Már az elején tudtam, hogy a mai napon valami nagy gebasz lesz velem kapcsolatosan. Egyszerűen az elmúlt három évben többször ültem az igazgatóiban, mint talán az óráimon összesen, a megszámlálhatatlan hülyeség miatt, amit csináltam. Felküldtek rossz magaviselésért, a tanárok szerinti vérlázító magatartásomért, a tiszteletlen és forrófejű stílusomért, és még hajnalig tudnám sorolni a sok marhaságot, amit leműveltem az évek alatt. A tanárok kilencven százaléka egytől egyig gyűlöl, és ezt teljes komolyságban írom le. A tanári kar szinte összes pedagógusa felküldött az igazgatóiba legalább egyszer az évek során, én pedig az elején még lázadva ellenkeztem, de aztán úgy az ötvenedik alkalomnál Mr. Lawrence meg sem kérdezte mi történt, csak mormogott valamit, és leintve visszaküldött órára. Pedig alapjáraton egyáltalán nem vagyok egy balhés gyerek, egyszerűen bennem van a lázadó kamasz, a forrófejűségem, amit száz százalékban apától és a bátyámtól örököltem, és természetesen a megemlítésre méltandó Jones vér is bennem csörgedezik. Az elmúlt három generációban a Jones-ok, – vagyis mi – a fél életünket az igazgatóiban töltöttük, Mr. Lawrence mellett. Talán ezért is volt már nálam ilyen engedékeny. Mert először apa, aztán Finneas és háromszög velem zárult be a folyamatos panaszokkal, amiket a tanárok tettek ránk. Őszintén nem hibáztatom őket. Én már ki is rúgattam volna magunkat Mr. Lawrence helyében.

Shelbyvel leültünk a szokásos ablak melletti utolsó előtti padba, miközben az osztálytársainkkal sztorizgattunk az elmúlt nyárról. Az osztályom egyébként rendben van, (inkább lenne) de nem igazán vagyunk a sulin kívül együtt. Mi vagyunk a tipikusan "csak az iskola köt össze minket, elég itt bámulni egymás pofáját" típusú osztályközösség vagyunk, egyszerűen sosem volt másképp kikencediktől fogva. Kialakultak barátságok, szerelmek, viták az évek alatt közöttünk, de kénytelenek vagyunk ezekkel élni és elviselni, mivel hétből ötször találkoznunk kell egymással.

Ott volt a tizennyolc fős kis osztályunk. Minden tagja aktívan részt vett a becsengő előtti kaotikus rizsában. Egymás szavába vágva dobálták a jobbnál jobb nyári élményeket. Egyre jobban akarták überelni a másikat a saját emlékeikkel, semmiféle rosszindulat nélkül. Csak beszéltek, mert osztálytársak vagyunk. Egy osztály. Halványan mosolyogva hallgattam Shelbyt, aki előredőlve beszélgetett az egyik igazán jó barátunkkal, Abellel, a tipikus "megdöglesz értem olyan jó pali vagyok" sráccal. Abel mindenbizonnyal az iskola legmenőbb diákjai közé tartozik, és ezt már a kinézetével is sikerült elérnie. Emellett gitározik és énekel, szóval ez amolyan jackpot a lányoknál.

Hogy volt e valami közte és köztem?

Soha.

Valamikor tizedikben valamiért teljesen beleestem, és ezért féltettem is a barátságunkat, de egyáltalán nem voltak komoly, intenzív érzéseim felé, mivel már mikor egy osztályba kerültünk is csak barátként néztünk a másikra. Abel egy hihetetlen kedves, és szeretetre méltó srác, aki nem azért népszerű, mert minden lányt megkaphat, hanem mert pozitívan áll a dolgokhoz, és a kedvességével nyűgözi le az embereket. Na meg persze a külsejével. Napbarnított bőr, hófehér mosoly, göndör barna haj, barna szemek, markáns arc. Hát igen. Abel minden szempontból (és szemszögből is) jól néz ki.

