Literálisan én vagyok a világ legszerencsétlenebb embere. Ez tény.

Rám nem jellemző módon iszonyatosan vártam már a ruhapróbát a keringőhöz. Sohasem voltam ez a nagyon durván tipikus lány, aki érdeklődést mutat a hosszú körmök, sminkelés, csini ruhák (és még sorolhatnám) az ilyen girly dolgok iránt. Egyszerűen csak megálltam valahol a fekete farmerek és a zenekaros pólók világában, és tűsarkúk helyett bakancsot hordtam. Bár tény, hogy agyon hordtam már a platformos magassarkú bokacsizmámat, de az mégiscsak a komfortzónámon belül állt. A saját magam makaccságából levágtam a saját hajamat az államig, ami tulajdonképpen már megnőtt a nyakamig. Én képviseltem a sötét, lázadó színeket, sosem lehetett rajtam látni rózsaszínt, teljes mértékben a monochrome stílus ír körbe. De mégis vártam, hogy hercegnős ruhákban parádézzak, és a családom és barátaim idegeire menjek már, amiért a hetedik ruha sem áll jól. Igen. Ezt vártam de kegyetlenül.

De minden tökéletesen összejött a hét második felére. Egytől egyig mindenki lemondta a ruhapróbát, mert végül senki sem ért rá, és programja lett mindenkinek, akit elhívtam. Abel, Ray, Shelby, Finneas és apa is lemondták két nap alatt. Na de szépen sorjában.

Csütörtök délután van. Finneas szokásosan eljött értem suli után a vadiúj kocsijával, és miután előző nap megbeszéltük, hogy állja a ruhám bérlését, és még el is jön, hazaérve nekiálltunk esküvői ruhaszalonok után kutatni, mivel mindenféleképpen Richmond-ba fogunk elautózni.

- Az árakat is nézd azért Finneas! - böktem rá a képernyőre az olajos kezemmel, mivel éppen csirkeszárnyat ettünk a konyhában, és a bátyám laptopján nézegettük az oldalakat.

- Normális vagy Bella?! - vékonyodott el Finneas hangja a hirtelen jött idegtől, ugyanis allergiás, ha valaki a dzsuvás kezével összetapizza a laptopja képernyőjét. Én pedig totál elfelejtettem, mivel félévig nyomát sem láttam, ezért az ilyen kis apróságok bosszantóan kimentek a fejemből sajnos.

- Hoppá - raktam a szám elé a kezemet, és a másik tiszta ujjammal odaakartam nyúlni letörölni a zsírfoltot, de mielőtt hozzáérhettem volna a képernyőhöz, rácsapott a kezemre.

- Hozzá ne nyúlj mégegyszer háló! - nézett rám a bátyám döbbenten, és gyorsan letörölte egy használt ugyanolyan olajos zsebkendővel. - Csúcs. Most tiszta retyó az egész.

- Jól van, bocsánat. Elfelejtettem, hogy allergiás vagy rá. - kertem bocsánatot illemtudóan, és végül Finneas ráklikkelt egy egészen jónak tűnő ruhaszalonra. - Ez szerintem jó kis bolt lehet, nem?

- Nem tudom, de már most unom az egészet. - röhögött fel kínosan a bátyám, de én csak megforgattam a szememet, amiért ennyire nem kitartó. - És amúgy mondtam, hogy nem érdekelnek az árak.

- De akkor sem akarom, hogy több száz dollárt fizess ki nekem egy hülye ruháért. - gondolkodtam racionálisan, merthát tényleg nem lett volna értelme nagyobb összegű pénzt elkölteni egy alkalomra. Azt az összeget lehet másra is.

- Belladonna, - sóhajtott a bátyám, és rám pillantott. - én meg azt akarom, hogy te legyél a legszebb, és a te ruhád legyen a legkvínesebb, oké? Had essen le az álla az összes kis lotyónak az osztályodból.

Szélesen elvigyorodtam, ahogyan elképzeltem magamat egy brutális ruhában. Végülis, Finneas mondott valami jogosat a mondatában, és nem mehetünk el az mellett sem, hogy eszméletlenül cuki, amiért azt akarja, hogy én legyek a legszebb. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy leszarom az egészet, és egy semmilyen ruhában akarok táncolni a város – ha nem az állam – legmeghatározóbb férfiával. Ez teljesen hazugság, mivel legbelül saját magamnak bizonygattam, hogy jól akarok kinézni Mr. Vance mellett. Illetve, jól akarok kinézni neki. Ezt pedig csak úgy érhetem el, ha a legszebb ruhát választom a keringőhöz.

- Aww Finneas - bújtam oda hozzá, hozzám nem illő módon, hiszen nem vagyunk annyira ölelkezős típusok. - Köszönöm.

- Na, felhívom őket, mert időpontot kell kérni. Ez valami nagyon fenszi hely lehet. - kapta elő Finneas a telefonját a farzsebéből, és leolvasta a telefonszámot az oldalról. - Vágod, itt fixen adnak ingyen pezsgőt.

