Kinyitottam a kulcsommal a bejárati ajtót, és fellélegezve dobtam le a táskámat a cipősszekrényre, nyomomban Shelby-vel, aki ugyanezt tette. Fáradtan lerúgtuk magunkról a tornacipőinket, mintha annyira fárasztó napunk lett volna, hogy zombiként viselkedjünk. Mert igazából tényleg szörnyen kimerített minket az első nap. Azt hiszem elregélnem sem kell a hosszú nyáriszünet utáni kínlódást, amikor egészségtelenül korán megszólal az a hülye ébresztő óra, már csak a hangjával elrontva a kedvünket. Aztán a pokoli órákat is ki kell bírnunk, ami valljuk be, néha teljesen kivitelezhetetlen. Mellette többnél több gyökér osztálytárssal kell egy légtérben lenni, akik már csak a hangjukkal ki tudnak nyírni.
Hát igen. Ma valami hasonlót kellett átélnünk, csak a pokolian szar órák helyett Mr. Wilbur három órán keresztül diktált. Shelby valahol a második óra közepén feladta, és szerintem csak én írtam kitartóan az év menetét. Egyrészt, mivel mindig leírom, hogy tisztában legyek a történésekkel, másrészt pedig, hogy egy szálig se görbüljön a szorgalmasságom.

- Kikészített már az első nap is! - sóhajtottam fáradtan, amikor leültem a konyhában található fekete székre. - Mi lesz velünk holnaptól?

- Csak gyenge vagy Bella! - oltott le a barátnőm az ő sajátos kedves stílusában. - Bár Christian Vance után én is biztos fáradt lennék...

Felkaptam a fejemet a második mondatára. Olyannyira hangzott az egész ambivalensnek, hogy még én is teljesen félreértelmeztem Shelby-t.

- Ezt inkább gondold át Shelby. - néztem rá megrökönyödve. Nem értettem hogy képes valakinek elhagynia a száját egy ilyen mondatnak, mint amit most Shelby mondott. Mégis, miért lennék Christian Vance miatt fáradt? Az a tíz perc igaz valóban izzasztó volt, de csak a megalázkodás gyötrelmes élménye izzasztott meg, amíg ott álltam vele szemben.

Egy borzasztó első benyomás és negatív élmény. Így tudnám jellemezni az első találkozásomat Christian Vance-szel.

Shelby voltaképpen direkt fogalmazta úgy a mondatát, hogy két értelme legyen. Tudta, hogy valószínűleg nem hagyom szó nélkül, hiszen ismer már, mint a rossz pénzt.

- Nem gondolom át, mert pontosan így akartam mondani. - na mit mondtam? - Christian Vance egyszerűen maga a tökéletesség! Amíg haza nem értünk, végig csak rajta és rajtad járt az eszem. Mégis milyen ember vagy te, hogy egy fikarcnyit sem érdekel? Haló! Egyáltalán van fogalmad róla hogy néz ki?

Elnevettem magamat.

- Leginkább normális. - válaszoltam Shelby első kérdésére, aztán felpattantam a székről, hogy csináljak magunkat limonádét. - Shelby, én a reális dolgokat képviselem, mivel én magam is racionális személy vagyok. Nincs olyan, hogy hogy néz ki Christian Vance, mert egyszerűen nem nézhet ki sehogy a mi szemünkben, érted?

Shelby reakcióként összehúzott szemekkel nézett, miközben a citromot vágtam össze.

- Tudod, hogy baromira kinyírod a hangulatot ezzel a down to Earth személyiségeddel? Hihetetlen vagy! - és ezzel megnyertem magam mellé Shelby Solange-ot.

- Sajnálom kedves barátnőm! De kárpótlásul itt van egy Jones féle házi limonádé! - nyomtam a kezébe egy nagy pohár citromos, mentás limonádét.