A második nagy kérdés, hogy ha nem én, akkor esetleg Abel és Shelby? Azt hiszem csak én látom, hogy titokban bele vannak zúgva a másikba, és egyik szerencsétlen sem képes bevallani nem hogy nekem, még egymásnak sem! Shelbyn annyira látható az egész. Ahogyan beszél hozzá, ahogyan viselkedik mellette, ahogy zavarba jön, ahogy öltözködik. Annyira magától értetődő. Abel pedig...ő Abel. Azon kívül, hogy brutális vonzerővel és személyiséggel rendelkezik, a világ legszerencsétlenebb embere. De komolyan. Akárhányszor szóba hozom a barátnőmet, ő tereli a szót, és zavarba jön Shelby nevétől, ez pedig egyébként hihetetlen arányossá, de egyben nyomivá is teszi. Merthát, Abel a fiú, neki kellene kezdeményeznie, nem fordítva.

Szóval összesítésben Abel nekem egy hihetetlenül jó barát, de nem az esetem. Egyáltalán nem. Hozzám ő túl...jó fiú.

Ja meg persze ott van Abel mellett Raymond Absinthe, aki csak egy idióta. Komolyan, mióta létezik egy vezetéknév, amit egy piáról neveztek el?

- Túlságosan csendben vagy Bella - fürkészett Abel, mire a mellettem levő, és Abel mellett ülő is elhallgatva nézett rám. Shelby-re tekintetébe fúrtam a sajátomét, aki pontosan tudta, hogy miért vagyok csendben, és miért nem sztorizgatok önfeledten a nyaramról.

Nem mondtam el Abelnek. Nem, mert valahogy senkinek sem voltam képes erről beszélni. Egyszerűen nem lett volna erőm végig hallgatni a szánakozó monológjait, a szánakozó mosolyát, és a szánakozó cselekedeteit, hogy ne érezzem magamat egyedül. Nem volt erre szükségem.

- Csak izgultam az első nap miatt. - ráztam meg a fejemet fáradtan mosolyogva, aztán idegességemben összepréseltem a sötétvörösre festett számat. - Meg az igazgató téma is kiborít...

Tökéletes témaváltást hoztam fel, amiért meg is dicsértem magamat, mivel ez alapból egy olyan téma volt, ami leköti az ember figyelmét. Shelby elismerő pillantással nézett rám, hogy ügyesen kitértem Abel kérdezősködéseiből, és egy számomra teljesen érdektelen témát dobok fel, de másnak pedig nem volt az.

- Tényleg! Elvileg Sophie látott bejönni egy ismeretlen öltönyös csókát, de azt mondta nem igazán látta. - mesélte izgatottan Ray, én pedig csak a szememet forgattam. Félre ne érts, imádom Sophie-t, de rendkívül képes keverni a szezont a fazonnal. Egyszerűen tipikusan a pletykaindító lány, és általában a fele sem igaz annak, amit mond.

- Látod Bella!? Én megmondtam, hogy fiatal, és jóképű! - rázta a karomat Shelby izgatottan, én pedig csak fáradtan elhúztam a számat.

Talán hülyeség volt felhozni ezt a témát.

- Talán igazad van Shelby, én megkapjuk Michele Morrone klónját igazgatónak. - forgattam a szememet, és a kijelentésemre mindhárman elröhögték magukat.  

- Hát, akkor még én is kicsapatnám magam, csak had legyek az irodájában! - áradozott mellettem Shelby, mi meg fintorogva összenéztünk a fiúkkal.

- Egyrészt: azt se tudod hogy néz ki. - kezdett bele Abel elfolytott vigyorral az arcán, de próbált komoly maradni. Kétségkívül szórakoztatta Shelby nevetséges viselkedése. - Másrészt, meg fúj.