Nevetve vártam, amíg Finneas egyezkedik, és kíváncsian elővettem a telefonomat, miután rezgett a zsebemben. Csalódottan olvastam el Ray és Abel üzenetét, miszerint nem tudnak sajnos eljönni velünk ruhát próbálni egyáltalán, mivel Ray megbetegedett, Abelnek pedig valami zenés kurzusa lesz, amire mindennap kell mennie. Természetesen nem hibáztattam egyiküket sem, csak szomorú voltam egy kicsit, mert ők biztosan hozták volna a hangulatot a szalonban. Visszaírtam Raynek, hogy jobbulást, Abelnek pedig, hogy jó szórakozást, és nem haragszom egyáltalán.

- Na, jövő keddre kaptunk időpontot. Max tíz fő a befogadóképességük a kísérőknek, szóval mi úgyis öten leszünk, az meg úgy zsír. - lelkesedett Finneas, azt hiszem az ingyen pezsgő miatt, de én szomorúan elmosolyodtam.

- Csak hárman lesztek kísérők. Abel és Ray lemondta. - javítottam ki, de természetesen nem tudhatta. Meglepődve húzta fel a szemöldökét Finneas.

- Hát az kellemetlen. Nem baj, hárman is buli lesz, nyugi. - mosolyodott el kedvesen, de akkor még hátra volt a fekete leves.

Miután kipihenten az iskola fáradalmait, (azt hiszem egy év kellene ehhez legalább, nem két óra) nekiálltam a kért biológia beadandónak, miszerint be kell mutatnunk kézzel írva Charles Darwin evolúció elméletét a saját szavainkkal, ugyanis jegyet kapunk rá. Fogcsikorgatva álltam neki, amiért már megint egy idióta fogalmazást kellett írni, pedig köztudott, hogy nem tudok ilyeneket írni, mert képtelen vagyok rizsázni. De muszáj volt írnom egy oldalt, ezért minden tudásomat és az internet tudását összeszedtem, és nekiálltam ennek a hülyeségnek, de aztán csörögni kezdett a telefonom. A kijelzőn Shelby neve állt, ezért érdeklődve vettem fel.

- Mondd, hogy a biosz lecke miatt hívsz! - szóltam a telefonba köszönés nélkül, de Shelby szomorúan sóhajtott.

- Fene se ír olyat. - hallottam meg az ideges és flegma hangját a vonal végéről. - Bella, nem tudok elmenni veletek kedden.

Lehunytam a szememet. Ez most valami vicc? A legjobb barátnőmnek ott kell lennie a ruha próbánál, igazából neki kell megmondania, hogy melyik ruha áll a legjobban. Miután Finneas elmondta az időpontot, első dolgom volt szinte Shelbynek írni erről, hogy időben szóljak, mert egyébként az ő családjuk elég intenzív, és rengeteg programot csinálnak maguknak. Egyből rávágott egy igent, és most kíváncsian vártam az okát, amiért lemondta.

- Mi történt? - kérdeztem keserű szájízzel.

- Kedden lesz a mamám születésnapja, és kötelező elmennünk ilyen családi ebédre, és nekem annyira kiment a fejemből, és sokkal több kedvem lenne veletek menni, és...- hadarta Shelby kifakadva, szinte fájt hallani a sajnálkozását, de kénytelen voltam közbeszólni.

- Semmi baj Shelby. Ray és Abel sem fog tudni jönni, úgyhogy ne aggódj. Én teljesen megértem. A szalagavatós ruhapróbára úgyis biztosan együtt fogunk menni! És amúgy is, én szívesen elmegyek majd veled a mostani keringőhöz választani neked valami csodaszép ruhát. - próbáltam vigasztalni a barátnőmet, és bár nem ő a főszereplője ennek az egésznek, sajnáltam, amiért ennyire rosszul érinti a dolog.

- Ajj de akkor is! A fenébe az egésszel! - káromkodott Shelby szolidan, ugyanis a szülei nem bírják, ha egyszem lányuk trágárkodik.

- Inkább elküldöm a bioszt, ha végzek. Szedj ki belőle mondatokat, és keress a netről valamit. - ajánlottam Shelbynek a leckémet, de azóta sem írtam meg. Igazából miután letettük, eldőltem az ágyamon, és teljesen tönkrecseszte az egész estémet, hogy mindhárom barátom lemondta ezt a jó kis programot. És tudom! Tudom, hogy nem direkt, de egyszerűen ennyire pechesnek lennem már szinte tehetség.

Fortuna, te mocskos kurva.
És még én naiv azt gondoltam ennél rosszabb már nem is jöhetne.

Feladtam végül azt a bizonyos Darwin féle beadandót, mivel jövő péntekre kellett, ezért szokásomtól eltérve nem adtam be másnap, ami furcsa is volt tőlem, mivel én mindig megcsinálom ezeket konkrétan azon a napon, mikor feladják. Jól bevált módszer, hogy nem hagyok semmit utolsó pillanatra, szépen mindennel megbírkózom, ha kell éjjel egyig is fent maradok. Családi vonás ez az egész. Akármennyire is lehetetlen, Finneas és apa is elég jó tanulók voltak a gimiben, és anyának sem hiába van diplomája. Mindig is bennem volt ez a tanulás iránt vágy, mégha mártírkodva élem meg az egészet, akkor is büszke vagyok az eredményeimre. Másnapra már valamilyen szinten elfelejtettem, hogy egyik barátom sem fog tudni eljönni a ruhámat kiválasztani, de mégis ott motoszkált a fejemben, és leginkább Shelby miatt érintett rosszul, amiért ez inkább egy barátnős program.