Az erkélyen folytattuk tovább a beszélgetést, egy egy cigaretta társaságában. Őszintén szólva egyikünk sem az a nagy dohányos. Shelby miattam szív el párat, mivel ahogy én elkezdtem, automatikusan ő is kért egy szálat. Ha a sznob szülei tudnák, azt hiszem soha többé nem beszélhetne velem, mivel minden ilyen káros szenvedélytől féltve őrzik. Nálunk csak a bátyám dohányzik, és az anyám. De mivel egyikük sem lakik velünk, apa meg nem él ilyesmikkel, ezért magától értetődően én sem nagyon erőltettem ezt a cigizés dolgot. De így suli után, egy hűs ital mellé, a legjobb barátnőmmel egyszerűen csak tökéletes kiegészítő az az egy szál cigaretta.

Belekortyoltam az italba, és lehunytam a szememet, miközben képzeletben megveregettem a vállamat, amiért ma is mennyei limonádét sikerült készítenem magunknak. A két ajkam közé tettem a fehér színű cigit, és meggyújtottam egy öngyújtóval, amit egyébként vészhelyzet esetén apa tett ki az erkélyre. De hogy ebben a kemény két négyszerméterben milyen baleset történhetne, amit egy öngyújtóval lehetne megoldani...ötletem sincs. Ez Sawyer Jones logikája. Kifújtam a füstöt, aztán pedig éreztem, ahogyan az agyam önmagát csapja be azzal, hogy jól esett neki az első slukk, miután beleszívtam. A vörös rúzsom halványan meglátszódott a szűrőn.

- Elmeséled mi volt? - kérdezi Shelby, én pedig rátekintettem. Jobb kezében fogta a cigarettát. Az egész stílusához nézve furcsa volt a kezében azt látni, mivel nem illett hozzá.

- Mikor benyitottam, pofára estem előtte. - vártam, hogy Shelby kiröhögjön. De nem tette.

- Ahh, tipikus. - legyintett. Hát igen. Ismer már.

- Aztán felmutatott egy valószínűleg teljesen átlagos diákról szóló mappát, amire szerintem fixen csak annyi volt belenyomtatva, hogy éppen hányadikos az illető. - magyaráztam hevesen. - Majd felmutatott egy másikat, ami nem hazudok, kábé tíz centi vastag volt! - röhögtem el magamat büszkén, mert bár tényleg nem szabadna erre büszkének lennem, mégiscsak az én teljesítményen volt ott összefűzve.

Shelby nagyokat nézve bámult rám, miközben szívta a cigijét, és én is időközönként bele-bele szívtam.

- Erre azt mondja: ez itt maga! És ledobja az asztalára a mappát tök agresszívan. - Shelby elnevette magát, én pedig tovább regéltem, mivel jól esett elmondani a legjobb barátnőmnek, és amúgy is érdekelte. - Veszekedtünk egy sort, de Istenemre mondom, hogy eltűnt belőlem néhány pillanatra a vadóc Bella, amíg előtte álltam. Megkért, hogy hagyjam abba a balhékat, mert csak azért nem rúg ki, amiért kitűnő tanuló vagyok. Aztán annyit mondott, hogy kössem be a cipőmet. Hát dióhéjban ennyi.

Shelby elnyomta a cigijét, majd néhány perc csend után megszólalt.

- Szerintem, tetszel neki - tűnődött el, én pedig hirtelen nem is tudtam mit gondolni. Valahol mélyen azt gondoltam, hogy valami normális választ ad, de szinte éreztem, hogy ezt fogom megkapni.

- Ahj Shelby. Most komolyan...- kezdtem volna prédikálni, de közbeszólt a telefonom alapértelmezett csengőhangja.

Meglepetten húztam el a fogadás nyilat.
A kijelzőn anya neve szerepelt.

- Anya? Szia. - szóltam bele a telefonba, miközben értetlenül meredtem Shelby-re, aki csak feltette a kezeit, megmagyarázva, hogy nem tud semmiről nyilvánvalóan. Őszintén mem tudnám megmondani, hogy pontosan mikor beszéltem utoljára anyával. Talán két hete, talán három. A válás óta nem igazán találkoztunk, mert valahogy nem voltam kiváncsi rá.

