Hétfő reggel felhívtam Davet. Nem húztam az időt, nem kerülgettem a forrókását.
- Szia!
- Szia, Lena...- szólt bele erősen gyanakvó hangon. Volt egy olyan érzésem, hogy már beszélt a kedves barátjával.
-Tudod, miért hívlak ugye?
- Hát, van egy sejtésem.
- Jó, akkor tisztázzuk, hogy ne csak sejtés legyen. Pénteken, Grant meglátogatott, gondolom tudsz róla.
-Nem, ez kimaradt -ezt még elhittem neki- Elszóltam magam előtte -kacarászott zavartan- bocsi Lena... -tette hozzá derülten.
Bocsi...
-Pénteken majdnem elvetéltem - közöltem metsző ridegséggel, de üvölteni tudtam volna.
-Úristen -nyögte a kagylóba -de...jól vagy? Mit csinált ez az őrült?
-Nem, Dave, nem vagyok jól -túloztam - Hogy mit csinált? Megpróbálta bemagyarázni a barátomnak, hogy tőle van a gyerek! -mondtam egyre indulatosabban.
-Mi?-olyan hitetlenkedés érződött a hangján, mintha ezt még ő sem feltételezte volna a kedves barátjáról.
-Tudom, hogy ez nektek csak egy újabb pletyka, hogy most lehet rajtam röhögni, és jó ideig lesz témátok. De ez... ez a bocsi, most majdnem egy életbe került! -a hangom megremegett a túlcsorduló indulatoktól. Éreztem Matt tenyerét, ahogy a hátam mögé lépve, a vállamra tette, majd a karomra csúsztatta, figyelmeztetve, hogy ne izgassam fel magam.
-Én... én... rettentően sajnálom! -mondta zavartan makogva.
-Azért hívtalak, mert a héten, nem megyek be. Utána pedig már egyáltalán nem. Katenek átküldtem a papírokat, tudnak a babáról.
-Egyáltalán nem? - kérdezte döbbenten -azt hittem, hogy megvárod, míg keresek valakit a helyedre.
-Én is azt hittem, hogy az állapotomat, majd kicsit diszkrétebben kezeled. - feleltem neki nyersen. Dave nem válaszolt egyből, az én torkomban meg egyre nőtt a gombóc.
-Sajnálom, hogy így kell elválnunk - mondta.
- Én is sajnálom, de ezek után nem maradok a városban.
- Elköltözöl? - kérdezte, még mindig hallottam a hangján, hogy ez számára nem várt és kívánatos fordulat volt. Talán arra számított, hogy pár nap múlva megnyugszom és visszavágyok majd az irodába.
-Igen, a barátomhoz költözök - feleltem és hátra néztem Mattre aki gyengéden rám mosolygott.
- Értem. Akkor sok boldogságot kívánok - szólt elcsigázva a legkisebb lelkesedés nélkül. Őszintén, egy kicsit többet vártam tőle. Akkor is, ha tudtam, hogy rosszul érintette az, hogy többé nem számolhat velem.
- Ha egy kicsit összekapja magát, Betty alkalmas a munkára - mondtam, búcsúzóul, de nem köszöntem meg a nem szívből jövő jó kívánságot - Szervusz Dave.
- Szia Lena.
Letettem a telefont és még mindig ideges voltam, még a kezem is remegett egy kicsit, de a szívemről, mintha óriási súly gördült volna le. Szabad voltam. Igaz még mindig be voltam zárva, de többé nem kötött sem az iroda, sem Glendale. Azonnal Matt karjaiba menekültem ő pedig bíztatóan simogatott. Ahogy felnéztem rá láttam, hogy nem tudja tartóztatnia jó kedvét. Ezer wattos vigyorral nézett rám, én meg elnevettem magam.

Pár nap távlatában már rá mertem kérdezni, arra, ami egészen eddig foglalkoztatott. Sokszor eszembe ötlött ez a kérdés és habár szerettem volna nem foglalkozni vele, mindig vissza-vissza tértem hozzá.
Matt ujjai különös alakzatokat írtak le a meztelen hátamon, ahogy csendben feküdtünk az ágyon. Most nyugodt volt a légzése, csak az enyém gyorsult, ahogy arra az egy kérdésre gondoltam.
-Amit mondott Grant... nem bizonytalanított el? - bukott ki belőlem végre.
Matt lenézett rám, és az arcán látszott, hogy elgondolkozott.