Ray lebetegedésével Abel unatkozott egyedül előttünk a padban, ezért az órákon és a szünetekben is rajtunk lógott, vagyis leginkább Shelby társaságában találta meg az az új Rayt. Egyáltalán nem lehetett egymást levakarni a másikról, ezért egy kicsit egyedül éreztem már magamat a nap végére, mivel szemmel láthatólag zavartam őket és én voltam a szerencsétlen harmadik kerék. Furcsán éreztem magamat, amiért a megszokott társaságunkból egy személy hiányzott, és így teljesen felborult az egész. Egyedül éreztem magamat, ezért egy hatalmas mű mosollyal ültem be Finneas mellé a kocsiba, és mikor már azt hittem, hogy végre történik velem valami jó, Finneas bűnbánó arcképe szinte felemésztett.

Lesütöttem a szemeimet.

- Bella - szólított meg Finneas szánakozva, de én leintettem szomorú mosollyal. - ne haragudj, de...

- Semmi baj bátyó! - mosolyodtam el könnyes szemekkel. - Csak mondd, hogy valami halaszthatatlan dolgod van, és nem érsz rá a húgodat elkísérni ruhát próbálni.

Finneas beletúrt a sötétbarna hajába, és elernyedve leejtette a karját a kormányra.

- A kocsit viszem műszakiztatni jövő kedden. Ma hívott a szerelő. - válaszolta sajnálkozva, én pedig hihetetlenül megráztam a fejemet.

- És nem tudtál volna kérni egy nappal későbbre időpontot? Ez a hülye kocsi fontosabb Finneas? Abel és Ray lemondta, Shelby lemondta, te is lemondtad! Apa az egyetlen, akivel el tudok menni! - akadtam ki teljesen jogosan, ugyanis lehetetlennek találtam, hogy Finneas inkább unatkozzon a szerelőnél, minthogy a húgát elkísérje ruhát próbálni és szórakozni egyet. Agyrém volt.

- Nem tudok máskor kérni időpontot. Sajnálom. Ez így jött ki. Hívd el anyát. - fájt hallani, hogy Finneas már anyát említi meg, ugyanis ha róla van szó, tényleg reményveszett a helyzet.

- Nem hívom el! Ezt nem hiszem el komolyan mondom! - emeltem fel a hangomat, és tehetetlenül az ölembe ejtettem a kezeimet, miközben még mindig ott ültünk az iskola előtt Finneas autójában.

- Bella én megtettem minden telhetőt magamtól. Adtam pénzt! Nem keveset. Hétszáz dollárt adtam pontosan, és átutaltam annak a helynek plusz száz dollár előleget foglalási díjként! Mondtam, hogy sajnálom, érted? - emelte meg Finneas is a hangját, és egyszerűen nem akartam elhinni amit mond.

- Te most sajnálod tőlem azt a pénzt, amit te ajánlottál fel? Egy szóval sem mondtam, hogy nyolcszáz dollárt költs rám, te barom! - keltem ki magamból teljesen, és zúgott a fülem az idegességtől.

- Ne forgasd ki a szavaimat ember! - csattant Finneas hangja méghangosabban. Egymás idegeire mentünk már a kiabálással, de nem érdekelt. Pontosan tudtuk, hogy mind a ketten überelni akartuk egymást, és elvesztettük a fejünket vérbeli Jonesokként.

- Ó baszd meg! - üvöltöttem rá torkom szakadtából. - Egyszer nem lehetett rád számítani! Huszonhat éves vagy Finneas! Huszonhat! Nőlj már fel a picsába is!

Letöröltem a könnycseppjeimet az arcomról erőszakosan, és ezzel egyidőben nagy hévvel nyitottam ki Finneas kocsijának ajtaját, majd kiszálltam, és finoman becsaptam az ajtót, mert mégiscsak egy vadiúj autóról van szó. Folyamatosan jöttek a könnyek a szememből, a könnyfátyoltól szédelegve indultam el egy teljesen másik irányba, mint amerre amúgy haza kellene mennem, és előkaptam a szövetkabátom zsebében magányosodó piros cigarettás dobozomat is, és egy öngyújtót. Remegő kezekkel bedugtam egy szálat a szintén remegő ajkaim közé, és miközben meggyújtottam, én magam sem tudtam volna megmondani, hogy miért buktam ki ennyire.

Hirtelen jött ez az egész. Mikor tényleg mindenki két nap alatt lemondta ezt a mókás programot, és igazából nem is ez a lényeg, hogy mennyire jól éreztük volna magunkat, hanem, hogy ez egy meghatározó pillanat lett volna az életemben, ahol ott van minden egyes szerettem, és végül senki sem tud eljönni. Már abban sem vagyok biztos, hogy apa eljön e. Ha ő is lemondja, akkor el se megyek az egészre.