Halványan felnevettem, de aztán megállapodott Ray tekintete rajtam.

- Bella úgyis tudni fogja, mivel lassan beköltözhetsz abba az irodába, annyit jártál ott. - röhögött ki Ray szépen barátiasan, én pedig szánalmasan kitártam a karomat.

- A régi szép idők! - sóhajtottam drámaian, és a mellkasomra tettem a kezemet. A nevetésünket a csengő förtelmes zaja szakította félbe, majd a szeretett osztályfőnökünk, Mr. Wilbur.

- Madárcsicsergős szép jó reggelt az osztálynak! - csukta be maga mögött az ajtót, és máris körbenézett az osztályon. Egytől egyik ott ültünk, kicsit még duruzsolva, de ott voltunk. Utoljára.

- Reggelt'! - intette le az egyik osztálytársam trehányan a tanár urat, de őt nem érdekelte. Csak állt, és mosolyogva nézett körbe.

- Hát ez a nap is eljött. Végzősök vagytok. - csapta össze a két kezét, és kissé elérzékenyülve nézett minket a továbbiakban. Mr. Wilbur egy rendkívül kedves lélek. Abból a maradék tíz százalékból ő az egyik, aki nem utál.

- Ugye milyen fura tanár úr? Mintha csak most vertem volna pofán Bellát a tankönyvemmel bioszon. - kuncogott mellettem Shelby, én pedig bemutattam neki.

- Sosem felejtem el azt a napot, mikor ömlött a vér az egyik diákom orrából! - sóhajtott Mr. Wilbur, és rámnézett. - Na de, kezdjük el a napot. Fontos bejelentést szeretnék tenni nektek, hiszen leginkább titeket érint ez az egész, mivel ti vagytok a végzős osztály.

Shelby izgatottan lökdöste a karomat, én pedig próbáltam figyelmen kívül hagyni ezt, és az ofőre koncentrálni.

- Az iskola új igazgatót kapott. - és kész. Az egész osztályban ment a lehetséges igazgató neme, neve, külseje, és még sorolhatnám. Csak engem nem érdekelt egyedül? - Gyerekek! Kérlek, csendesebben!

Valamennyire elhalkult az osztály, de csak mert tudtuk, hogy Mr. Wilbur folytatja az új információk átadását.

- Tudom, hogy nem a legjobb időben, de Mr. Lawrence pályafutása véget ért, ezért egy fiatal utódot találtunk a helyére. - síri csöndben itta az egész osztály Mr. Wilbur szavait, én pedig a körmeimet piszkáltam, mert rohadtul nem érdekelt a dolog. - A neve Christian Vance.

És bumm. Másodjára robbant ki az osztályból a hatalmas nyüzsgés, a lányok egymás szavába vágva istenítették már most az új diri nevét, olvadoztak egy olyan férfi után, akiről azt sem tudták, hogy kicsoda és hogy néz ki. Agyrém volt. És ezek a lányok közül az egyik éppen mellettem ült.

- Már a neve is tökéletes! Christian Vance! - olvadozott mellettem Shelby, nekem pedig kedvem lett volna pofán verni. Valahogy azonosulni tudtam a fiúk csalódottságával az iránt, hogy egy fiatal férfit kaptunk dirinek. Ez sosem jelent jót.

- Vigyázz Shelby, nehogy kifojjon a nyálad! - oltotta le Raymond Shelbyt, mi pedig Abellel csak röhögtünk. Mi mást csinálnánk?

- Annyira sajnállak, hogy nem nő lett az új igazgató! Mostmár nem fogod tudni mire kiverni a vécében! - vágott vissza Shelby elég durván, mire Ray röhögve feltartotta a kezét, hogy Shelby belecsapjon, ezzel jelezve, hogy ő győzött.

- Khm, nos. - szólalt meg Mr. Wilbur néhány perc múlva. - Most, hogy megvitattátok egymást közt Mr. Vance-t, javaslom beszéljünk az előttünk álló hosszú hónapokról.