-Mármint? ‐ kérdezett vissza, de szinte majdnem biztos voltam benne, hogy tudja mire gondolok.
-Hogy biztosan a tiéd‐e a baba. Csak azért, mert nem voltunk együtt úgy és nem tudhatod. Nem lehetsz biztos benne... - mondtam mert ez volt az igazság. Amit Grant mondott még ha nem is volt igaz kétségeket ébreszthetett benne.
Matt fájdalmasan elnevette magát, amit nem is igen tudtam értelmezni.
-Ha nem tőlem van a gyerek, akkor minden, ami köztünk van, egy kurva nagy hazugság - sóhajtotta, de a válasza elég megfontoltnak tűnt - én csak, nem tudom ezt elhinni. Ha tévednék... akkor... nem akarom tudni az igazságot -mondta, de már nem nézett rám. Azt sem akarta tudni, hogyan reagálok.
-Miért nem? -csúszott ki a számon.
-Mert a tudatlanság boldogít, és boldog akarok lenni -felelte hanyagul.
-Komolyan? -kérdeztem feltámaszkodva a mellkasára.
Matt nyöszörgött egy kicsit, mint akinek nincs ínyére, hogy válaszoljon, de még inkább maga a téma.
-Azért Lena, mert ha Granté a gyerek, akkor sem fogsz hozzá visszamenni, mert te velem akarsz lenni. Mivel én is veled akarok, ezért jobb, ha nem is tudom - Matt olyan komolyan beszélt, mintha ez nem csak feltételezés volna.Aztán szépen lassan le is esett, hogy ő nem is annak veszi.Kicsit feljebb csúsztam hozzá, hogy a fülébe tudjak súgni.
-A tiéd a gyerek. Olyan régen voltam együtt vele, hogy semmi esély rá, hogy tőle legyen. Ő csak, bosszút akart, azt hiszem. De csináltathatsz apasági vizsgálatot, ha nagyobb lesz.
Matt a kezével megdörzsölte a szemét, és éreztem, ahogy megrándul alattam a teste.
‐Nem érdekel, mondtam, hogy nem érdekel... - de a hangja elcsuklott, annak bizonyítékaként, hogy nagyon is érdekli. Hogyne érdekelte volna, még, ha annyira akarja is ezt az egészet, hogy szemet hunyt volna felette.
-Oh Matt- átöleltem, ő pedig átfordult, hogy most ő találjon nálam menedéket. Úgy borult a mellkasomra mintha el akarna bújni, mintha szégyelné azt, hogy könnyeket ejt. De éreztem a mellkasomon a nedvességet és azt, hogy megrázkódik a teste. Neki miért lett volna ez könnyebb? Mattnek is épp olyan nehéz volt, ő is ugyanúgy aggódott, őt is mardosták a kétségek, még ha erősnek is mutatta magát - Édesem... - simogattam lassan a fejét. Most annyira közel éreztem magamhoz, mintha a világ beszűkült volna és csak mi ketten fértünk volna el benne. Egyre jobban éreztem, hogy talán mi tényleg összetartozunk.
- Úgy bevertem volna a képét a kórházban... És komolyan csak az tartott vissza, hogy féltem, hogy kidobtak volna, ha neki ugrok.
- Már semmi köze az életünkhöz - simogattam tovább.
- De még így is majdnem kurva nagy gáz lett miatta. Utálom, hogy utánad kajtat, nem bírnálak itt hagyni.
-Amikor rosszul lettem, azt hiszem nem egészen Grant volt az oka. Illetve csak közvetve.
Matt figyelmesen járatta a szemeit az arcomon.
-Inkább amiatt estem pánikba, hogy el fogsz hagyni.
- Komolyan mondom, Lena, házasodjunk össze! - kezdte újból, és most is ugyan olyan komolyan mondta, mint már olyan sokszor előtte.
- Nem - vágtam rá azonnal - Nem akarok házasságot! Kérlek Matt...
Nehézkesen felsóhajtott.
-Nem lennél nyugodtabb, ha házasok lennénk?
- Miért lennék akkor nyugodtabb? Mi lenne akkor más? Lenne róla egy papírunk. na és? Változna bármi?
- Ha nem változna, nem értem miért zárkózol el annyira tőle.
-Azért Matt, mert nem ezzel akarlak magamhoz láncolni. Ha egy év után rájössz, hogy mást akarsz akkor a válás csak felesleges papírmunka.