Na jó, muszáj.

Hatalmasakat slukkoltam a cigimből. A méreg valamiféle nyugtatóként funkcionált a testemben, ahogyan letüdőztem a nikotint, és nagy füst felhőt hagyva magam körül, kifújtam. Voltaképpen nem tudtam megmondani merre megyek. Haza nem akartam, de volt néhány tanulnivalóm, és este is jön értem újra Mr. Vance, ugyanis folytatódnak a privát tánc óráink. Lelkileg semmi erőm nem volt rá. Szó szerint nem vágytam a társaságára jelen pillanatban, mivel most éppen saját magamat is eltüntetném a Föld felszínéről. Eldobtam a csikket valahol a járda közepén, és végül elindultam haza, bár semennyi életkedvem nem volt Finneashoz, meg a pofájához.

Hazaérve rá se néztem, csak lerúgtam magamról a sportcipőmet, a bőrkabátomat idegesen és kapkodva felakasztottam a fogasra, és az iskola táskámmal együtt magamra csaptam a szobaajtómat. Makacsul felhívtam ezzel a figyelmet magamra, hogy senkit sem kívánok látni a szobámban, és senkivel sem kívánok kommunikációt létesíteni. Levágtam magamat a nyikorgó egyszemélyes ágyamra, bedugtam a fülesemet és megnyitottam a Spotify nevű alkalmazást. Legalább tíz playlistet pörgettem tovább, mikor megtaláltam egy régi kedvencet, amikben tipikusan mentalbreakdown-os dalok tömkelege sorakozott egymás alatt. Úgy gondoltam, hogy ha már amúgy is ilyen rohadt szánalmasan festek, tegyük ultraszánalmassá a helyzetet Damien Rice 9 Crimes című dalával. Folyamatos lejátszásra kapcsoltam az amúgy gyönyörű dalt, és bár egy feldolgozást hallgattam, csak lehunytam a szememet, és átadtam magamat a dalnak, majd szépen lassan elaludtam rá.

Ötletem sincs meddig aludhattam, de a telefonom őrülten csörögni kezdett, és miután leolvastam a Christian Vance nevet, először azt hittem álmodom, de aztán tudatosult bennem, hogy engem az Igazgató hív, ezért rányomtam a fogadás gombra a messengeren, és a fülemhez emeltem a telefont, miután kitéptem belőle a fülest és a telefonból is kihúztam. Igen, tényleg nem tudom mi történik éppen.

- Halló? - szóltam a telefonba brutál álmos hangon, és ordított rólam, hogy éppen most keltem fel.

- Halló?! - hallottam Mr. Vance hangját sokkal éberebbnek, mint a sajátomat, és ki is volt akadva, amiért csak úgy lehalóztam. - Isabella, már vagy tíz perce itt állok a házuk előtt, de maga három órája volt elérhető utoljára!

Ó, a rohadt életbe!

Kipattantak a szemeim, és leolvastam az időt, ami pontosan öt óra tizenegyet mutatott. Még mindig vonalban voltam Mr.Vance-szel, aki nem tudom mit hallhatott a telefonból, de én felpattantam a nyikorgó ágyamból, és elkáromkodva magamat belenéztem a tükörbe.

- Elnézést kérek, elaludtam. Kérhetek egy percet, amíg összeszedem magamat? - szóltam vissza a telefonba, miközben megdörzsöltem a szemeimet.

- Fél percet kap. Siessen. - hát, magának is szép estét Mr. Vance. Kinyomta a hívást, de nem is volt időm reagálni erre. A tükörben bámultam a szempillaspiráltól elkenődött szemeimet, a pólómon egy nyálcsíkot láttam, úgyhogy fintorogva lekaptam magamról a szürke felsőt, és belebújtam egy hosszított Ramones feliratú fekete pólóba. Telefújtam magamat parfümmel, és a telefonomat felkapva a fürdőszobába átrohanva lemostam a spirált, és nem is foglalkoztam azzal, hogy újra kenjem a szememet, mert amúgy is elrontanám. Úgyhogy végezetül a konyhába vezetett az utam, ahol apa vacsorázott, vagy nem tudom mit csinált, de annyira megkívántam azt a szendvicset a tányérjából, hogy pofátlan módon kivettem, és egyből habzsolni kezdtem.

- Te jó ég de pofátlan vagy! - döbbent le apu, de én nem válaszoltam, csak a kancsóból ittam a limonádét.

- Bocs, de rohanok. - beszéltem teli szájjal, és ott is hagytam szegényt a konyhában. Felvettem a sportcipőmet, mert esélytelennek tartottam, hogy abban az átkozott magassarkúban könyörögjem le magamat a lépcsőn, és a kabátomat a kezembe véve egyszerűen csak becsaptam magam mögött a bejárati ajtót.

A szendvics utolsó hatalmas falatát betömtem a számba, és feltéptem Mr. Vance kocsijának ajtaját. Beszálltam, és egyszerűen csak nem akartam tudni, hogy hogy nézek ki.

- Magával meg mi a fene történt? - ráncolta a szemöldökét, és természetesen ő csodásan nézett ki abban a hülye ingben meg gatyában.