- Bella kicsim, szia! Figyelj csak, lenne egy meglepetésem, és szeretném, ha hazajönnél egy kicsit. - egyből hatalmába kerített a gyomor görcs, bár ötletem sem volt miért, mikor anya hangja túlontúl boldognak tűnt. Egyszerűen csak nem vagyok egy olyan ember, aki odavan a meglepetésekért.

- Jó, persze. Elmegyek hozzád. - emeltem ki az utolsó szót erősebben, ugyanis nincs olyan már nekünk, hogy haza. - Mikor induljak?

- Amint ráérsz. Várunk! - csengett anya hangja a fülemben, de aztán lerakta. Pislogás nélkül meredtem magam elé. Mi az, hogy várunk?

A fejemben ötezer féle gondolat süvített, olyannyira zakatolt az agyam, mint még soha az elmúlt időben. Kizártnak tartottam azt az egyetlen megoldást, de mégis a legésszerűbb volt jelen pillanatban. Anya és apa elváltak. Anyának meglepetése van. Két opció van. Vagy újra összejöttek apával, ami teljességgel lehetetlen, vagy anyának új udvarlója van.

Azt hiszem a másodikra szavazok.

- Shelby, anyám volt az. - néztem a lányra teljesen értetlenül. A reakciója akárcsak az enyémhez hasonló volt. Nagyra tágult szemekkel nézett rám vissza a macskás fazonú szemüvege mögül. Tudta, hogy mi a helyzet, ezért számítottam a mimikájára.

- Mit akar? - kérdezi kicsit halkabban, és enyhén dadogva?

- Azt hiszem van valakije. - suttogtam elhomályosult tekintettel. A hirtelen jövő hidegtől és frusztrációtól pillanatok alatt levert a víz, és duplán kezdett lüktetni a szívem. A fejemben a száz és száz gondolat mellett majdnem megsüketített a szívem vad kalapálása, ami miatt egyáltalán nem hallottam a körülöttem lévő zajokat. Shelby hangja távolinak tűnt, kizárólag a düh fortyogott bennem ma már másodjára.

Mérges voltam. Iszonyatosan mérges. Valamiért reménykedtem, hogy anya leteszi az alkoholt, és visszatalálnak egymáshoz apával. Persze, mert minden gyerek ezt gondolná legelőször. Nem voltam képes felfogni, hogy kilencven százalékban anyának biztosan új párja van. Nem. És nem is akarom felfogni. Mégis, hogy képes ilyen hamar túllépni több, mint húsz év házasságon? Komolyan ennyire nem néz a dolgok mögé? Ha apa megtudja, teljesen darabokra fog törni. Sírni, ordítani tudnék most, de nem csináltam semmit. Csak hagytam, hogy a düh mérge elterjedjen a testemben.

- Basszameg! - rántott vissza a valóságba Shelby ideges káromkodása. Aggódva nézett.

- Azt mondta menjek el hozzá. - sütöttem le a szemeimet.

- Akkor elmész. Mégiscsak az anyád Bella. Még az se biztos, hogy igaz amit mondasz. - őszintén szólva furcsának tűnt Shelby szájából hallani ezeket a szavakat, és amiért képes racionálisan gondolkodni, de végülis igaza van. Lehet csak a paranoiám, ami ma már a tetőfokára szállt.

- Igen. Igen, lehet - sóhajtottam frusztráltan, majd felkeltem a székből. - Menjünk.

Shelby nem faggatott tovább Christian Vance-ről a továbbiakban, amiért nagyon hálás voltam. Sőt, igazából egyáltalán nem szólt hozzám abban a tíz percben, amíg összekészültünk. Az én gondolataim valahol messze jártak már, őszintén szólva nem is tudnék most figyelni arra, miket csacsogna össze Shelby. De mivel tudja, hogy ilyenkor használhatatlan vagyok, egyszerűen csak tiszteletben tartja, hogy nem vagyok vevő semmiféle kommunikáció létesítésére.