- Ne idegesíts fel ezekkel a baromságokkal! Nem egy évre tervezek veled!
- Most még nem tudhatod, hogy fogsz érezni később... -nem akartam neki mondani, mert biztos dühös lett volna, de még mindig tartottam, hogy ő sem igazán tudja, hogy mit akar, és lehet, hogy észre sem veszi, de csak a baba az aki miatt ezt akarja. Én viszont nem akarom, hogy boldogtalan legyen mellettem egy olyan döntése miatt, amit kényszerűségből hozott.
Matt így is dühös lett, de legalábbis egy jó adag hitetlenkedést láttam a szemeiben. Elhúzódott tőlem, mintha jobban szemügyre akarna venni.
-Az a baj, hogy nem kerítettem nagy feneket a lánykérésnek? - vizslatott a szemeivel.
-Mi? Nem, dehogy....
-Mert azt hittem, hogy téged nem érdekelnek az ilyen dolgok...
-Nem is...
-Akkor? Bébi, pár hónap és te anya leszel, én meg apa. Nem lenne jobb, ha egyben férj és feleség is lennénk?
Morogva löktem el magam tőle, és az ágy melletti székről felkaptam egy ruhadarabot, ami történetesen az ő pólója volt. Eltúlzott indulatos mozdulatokkal vettem fel, majd a hálóból kimentem a nappaliba, onnan pedig az erkélyre.
Annyira szerettem volna, ha minden dilemma nélkül mondhatok neki igent. Persze, hogy a felesége akartam lenni, minden lány vágya, hogy a tini szerelme el akarja venni feleségül. De ezt nem tehettem meg egyikőnkkel sem.
Szükségem volt levegőre. A korlátnak támaszkodva figyeltem az utcát, amiből a fáktól szinte semmi sem látszott. Néhány éve ez, még fontos szerepet játszott a lakás kiválasztásában, hogy az erkélyről zöldet lássak, ne csupán a rideg aszfaltot. Most pedig elköltözöm. Még mindig nem tudtam, hogy mi legyen a lakás sorsa. Talán eladom, de az is lehet, hogy egyelőre csak kiadom valakinek. Talán még visszaköltözök egyszer, ha ez a tündérmese véget ér.
Oh...istenem, mi a fenét képzeltem?! Mi lesz most velem? Már nincs munkám se! Nemsokára fel kell nevelnem egy gyereket.... Én erre nem leszek képes...-leguggoltam a korlátba kapaszkodva. Nem akartam sírni, de a terhesség valahogy hatással volt a könnycsatornáimra is. Adtam magamnak pár percet a csüggedésre, azután az alkarommal töröltem le a könnyeimet. Mikor kicsit összeszedtem magam, benyitottam az erkélyajtón. Mattel találtam szembe magamat, aki a kanapé hátán támaszkodva, engem figyelt. Ő is feldúltnak tűnt, főleg, amikor észrevette, hogy sírtam. Láttam, hogy benne volt a mozdulat, hogy felém lépjen, de tétovázott. Azt hiszem nem volt biztos benne, mikor csinál jót vagy rosszat. Ha távol tartja magát tőlem, vagy ha közelít. Én is csak néztem rá, végül felém lépett és magához húzott. Szinte befészkeltem magam az ölelésébe.
-Ketten a világ ellen, emlékszel? - kérdezte halkan. Még jobban hozzá bújtam a kezeimet pedig a hátára simítottam - Nem értem miért bánt téged ennyire, hogy feleségül akarlak venni, de, ha így kikészít, ne hozom fel többet.
A sóhajában, amivel lezárta a beszélgetést voltak kimondatlan szavak, gondolatok, érzések, de nem terhelt vele.

Péntekre, már a legfontosabb dolgaim bőröndökbe voltak csomagolva, és mikor a nőgyógyászhoz mentünk, hogy ellenőrizze az állapotomat, már indulásra készen álltam.
- Este ehetnénk a parton - javasolta Matt miközben a kórházba igyekeztünk - Vagy anyukádéknál szeretnél? - pillantott felém kérdőn.
