Matt egész este nem ivott és most mellette ülve a kocsiban úgy éreztem, hogy én viszont megint nem fogtam magam vissza. Becsuktam a szemem és a fáradságtól szinte rázott a hideg. De még most is, még ilyen állapotban is tisztán tudtam felidézni, milyen volt Mattel táncolni. Pont olyan, mint amilyen ő maga is, szédületes. Nico, megtartotta a határokat, Matt viszont.... Ő úgy simított, úgy szorított magához, hogy a vérem majdnem felforrt az ereimben. Ezt nevetségesen közhelyesnek találtam, de nem jutott eszembe más jelző, ami pontosabban leírná, hogy legszívesebben ott helyben berángattam volna valami kis zugba és hagytam volna, hogy azt csináljon velem, amit csak akar.

-Fene se hitte volna, hogy ilyen jó táncos vagy. – nyöszörögtem álmoskásan.

-Akkor most leromboltam a rosszfiús imidzsemet? – pillantott felém mosolyogva.

Ezen elnevettem magam.

-Nincs neked olyanod, Matt! Te teljes mértékig jó fiú vagy! - jelentettem ki határozott meggyőződéssel.

- Ma szerintem kiderült, hogy ezt a véleményt nem sokan osztják. - mormogta.

-Az a srác csak játszotta az agyát... – legyintettem, és egyébként, Matt is úgy tűnt, mint akit nem különösebben dúlt fel az eset.

-A nagy kérdés, Bébi!-fordult felém jelentőségteljesen. - Haza vigyelek, vagy nálam alszol?

-Mindegy, csak valahol alhassak. – nyögtem, és eljutottam arra a pontra amikor tényleg baromira nem érdekelt, hogy hol lyukadok ki.

Amint Matt indított, nálam képszakadás volt, és csak akkor keltem fel legközelebb, amikor megállt a kocsi. Laposakat pislogva pilláztam ki az ablakon.

-Jó fiú vagy Matt, de azt nem gondoltam, hogy ennyire. – néztem rá.

-Csalódottnak tűnsz. – jegyezte meg.

Tényleg az voltam. Nem lett volna ellenemre az ő illatában elmerülve elaludni.

-Nem, csak, nem gondoltam, hogy tényleg haza hozol.

-Azt mondtad mindegy. - mondta maga előtt az utat nézve.

-Tényleg azt mondtam. – ezt nem lett volna értelme tovább firtatni. Elgondolkoztam rajta, hogy behívjam-e, de kínos lett volna anyámékkal összefutni. És nem is az zavart volna a legjobban, hogy összefutok velük, hanem, hogy nem tudtam volna megmagyarázni miért is alszik nálam Matt. Az nyílván nem lett volna számukra elfogadható válasz, hogy azért, mert részegen vele akartam aludni. Nagy lány voltam már, de azért a szülői házban volt néhány íratlan szabály, amit be kellett tartatani, akkor is, ha az ember saját magát tartja el.  – Hát... Akkor én megyek. – mondtam kedvetlenül. -Köszi, hogy elhoztál.

-Nincs mit. -felelte kedvesen, de nekem kicsit színtelennek tűnt a hangja.

-Jó éjt Matt! – köszöntem el tőle, igaz az éjszakából már nem sok maradt hátra. Lassan szedtem össze magam és vártam, hátha marasztal, de nem történt semmi ilyesmi.

Viszonozta a búcsút, azután bementem. Hideg volt velem. Ahhoz képest, hogy nem rég mennyire győzködött, hogy velem akar lenni, most túl távolságtartó volt.

 Hol rontottam el?

Valószínűleg nem kellett volna kiütnöm magam. Vagy lehet, hogy mást várt volna tőlem? Azért hozott haza, mert nem remélt folytatást?

Lassan a szobámba vánszorogtam és beestem az ágyba. A telefonom a fejem mellett pittyent.

*Azért nem hozzám vittelek, mert nem akarok rád erőltetni semmit. Majd, ha azt mondod, hogy nálam akarod tölteni az éjszakát, akkor odaviszlek! Aludd ki magad és találkozzunk holnap a parton! - mosolyogva néztem a betűket, és melegség áradt szét bennem, hogy Matt nem utál engem.

              Reggel telefonnal a kezemben ébredtem pontosan abban a pozícióban, ahogy este az üzenet elolvasása után a párnára ejtettem a fejem, hogy gondolkodjak. Rögtön rányomtam a kijelzőre, hogy ellenőrizzem mennyi az idő.

9:30-at mutatott. Az első érzésem az az ideges görcs volt, ami elfogott miután rájöttem, nem fogok odaérni a partra, hogy Mattel találkozzak, a másik meg az az iszonyatos nyilallás, ami a fejembe állt, amikor megpróbáltam felülni.

*Szia! Most keltem, nem fogok odaérni, de azt hiszem értelme sem lenne, mert szörnyen másnapos vagyok... Sajnálom!

Úgy döntöttem, hogy még nem kelek ki az ágyból, és ezzel a lendülettel vissza is aludtam. Valamikor dél körül másztam ki, a konyhába, mert úgy éreztem a rosszul létem, az éhséggel arányos. Míg bedobtam az előző napi sülthúsból, és krumpliból egy adagot a mikróba megnéztem, hogy írt-e azóta Matt.

Amikor láttam, hogy igen, azonnal rányomtam, majd egy percig csak bámultam.

*Rendben

Ez egy szörnyen lehangoló, rendben volt.

*Haragszol? – írtam le, de tudtam, hogy nem fogom elküldeni. Inkább kitöröltem. *Holnap azért találkozunk? – írtam helyette.

Csak sokkal később, amikor már szinte tobzódtam a lelkiismeret-furdalásban, és valami szörnyen keserű érzésben, jött tőle a válasz.