- De ne már! Meséljen nekünk még Christian Vance-ről! Kérem! - nyávogott fájdalmasan Sophie, a lányok pedig vadul bólogatva értettek vele egyet.

- Hát én...ömm - ahogy a szavakat kereste a teljesen elveszett osztályfőnök, ránk csengettek időközben. Én hálát adva az égnek keltem fel a padból, Shelby ellenben velem lebiggyesztett szájjal kullogott mellettem.

Igen. Komolyan több, mint félórát hagyott minket az ofő beszélni az új diriről.

- Bella, egy szóra kérlek! - állított meg az ofő, én pedig értetlenül ballagtam vissza a tanári asztalhoz. Mr. Wilbur megvárta, amíg mindenki kimegy, hiszen nyilvánvalóan valami bizalmasat szándékozik mondani.

- Megvárunk az udvaron! - kiáltotta sietősen Shelby, én pedig csak leintettem. Miután kiment az utolsó diák is a teremből, egy kicsit félve néztem a tanárra. Kattogott az agyam, mert a sok hülyeség miatt már teljes paranoiám van.

- B-baj van Mr. W-Wilbur? - dadogtam össze-vissza szánalmasan. - Csináltam valamit?

Mr. Wilbur felkacagott, és a fejét rázta.

- Most kifejezetten nem. Viszont az Igazgató úr vár téged az irodájába, mivel már a nyáron elpanaszolta neki a tanári kar háromnegyede a viselkedési formádat, ezért meg szeretne beszélni veled egy két dolgot. - azt hittem mentem beleverem a fejemet a falba, miután felvázolta a szitut Mr. Wilbur.

- Nee! Kérem ne küldjön megint az oroszlán barlangjába! - nyöszörögtem fáradtan, mert semmi kedvem nem volt jópofizni.

- Nem tenném, ha nem lenne muszáj Bella. Nézd. - váltott kicsit komolyra az ofő. - Az elmúlt években annyiszor kicsaptad a biztosítékot a kollégáimnál, hogy csoda, hogy még itt tanulhatsz. Te is, és a szüleid is tudják jól, hogy csak a tanulmányi eredményeid miatt jársz még ide. - na igen. Egy olyan dolog, amit nem igazán hangoztattam. Kitűnő tanuló vagyok egészen pontosan azóta, amióta betettem a lábamat az iskola kapuján. Ha nem lennék jó tanuló, már repültem volna innen.

- Igen tanár úr, tudom - bólogattam egyetértően.

- De ez a fiatal férfi simán döntést változtathat, ha annyira akarna. Tud rólad és a balhéidról, tudja, hogy az egész családod idejárt, és hidd el nekem semmi rossz szándék nincs benne. Csak diszkréten megkér majd arra, hogy hát hogy is mondjam...tedd magad takarékra a következő egy évben. - megijedtem Mr. Wilbur szavaitól, pedig csak a figyelmemet akarja felhívni, amiért nem lehetek neki elég hálás. Mégis már most utáltam az új igazgatót.

- Értem. - válaszoltam vékony hangon. Féltem.

- Nem akartam rád hozni a frászt Bella! Én beszélgettem vele, külön a végzősök osztályfőnökével akart kokettálni. Nagyon magabiztos a munkája végett, és kiegyensúlyozott és...- folytatni akarta Mr. Wilbur az un diri első benyomása leírását, de én félbeszakítottam.

- Mr. Wilbur, - állítottam le kedvesen. - nem lesz baj. Köszönöm, hogy szólt. Hálás vagyok érte. Viszont most akkor megyek és...talán élve kijutok!