- Elaludtam - beszéltem teli szájjal, és ennél nyomorultabb tényleg nem lehettem.

- Na jó, ebből egy szót sem értek. Először...khm. Nyelje le ami a szájában van. - fordította el Mr. Vance a fejét tőlem, miközben ez a mondat elhagyta a száját, és mialatt ezt kimondta, mindketten tudtuk, hogy ez kínos volt és kétértelmű mondat.

- Na. - beszéltem immár normálisan, miután lenyeltem a maradék szendvicset. - Elaludtam. Bocsánatot kérek.

- Hogy sikerült elaludnia? És amúgy, leette a felsőjét. - nézett a mellkasomra Mr. Vance, de amúgy nem értem miért bámulgat pont oda.

- Jó, ez a legkevesebb. - legyintettem a pólómra. - Hosszú történet, és ki kellett kapcsolnom az agyamat. Hát, véletlen volt. Fárasztó hetem volt.

Mr. Vance nem válaszolt, csak nagyokat bólogatott, és azt hiszem mára már bőven elege volt belőlem. Ma is ugyanúgy az iskolába ment, és ugyanúgy az irodájába, de ma szerencsére nem futottunk össze Trembleyvel, mert azt valahogy nem éltem volna túl. Úgy éreztem magamat így alvásból felkeltve, mint valami zombi. Lassú voltam, kegyetlenül lassú. Az agyam nem kapcsolt időben, erőtlennek éreztem magamat, és gondolkodni sem voltam képes. Úgyhogy megértettem Mr. Vance-t, amiért harmadjára kellett újra indítani a zenét, mivel folyton elrontottam a táncot és ideges volt.

- Mi van magával Isabella? Harmadjára rontja el. - lépett tőlem hátrébb Mr. Vance, és feszülten kezdte vizsgálni az arcomat.

- Fáradt vagyok. És konkrétan fogalmam sincs mi fog következni a koreóban, szóval szerintem...szerintem felesleges ez az egész. - rám tört újra a sírhatnék, de nem engedhettem meg magamnak azt, hogy Mr. Vance előtt darabokra törjek.

Az említett férfi sóhajtott. Kerültem a tekintetét, és egyszerűen csak hátrálni kezdtem, majd ahogy a falnak ütköztem, leroskadtam a padlóra.

- Szörnyen furcsa így látnom magát. - ráncolta Mr. Vance a szemöldökét, majd nemes egyszerűséggel odaült mellém a földre. Elképedve néztem, ahogyan tisztes távolságba leül mellém, és össze is akadt a tekintetünk. - Na kivele. Miért ilyen használhatatlan?

Erőltetetten elröhögtem magamat.

- Kedden megyek a keringőhöz ruhát próbálni, és mindenki lemondta apán kívül. - forgattam a kezemben a telefonomat kínosan. - Abel, Ray, Shelby és a bátyám is lemondták szépen sorban.

- Oh. Ez sajnálatos. - nem hallottam a hangjában semmiféle rosszindulatot. Úgy beszélt, aki komolyan gondolja a szavait. - Hova menne?

- Richmondba, a Royal szalonba. Négyre kaptam időpontot. - válaszoltam.

Mr. Vance szólásra nyitotta száját, hogy válaszoljon, de megelőzte a mobilom csörgése, ahol apa nevét jelezte a telefon. Sóhajtva vártam néhány másodpercet, mert féltem felvenni. Végül aztán a fülemhez emeltem.

- Baj van? - szóltam a telefonba köszönés nélkül.

- Szia drágám. Nem nincs baj, csak...nem tudok elmenni veled kedden. Most hívott a főnököm, hogy...- szólt a telefonba csalódottan, de meg sem vártam, hogy befejezze.

- Értem. Semmi baj. Most megyek. - válaszoltam folyamatosan egyre erősödő pulzussal, a szemem már meg is telt könnyel, de tartottam magamat, és inkább kinyomtam a hívást.

Mr. Vance-re néztem, aki szánakozva bámult, ugyanúgy, ahogy délután a bátyám is. Szánalmas lehettem ez tény. És szerencsétlen is.

- Lemondta. - mosolyodtam el kínosan, és idegesen magam elé dobtam a telefonomat. Felhúztam a térdemet, és beletúrtam a hajamba.

- Figyeljen Isabella. - szólított meg Mr. Vance lágyan, de úgy tettem, mintha nem hallottam volna. A fenébe is, hogy ennyire nyomorult vagyok előtte. - Na!

Éreztem, ahogyan megfogja a csuklómat, és végül elérte, hogy ránézzek. Alig láttam a könnyfátyoltól.

- Az édesanyját nem hívja el? - nem tudtam hirtelen miért kérdezi, de mivel ő az igazgató, szinte biztosan tudja, hogy elváltak anyáék, hiszen már a naplóba is anya Parkerként lett beírva, nem Jonesként.

- Nem hiszem, hogy vele szeretném megélni ezt az egészet. - válaszoltam keserű mosollyal az arcomon, és felkeltem a padlóról.

