Reggel a sátorponyván átsütő napfény ébresztett. Alex még szuszogott mellettem. Vigyázva, hogy senkit ne ébresszek fel, lassan felöltöztem, majd elindultam a titkos hely felé. Egy éles hang azonban megállított.
- Fiam, mondja csak, hova igyekszik? - Basszus, Groverrel nem számoltam.
- Én csak...izé...kocogok egy kört. - próbálkoztam egy gyenge kifogással.
- Rendben fiam, de fél nyolcra legyél itt! És nehogy eltévedj!
Ezt megúsztam.
- Rendben Mr. Grover!

A tisztás ugyanolyan szép volt, mint tegnap, talán még szebb is, mert a felkelő nap sugarai törtek át a lombokon. Odaérve csak lefeküdtem a fűbe és néztem a leveleken átszűrődő napfényt. Idilli pillanat volt. Egészen...

Nem tudom, mennyi ideje feküdtem ott, mikor úgy éreztem a napsugarak egyre fényesebben tűztek a szemembe. A talaj lüktetni kezdett alattam. A fény vakított, égett a retinám, a fatörzsek helyett hullámzó kígyókat láttam. Be kellett hunynom a szemem.

Mire kinyitottam, a lüktetés megszűnt. A táj ugyanolyan csendes és nyugodt volt, mint két perccel azelőtt. Valami mégis másnak tűnt, valami volt a levegőben, amit addig nem éreztem, most viszont átjárta minden porcikámat.

Miközben próbáltam feldolgozni a kicsit sem mindennapi élményt, úgy döntöttem, visszamegyek a táborhelyre.

Amikor közelebb kerültem a tisztásunkhoz, furcsának tűnt, hogy nem látom a sátrak élénk színeit a lombokon átszűrődni. "Badarságokat gondolsz, Matt -próbáltam segíteni magamon, és nem túlgondolni a dolgot -, innen az még nem látszik..." De mégis aggódni kezdtem, amiért nem láttam őket.

A tisztás mellé érve majdnem infarktust kaptam.

Nem. A sátrak határozottan nem voltak a helyükön. Grover nem szürcsölte kávéját a kempingszéken, ahol ült, mikor "kocogni" mentem. Teljesen más látvány fogadott.