- Nem majd holnap átmehetünk, ma szeretnék kipakolni - a szavaim elég csüggedten hangzottak. Nem amiatt, hogy együtt leszünk, hanem mert nehéz volt a költözés. Szerettem ezt a lakást és magát a várost is. Egy fejezete lezárul az életemnek, és még nem vagyok benne biztos, hogy a folytatás milyen lesz. Ráadásul a vizsgálat miatt is nagyon feszült voltam. Aggódtam, hogy minden rendben legyen a babával. Nem csak a kezem, hanem az egész testem remegett, amikor beléptünk a nőgyógyászhoz. Matt óvón a derekamon tartotta a kezét, amíg bekísért. Az orvos üdvözölt minket, majd elvégzett egy vizsgálatot, utána az ultrahang következett. Idegesítően szűkszavú volt, és sokat hümmögött. Riadt pillantásokat váltottunk Mattel. Majd az orvos felnézett ránk.
- A nemét, szeretnék tudni? Vagy legyen inkább meglepetés?
Kiadva a feszültséget, összenevettünk Mattel, mert ezek szerint minden rendben van a babával. Hirtelen nem is tudtam mit válaszoljak erre, mert nem beszéltünk még erről. Kérdőn néztem a páromra, aki válaszolt helyettem.
- Igen, szeretnénk!
Csillogó szemmel nézte a doktort, aki mosolyogva felelt.
- A kismama is?
-Igen! - nevettem, mert elszállt a feszültségem nagy része és most megint kellemesen izgatott lettem.
- Jól van -mondta az időt húzva -Úgy nézem, hogy kisfiúk lesz.
- Kisfiú?- nevetett fel Matt is, szája elé tett kézzel - Fiam lesz?
A pillantásától, amivel rám nézett, teljesen elérzékenyültem, annyira meg volt hatva, úgy csillogtak a szemei.
Fiúnk lesz... - barátkoztam ezzel a fantasztikus hírrel. Innen még valóságosabb lett a méhemben növekvő gyermek ténye. -Egy kisfiú...
-És ez már biztos? -kérdeztem, csak, hogy elkezdhetek-e már ezzel tervezni.
-Olyan 98 százalékra mondanám -ködösített -Szóval mondjuk hogy biztos. Miért Eleanor, lányt szeretett volna?
-Nem, nem is tudom. Nem volt elképzelésem, hogy mit szeretnék -válaszoltam zavartan. Igazából nekem mindegy volt, csak egészséges legyen.
-Akkor minden rendben van a babával? - kérdezte Matt, mintha csak kitalálta volna a gondolatomat.
-Igen, minden a legnagyobb rendben. A kismama kímélje magát, de egyébként nem látom akadályát hogy folytassa az életét úgy ahogyan eddig is tette.
Na, abból nem lesz semmi...
-És... -kezdte zavartan Matt -a szexet meddig kell hanyagolnunk?
-Nem szükséges. A kismama teljesen jól van.
Kerültem a pillantását, mert nagyon zavarba hozott. Az orvosom, még részletesen megmutatott mindent a monitoron. Ez az élmény megunhatatlan. Látni, a gyermekemet ahogy gyarapodik, ahogy mocorog, fészkelődik. Ez egy igazi csoda!
Körülbelül fél óra múlva hagytuk el a rendelőt. Ez idő alatt megbeszéltünk mindent, ugyanis a költözéssel orvost is kell váltanom. Ezenfelül, beszélgettünk az otthon szülésről is, és egyre biztosabb voltam benne, hogy ezt aakarom. Összegeztük újra, hogy milyen vitaminokat kell szednem, aztán elbúcsúztunk, feltehetőleg, örökre.
Még csak a váróig jutottunk mikor Matt hirtelen átölelt.
-Fiúnk lesz! El tudod ezt hinni? - szabályosan ujjongott -Kisfiúnk! - annyira boldog volt, hogy még a könnyei is kicsordultak.
Erre persze az enyémek is.
-Fiút szerettél volna? -kérdeztem tőle, miközben letöröltem a frissen borotvált arcáról a nedvességet. Matt megfogta a kezem és néhányszor megcsókolta a kézfejemet. Beleremegett a szívem, az érzelmeimbe.
-Ha lány lett volna is ugyanennyire örülök, csak az, hogy tudom hogy mi, tudom, hogy egy pici fiunk lesz, ez... ez hihetetlen! -mondta túláradó érzelmekkel -Te csalódott vagy? -kérdezett vissza.