*Persze, én itt leszek.

Még mindig nem voltam elégedett a válasszal. Olyan érzésem volt, mintha haragudna rám, és ez nagyon frusztráló, borzasztó érzés volt. És azt hiszem hiányzott is. Egyfolytában rá gondoltam, pedig mindenfélékkel igyekeztem elterelni a figyelmem. Felcsaptam a könyvemet és próbáltam haladni vele, de hiába, mert minden oldalon elkalandoztam, de nem az olvasmány sorai, hanem Matt arcvonásai között. Sorra vettem minden vonzó élt, és szegletet, amit fel tudtam idézni. Aztán segítettem főzni, kertészkedtem apámmal, és nap végére már majdnem megőrültem, annyira fel akartam hívni. De nem tettem. Mit mondtam volna neki?

Másnap már jóval előbb ott álldogáltam az életmentők épülete előtt, mint ahogy találkozni szoktunk. Egyszerűen nem tudtam otthon maradni azok után, hogy,  ahogy kipattant a szemem azonnal készülődni kezdtem, és botrányosan gyorsan el is készültem. Azt már igazán túlzásnak gondoltam, hogy a parton várjam, nem akartam, hogy még fel is tűnjön neki, hogy mennyire korán érkeztem.

Matt pontos volt, és már messziről kiszúrtam, a mozgásáról. Alaposan szemügyre vettem míg odaért hozzám.

Istenem, hogy lehet ennyire szexi egy pasas?

Pedig csak egy szerű fürdőnadrág és póló volt rajta. De neki nem kellett kiöltöznie ahhoz, hogy már attól elakadjon a lélegzetem, ahogy természetes egyszerű mozdulatokkal összefogja a haját.

- Szia!- szólítottam meg bátortalanul, mert most sem virított az arcán az a huncut vigyor, amivel máskor várt. Kezdett beigazolódni a sejtésem, hogy tényleg haragszik rám.

- Szia! – köszönt vissza. – Mehetünk? – kérdezte.

Feltűnt, hogy most nem ölelt át, nem húzott magához, nem csókolt meg. Pedig titkon erre vágytam, hogy megérintsen, hogy viccelődjön velem, hogy pimasz dolgokat sugdosson a fülembe. De most csak egyenesen a partra tartott, még felém se nézett.

A keze után nyúltam, hogy végre rám figyeljen. Matt úgy fordult hátra, mintha meglepődött volna.

-Mi a baj? – kérdeztem, nem köntörfalaztam. Tudni akartam, hogy mi változott meg.

-Semmi baj. – felelte, és már indult is volna tovább.

-Akkor ez most mi?

-Micsoda? – kérdezte, de kerülte a tekintetem.

- Miért vagy ilyen?

-Milyen Lena? – sóhajtotta.

Oké... Kezdett leesni a dolog. Hirtelen távolságtartás, úgy csinál, mintha túl akarna esni ezen az egészen. Kezdtem rettenetesen érezni magam. A mellkasom elkezdett szúrni, és most már én is túl akartam ezen lenni.

Megvontam a vállam, majd elhátráltam tőle.

-Én, akkor most haza megyek. – mondtam és hátat fordítva neki sietős léptekkel visszaindultam a bicajomhoz.

- Hé! Várj már! – szólt utánam, a lépteit is hallottam, de nem álltam meg. Elkapta a kezem és visszafordított.

-Hova mész?

- Megkönnyítem a dolgodat. Nem kell ezt csinálnod!

-Mégis mi a fenéről beszélsz!?

-Nem kell ezt csinálnod, ha nem akarod! Csak... Nem értem, hogy mi történt... Szombaton még azt hittem, hogy... Mindegy! Én értettem valamit félre.

Újra hátat fordítottam, ő újra visszafordított.

-Nem akarom abbahagyni az órákat! Azt hittem, hogy te nem akarod tovább csinálni.

-Ezt meg honnan vetted? – kérdeztem csodálkozva.

- Tegnap nem jöttél, azt hittem, hogy sok volt neked a szombat.

-Matt! Másnapos voltam! Akkor keltem amikor írtam, és nagyon szarul éreztem magam! Mi a frászt csináltam volna a deszkán? De most itt vagyok nem?

- Akkor...

Sóhajtottam egyet.

-Akkor kezdjük előről. Jó? – mosolyodtam el és a kezeim már a vállán voltak. – Szia Matt! – mondtam és gyengéden megcsókoltam. Hagyta magát, a derekamat is átfogta és a végére kicsit belenevetett.

-Szia Lena. – viszonozta és a homlokát az enyémhez nyomta. – Ezt beszéljük meg, jó?

-Jó, és ha lehet, legközelebb ne akkor beszéljünk fontos dolgokról amikor nem vagyok beszámítható. - vigyorogtam.

Lesétáltunk a deszkákhoz, majd leültünk egymás mellé.

Még most is kicsit kínos volt, és még mindig nem tudtam mi fog következni. Matten is látszott, hogy ez most az ő komfort zónáján is kívül esik.

-Amit szombaton mondtam, az még mind áll. – mondta. – Emlékszel rá, hogy beszélgettünk, igaz?

Elnevettem magam.

-Igen, emlékszem.

Halványan ő is elmosolyodott.

-De... – folytattam- Még mindig nem tudom, hogy mi legyen...

Matt térdére támasztott karral bámult maga elé, és lemondóan sóhajtott.

- Szombaton elmondtam, hogy mi miatt aggódom.

-Igen...

-De azóta egyfolytában ezen kattogok. Rajtad, rajtunk....

-És? – nézett rám.