Mr. Wilbur elnevette magát a szellemességemen, aztán egy darabig még együtt mentünk, mivel a tanári iroda rögtön az igazgatói mellett van. Dobtam egy üzenetet Shelby-nek, hogy nem csatlakozom hozzájuk a szünetben, és majd elmesélem, aztán nagy erőt véve magamon bekopogtam. Először a jól ismert titkárnő nyitott ajtót, Piper, akivel már annyira jóba lettem az elmúlt évek során, hogy simán tegezem.

- Ki mást varhattam volna? - forgatta mosolyogva zöld szemeit, én pedig vállrántva beléptem az előtérbe. - Már az első napon itt kötsz ki?

- Hát, tudod hogy tartja a mondás: ez a hely nem létezne nélkülem. - néztem körbe felháborítóan szemtelen stílusban, Piper pedig halkan felnevetett.

- Vance-hez jöttél? - kérdezi rögtön a tárgyra térve.

- Aha. Elvileg rendkívül beszélni akar velem. - mutattam idézőjeleket a levegőbe.

- Hát, tudod az utat. Szerintem már vár - mondta furán mosolyogva, én pedig idegességemben az ujjaimat tördeltem.

Körülbelül megszámolni sem tudom már hányszor álltam az igazgatói ajtó előtt akkora gyomorgörccsel, hogy bármelyik pillanatban kidobhattam volna a taccsot a fehér olcsó ajtóra. Most pedig egyáltalán nem kerültem bajba, mégis itt állok, és annyira kalapál a szívem, mintha a bíróságra mennék.

- Trembley nincs ma? - rántottam vissza a kezemet a kilincsről, mert hiányoltam a vadparaszt igazgató helyettest.

- Ó, hát ő most Tokióban "nyaral". - hát igen. Piperrel nem igazán szívleljük az undok Victor Trembley igazgató helyettest.

- Szegény! - néztem az égre ironikusan, aztán már tényleg nem várhattam. Kénytelen voltam belépni az oroszlán barlangjába annyi különbséggel, hogy az öreg oroszlán helyett egy sokkal fiatalabb oroszlán akar rám bent lecsapni. Világossá vált, hogy megint én vagyok a préda.

Vettem egy mély levegőt, mielőtt bekopoghattam volna. Egy flegma "szabad" után az ezüst színű kilincsre helyeztem a brutálisan remegő kezemet, aztán végül lenyomtam. Soha nem éreztem olyan nehéznek lenyomni a kilincset, mint most. Pedig megfordultam itt párszor.

- Bella a cipőd! Vigyázz mert...- szólt vészjóslóan Piper, miután észrevehette, hogy valamiért kikötődött a jobb cipőm fűzője, de szerencsétlenségemre nem vettem észre, és ezért ahogy nyitottam be, ráléptem a nyomorult cipőfűzőre, és pofára estem az új igazgató szeme láttára.

Annyira kibaszott kínos volt az egész, hogy fel sem mertem kelni a földről. Piper azonnal felémrohant, de én elutasítottam a segítségét, és igazából először leginkább azon gondolkodtam, hogy miért nem jön segíteni ez a bizonyos Christian Vance. Miért nézte végig ezt a brutálgáz esést?

Azt hiszem ezt még sokszor fogom mondani, de azért, mert ő Christian Vance.

Paradicsom vörös árnyalatban kapartam össze magamat a földről. Végig lehajtott fejjel igazgattam a ruhámat, ami az esés miatt kitűrődött a szoknyámból. Nem akartam felnézni. Azt kívántam, hogy egy szemüveges, csúnya, friss diplomás gyík nézzen rám vissza, de miután szembesültem a látvánnyal, azt kívántam bárcsak Shelby lenne velem, mert én teljesen lefagytam. Akármennyire is akarom magamat meghazudtolni, én is elképzeltem már Christian Vance-t a pletykáknak köszönhetően. Lélegzet-visszafojtva bámultam a jégkék szemekbe, amik egy az egyben zavarba ejtettek. Annyira utáltam már most, amiért csalódnom kellett. Annyira azt akartam, hogy csúnya legyen.