-Nem! Miért lennék? Örülök Matt! Nagyon, nagyon boldog vagyok! - nem is igazán tudtam, talán nem is lehet szavakba önteni, ekkora boldogságot.p
-Én is Bébi! - szájon csókolt, majd még pár puha apró csókkal elnyújtotta -A következő majd lány lesz -súgta az épületből kifelé menet.
-A következő? -nevettem rá.
Matt megvonta a vállát.
-Vagy a következő utáni - vigyorodott el.
Nem tudtam volna megmondani viccelt-e, de inkább ezt a kérdést függőben hagytam.
A kocsiban ültem mellette, kezemben egy epershakkel, amit, mint egy boldog óvodás vidáman szipókáztam.
-Jól vagy? -pillantott felém.
Egy elégedett vigyort küldtem felé, miközben még a szívószál lógott ki a számból.
-Aham - dünnyögtem.
-Oké, csak mert azt gondoltam, nem lesz könnyű magad mögött hagyni a várost.
-Az otthonomat nem könnyű magam mögött hagyni, de lássuk be ez nem történhetett másképp.
Matt egyetértően bólintott.
-Majd megszokom nálad is... - vontam vállat. Bár eleinte egészen biztosan feszélyezve érzem majd magam és olyan lesz, mintha vendég lennék.
-Nálunk, Bébi! Nálunk -jegyezte meg.
-Még sosem éltem együtt senkivel. Biztos furcsa lesz...
-Tényleg nem?
-Nem, igazából Granttel voltam együtt hosszabb ideig, de nem merült fel, hogy összeköltözzünk. Mindketten ragaszkodtunk a privát térhez.
-Hát ez rohadt furcsa...
-Miért?
-Mert, együtt voltatok 5 évig.
Vállat vontam. Én ezt nem találtam olyan furcsának. A nyelvemen volt, hogy rákérdezzek, hogy ő élt-e már együtt valakivel, de amikor végig futott az agyamon, hogy minden reggel más nő ébred mellette, olyan féltékenység tört rám, hogy inkább, nem is akartam tudni róla.
-És? -kérdeztem vissza.
-Semmi és. Igazából nem bánom, hogy én leszek neked az első.
-Arról lecsúsztál, bocs! -vigyorogtam rá.
-Ha, ha!
-Mondjuk lehettél volna -gondolkodtam el.
-Nekem elég, ha az utolsó leszek.
Ebbe belegondolni is rettentő súlyos gondolat volt. De furcsamód tetszett.
-És... Anyukáddal mikor beszéljünk?
-Jobb lenne, ha egyelőre én beszélnék... -mondta óvatoskodva.
-Aha...Oké -feleltem és őszintén annyira nem is bántam - Ha neki mondanánk el először, hogy kisfiú lesz, attól szerinted kiengesztelődne?
-Nem tudom. De ha neked ez rendben van, tennék egy próbát.
-Persze.Nekem mindegy.Anyuék biztos nem csinálnak belőle ügyet -miután kimondtam jöttem rá, hogy ez így elég rosszul hangzott -Figyelj, nem úgy értettem, hogy anyukád, igen....
-Nem, de attól az még tény.
-Tényleg nem úgy gondoltam.Matt....-búbánatos szemeket meresztgettem rá, miközben a kezemet, a lábára tettem és megsimogattam.
-Tudom -válaszolt vissza. Volt a hangjában némi neheztelés, de úgy éreztem, nem felém.
Miután bealudtam a kocsiban, elég gyorsan Matt háza előtt találtam magam. Ahogy egy bőröndött húzva elindultam befelé, egészen más szemmel néztem a házat. Az udvaron ne sokára egy kisgyerek fog játszani.
Szeret majd itt lenni? -morfondírozta -biztosan, hiszen neki ez lesz majd az otthona.
Matt mind két kezével húzott egy-egy bőröndöt, és nem leplezve a jókedvét egyfolytában vigyorgott. Bennem most sok èrzés dulakodott. Vidámság, félelem, szorongás, izgatottság, és egyik sem szeretett volna csillapodni.

Nem most először voltam nála, de miután a nappaliban letettem a koffert, most először néztem körül úgy, hogy ez már az én otthonom is. Ezentúl itt fogok élni vele. A falon lógó képeim a kicsit idegen érzés ellenére, ismerőssé, személyessé tették a helyet. Sóhajtva néztem vissza rá.
-Isten hozott itthon Kicsim - mosolygott.
-Itthon... - ismételtem, és egy gyenge mosolyt, varázsoltam az arcomra.