-És... Tudom, hogy most csak én vagyok szabadságon, de.... mi lenne, ha egy kicsit több időt töltenénk együtt, mielőtt akármit is mondanánk?

Matt szeme tágra nyílt, mint aki erre a fordulatra nem számított.

-Oké, ez jól hangzik. Akkor, még több randi? – mosolygott rám.

-Inkább csak lógjunk együtt, a randiktkól, mindig ideges leszek.

-Rendben. Én is. - felelte derűsen.

- Tényleg? Pedig te elég gyakorlottnak tűnsz.

- Igen? -vonta fel a szemöldökét. -Pedig nem nagyon szoktam randizni.

-Jó, hát úgy értem a csajozásban… - tettem neki egyértelművé, hogy mire célzok.

Matt megvonta a vállát.

-Nem csajozok sokat...

-Kinek mi számít soknak...- mosolyodtam el.

- Te valami playboynak gondolsz, vagy mi? - nevette.

- Miért nem vagy az? -nevettem.

-Nem! Nem vagyok! - kérte ki magának, de még ő is nevetett. - Honnan vetted ezt?

- Hát, mondjuk abból ahogy velem viselkedtél...

- Hogy? - láttam rajta, hogy tényleg nem érti.

- Jaj... Matt, ezt most tényleg fejtsem ki? - néztem rá nevetve, de egy kicsit lehet, hogy el is pirultam. Matt közelebb csúszott hozzám, úgy, hogy át tudjon ölelni. Nem szorított magához, csak a karjait vonta körém. Nem tudom miért, de olyan megnyugtató, volt, talán azért is mert már nem éreztem a találkozásunk miatti feszültséget.

- Csak leszögezném, hogy nem viselkedek mindenkivel úgy, mint veled. Gondolom te sem cirókáltatod magadat bármelyik férfivel....

  - Jajj...- fogtam az arcomat a két kezem közé. - Ez olyan gáz... Ne is emlegesd!

- Nekem tetszett... és bármikor a rendelkezésedre állok, ha ilyesmire vágysz!

- Nem is tudom mikor volt utoljára, hogy valaki olyan gyengéd volt velem, mint te. - sóhajtottam.

- Kérdezhetek, az előző kapcsolatodról?

- Kérlek, inkább ne! - amiről ebben a pillanatban nem akartam beszélni, az Grant volt.

- Rendben. Akkor majd egyszer. Akarsz egyáltalán szörfözni?

- Igen, erről nem kell tudnod, de egészen megtetszett. -mondtam és neki dőltem. -Csak egy kicsit még maradjunk így.

Matt most már szorított az ölelésen, és hallottam, ahogy halkan sóhajtott.

- Ma ráérsz?

- Tudod, én szabadságon vagyok. - feleltem.

- Nekem hatig csoportjaim lesznek, de utána én is ráérek.

- Olyan sokáig?

- Sajnos... Mihez lenne kedved?

- Nem is tudom... Filmezhetnénk vagy ilyesmi...

- Menjünk moziba?

- Nekem házi mozi is megteszi.

Matt sokatmondó pillantásától akár zavarba is jöhettem volna, de nem tettem.  Ma nem akartam tömeget. Most csak kettesben akartam vele lenni és szerettem volna kibogozni azokat az érzelmeket miket iránta táplálok. Esetleg elmélyítettem volna őket. Rá kellett jönnöm, hogy csak a tinédzser fellángolásom visszhangja, vagy más, talán több is.

- Rendben, de akkor hozz hálóruhát is! - jegyezte meg. Láttam, hogy vár, hogy mondjak rá valamit.

- Minek? - kérdeztem, de mielőtt megmagyarázhatta volna folytattam. - A pólóid tökéletesek hálóingnek. Meg aztán... - mondtam tovább halkan. - Általában csak egy bugyiban alszom...

Matt nagy levegőt vett.

- Na, most azonnal menjünk szörfözni! - jelentette ki és azonnal fel is kelt mellőlem. Én nevetve követtem, és élveztem, hogy incselkedhetek vele. Mennyire jó lenne, ha Matt is Glendaleben lakna... Akkor semmit nem tudnék felhozni, ami ellene szólna. De ez a távolság... ezt túl sok.

A szörföt minden alkalommal egyre jobban élveztem, bár azért most is sikerült elkövetnem néhány kezdő hibát. Igaz én magam is rájöttem ezekre, utólag... De Matt el is mondta őket. Pihenés gyanánt néztem, ahogy ő kap el egy hullámot. Mit is mondhatnék, nem úgy csinálta, ahogy én. Akár hányszor figyeltem őt, mindig lenyűgözött. A legjobban azt szerettem ahogy egy hullám végére ért, utána a tekintetével mindig engem keresett. Ettől különlegesnek éreztem magam, és azt hogy számít neki, hogy vele vagyok. A mosolyától, amit rám villantott, furcsa pezsgést éreztem a gyomromban. Olyat, amit talán legutoljára tinédzser koromban éreztem.

Azután ismét én következtem. Matt mutatványán fellelkesülve egy nagyobb hullámot céloztam meg. Amikor megvolt, és felálltam a deszkán, még éreztem magamban az erőt, hogy megcsinálom. Aztán egyik pillanatról a másikra minden elromlott. A hullám olyan mérhetetlenül nagyra nőtt a szememben, hogy lefagytam, bár a begörcsöltem, sokkal jobban leírja azt, amit abban a pillanatban éreztem. Minden idegszálam kellemetlenül összerándult, én pedig képtelen voltam mozgatni a végtagjaimat, és az egyensúlyom is kibillent. A félelem csak akkor robbant szét, és áradt szét az ereimben amikor a hatalmas víztömeg maga alá gyűrt, és tehetetlenül, levegő nélkül nyomtott le, abba a fullasztó közegbe. Emlékek özöne árasztott el, csikorgó kerekeket hallottam, az anyagok roncsolódásának, semmivel össze nem téveszthető idegtépő hangjait. A kezemben szinte éreztem a kormányt, ahogy szorítom. Még a fájdalom érzete is úgy szakított szét, mint akkor. Minden villámgyorsan pergett előttem, talán gyorsabban is. Rettegtem, fulladozta, végül elnyelt a sötétség, pontosan úgy, mint akkor.