Helyette annyira de jóképű.

Zavartan elvettem a tekintetemet Christian Vance-ről, aki sötétkék öltönyben támaszkodott az íróasztala előtt akkora magabiztossággal, hogy kedvem lett volna újra a padlót nézni. A zakóját levette magáról az időjárás miatt, ezért csak egy fehér ingben volt, és sötétkék nyakkendőt viselt. Az egész férfi látványa annyira...tiszta volt. Elegáns, és tiszta. És ahogy beléptem az apró irodába, nem Mr. Lawrence rumjának a förtelmes szaga csapott meg, hanem kölni. Istentelenül jó illatú kölni.
Újra megmerészeltem emelni a tekintetemet rá, és el is kaptam volna, mert egyszerűen bámult. Szigorúan nézett, de közben láttam, éreztem, hogy iszonyatosan jól szórakozott a szánalmasságomon. Mennyire tűnhetett ez gáznak kívülről? Mert szerintem egy tízes skálán a tizenegyet biztosan kiütötte. Képtelen voltam megszólalni. A bennem tomboló döbbenet egyszerűen belémfolytotta a szavakat, és még a létezésemet is elfelejtettem hirtelen, amint ránéztem Christian Vance-re.

Te jó ég.

- Pompás belépő. - húzta fel a szemöldökét szórakozottan, nekem pedig kedvem lett volna elásni magamat, annyira kurvára zavarban voltam miatta. De a miértjét még magam sem tudtam megmondani. - Ha jól sejtem ön lenne tehát Isabella Jones?

Áradt a hangjából a precizitás és a kifinomultság. Ahogy álltam előtte, egyáltalán nem éreztem magamat nőnek.

Inkább csak egy hülyegyereknek.

- J-jónapot Igazgató Úr. Igen, én lennék. - motyogtam lányos zavaromban. Abban a pillanatban ötletem sem volt hova tűnt a magabiztos, nagyszájú Bella. Egy ártatlan tizenhét éves lány voltam. Semmi több.

- A tanári kar nem éppen ilyen viselkedésről panaszkodott a maga ügyében. - ellökte magát az asztaltól, megkerülte, és visszaült a maga trónjába.

- Milyen viselkedés? - ráncoltam a szemöldökömet, és éreztem, ahogy enyhén megjön a magabiztosságom, és önmagam leszek.

Mr. Vance fáradt pillantásokat illetett. Annyira kellemetlenül éreztem magamat előtte, hogy autómatikusan a kisebbség kerített hatalmába. Lábaimat X-be fontam, és a mellkasom elé tettem a kezeimet.

- Látja ezt a mappát? - mutatott fel egy tipikus sárga mappát, ami alig volt két centi vasatságú. Bólintottam. - És látja ezt itt?

Az első mappához képest ez sokkal, de sokkal vastagabb volt.

- Ez itt maga - dobta le maga elé a vaskos mappát. Nem kellene, de elöntött a büszkeség, ezért elfolytottam egy mosolyt. Büszke voltam magamra, pedig nem kellene. - Ne örüljön ennyire magának. Tisztában vagyok a lázadó kamasz stílusáról, amivel tájékoztattak még az év végén. Az újdonsült kollégáim bemutatkozás helyett majdhogynem panaszkodva adtak hálát, hogy végre jött valaki, aki rendbe rakja ezt a bizonyos Isabella Jones-t, mivel vérlázító a magatartása.

Nem ijedtem meg tőle. Na jó, talán egy kicsit, mivel olyan magabiztosan beszélt.

- Az Igazgató úr kollégái valószínűleg enyhén túloznak. - emeltem meg a fejemet, és sugározni akartam neki, hogy engem is kemény fából faragtak, nem csak őt.