- Sajnálom én...- kereste a szavakat Mr. Vance, és láthatólag zavarba jött, amiért nem tudta hogy segítsen. - nem tudom hogy segíthetnék magának.

Megráztam a fejemet. Nem várhatom el tőle, hogy segítsen.

- Köszönöm, de nem kell segítség. - ráztam a fejemet. - Azt hiszem én inkább...én most elmegyek. Bocsánat.

A hangom elcsuklott az utolsó szónál, a levegőt nehezen kapkodtam, és miután becsuktam magam mögött az ajtót, kirohantam az épületből, és keserves zokogásban törtem ki.

Miért? Miért én vagyok ennyire rohadt szerencsétlen?

Borzalmasan éreztem magamat, amiért ott hagytam Mr. Vance-t, de nem voltam képes tovább ott maradni. Egyszerűen tudtam, hogy el kell onnan tűnnöm, és egyedül kell lennem, hogy megnyugodhassak. Szívem szerint egyáltalán nem mennék haza, és inkább tengődnék az utcán, de kezdtem megfagyni, úgyhogy hazáig két cigaretta társaságában elgondolkodtam az életem nyomorúságán, és a továbbiakban mindenkit ignoráltam.

Ignoráltam apát és Finneast szombaton, vasárnap, hétfőn, és kedden is. Négy napon keresztül játszottam a sértődött lányt. Az első napokon még próbáltak beszélni velem, és kibékíteni, de miután én nem kívántam velük semmiféle kommunikációt létesíteni, ők is ignorálni kezdtek. Ha azt gondoltam volna, hogy a múlt hetem egy szar volt, akkor ez a hét duplán olyan szar. Megunták, hogy játszom a sértődöttet, ezért ők is megsértődtek arra, hogy nem engedem be őket az életembe. Elegük lett belőlem, nekem meg belőlük, csak sajnos egy kis lakásban nehezen lehet egymást úgy ignorálni, hogy ne menjünk egymás idegére azzal, hogy csak kimegyek a konyhába egy pohár vízért.

Nos, valahogy így állunk. Jövő hét pénteken jön a suli buli, a táncunk sehol sincsen, alig van alkalmunk próbálni, úgyhogy ettől is félek. Nagyon is. Az iskolában Shelby és Abel próbált felvidítani, de tudtam, hogy nekik is kínos ez az egész szituáció, amiért ők is ugyanúgy lemondták a mai napot. Ígyhát most a jelenben élve, miután felvezettem az elmúlt néhány rettentően és drasztikusan szar napomat, a vesztesek nyugalmával indultam el először lerakni a cuccomat haza, aztán felmarkoltam a másik táskámat és a dögnehéz pénztárcát, amiben elég sok pénz lapult Finneasnak köszönhetően, és végül fogtam egy taxit Richmondig.

Valójában nem így terveztem az egész napomat, de ezt dobta a gép, a sorsom úgy látszik ennyire megpecsételődött, és bár nem tudtam volna előre megmondani, hogy mennyire kínos lesz egyedül ruhákat próbálni, biztos, hogy a közvetlenségemnek köszönhetően összebarátkozom majd az egyik ott dolgozóval. Négyre volt időpontom, és nagyjából egy óra az út, úgyhogy pontosan időre fogok érkezni. A taxisofőrrel nem igazán tudtam beszélgetni, úgyhogy bedugtam a fülemet az út hátralevő részén, és néztem az elsuhanó erdős tájat.

Pontosan négy órakor értem a szalon elé, és sóhajtva bámultam a kirakatban álló gyönyörűbbnél gyönyörűbb ruhákat, és bevallom őszintén, izgultam. Vártam az egész cécót, vártam, hogy több ruhát próbálják fel, mint amennyit az energiám enged. Igazi lánynak éreztem magamat. Kifizettem az út árát, és megbénulva álltam a ruhaszalon előtt. Sóhajtva elindultam a bejárat felé, és már éppen lenyomtam a kilincset.

- Isabella! Várjon! - kiáltott utánam egy nagyon durván ismerős hang, és először nem is akartam hinni a fülemnek. Összeráncolt szemöldökkel néztem magam elé, hogy most vajon hallucinálok e, de mikor megfordultam, ott állt előttem Mr. Vance. A kocsija ajtaját éppen becsapta, és a hűvös csípős idő ellenére, szokásosan ingben sétált felém.

- Maga hogy kerül ide? - meredtem rá értetlenül, és éreztem, ahogyan a szívem őrült tempóban kalapálni kezd.

- Jöttem ruhát próbálni magával. - sírni tudtam volna. Konkrétan majdnem összeestem Mr. Vance gesztusától, amiért megjegyezte, sőt, utánam jött, hogy ne legyek egyedül. A boldogságomat leplezni sem tudtam, olyan szinten kivirultam, hogy elfelejtettem az összes bajomat, és legszívesebben a nyakába ugrottam volna, amiért meglepett. Furcsa volt, de közben hihetetlenül jó. - Na jó, látom kicsit szótlan, úgyhogy javaslom menjünk be.

- Én...nem tudom mit mondhatnék. - nevettem fel napok után először, és őszintén. - Köszönöm.