A régi házunk jóval a város külsőbb részén található, ezért Shelby-vel elköszöntünk a ház előtt egymástól. Apával a belvárosban találtuk a házat, közel mindenhez, még Shelby-ékhez is viszonylag közel voltunk, ezért nem volt kérdés, hogy kibéreljük a lakást. Sóhajtva álltam neki a legalább tizenöt perces setának, úgyhogy még rá is gyújtottam egy újabb cigire, mivel szétvetett az ideg belülről. Az idő egészen kellemes volt. Enyhén fújt csak a szél, aminek kifejezetten örültem a nyári kánikula után.
Magam is meglepődtem, hogy milyen hamar elszívtam idegességemben a cigarettát, és hogy milyen gyorsan odaértem. Egész úton össze-vissza járt az eszem mindenfélén, ezért miután megálltam a régi otthonom előtt, összeszorult a torkom. Nem voltam itt mióta anya és apa elváltak. Egyszerűen nem voltam képes eljönni ide. És anyát se láttam azóta. Felsétáltam teraszra, és nagy levegőt véve bekopogtam.

Iszonyatosan ideges vagyok.

Tulajdonképpen nem is értem miért nem nyomtam le a kilincset. Már berögződött, hogy nem lakom itt, hiába az anyámmal találkozom.

- Bella szívem! De rég láttalak! - nyitotta ki anya az ajtót hirtelen, és a boldogságát látva muszáj volt elmosolyodnom. Anya az ölelésébe vont, és ahogy puszit adott az arcomra, rögtön megéreztem az alkohol édeskés illatát rajta. A gyomrom azonnal görcsbe rándult, amiért megint, vagy még mindig részeg. - Gyere be, gyorsan!

Anya fordult egyet a saját tengelye körül, majd imbolyogva a konyha felé vette az irányt. Becsuktam magam mögött az ajtót, és úgy vettem le a cipőmet, mint a lassított felvétel. Nem voltam felkészülve arra ami várni fog a konyhában. Direkt húztam az időt. A zsebemben lévő telefonomra koncentráltam, hogy megszólaljon, rajta apa nevével, de nem várhattam tovább. Nagy levegőt véve lassú léptekkel értem be a konyhába. Azt hiszem nem voltam felkészülve a látványra.

A kilencven százalékos esélyem végül teljesen beigazolódott azzal, amit láttam. Annyira nyilvánvaló volt az egész. Annyira összetörtem. És csak apát láttam a szemem előtt, mert ha ezt megtudja, akkor pokolian fájni fog neki. Anya mellett egy magasabb, középkorú testesebb férfi állt. Kopaszodó haja már elárulja magáról, hogy benne van a korban. Egy fekete öltönyt viselt, arany színű nyaklánccal és órával, így nem volt nehéz kitalálni, hogy anya miért szedte össze, mert a sármosságot egy az egyben kilőném. Alapjáraton egy teljesen átlagos ötvenes éveiben járó férfi állt előttem, viszont egyáltalán nem nézett ki jól a szememben. Sőt, ha jobban belegondolok, már most utáltam. Egyszerűen nem bírtam elviselni más férfit anya mellett. És hogy mekkora idióta, amiért egy alkoholistával jött össze.

- Te lennél Bella? - szólalt meg a férfi mélyebb, pöszés hangon, amitől majdnem egy fintor ült ki az arcomra. A kezét nyújtotta felém, nekem pedig muszáj volt elfogadni a gesztusát. - Az édesanyád rengeteget mesélt rólad.

Mégis mennyit? És mióta? Abban a három hétben, amíg ti faszán összemelegedtetek, és elhurcibáltad erre arra? - gondoltam magamban dühösen.

- Én vagyok - nyögtem ki, bámulva a sötét zöld szemeibe.

- Örülök, hogy megismertelek. Edward Forbes vagyok. - mosolygott rám kedvesen, de én átláttam az erőltetett kamu mosolyán. Kedves Ed barátunk dús gazdag, ötven év körüli, ergo nincs családja. Ha pedig volt, akkor facér. Kellett neki egy szintén elvált nő, aki egyedül él. Így került a képbe anya, bár őszintén nem tudom hol találkoztak.