Matt átkarolta a vállam, azután maga felé fordított.
- Most hagyjuk a kipakolást, menjünk kajáljunk valamit. Mit szólnál a hamburgerhez?
- Rendben, csak egy kicsit hadd, mosakodjak meg.
- Oké, itt várlak.
Felfrissülve indultunk útnak. Kézen fogva sétáltunk a parton, csak úgy, mint a többi pár.
- Majd otthon mutatok valamit oké?
- Mit? - kérdeztem vidáman, felkészülve a kitérő válaszra.
- Most, hogy tudjuk, hogy srácunk lesz, elkezdhetnénk a szobáját alakítgatni, nem?
- Végül is igen... - feleltem.
- Van egy programom otthon, amivel csinálhatunk látványtervet a szobáról. Kipróbálhatunk pár dolgot, mielőtt ténylegesen belevágnánk. Van kedved hozzá?
- Tényleg? Naná! Te értesz hozzá? - lelkesen csillant fel a szemem.
- Hát nem vagyok egy lakberendező, de azért elboldogulok vele - felelte szerénykedve, de az volt az érzésem, hogy nagyon is érthet hozzá.
- Ez nagyon király! Alig várom!
- Aztán valamelyik héten elmehetünk megvenni a festéket hozzá. Majd a srácokkal kifestjük.
- Én is tudok segíteni benne!
-Amit csak szeretnél Édes! Ami ne terhel meg túlságosan.
- Azt mondta a doki, hogy jól vagyok és csinálhatok mindent ahogy eddig.
- Igen én is hallottam... - mondta búgó hangon, ahogy a fülemhez hajolt.
A szívem hevesebben kezdett kalimpálni, mert eljátszottam a gondolattal, hogy mit szabad. Világos volt, hogy Matt sem a szoba festésnek örült annyira. Miközben a hamburgerezőhöz sétáltunk a parton, felhívtam anyuékat, hogy informáljam őket, hogy minden rendben, megérkeztem, és hogy holnap majd beugrunk. A teraszra ültünk végül ki a hely előtt, nem volt különösebben puccos hely, de a hamburgerük isteni volt. A parton egyébként sem a puccos helyek mentek, hanem a fiatalosak, ahol sok időt lehetett tölteni egy hideg sörrel, meg jó kajákkal. Körülöttünk is szinte minden asztal foglalt volt és élénk beszélgetés folyt mindenhol.
Még mindig furcsa volt, hogy ezentúl másképp lesznek a dolgok, de itt nőttem fel, valahogy, ugyanakkor minden ismerős is volt. Egyre nyugodtabbnak éreztem magam, olyan volt, mint amikor a szüleimmel jöttünk el, bekapni valamit. És Matt... ő sem volt idegen. Egész életemben ismertem, még ha nem is úgy ahogy szerettem volna.
De most itt van, és előttem eszi a sült krumpliját, amit galádul, az én ketchupomba mártogat. De csak mosolyogni tudok rajta. Szeretem őt. Számomra ő a tökéletes férfi. A zsivány mosolyával, az édes humorával, a gondoskodásával... És most együtt fogunk élni... Hihetetlen!
Ebéd után a parton ténferegtünk, beszélgettünk, nézelődtünk, mondhatni látványosan élveztük a semmit tevést. Aztán amikor hazafelé vettük az irányt, belefutottunk Matt ismerőseibe, akik a vízimentők épülete előtt tartottak valami buli szerű összejövetelt.
- Egy kicsit, odamegyünk hozzájuk? - nézett rám boci szemekkel. Nem tudtam neki nemet mondani, pedig most már szívesen ledőltem volna.
- Jól van, egy kicsit odamehetünk.
- Egy kicsit - bólintott.
Ahogy megindultunk feléjük, egyre rosszabb ötletnek tartottam, hogy ilyen könnyen beleegyeztem. Nem igazán voltam partihoz öltözve, és lenge ruha helyett, ami eltakarta volna a gömbölyödő pocakomat, rövidnadrágot, és egy ujjatlan felsőt viseltem. Mielőtt visszakozhattam volna, felharsant egy vidám hang.
- Naaa! Itt van a lógósunk is! - a srác megindult felénk - Bobby! Itt van Matt is! - szólt oda egy másik srácnak.