Mélyen Mr. Vance szemébe néztem, aki az én kékjeimbe. Szótlanul megköszöntem neki a szemeimmel mindent, amit eddig tett értem. Belesűrítettem az összes boldogságomat és fájdalmamat egyetlen másodpercben. Halványan elmosolyodott és bólintott egyet, majd kinyitotta az ajtót, és megvárta amíg előre megyek. Igazi úriember ez a Mr. Vance.

Odabent ha lehet már most megfulladtam a rengeteg ruha látványától, de mégis annyira izgatott lettem, hogy a szívem majd kiugrott a helyéről. Rögtön az ajtóval szemben volt a halvány rózsaszín recepciós pult, mögötte pedig egy szőke hajú fiatalkorú nő üldögélt, és amint beléptünk, természetesen átsiklott a tekintete Mr. Vance-re rólam.

- Üdv! - álltam a pult elé mosolyogva és direkt kitakartam a mögöttem álló férfit. - Négy órára jöttem keringő ruhát próbálni. Isabella Jones vagyok, a bátyám Finneas Jones telefonált önnek.

A szőke hajú nő még mindig Mr. Vance-t nézte, de ő csak körbe-körbe nézelődött. Teljesen hidegen hagyta a bolti eladós.

- Ja igen! Szia. - nevette el magát zavartan, és kimászott a pult mögül. Meg kell mondanom nagyon csinos lányról van szó. Fekete ruhát viselt, full sminkben, magassarkúval. Áh, én sosem leszek ilyen nőies. - Van valami elképzelésed?

- Ömm...csak annyi, hogy ne legyen olyan hercegnős. Nem igazán megy hozzám. - mutattam végig magamon. Térdnél szakadt fekete farmert viseltem fekete bakanccsal, egy Kiss pólót, és a bőrkabátomat. Az eladó is végig futtatta a tekintetét rajtam.

- Ez egy kicsit kevés infó kedves. - mosolyodott el a lány. - Valami konkrét fazon, szabásminta, anyagminta...

Döbbenten néztünk egymásra Mr. Vance-szel, ugyanis mindkettőnknek távol állt a stílusától az ilyen.

- A csipke jöhet, azt szeretem. - gondolkodtam hangosan. - Keringőzni fogok, és kikötés volt a terebélyes szoknyarész, de nem szeretnék olyan hatalmasat, mert a párom nem fog tudni mozogni mellettem.

Mr. Vance alig hallhatóan elkuncogta magát.

- Rendben. Akkor, gyertek velem. - intett a kezével, és beljebb vezetett minket, a ruhák tengerébe.

- Kérem mondja, hogy nem annyira válogatós - szólított meg Mr. Vance. Megvontam a vállamat.

- Attól függ. Tökéletes ruhát kell választanom. - néztem rá mosolyogva.

- A fiatal ember legyen kedves ott várni a kanapén. - szólította meg a lány Mr. Vance-t, aki sóhajtva leült a pasztel rózsaszín kanapéra. - Te pedig gyere velem Isabella.

- Csak Bella - javítottam ki mosolyogva. A bolt vezető elvezetett egy hatalmas próbafülkéhez, és azt mondta, hogy várjak.

Kicsit alulöltözve éreztem magamat a rengeteg fehér ruha közt. Minden olyan hihetetlenül tisztán volt tartva, hogy ellenőriztem nincs e valami dzsuva a bakancsomon.

- Hoztam először három ruhát. Mindegyiken van csipke, de különböző fazonúak. - érkezett vissza a lány három hatalmas fehér ruhával, és bevitte őket a fülkébe.

Az első ruha borzalmasan állt. Egyáltalán nem ilyet képzeltem el magamon. Igaz, volt benne csipke, de nem úgy ahogyan én elképzeltem. Pánt nélküli selyem anyagú ruhát viseltem, valami furcsa torta kinézetű szoknyarésszel.

- Mr. Vance én nem megyek ki ebben! - kiáltottam az igazgatónak, és szinte lehetetlennek tartottam, hogy odaálljak elé ebben a ruhában. - Úgy nézek ki, mint egy elbaszott torta!

Úgy álltam Mr. Vance elé, mintha egy bohóc lennék. Egyből a szája elé tette a kezét, hogy elfolytsa a nevetést. Zavartan lenéztem a ruhára.

- Ilyen rossz? - kérdeztem szájhúzva.

- Tényleg úgy néz ki, mint valami összenyomott torta. Ez nem illik magához. - nyilvánította ki a véleményét őszintén Mr. Vance, és nem bántam, amiért ennyire könyörtelenül őszinte.

- Akkor másikat húzok. - indultam vissza a fülkébe, ahol ott várt az eladó nő, akinek még mindig nem tudtam a nevét.

- Ez a ruha nem igazán illik hozzám. Lehetne hosszú csipkés ujjú? - mosolyodtam el szélesen.

- Hogyne. Akkor ezeket visszaviszem, mert ezek mind pánt nélküliek. - fogta meg a másik két ruhát, és időközben levettem a rajtam levő förtelmet is, és belebújtam a selyem köntösbe, ami a ház ajándéka volt.