- Szintén - fogadtam el végül a jobb keze nyújtását.

- Hát ez pompás! Akkor azt mondom igyunk egy pohárkával erre a csodálatos alkalomra! - csengett anya boldog, ámbár spicces hangja, és tapsolt egyet örömében. Edward azonnal felvette ezt a pattogós, jó kedvű stílust, de én egyáltalán nem tudtam jó kedvű lenni.

Mit keresek én itt?

Itt áll velem szembe az anyám, de borzasztóan idegennek érzem magamat a társaságában.

- Tessék drágám! Fenékig! Rád fér - nyomott anya a kezembe egy pohár pezsgőt, és kacsintott egyet. Megrökönyödve vettem el a kezéből a hideg poharat, és még mindig túlontúl lassan mozogtam.

– Hát akkor, ránk! - emelte poharát Edward, és összekoccintotta anyáéval. Szarkasztikusan megemeltem a poharamat, de nem ittam bele. Csak néztem, ahogy anya fenékig lehúzza a pohara tartalmát, és szerelmesen néz az öltönyös férfire.

- Milyen volt az első nap a suliban Bella? - kérdezi tőlem anya néhány perc múlva. Az étkező asztalnál ültünk. A harmadik pohár pezsgőnél tartottak, amíg én bele sem ittam az enyémbe.

Gúnyosan elmosolyodtam.

- Jó. Ma csak egyszer voltam az igazgatóiban, de Istenemre mondom, jobban kalapált a szívem, mint mikor tizenegyedikben felküldtek, amiért leöntöttem Mrs. Umbridge-ot. - csevegtem felháborítóan szemtelenül, mire Edward harsányan felnevetett köhögcsélve, anya arcáról pedig lehervadt a mosoly.

- Mr. Lawrence mit mondott? - kérdezi anya összepréselt szájjal.

- Már nem ő az igazgató. Hanem Christian Vance. - vontam vállat hanyagul.

- Nahát! Ezt nem is mondtad! - csodálkozott anya. Amúgy, kellett volna mondanom?

- Nem olyan fontos. - legyintettem nemtörődöm stílusban.

- És milyen? - faggatott tovább, én pedig szívesebben fejeltem volna az asztalba, minthogy megint Christian Vance-ről beszéljek. Egyszerűen untam már, és utáltam, amiért megint róla volt szó.

- Nagyszerű - válaszoltam unottabban a kelleténél. - És Edward...maga mivel foglalkozik? Inkább rólatok beszéljünk, mint az én unalmas sulis napjaimról.

- Nyugodtan tegezz! - mosolyodott el, megmutatva a jófej énjét. - Egyébként én egy informatikai céget vezetek éppen.

Pff. Akkor megvan, miért hord drágább öltönyt, mint az életem.

- Izginek hangzik - hazudtam mosolyogva.

- Tényleg az! Annyira, hogy reggelente bemegyek, és az irodában esz a rosseb! - nevetett fel a saját semmitmondó poénján, én pedig illedelmesen elmosolyodtam, de közben végig azon gondolkodtam, hogy apa megszakad a munkával, hogy fizetni tudja a lakást, és a többi dolgot, addig ez az ember még a seggét is száz dollárosokkal törli.

- És hogyan ismerkedtetek meg? - váltottam témát, bár őszintén szólva nem vágytam másra, csakhogy apa hívjon.

- Tulajdonképpen...- kezdett bele Edward, de az Istenek meghallgatták az imáimat, és közbeszólt a telefonom csörgése.

- Elnézést! - néztem rájuk szabadkozva, aztán villámgyorsan felmentem az emeletre, és közben felvettem a telefont, amin apa neve állt.

Bezárkóztam a fürdőbe, hogy egyáltalán ne hallják anyáék a beszélgetésemet.