- Szép dolog védeni önmagát, de úgy gondolom, hogy térjünk a tárgyra, nem szeretném feltartani. - te jó ég, mekkora egy bunkó állat. Áradt a flegmaság a hangjából, és a nemtörődöm stílus, ami iszonyatosan felcseszett.

- Térjünk - bólogattam szemtelenül, amire ő csak egy szemöldökhúzással reagált.

- Isabella, egyetlen mázlija van, amiért nem rúgom ki innen. - leesett az állam. Nem érdekelt az sem, ahogyan kiejtette a nevemet olyan óvatossággal, mintha félne, hogy nem is ez az igazi nevem. - Szerintem mindketten tudjuk, hogy a kitűnő tanulmányi eredményeiről beszélünk. Ez az egy dolog, amiért itt van még. Hogy amennyire trehány a magatartása, olyannyira kiemelkedő a szorgalma.

- Nem is ismer, - ráztam a fejemet. - könnyű mások előre megalkotott véleményéből elítélni valakit, néhány sértett pedagógus szavára adni, de sosem tettem olyat, ami ártott volna az iskolának. - nyilvánvalóan megleptem Mr. Vance-t, mivel a szája o betűt formált, összehúzta a szemöldökét, és felkelt a székéből.

Ó.
Most feldühítettem?

Mr. Vance felém kezdett lépegetni egészen lassan, majd tisztes távolságban állt meg előttem.

- Ezt aláírom Isabella, hogy nem ismerem. De mivel nem ismerem, ezért csak mások megalkotott véleményéből tudok gondolkodni. Ezért megkérném, hogy az utolsó végzős évében lazítson a balhékkal. Tegye félre a forrófejűségét és ne érkezzen magára panasz, mert az elmúlt harminc évben csak a Jones-októl zengett ez az iskola. Vagy tévedek, Isabella? - akármennyire is akartam rá figyelni, a nevemnél valahogy elvesztettem a fonalat. Anya szokott Isabellának hívni, és nem szeretem, mert miután anya alkoholista lett, a teljes nevemen kezdett szólítani, és egyszerűen utáltam. Szinte hallom a fejemben a részeg hangját, ahogyan üvölt velem. Neki sosem voltam Isabella.

- N-nem szólítana inkább csak simán Bellának? - kérdeztem teljesen elszégyelve magamat, amiért fogalmam sincs miről beszélt nekem.

Mr. Vance-t sikerült másodjára meglepnem, mivel döbbent fejet vágott, mintha maga se hinné el, hogy ezt kérem tőle rögtön azután, hogy megkért, hogy szedjem össze magamat. Hihetetlenül tiszteletlen vagyok.

- Csak mert mindenki Bellának hív és...- magyarázkodtam még mindig tökre szerencsétlenül, de Mr. Vance belevágott a szavamba elég erősen.

- Nem. - az állam a földet súrolta szégyenemben. - Én nem vagyok mindenki Miss Jones.

Akármennyire volt ez furcsa, mivel a tanárok általában ha magáznak is, mindig Bellának hívnak, de Christian Vance tiszteletben tartotta, hogy nem szeretem ha a teljes nevemen szólítanak, ez pedig megmosolyogtatott.

- Akkor világos amit beszéltünk Miss Jones? - váltott vissza Mr. Vance megint irtó bunkóba, én pedig elfelejtve, hogy min is mosolyogtam, bólintottam.

- Világos Mr. Vance - néztem rá üres tekintettel.

- További szép napot, és könyörgöm kösse már be a cipőfűzőjét, mielőtt kifelé menet is eltaknyol - emelte Mr. Vance a plafonra a tekintetét, én pedig lenéztem a még mindig lógó fűzőmre.

- Persze, köszönöm az észrevételt. Kint be is kötöm. - mutattam magam mögé, de ennél kínosabb már nem is lehetett volna. - Akkor...viszontlátásra Igazgató úr.

az a durva, hogy Bella karaktere szinte én vagyok. 😃
nagyon kínos