Az ébredés ezúttal nem volt annyira fájdalmas, inkább csak egy reflex szerű lökést éreztem, ahogy az égő tüdőm megtelik levegővel, belőlem pedig hullámokban tört elő a víz. A sötétséget zavaró vakító napfény váltotta fel, és miután már nem tudtam több vizet felköhögni, könnybe lábadt szemekkel néztem fel. Idegen arcot láttam meg először, talán az életmentő lehetett, a következő pedig Matt rémült arca volt.

Szégyelltem magam. Akkor is, amikor az életmentő megkönnyebbülten sóhajtott, és bíztatóan megsimogatta a hátam.

Az én megkönnyebbülésem elmaradt, úgy, ahogy azok az ösztöneim is, amik életben tartottak volna. Amiknek a víz felszíne felé kellett volna, hogy lökjenek. De én lefagytam. A homokot markoltam és utáltam magamat, az életemet, amiért ilyen helyzetekbe sodor, amiért ennyire szánalmas vagyok.

Hallottam, ahogy Matt remegve veszi a levegőt és ahogy újra ránéztem láttam, hogy nem csak én, ő is ki van készülve.

-Jól vagy? – kérdezte erőtlenül.

-Nem! – tőrt ki belőlem a zokogással együtt. Belekapaszkodtam a pólójába, ő pedig erősen ölelt magához. Matt remegett. Nem csak a keze, amivel a tarkómat fogta, hanem az egész teste. Emiatt is rosszul éreztem magam.

- Jól van, Matt. Nem lesz baja. - mondta az életmentő, megnyugtató hangon. 

- Kösz, Benny!- felelte neki.

-Köszönöm...- néztem én is rá.

A szőke fiatal férfi mosolyogva bólogatott. - Matt hozott, ki én szinte semmit sem csináltam.

Azonnal Matt elgyötört arcára szegeztem a tekintetem.

-Köszönöm Matt.

-Jézusom, Bébi! Ezt nehogy megköszönd! Teljesen bepánikoltam, amikor nem jöttél fel a víz alól...- nyögte kétségbeesve.

-Sajnálom! Ne haragudj...- sírtam.

- Dehogy haragszom! Hogy jut ez eszedbe? Csak rohadtul megijedtem!

- Most már mindketten nyugodjatok meg. Szerintem az lenne a legjobb, ha hazavinnéd a barátnődet, és kicsit lepihennétek. - Benny a körénk gyűrűződő tömeg felé sandított. Szinte el akartam bújni, Matt karjai közt ahogy, észrevettem, hogy mennyien figyelnek és sutyorognak rólam.

- Oké. - nézett körbe Matt is, és lassan feltápászkodott majd óvatosan engem is felhúzott.

- Gyere, haza megyünk! -szólt és átkarolta a derekamat.

- És a deszkák? -  kérdeztem, és most, hogy körül néztem nem is láttam.

- Most rohadtul leszarom a deszkákat! -közölte.

- Majd, ha partra dobja a víz, beviszem a központba. - mondta Benny.

- Kösz haver!

Matt, felkapta a táskámat, aztán elindultunk lefelé a parton. A büfénél megálltunk, hogy felmarkolja a telefonját, amit megőrzésre dobott be. Azonnal tárcsázott is egy számot.

- Helló! Fred, át tudnád ma venni a csoportjaimat? - szólt bele a készülékbe, majd folytatta, de azt nem hallottam, hogy a vonal másik végén mit mondtak.  - Igen, majd beszélünk, és kösz! Jövök eggyel! - ezután rögtön le is tette.

- Matt, miattam nem kell átszervezned az egész napodat. - mondtam, mert már így is elég kellemetlenül éreztem magam a történtek miatt.

- Most nem tudnék órát tartani. Nem sok híja volt a tragédiának... Kell egy kis idő, hogy megnyugodjunk.

-Nem akarok most hazamenni. - néztem rá, és éreztem ahogy a kétségbeesés kezd eluralkodni rajtam. Nem akartam magyarázkodni a szüleimnek, és az egyedüllét most szabályosan megrémisztett.  Már pedig otthon csak ez a kettő lehetőség közül választhattam. De azt hiszem, Matt nélkül sem akartam lenni. A jelenléte volt igazán nyugtató számomra még akkor is, ha ő is fel volt dúlva.

-Nem is akartalak hazavinni Bébi! Ha hozzám megyünk az jó?

- Igen. Az jó lenne.

- Oké. Szerintem is.

Szerencsére Matt nagyon közel lakott és perceken belül a hűvös nappalijában találtam magam.

- Megkínálnálak kávéval, de azt hiszem az most nem a legjobb ötlet, ugye? - kérdezte bizonytalanul. - Narancslé? Vagy azt hiszem, van valami rágcsa is itthon...

- Jó a narancslé, köszi. - mondtam a kanapéján ülve. Matt a kezembe adta a poharat, majd leült mellém. Majd az arcát a tenyerébe temetve előre dőlt, majd nagyot sóhajtott.

- Mi történt? Begörcsölt a lábad? - fordította felém az arcát.

- Nem. - ingattam meg a fejem. - Ez... Azt hiszem inkább valami pánik roham féle lehetett. Volt már hasonló... De ez nagyon rosszkor jött...

