A sátrak határozottan nem voltak a helyükön. Grover nem szürcsölte kávéját a kempingszéken, ahol ült, mikor "kocogni" mentem. Teljesen más látvány fogadott.

A tábortűz a helyén volt, de egy hatalmas szelet húst akasztottak fölé, gondolom, füstölés céljából. Mellette egy szedett-vedett kinézetű, indián tipikre emlékeztető sátor állt. Körülötte szétszórtan furcsa emberek feküdtek. Voltak köztük cserzett szarvasbőrbe öltözött, napbarnított, tagbaszakadt férfiak; rozsdabarna bőrű, fekete, hosszú hajú nők, színesre mázolt arcú férfiak, gyerekek (Indiánok?! Az nem lehet!); és törikönyvből ismerős 18. századi ruhába öltözött katonatisztek, néhány lány és nő. Szóval szép kis társaság volt, de ami a legfurcsább, (amitől, valljuk be, kirázott a hideg) az, hogy ezek az emberek mennyire hasonlítottak kedvenc indiánregényeim szereplőire.

Annyira elfoglalt a megújult táborhely bámulása és valami magyarázat keresése a helyzetre, hogy nem hallottam a sugdolózást, se a lépteket a hátam mögött. Mire feleszméltem, már késő volt. Egy kéz tapadt a számra, majd mikor védekezni próbáltam, erős ütést éreztem a koponyámon. Elvesztettem az eszméletemet.

***

Mikor magamhoz tértem, az első, amit megláttam, egy lány aggódó arca volt, amint fölém hajol. Napbarnított arcát fényes, mogyoróbarna haj keretezte, hosszú pillákkal árnyékolt, nagy, sötét szemeivel kíváncsian méregetett.
- Sam! Sam! Gyere ide, felébredt! - Huh. Jó tudni, hogy itt is beszélnek angolul.

- Jövök már, kisasszony! - A hang egy középkorú, mogorva arcú, őszülő fekete hajú, szarvasbőr inges, alacsony emberkétől származott, aki a bal lábára bicegve egy idő után mellettünk termett.
-

Na fiatalúr, először is mondja meg, hogy hívják, honnan jött, miféle szerzet, és hogy az angolok vagy a franciák oldalán áll? De gyorsan mert lövök!! - hadarta az emberke harciasan. Egy szót sem bírtam kinyögni. Szerencsére a lány védelmemre kelt.
- Sam, ugyan már! Még csak most eszmélt föl! Majd Nathan és Bölcs Tulok kihallgatják és döntenek a sorsáról. Ez nem a te dolgod!
- Mindig, mindenki ezt mondja nekem. Nem, én nem avatkozhatok bele! Ez a főnökök dolga! Hát elegem van! - pufogott Sam, miközben rövid karjaival hevesen gesztikulálva próbálta megerősíteni szavait.
- Sam, kérlek, hagyd abba a hisztit, és mondd meg a főnököknek, hogy felébredt! Ma délután kihallgatjuk. - mondta a lány, méghozzá olyan méltóságteljes hangnemben, amilyet bármelyik királynő megirigyelne.
- Szia. Gwendolyn vagyok, de ha így nevezel, nem sokáig lesznek fogaid. Szóval neked csak Gwen.

***

Délután a vezetők mindenkit a tűz köré gyűjtöttek. Nekem kettejükkel szemben kellett helyet foglalnom.
Az egyik, (gyanítottam, hogy ő Nathan, ugyanis fehér bőrűnek tűnt) világosbarna, lazán oldalra fésült hajú, atlétatermetű, kemény arcú, sasorrú férfi volt, olyan 30 évesnek tippeltem. Bőrmellényt, vászoninget, vasalt nadrágot és pisztolyövet viselt. A másik egy sötét vörösesbarna bőrű, ráncos, ősz hajú öregember, akinek köntösszerű ruháján se szeri, se száma nem volt a különféle csecsebecséknek. Vézna karjait, lábait alig tudta használni, nagy, horgas orra beesett, ráncos arcból állt ki, de a szeméből fiatalság sugárzott.
- Tehát. Most, hogy mindenki egybegyűlt, megkezdjük a jövevény kihallgatását. Először is, a nevedre lennénk kíváncsiak. - kezdte meg a tanácskozást Nathan.
- Matt Johnson.
- Szóval Matt Johnson. És mégis hogy kerültél ide?
- Azt én is szeretném tudni... - motyogtam, de hangosan azt mondtam:
- Busszal... izé, kocsival... postakocsival...
- Postakocsival? Furcsa.
- Izé... külön járat volt.
- Na jó, hiszünk neked. De félek, hogy rosszban sántikálsz. - mondta, és a szemembe nézett. Francba. Mintha átlátna rajtam, komolyan mondom.
- Rendben, és te az angolok, vagy a franciák oldalán állsz? - Ajaj. Valószínűleg amit most mondok, meghatározza, hogy maradok, vagy most azonnal megölnek. Szerencsére eszembe jutott a katonákra nézni. Vörös ruhában voltak, tehát angolok lehetnek. És nem tűntek hadifoglyoknak.
- Mi van kölyök, megkukultál?
- Ja, nem. Magam is angol vagyok.
- Helyes. - Nagy kő esett le a szívemről. Váltott pár szót a bölccsel, majd azt mondta:
- Rendben. Velünk jöhetsz, kölyök.
- De... én is kérdezhetek pár dolgot?
- Rendben, de gyorsan, mert más dolgunk is van!
- Szóval... ti kik vagytok?
- Kis tiszteletet! Amíg nem engedik meg, nem tegezheted a főnököket!
- Hagyd, Sam. Szóval, egy elég vegyes társaság vagyunk. Az indiánok delavárok, akik hadiösvényen járnak, mert bosszút akarnak állni egy bizonyos Sinneren, aki felégette a falujukat. Ezért vannak velünk asszonyaik és gyerekeik is. Mi, vadászok is Sinnert üldözzük, mert már számos gaztettet vitt véghez. A katonák pedig egy messzi erődbe igyekeznek, hogy melyikbe, az sajnos hadititok - Nathan erősen megnyomta a sajnos szót, és szemrehányóan nézett a vörös ruhásokra -, és hozzánk csapódtak, mert csapatukat túl kicsinek vélték. Nem biztonságos mostanában kis csapatokban, vagy egyedül mászkálni. A franciáknak is vannak indián szövetségeseik, a mingók, azaz irokézek, akik megtámadhatják a magányos utazót. Ezért is mondtam, hogy vagy magunkhoz veszünk, vagy itt megölünk. Egyedül seperc alatt elkapnának, és az a becsületünk rovására menne. - Fú, köszi. Szóval ha nem keltek jó benyomást, akkor megölnek, mielőtt a mingók megtehetnék. Ez most sokat segített.
Remélem, nem fogok egyhamar meghalni itt. Az azért szívás lenne.