Hirtelen vagy négy-öt fő gyűlt körénk, vidáman kezeltek Mattel, engem pedig mindenkinek a barátnőjeként mutatott be, közben átkarolta a vállamat és egy tapodtat sem tágított mellőlem.
- Szabin voltál a héten? - kérdezte a Bobby nevű fiú, akinek annyira kiszívta a nap a haját, hogy szinte szőkének tűnt, holott a töveinél igencsak sötét árnyalatú volt. Igazi szörfös fizimiska.
- Mondjuk - felelte neki Matt - Glendale-ben voltunk.
-Glendale? - csodálkozott rá a srác.
- Lena ott lakott. Éppen ma cuccoltunk össze - vigyorgott.
- Ohh... akkor költözés volt? Az izgi! Egyébként meg gratulálok! - mondta jó indulatúan Bobby.
Mindketten megköszöntük, mire jött egy srác, és egy-egy sört nyomott a kezünkbe.
Az enyémből Matt egy szempillantás alatt kikapta.
- Normális vagy? Nem látod, hogy terhes? - szólt rá, mire láttam, hogy kerekednek a szemek. - Ne idegesíts, apa leszel baszki?! - nevetett fel Bobby, és meglapogatta Matt vállát.
-Az, baszki! - nevetett vissza büszkén, én meg kicsit zavarban álldogáltam, de tetszett, hogy az ismerősei sorra gratuláltak nekünk. Jó fejeknek tűntek, és örültem, hogy ilyen emberekkel vette magát körül Matt, nem a régi bandával, akik nagyon lesüllyedtek. A gyomromban és a mellkasomban kellemes pezsgés futott, végig, akárhányszor ránéztem, vagy hallottam hogyan áradozik a babáról, és számol be a vizsgálatokról.
Az egyik srác odajött egy kicsit később amikor már elült a tömeg, és bizalmasan megkérdezte, hogy jól vagyok-e már. Nem tudtam mire vélni a kérdést és bután pislogtam rá. - Mondta Matt, hogy kórházban voltál.
- Oh, szóval te vagy Mike... - állt össze a kép.
- Igen - bólintott
- Köszi, hogy helyettesítetted Mattet. Nem tudom mit csináltam volna nélküle... - hálálkodtam.
- Nem nagy ügy... - vont vállat - Szabad tudni miért voltál bent?
- Majdnem elvetéltem, de szerencsére már minden rendben.
- Rohadt élet! - sápadt el - Annyira baromnak érzem magam, hogy én meg akadékoskodtam... Kurva gáz lehetett, sajnálom! -bűnbánó pillantással nézett rám, de a tekintetében már az alkohol is megcsillant.
- Nem tudhattad, és szerencsére nem történt baj.
- Szuper, hogy babát vártok! Matt, tipikusan olyan apa forma! - vigyorgott, de a szavai kedvesnek és őszintének tűntek.
- Igen? - nevettem.
- Igen, klasszul bánik a kölykökkel, meg ez az ifjúsági központ is.... - mondta elismerően - Matt, jó srác...
A szívemet melengették a szavai. Én is nagyon büszke voltam rá, és én is pont így éreztem, hogy jó srác. Nagyon jó.
- Igen, tudom. - mosolyogtam rá.
Hamarosan visszatért, egy palack üdítővel, aztán körülbelül egy órát beszélgettünk, még, miután bejelentette, hogy most már muszáj ágyba dugnia az asszonyt.
Matt házában már most imádtam, hogy lényegében pár perc sétára volt a központtól, a partnak mégis egy olyan részén, ami nem volt forgalmas. Közel volt minden, de ha nyugalomra vágytunk akkor is el tudtunk vonulni.
Haza érve már nem szórakoztunk a bőröndökkel, csak az egyikből tiszta fehétneműt vettem elő, meg egy trikót estére. Letusoltunk, aztán tényleg bebújtunk az ágyba. Az első éjszakánk együtt, az új közös életünkben. Matt karján feküdtem, neki háttal, egy olyan pozícióban, ami elég kényelmes volt hozzá, hogy hamar álomba merüljek. A gondolataim még mindig a költözésen jártak, aztán az egész nap eseményeit vették sorra. Matt a hasamat és a csípőcsontomat cirókálta, olyan finoman, hogy dorombolni tudtam volna.
- Egészen jól sikerült ez a nap, nem? - kérdeztem elmélázva.
- Szerintem is. Kicsit megnyugodtál, már?
- A költözés miatt? - kérdeztem vissza.