- Pánik beteg vagy?

- Nem. Azt hiszem nem. – most én sóhajtottam, mert olyan dolgokról készültem beszélni, amikről nem szeretek. – A baleset, tudod, ahonnan azokat a gyönyörű sebhelyeket szereztem. – mondtam fintorra húzva a számat. Erre Matt a térdemre vezette meleg tenyerét és szemében őszinte együttérzéssel, megsimogatott. – nem igazán tudom elfelejteni...

-Poszt traumás stressz? – kérdezte, én meg bólintottam.

-Többek között ezért is, nem vezetek. Ilyenkor olyan, mintha nem bírnék mozogni. Nem mozognak a testrészeim... Mintha direkt valami bajba kellene kerülnöm....

-Jézusom... – sóhajtotta, a száján simítva végig a tenyerével.

Vállaltam a szégyenemet, és egy percig csak hagytam, hadd eméssze. – Néha azt gondolom, hogy a sors azt akarta, hogy akkor meghalljak. Mint, abba a hülye filmbe, amikor a szereplőket kergeti a halál...

Matt arca elborzadt, a szavaim hallatán. – Hogy jut ilyen az eszedbe?

-Tudod, ezt nem lehet előre kiszámítani, hogy mikor tör rá az emberre... Egyszer, egy boltban zuhantam össze, de volt, hogy a metró felé tartó lépcsőn, egyszer az úton szaladtam át... Majdnem elütöttek. Csak a sofőr kiabálására emlékszem, de még csak felelni sem tudtam.

Matt csendben figyelt, míg beszéltem. Nem hittem volna, hogy ezt elmondom neki. És most is féltem, hogy emiatt dilisnek fog gondolni. Én is annak gondoltam magamat.

-Gyakran történik ez?

-Nem, szerencsére nem... Évente egyszer-kétszer... kapok egy újabb esélyt a halálra. – mondtam keserűen.

-És... Ilyenkor mi történik? Mármint, ledermedsz és nem tudsz mozogni?

-Újra előjön minden emlék... A hangok, az érzések, a félelem, a fájdalom... Minden.  De sokszor, csak nem tudok aludni... ez talán, még rosszabb... Ezért szeretem a munkámat, mert annyira lemerít, hogy utána könnyen megy az alvás.

- Nem gondoltam volna, hogy ilyen problémákkal küszködsz... - pillantott rám fájdalmas tekintettel.

-Senkinek sincs az arcára írva az élete... - vontam vállat. – Sajnálom ezt az egészet... Hogy megijesztettelek... Gondolnom kellett volna rá, hogy rossz ötlet bele kezdenem a szörfözésbe...

-De, ez... Ez, így nem normális... Nem élhetsz így, hogy mindenről le kell mondanod...

-Normális? – kérdeztem vissza kicsit gúnyos, de azért nem bántó éllel. – Sok ember küzd valamilyen mentális problémával... Talán ez normálisabb, mint hinnéd...

-Van erre valamilyen kezelés? Vagy bármi?

-Egy ideig jártam aztán abbahagytam....

-Miért?

-Mert nem jöttek gyakran ezek a rohamok vagy mik, és úgy láttam a legjobb kezelés, ha...

-Ha agyon dolgozod magad?

-Hát... Végül is, igen.... – vontam vállat.

- Jaj... Lena... – mondta fájdalmasan.

-Ha te lennél ebben, te is azt választanád, ami használ.

-Láthatóan nem használ. – jelentette ki ellenkezve, de a hangszíne, nyugodt maradt.

-Tudod... - kezdtem- Erre eddig nem is gondoltam, de ha akkor Pasadenában, tovább beszélgetünk, vagy nem hagyom Grantnek, hogy elrángasson tőletek, akkor ez az egész, meg sem történt volna...

-Úgy érted, hogy akkor... Akkor volt a baleset?

-Igen, aznap este összevesztünk, elegem lett, és haza akartam menni... Aztán... Hát... Igen – sóhajtottam.

-Mennyi minden másképp történhetett volna...

- Mint például? – kérdeztem, halványan elmosolyodva.

-Ha aznap velünk maradsz... Talán...

-Talán, mi? – nevettem.

Matt hozzám csúszott, mintha súgni akart volna valamit, de nem hajolt a fülemig. A tenyerét éreztem, ahogy a combomra teríti, de most, nem volt követelőző, nem csúsztatta feljebb. Ezt a helyzetet mégis kicsit intimnek éreztem, mert ahogy felé fordítottam a fejemet, rögtön az ő komoly világos szemeibe néztem.

-Talán már az enyém lennél, Lena. Én vigyáztam volna rád! - nem várta meg míg felelek, de nem is tudtam volna mit. Csak egy csípős megjegyzésem lett volna, de belém fojtotta. Úgy csókolt meg, hogy közben éreztem a hosszú sóhaját. És sok mindent éreztem abban a sóhajban is. Érzelmek egész széles palettáját. Aztán az csókjának íze mindent elfelejtetett. Amikor éreztem, hogy elhúzódik, visszacsókoltam. Puhán és nedvesen kapcsolódtunk össze. Elképzelésem sincs miért olyan bódító és zsibbasztó a nyelvek játéka, miért izgat fel annyira, ha megcsókol, de teljesen kivoltam tőle. A hangulat alkalmatlan volt arra, hogy tovább lépjünk, én még túlságosan remegtem belülről, és szerintem még ő is zaklatott volt, a történtek miatt. De a csók... Az leírhatatlanul jó volt vele.

- Vigyáztam volna rád...A fenébe is!

Döbbenten bámultam rá, a karjaim még a vállán nyugodtak. A szemei égtek, de nem a vágytól inkább indulatokat éreztem ki belőle.