- Apa?! Apa hála az égnek! - dőltem neki az ajtónak megkönnyebbülve.

- Bella hol a fenében vagy? Fél hét múlt! Az erkélyen két cigi elnyomva, kaja az asztalon, meg egy kancsó limonádé, ami amúgy kurva jó lett! Na de hol vagy?! - hadarta apa majdnem egy szuszra, teljes idegben.

- Anyánál. Apa, kurva nagy baj van! Azonnal gyere értem! - suttogtam a telefonba kétségbeesetten.

- Mi van? Miért vagy anyádnál? Történt vele valami? - halmozott újabb kérdésekkel, és hallottam, ahogy leakassza a slusszkulcsot a falra szerelhető kulcstartóról.

- Nincs baj. Vagyis, hogy is mondjam...senki sincs rosszul - motyogtam még mindig sokkos állapotban.

- Akkor? - türelmetlenkedett apa.

- Csak gyere! Kérlek! Már nem bírok itt lenni többet. Anya halál részeg! - csuklott el a hangom, és éreztem, ahogy lefolytak az első könnycseppek az arcomon. Szégyelltem magamat, amiért az utolsó mondatot kellett kimondanom. Sírtam, mert új volt ez a dolog. Sírtam, mert nem hittem volna, hogy anya ilyen hamar tovább lép. Sírtam, mert anya megint részeg, az a pasas pedig semmit nem tesz ellene. Egy üresfejű gazdag pöcs, semmi más.

- Kettő perc! - mondta apa idegesen, aztán lerakott. Megkönnyebbülve rogytam le a földre.

Néhány percig felhúzott térdekkel sírdogáltam, aztán eszembe jutott, hogy apa bármelyik pillanatban itt lehet. Felpattantam a padlóról, és gyorsan lemostam a fekete pacákat az arcomról. Kifújtam az orromat, és végül ma ezredjére vettem egy nagy levegőt.

Anyáék mit sem sejtettek a pityergésemről, olyan szépen eltüntettem a nyomait.

- Sajnálom, de mennem kell. Apa jön értem. Nem is szóltam neki, hogy elmentem otthonról, és aggódik. - kezdtem el magyarázkodni, aztán meghallottam a dudaszót a ház mellől. - Most jött értem.

- Nem igaz, hogy apád ennyire ki akar magának sajátítani! - csattant fel anya mérgesen.

- Anya, ez egyáltalán nem így van! Vele élek. - védtem be aput automatikusan, aztán anya szemrehányóan nézett a szemembe.

- Igen. Vele élsz. Helyettem. Őt választottad...helyettem. - fogta meg a poharamat, amiből egy kortyot sem ittam. Egy pillanat alatt lehúzta a tartalmát, én pedig elfordítottam a fejemet tőle.

- Őt választottam. - néztem anya szemébe könnyes szemekkel. - Mert ő nem iszik.

Anya elkerekedett szemekkel reagált, Edward zavartan a tarkóját vakargatta, én pedig letöröltem a könnyeket az arcomról, és kimentem a házból.

Apa az autónak dőlve állt, zsebre tett kezekkel, idegesen. Miután meglátta, hogy kijöttem a házból, és csorognak le a könnyek az arcomról, azonnal magához ölelt és a hajamat kezdte simogatni. Kitört belőlem a zokogás.

- Jaj édesem! - szorított apa. - Mi történt?

- Nem vagy rá felkészülve apu - beszéltem sírós hangon, végig a pulcsijába fúrva az arcom.

- Akkor, majd otthon elmeséled. Na, mutasd magad kislány! - tolt el magától, és maga felé fordított. Apa kedvesen és őszintén elmosolyodott, két hüvelykujjával letörölte a könnyeket az arcomról, kisöpörte a szememből a hajamat, és végül puszit nyomott a homlokomra, miközben végig csak mosolygott.

Sawyer Jones mosolygott, pedig tudtam, hogy legbelül össze van törve, és pontosan tudja miről van szó, hiszen felnőtt.

De egyszerűen felnéztem rá.