A második ruha szintén nem volt az igazi. Igaz, jobban állt a csipkés ujj, ez a fajta megoldás is, de nem ájultam el ettől a ruhától. Mr. Vance is ugyanezt mondta, meg szerinte ez koszorúslányokra való.

Egy órával később, har ruha után sem lett jobb a helyzet. Fél hatkor már kezdtem feladni, odakint besötétedett már, és azt hittem soha nem fogom megtalálni a tökéletes ruhát. Szerintem Karen (időközben kiderült a neve) szándékosan hozott szerintem csúnya ruhákat, vagy olyat, ami nem illett hozzám.

- Na! Na ez már alakul. - mondta Mr. Vance, mikor a tizenegyedik ruhában álltam előtte. Mosolyogva fogadtam a reakcióját, de nekem nem volt elég. Azt akartam, hogy elakadjon a szava amikor meglát.

- Nem tökéletes. Másik kell. - fordultam sarkon, és inkább azt mondtam Karennek, hogy majd én körülnézek a boltban, ha megengedi, mert ez így nem mehet tovább.

- Van egy ruhánk, ami nemrég érkezett. Egy kicsit drágább a bérlése, pontosan hatszáz dollár, szóval tényleg kicsit magasabb ára van, mint azoknak, amik rajtad voltak. Hosszú, csipkés ujja van, nyitott háta, hatalmas csipkés szoknyarész...- elemezte a ruhát Karen, de közbeszóltam.

- Jó lesz! - vágtam a szavába, ő pedig már enyhén ideges mosollyal indult el az említett darabért.

Mikor megláttam, tudtam előre, hogy ez lesz az. Már kinézetre is tökéletesen nézett ki, és pontosan olyan volt, amit elképzeltem. Felvettem, és csak bámultam magamat az óriás tükörben. Nem tudtam levakarni a mosolyt a számról. Amikor elkezdtem gondolkodni a ruha kinézetén, tudtam, hogy ilyen ruhában szeretnék Mr. Vance-szel táncolni. Égtem a vágytól, hogy lássam a reakcióját.

Mezítláb léptem ki most is a puha padlószőnyegre, és ahogy ráálltam arra a kis fehér álványra, folyamatosan Mr. Vance-t, néztem, aki le sem vette rólam a szemét. Elmosolyodtam, és körbefordultam, hogy Mr. Vance is lássa a gyönyörű nyitott hátát a ruhának. Ejtett vállú csipkerésze volt a felsőnek, hosszú csipkeujjakkal, gyönyörű nyitott háttal, és nagy terebélyes csipkés szoknya résszel. A dekoltázsom gyönyörűen kiemelkedett a ruha szorosságának köszönhetően, és egy szempár végig engem bámult alighanem tátott szájjal.

- A reakciójából ítélve azt hiszem ez jó lesz. - vigyorodtam el, és nem hittem a szememnek, amiért ennyire szüntelenül nézett engem az iskola igazgatója.

- Nos, - köhögött Mr. Vance. - azt hiszem elérte, hogy még az én szavam is eláljon. A fülemben dobogott a szívem, miután kimondta ezt a mondatot. Az arcom biztosan elpirult. Zavarban voltam és iszonyatosan boldog.

- Köszönöm. - mosolyodtam el.

Visszaérve a fülkébe gyorsan lőttem egy képet a telefonommal, hogy elküldhessem Shelbyéknek, és akárhogyan kerestem Karent, sehol sem találtam, a ruhát pedig nem tudtam levenni.

- Mr Vance! - kiáltottam el magamat. - Idejönne kérem?

Hallottam, ahogyan sóhajtva felkel a kanapéról, és a fülkéhez sétál. Zavaromban fogalmam sem volt hogyan mondjam el, hogy legyen kedves kigombolni a ruhát, mert nem érem el. Ez annyira kínos, te jó ég.

- Igen? - nézett rám szemöldökét felhúzva.

- Én izé...- kerestem a szavakat. - nem tudom lehúzni a cipzárt.

- Ezen nincsen cipzár. - te jó ég Bella mekkora egy idióta vagy!

- Akkor azt a hülyeséget. - dadogtam. - Segítene kérem?

Mr. Vance nagy levegőt véve közelebb lépett, egészen közel. A tükörben néztem magunkat, és megborzongtam, ahogyan a hideg ujjai hozzáértek a bőrömhöz, és kigombolja a ruhát. Megfogtam a ruhát a mellemnél, hogy ne csússzon le, és azt hiszem akkor éreztem valami hihetetlenül furcsa görcsöt a hasamban, mikor Mr. Vance megsimította a meztelen hátamat a kezével. Önkívületleni állapotban csak lehunytam a szememet, és átkozottul gyűlöltem magamat, amiért ennyire élveztem a helyzetet. Ahogy kinyitottam a szememet, már félre is lépett tőlem, és azt mondta, hogy megvár a szalon előtt, csak cigizik egyet.

Becsuktam magam mögött az ajtót, és a falnak dőlve próbáltam kiűzni azokat az idióta gondolatokat Mr. Vance-ről, és az érintését is.

- A picsába! - suttogtam. - Beleestem.