Megvontam a vállamat, és a jobbik eszem tudta, hogy akkor sem lett volna köztünk semmi.

- Matt, a mi életünk akkor tejesen ellentétes irányba tartott. Neked a karriered teljesedett ki, jártad a világot, én meg... - küzdöttem az életemért. - éltem a saját életemet. - mondtam neki. -Mellesleg, neked akkor is csak a szomszéd lány voltam, nem történt volna köztünk semmi. - ez tény volt, azt hiszem ő akkor sem a nőt látta bennem.

- Tudod, hogy miért szeretek veled lenni? -kérdezte, mosolyogva.

Megingattam a fejem. Őszintén, erre nem tudtam volna választ adni, és a szívem egy kicsit meg is ugrott örömében, hogy ezt mondta.

-Azért, mert úgy érzem, hogy ezer éve ismerlek. Könnyű veled minden! Beszélgetni, hülyülni és azt is tudom, hogy …- sóhajtott egyet. - minden más is... iszonyúan jó lenne. - ez a gondolat úgy folyt szét bennem, mint egy forró áramlat. - Veled lenni, olyan... természetes. Amióta megvannak a fotóid, minden nap eszembe jutottál. És minden nap szerettem volna egy kicsit belelátni a fejedbe, tudni, hogy mit gondolsz, hogy miért érzem azt, hogy hasonlóan látjuk a világot.

Némán meredtem rá, mert ezek után nem jött se szó, se hang a számra. Az a sok rossz, az ijedtség, az ezzel járó diszkomfort érzet, kezdett eltűnni. Egy kicsikét sem voltam nyugodt, de ez az izgalom, édes volt, akkor is, ha nagyon felkavart.

Csókkal feleltem neki, az őszintébb volt, mint a szavak, amiket kimondtam volna. Azok a szavak, amik távolságot akartak tartani, miközben én csak őt akartam.

Nem csókolóztunk olyan sokáig, de ahhoz épen elég ideig, hogy érezzük, hogy ezzel le kell állnunk.

- Szeretnél még beszélni arról, ami történt?

- Nem, jobban szeretném, ha elfelejtenénk, ha túl tudnánk lépni rajta.

- Rendben.

- Zavar, hogy ilyen vagyok? - félve néztem rá, mert nem akartam látnia a szemeiben, hogy a furcsaságom taszítja.

- Milyen? Mert sok jelzőt tudnék rád mondani, de azok közül egyik sem zavar.

- Hogy nem vagyok százas... -pontosítottam.

- Ja, tényleg nem vagy az! - vigyorodott el. -De speciel ezt is bírom benned! - egy pillanatig habozott majd folytatta.- Szeretném, ha jól lennél, de nem azért, mert zavar benned bármi. Csak nem akarom, hogy bajod essen. Ez kurva ijesztő volt, és el sem tudom képzelni, hogy milyen lehet neked, újra és újra átélni ezt... De nem akarom újra szenvedned kelljen...

Megsimogattam az arcát, de közben nagyon keményen küzdöttem, hogy ne sírjam el magam.

-Nagyon megnehezíted ezt nekem.

- Mit? - kérdezte, nevető szemekkel.

- Azt...- kezdtem, de a hangom megcsuklott. - Azt, hogy könnyű legyen visszamennem.

- Nem is akarom, hogy könnyű legyen Bébi! Na, gyere már ide! – mondta és magához húzott.

Elhelyezkedtem, hogy kényelmesen hozzábújhassak. Ennek a vége az lett, hogy ő hátradőlt én pedig mellé fekve a mellkasához bújtam. A szíve olyan volt, mint egy biztonságos, erős gépezet.

-Azt szeretném, ha nem is akarnál visszamenni. – súgta halkan. Jól esett most így vele lenni, még az is, ahogy marasztalt. Vele még ez a lehetetlen helyzet is valahogy lehetségesnek tűnt. Szerelembe esni, tininek érezni magam újra.

-Most nem is akarok... - csúszott ki a számon, de nem bántam, örültem, hogy még van egy hetem a szabadságomból. Inkább még jobban hozzá fészkelődtem.

Jó ideig csak így feküdtünk, aztán felültem.

-Jobban vagy már? – kérdezte. És a feje alá csúsztatta az egyik kezét, úgy nézett fel rám. Tetszett ez a látvány. Szerettem volna még sokat látni.

-Igen. Egy kicsit már jobb. -válaszoltam.

- Üm... Van valami másik ruhád? – kérdezte,  végig nézve rajtam.

Még mindig a fürdő dresszben voltam. A parton ez kényelmes viselet volt, de máshol nem igazán. Most, hogy felhívta rá a figyelmemet kezdtem is egy kicsit feszengeni, miatta.

-A táskámban van egy váltás ruha.

-Ha gondolod, akkor tusolj le és öltözz át.

-Oké! Köszi. – mondtam, majd hirtelen gyorsasággal és égő arccal igyekeztem ki a fürdőszobájába. Ugyanis a lelkiszemeim előtt megjelent egy habos, vizes kép. Nem egyedül voltam rajta.

Hideg vízzel tusoltam le, hátha az majd lehűt.

Mire visszamentem, már Matt is átöltözött, és a konyhában állt a nyitott hűtő mellett.

-Rendeljünk valami kaját? – nézett rám, de nem csak úgy futólag, rendesen megnézett. – Vagy menjünk el valahová?

A gondolatra, hogy kilépjek a házból, a hideg veríték, kiült a homlokomra.

-Rendeljünk inkább! Szereted a kínait?