- Ühüm... - búgta és az ujjai tovább siklottak a bőrömön.
- Igen, még mindig izgulok egy kicsit, de most nem vagyok ideges miatta. Csak furcsa még. De, ez minden költözéssel így van. Jól érzem itt magam... Veled...
- Örülök - mondta halkan, kicsit dörmögős hangon.
Imádtam ilyenkor a hangját, annyira szexi volt. Valahogy mindene ezt sugallta és én napról napra, pillanatról pillanatra elcsodálkoztam, hogy lehet valaki ennyire vonzó.
Éreztem, ahogy a hüvelykjét beakasztotta a bugyim szélébe, és lejjebb tolta a combomon, majd akadály nélkül körözött tovább az ujjaival. Hátrébb fészkelődtem, hogy a hátam teljesen a mellkasának simuljon. Szerettem érezni őt. Megnyugtatott. Az érintése már elsiklott a csípőmről és a köldököm körül simogatott, majd az ujjai lesiklottak a vénusz dombomra. Nem látszott, de éreztem, ahogy az arcomba vér szökik, halványan megrezdültem. Matt lassan csúsztatta tovább a kezét a combomra, ezzel arra késztetve, hogy kissé elmozdítsam, széttárjam azokat. Minden mozdulatától, egyre éberebb lettem. Most már, ha akartam volna se tudtam volna elaludni. A fenekemmel a csípöjének dőltem, hogy a felhúzott térdemtől haladva a combom belső részét végig simíthassa.Éreztem őt, ahogy keményen nekem feszül, azt ahogyan egyre hevesebben veszi a lélegzetet. Az ujjai újra a hasamon táncoltak, az ajkaival pedig a fülemet cirógatta, harapdálta. A szívem ritmusa egyre gyorsabb ütemet vett fel, majd éreztem, ahogy a keze irányt váltott, és besimít a lábam közé.
-Matt... -leheltem a nevét.
-Csssssss... - fojtotta belém szelíden a szót - azt mondta az orvos, hogy már lehet, és az illatod, olyan, mint valami ajzószer -suttogta, amitől valahogy még bódultabb lettem - akarlak... benned akarok lenni - nyögte, ezzel egyidőben még intenzívebben simogatott és az ujjait beljebb csúsztatta. A vér egyre jobban áramlott a testemben, az érzékeim pedig egyre jobban kiélesedtek.
Hátra fordultam, az ajkait kívántam. Matt feltérdelt, majd lehúzta teljesen a bugyimat és a lábam közé dőlve, fölém támaszkodott.Úgy hajolt rám, hogy ne nyomjon túlságosan.
Elveszve egymásban, vadul csókolózni kezdtünk. Közben, megszabadultunk a felesleges ruhadaraboktól, és ölelkezve folytattuk a nedves kis játékunkat.
-Szólj, ha fáj, vagy, ha máshogy akarod... -szólt, én pedig belenyögtem az élvezetbe, amit okozott. Matt figyelt, bár a pillantása nem volt tiszta. Egész végig olyan gyönyörűséges volt vele lenni. Ahogy éreztem a mozdulatait, ahogy az illatát, magamba szívtam. A látványa,
a hangja, szinte önkívületi állapotba juttattak amikor a csúcson voltam. Ő valamivel később ment el, de a hangjából ítélve ő is hasonlókat élt át.
-Az új otthonunkat is, felavattuk -kuncogtam, amikor már képes voltam beszélni.
Matt derűs elégedettséggel hajolt a nyakamba és végig csókolta, majd vigyorral az arcán mellém feküdt.
- Mi az? - mosolyogtam rá, mert az a dögös vigyor mintha levakarhatatlan lett volna.
- Semmi, csak belegondoltam, hogy mit jelent együtt élni - nézett rám, a szemeiben huncut csillanással.
-Igen? - gördültem felé, és végig futtattam az ujjaimat a mellkasán - És, mit is?
- Azt, hogy nem kell egy hetet várnom, ha megkívánlak.
- Ahha... szóval bármikor elérhető egy kis kóbor hancúr... - somolyogtam.
- Ühüm... Bár azt nem tudom, reggelente képes leszek-e kiszállni mellőled az ágyból...
- Nem tudom, én képes leszek-e elengedni majd.
- Akkor majd itt maradunk, örökre! - mondta és a mellkasára húzott, ahol nemsokára el is aludtam.