet tegyek, se előtte se utána nem volt olyan hogy egyáltalán részegre ittam volna magam, nemhogy olyan állapotúvá hogy lefeküdjek valakivel, meg nem is szeretem az ilyen kapcsolatokat... - Az elején még olyan mintha kicsit feszült lenne, de aztán már csak fűzi a szavakat egymás után.

Nem hittem volna hogy ő az a kanos részeg fajta... De el tudom képzelni. Azt viszont nem hogy valaki ilyen szinten bekattanjon egy egy éjszakás kaland után mint Scott. Akkor gyakorlatilag emiatt lőtt meg? Szinte hihetetlen hogy ennyire elveszítse az eszét.

Sok minden átfutott az agyamon hogy mi történhetett kettőjük közt, de erre nem számítottam. Még az is váratlanul ért hogy Zack meleg.

- Azt hiszem hogy akkor az én hibámból történt ez az egész - sóhajtja - sajnálom. Ha akkor tudtam volna hogy ez lesz a vége soha nem ittam volna annyit... Most csak még jobban segíteni akarok neked felépülni, ha már én okoztam ezt az egészet. Remélem azért nem utálsz. - Csak megrázom a fejem. Nem utálok senkit... Igazából már nem tudok utálni, Scottot sem utálom azért amit tett.

Nagyrészt az én hibám az ami történt, mert tudtam mi lesz ha nem teszem meg amit kér, bár azt álmomban sem gondoltam volna hogy a meglövés a seggbe lövést jelenti... Mondjuk azt hiszem ezzel rekordot döntöttem, eddig ez a legrövidebb idő amit egy családnál töltöttem. A leghosszabb nagyjából két és fél, három hét lehetett... Azalatt az idő alatt viszont mindent láttam emberöléstől a kínzásig.

- Azért örülök hogy nem utálsz... - teszi tarkóra a kezeit sóhajtva. Tényleg nem tudnám utálni, még ha akarnám se. Pedig jó lenne... Nem kéne a közelemben lennie. Nem akarom tönkretenni sem őt, sem az életét úgyhogy amint kijutok a kórházból vissza az intézetbe - mert tuti hogy ezek után nem engednek vissza Hillékhez - le kell ráznom. Legfeljebb majd azt mondom hogy nem tudok vele továbbra is kapcsolatban maradni azok után hogy miatta meglőttek. Tudom hogy hazudni nem szép dolog, neki pedig főleg nem mert nem érdemli meg, de meg kell tennem mert másképp teljesen tönkremegy.

Remélem azért legalább nélkülem szép élete lesz mert tényleg megérdemli.

- Szóval, szeretnél valamiről beszélgetni?

Megrázom a fejem és egyre laposabbakat pislogok. Csak aludni szeretnék.

- Akkor lehet egy kérdésem?

- Úgyis lesz... - sóhajtom az ablakot nézve. Semmi különleges nincs a kilátásban, csupán egy fa és egy vörös házra van rálátásom mégis van benne valami megnyugtató. Azt hiszem pont az teszi különlegessé hogy ilyen átlagos.

- Ez lehet hogy egy kicsit kényes téma lesz, de azok a sebhelyek rajtad... Hogy keletkeztek? - A végét a mondatának már nem is értelmezem, csak egészen halkan, már már hangtalanul válaszolok:

- Fáradt vagyok...

Csak erre tudok gondolni mielőtt elalszom a gyógyszerek miatt, nézve a fát az ablakom előtt, ahogyan a szél játékosan mozgatja a leveleit, néha leszakítva egyet-egyet közülük: már nem nehéz ezt tennie, alig van már rajta néhány ősz vége lévén.

Olyan szép...