-Persze. Gyere, akkor nézzünk valamit! Leültem a konyha pult előtti bár székre, Matt pedig elém tolta a laptopját és a hátam mögé állt. Én tényleg nagyon próbáltam az étterem kínálatára koncentrálni, de nagyon nehéz volt úgy, hogy közben egy dögös pasas benyúlt a pólóm alá és a tenyerét a hasamra simította.

-Te mit szeretnél? – fordultam kicsit hátra, úgy téve, mintha tudomást se vettem volna róla, hogy közben simogat. A szívem egyre erősödve lüktetett.

-Az édesebb dolgokat szeretem. – mondta és a képernyőre bökött, a szezámmagos jó lesz! – a mellkasa közben a hátamhoz ért.

-Rendben... Azt, én is szeretem. – nyögtem, mert Matt megcsókolta a nyakamat.

A kezeim megremegtek, pedig nagyon nem akartam, hogy észrevegye, hogy mennyire kikészített.

-Zavarban vagy? – kérdezte váratlanul.

Most már felé pördültem a székkel és bátorságot gyűjtve feleltem.

-Persze, hogy zavarban vagyok, ha ilyeneket csinálsz!

-És zavar is? Ne csináljam? – nézett rám, égő szemekkel.

-Azt hiszem, nem zavar... - feleltem tétovázva.

-Jó, mert egyre nehezebben tudom visszafogni magam. – duruzsolta és a két lábam közé lépett, és nem finomkodva a farzsebembe nyúlva szorított magához.

Az agyamon végig szökött, hogy engedek neki, és ágybabújok vele. A gondolat zsibbasztó volt, de nagyon is kívánatos. Ha csak egy kicsit lépnék túl a gátlásaimon, mennyire jó lenne vele... Aztán belegondoltam, vajon hogy csinálhatja Matt, vagy hol szeretné legjobban.

-Komolyan, Bébi! Ne nézz így rám, mert... – becsukta a szemét, mély levegőt vett, majd elhátrált. – Mert kívánlak. – nyögte és a csaphoz lépett, engedett egy pohár vizet, és miután nekem hátat fordítva megitta, még sokáig úgy maradt. Elmosolyodtam, azon ahogy ő is zavarba jött.

-Akkor a szezámmagos csirke legyen? – kérdeztem.

Matt visszalépett mellém, és megemberelve magunkat kiválogattuk, hogy mit akarunk enni. Vagy 5-6 féle ételt rendeltünk, mert minden olyan jól hangzott és nem tudtunk dönteni. Matt éppen olyan határozatlan volt az ételválasztás terén, mint én. Alig vártam már hogy filmezés közben végig kóstoljuk az étlapot. A futárnak kétszer is csengetnie kellett, mire kikászálódtam Matt öléből, és az ajkainkat el tudtuk választani egymástól.

Fizetett, majd a szerzeményeket letette az asztalra.

Minden dobozkát kibontottunk és a nappali asztalon nyálcsorgatóan finom ételek sorakoztak. Matt elindította a filmet, amiben korábban megegyeztünk, közben pedig tányérok nélkül a dobozokból csipegettünk. A rossz érzésem, már egy egészen apró borsószemmé zsugorodott. És az öröm, az izgalom, hogy vele vagyok, kezdett elhatalmasodni a szorongásomon. Miután jól laktunk, egy más karjainak ölelésében néztük végig a filmet.

- Ez jó volt! – mondtam, örömmel, hogy új élményekkel gazdagodva.

- Szerintem is. – mosolygott rám.

Annyira édes volt, egyszerűen imádtam!

-Azt, mondtad, hogy majd megmutatod a kocsit amit megjavítottak. – jutott eszembe.

-Oh, tényleg! – húzta széles vigyorra a száját. – De, nem volt baja, csak egy kicsit fel lett tuningolva.

A lelkiszemeim előtt felvillant egy gyorsulási verseny és az ott hasító gépcsodák. Mattnek is valami hasonlót képzeltem el, miközben kézen fogott és a hátsó kertjébe vezetett, ahol leparkolt.

Hát, volt meglepetés amikor megláttam a menta zöld Volkswagen Vant. Ahogy ott állt mellette vigyorogva, el sem hittem, hogy nem ez jutott eszembe legelsőre.

-Istenem Matt! Ez annyira illik hozzád! – lelkendeztem nevetve és nem bírtam ki, hogy végig ne húzzam a kezem a gyönyörű fényezésen.

-Igen? – kérdezett vissza ő is vigyorra húzott szájjal.

-Igen! – bólogattam. – Határozottan.

Matten látszott, hogy feldobta, hogy tetszik a kocsija.

- Gyere, nézd meg belülről! – szólt, gyermeki lelkesedéssel. Azzal elhúzta az ajtót. – Tulajdoképpen ezen dolgozott Thomas.

A szám is tátva maradt a berendezés láttán.

 – Jó ég! – nevettem, és minden részletét szerettem volna alaposan szemügyre venni!

-Az üléseket le lehet hajtani ágynak. – mondta. – Ezek itt mind tárolók, ez asztal, itt a konyha!-mutogatott végig mindent. Bemásztam én is mellé és lehuppantam az ülésre.

-Gyerekkoromban, egyszer kibéreltünk anyuékkal, egy ilyen lakókocsit. Azzal utaztunk Green Valley-be! Annyira jó volt! – meséltem. – Olyan sok, jó emlékem van arról a helyről.

Matt is leült mellém és a szemeiben villant valami, majd elgondolkozva megszólalt.

-Fel kellene avatni...

-Hát illene! – értettem egyet.

-Menjünk el Green Valleybe! – rántotta meg a vállát.

-Mi? – nevettem. – Most?

-Nem, mondjuk szerdán. - nézett rám.

-Komolyan mondod? – hitetlenkedtem, de az ötlet nagyon megmozgatott.

-Persze! Mondjuk két éjszakára. Kezdetnek, aztán ha bejön, elmehetünk hónapokra is!

Micsoda eszement ötlet! De imádom!

-Tényleg? – kérdeztem, újra, hogy megbizonyosodjak róla, hogy nem ugrat.

-Elmegyünk majd evezni, meg... Nem is tudom bóklászunk az erdőben, este meg majd... – mondta, majd látva, hogy elpirultam megpuszilta az arcomat és a fülembe súgta. – Sütünk majd mályvacukrot.

Hallani lehetett a hangján, hogy mennyire izgatott.

-Oké! – vágtam rá. – Menjünk! Szeretném!

Most ő kérdezett vissza, mintha nem hitte volna, hogy ez lesz a válaszom. – Tényleg?

-Tényleg! – feleltem és a nyakába csimpaszkodva viszonoztam a pusziját. Azzal a különbséggel, hogy én a szájára adtam.

-Jó! – vigyorgott, - Akkor csináljuk!

Miután kigyönyörködtem magamat, a kocsijában elsétáltunk egyet fagyizni. Kéz a kézben lődörögtünk, és ugyan nem ez volt az igazság, de azt képzeltem, hogy járunk, és roppant büszke voltam a fiúmra. Közben beszélgettünk a filmről meg még arról, ami az eszünkbe jutott.   Azután újra nála kötöttünk ki, zenét hallgattunk és csak tovább áradtak belőlünk a szavak, a gondolatok, amiket szerettünk volna megosztani egymással. Rá kellett jönnöm, hogy imádok vele lenni. Annyi témánk volt, és én is éreztem azt, amiről korábban Matt beszélt. Hogy természetes vele lenni. Órákon át be se állt a szánk, a délelőtt után nem gondoltam volna, hogy ez lesz, de fájt a hasam, a sok nevetéstől.

Este felé a partra ültünk ki, és csak néztük a vizet, meg az embereket ahogy sétálgatnak, vagy a barátaikkal bandáznak. Matt sokáig nézte azt a szörföst, aki a kisfiát tanítgatta, úgy, hogy maga elé állította a deszkára. Szív melengetően helyesek voltak.

-Jól van egy utolsót, aztán gyertek vacsorázni! - kiáltott nekik oda egy szőke nő a partról. Mindketten elmosolyodtunk a jeleneten.

- A múltkor azt kérdezted, hogy mire vágyok. - fordult hozzám Matt. - Erre. - bökött a család felé a fejével.

- Főzök én neked vacsorát! - vigyorogtam rá.

Matt is elmosolyodott, de folytatta.

- Erre vágyom, hogy amikor véget ér a nap olyanok vegyenek körül, akiket szeretek. Hogy kijöjjek ide a srácaimmal, úgy ahogy ő, aztán együtt megvacsorázzunk, aztán ágybabujjak a feleségemmel. Nem akarok, csoda palotát, meg drága kocsikat, vagy ahogy te képzeled, halomszámra nőket, csak egy kényelmes egyszerű életet. Egyáltalán nem érdekel már a világbajnoki cím, vagy, hogy az első legyek, hogy versenyeket nyerjek. Csak ezt akarom, ami nekik van. - Matt szégyenlősen, elmosolyodott, mintha attól tartana, hogy lenézem majd az álmai miatt. De csak csodálni tudtam őt érte, és az én szívem is az övével együtt dobbant. A kezéért nyúltam és összekulcsoltam az enyémmel. Matt gyengéden megszorította.

-Irigyellek téged. - mondtam a vizet nézve.

- Miért?- kérdezte.

- Mert a te álmod egészen biztosan valóra fog válni! - keserédes volt a gondolat, de szívemből kívántam, hogy így legyen.

- Mi a te álmod?

- Nekem nincsen. - feleltem, és azt kívántam ez bár hazugság lenne. Még attól is futkározott rajtam a hideg ahogy Mattet hallgattam, még az ő álmai is, az ő vágyai is megindítottak bennem valamit, de a saját életemmel kapcsolatban semmi ilyesmit nem tapasztaltam. Hiába voltak terveim a munkámmal kapcsolatban, most úgy éreztem, csak napról napra élek. Matt társasága maga volt a mennyei manna. Ki voltam rá éhezve. Nem tudom, hogy ettől rossz ember leszek-e, de szerettem, volna mindent, amit nekem akart adni. És szerettem volna viszonozni is, de abban nem voltam biztos, hogy képes vagyok rá.

- Majd lesznek Bébi! - mondta és megpuszilta a kézfejemet, ami az ő kezével volt összekulcsolva.

Ha ő mondta, akkor elhittem. Hinni akartam, hogy így lesz.

- Azt mondtad, főzöl nekem vacsorát? - kérdezte játékos huncutsággal a szemében.

- Persze! Megmelegítem a maradék kínait! - nevettem rá.

Matt mosolyogva bólogatott, majd megrántotta a vállát.

-Oké, nekem jó lesz!

Hamarosan ismét Mattnél voltam, és a maradék kínait tettem tányérokra, hogy bedobhassam a mikróba. Ő hátulról átölelt és egy pillanatra sem engedett el.

- Matt, -kezdtem, hogy figyeljen rám.

- Igen, Bébi? - duruzsolta a fülembe.

- Nálad maradhatok ma éjszakára?

Matt a tekintetemet kereste, meglepte, amit mondtam.

- Maradni akarsz?

Beharaptam az alsó ajkam és úgy bólintottam.

- Igen, szeretnék, ha nem bánod. - mondtam.

 *
Sziasztok!
Köszönöm, hogy még követtek, sajnos már csak ilyen időközönként tudom hozni a részeket... 😕 De remélem azért tetszeni fog!