Ahogy elhagytam az iskola kapuját, Shelby kitartóan várt az épület előtt, és egyik lábáról a másikra ugrálva jelezte a testmozgásával, hogy rendkívül izgatott már az elmúlt kilencven perc történései miatt. Őszintén nem bántam, hogy Ray és Abel nem várt meg, mivel alapjáraton sem lennének kíváncsi Shelby őrült kirohanásaira, és Mr. Vance sem igazán releváns számukra. Azt hiszem nekik ez a kilencven perc maga volt a pokol, vagy leginkább Raynek, mivel Umbridge megállás nélkül ordítozott vele, amiért nem volt képes balra fordulni, de végül ahogy elnéztem őket, sikerült haladniuk a többiekkel, ellenben velünk, mivel Mr. Vance annyira béna volt és dekoncentrált, hogy az lett a vége az egész próbának, hogy konkrétan külön kell gyakorolnunk, és a pénteket találtam a legmegfelelőbbnek. Odaértem a barátnőm elé, és sóhajtottam.

- Látom rajtad, hogy mindjárt elájulsz, úgyhogy gyors leszek. - emeltem az égre a tekintetemet, mivel tudtam előre, hogy Vance lesz a téma, amíg haza nem érünk. - Miről akarod, hogy meséljek?

- Mindenről te jó ég bella! Hogy táncol? Milyen az ilata? Selymes a keze? Fogta a derekadat, meg minden? - harsogott Shelby mellettem, mint egy óvodás, én pedig kínosan körbenéztem, hogy megbizonyosodjak arról, hogy senki sem néz hülyének minket.

- Anyám Shelby, azért levegőt is vehetnél néha. - röhögtem el magamat hihetetlenül, aztán folytattam. - Akármennyire is rombolom le most az álmodat, de szörnyen béna táncos. Konkrétan nem tudtunk haladni senkivel, mert állandóan megtorpant, befeszült, nem engedte, hogy vezessem, és ezért...pénteken találkozni fogok vele, és parancsra meg kell tanítanom neki mindent az első modulig. - halkultam el már a végére, mivel ez egy olyan dolog, ami igazából senkire sem tartozik.

Shelby lefehéredett, miután szembesítettem a nyers tényekkel, és ezalatt meg is torpant. Valahogy sejtettem mit gondolhat. Körülbelül azt, amit ezer másik lány az iskolából. Tudtam, hogy mindent megadna azért, hogy a helyemben legyen, hogy bárcsak ő is átélhetné ezt az egészet. Viszont sajnáltam, amiért olyan izgalommal és szeretettel áradozik róla, meg erről az egész szituációról, én pedig önző barátnő módjára egyszerűen kihagyom ebből, amiért máshogy fogom fel a vele történt dolgokat. Ahogy Shelbyt tátott száját néztem, elmosolyodtam, és átkaroltam a vállát, hogy feleszméljen a sokkból.

- Micsoda? - habogott Shelby, mert úgy tűnt tényleg nem akarja elhinni, ami történni fog velem, és Christian Vance-szel. Vagy egyszerűen csak azt nem akarja elfogadni, hogy botlábú a crushja. - De egy mázlista lotyó vagy te! Anyám Bella! - emelte meg a hangerejét, és nevetve hallgattam, ahogy még mindig csak ledöbbenve beszél maga elé.

- Mit szólnál, ha elmennénk hozzánk, és egy pizza mellet kibeszélnénk az egészet? - ajánlottam fel egy igazán csábító ötletet a barátnőmnek.

- Úristen jó! Alig várom, hogy mesélj már! - tapsolt Shelby örömében, mint a gyerekek.

Ahogy odaértünk hozzánk, igazából az első dolgunk egy pizza rendelés volt, mivel ez az egész nap, de főleg a tánc óra volt az, ami elvette az összes energiánkat. Amíg vártuk a pizzát, apa és Finneas is örömmel fogadta Shelby érkezését, mert tulajdonképpen ő már eléggé a családunk tagja. Ez így van rendjén. Shelby jár inkább hozzánk, mint én hozzájuk. Ez persze nem azért van, mert nem jövök ki jól Becky-vel és Lewis-sal, egyszerűen csak évek óta ez a megszokott, hogy Shelby az, aki nálunk van nulla huszonnégyben majdnem. A konyhába érve elkezdtem limonádét csinálni, amit minden egyes személy hatalmas örömmel reagált. Egyszerűen tökéletes limonádét csinálok.

- Na meséljetek lányok, mi volt a suliban? - kérdezte Finneas, aki egy tál spagettit gyömöszölt a szájába a villája segítségével, és elég furcsán hangzott a kérdése, mivel tele volt a szája.

- Nem hallom mit mondasz egy löttyedt fasszal a szádban. - raktam a kezemet a fülemhez, és úgy tettem, mintha nem hallottam volna Finneas kérdését, mivel megérdemelte, hogy ezt mondjam a disznólkodására. Shelby-ből kitört a hangos röhögés, apa poénosan emelte felém a kezét, a bátyám pedig bemutatott.

- Kedves húgocskám! - szólalt meg Finneas most normálisan, miután lenyelte a spagettijét. - Baszd meg! Köszönöm.

Amíg mi egyszerűen csak röhögni kezdtünk, apa jó szülő létére, lágyan rávágott a konyharuhával mindkettőnk combjára, hogy fejezzük be, mert olyanok vagyunk, mint a kocsisok.

- De most mi van? Huszonhat vagyok, és egy igazi tirpák! Megszokhattad volna kedves apám, hogy úgy beszélek, mint valami alpári csöves. - fulldokolva hajtottam a fejemet a konyhapultra, Shelby pedig szintén vörösödve borult rám, amíg apa és Finneas röhejes módon vitatkoztak. Egyszerűen nem bírtuk abbahagyni a nevetést.

- Akkor baszod, káromkodjál spanyolul, vagy portugálul, vagy mittudomén'! De ki ne mondja újra mégvalaki a baszki szót, mert az egyik gyerekem tizenhét évesen nőként ne beszéljen ilyen kurva rondán, a másik meg huszonhat éves létére mutathatna jobb példát! - csapta le apa a konyharuhát az asztalra, és akármennyire is komolynak próbált tűnni, ő is elröhögte magát a végére, amiért komolyan Finneas Jones-t hozta fel jó példamutatásnak.

Előbb eszek meg egy banánhéjat, minthogy az én bátyám jó példát mutasson bárkinek is!

- Én jó példát mutatok apám! - kiáltott fel teli szájjal, és ahogy ez megtörtént, úgy potyogtak ki a szájából a húsdarabok, ami eléggé visszataszító látvány volt, de természetesen nem tudtunk mást csinálni, csak sírni a nevetéstől.

- Ó, baszki itt a pizza! - káromkodtam el magamat újból, mivel tudtam, hogy apa egyébként allergiás arra, ha előtte káromkodunk, de ő beszél a legalpáribbul közlünk, és természetesen ez nem zavarja őt.

- Isabella Jones! Vigyázz már a szádra! - dobta utánam apa felháborodva a konyharuhát, de én kuncogva az ajtóhoz sétáltam, és kifizettem a pizzát.

Visszaérve már lenyugodtunk, és ez a húsz perces vihogás teljesen kimerített minket, ezért ahogy kinyitottam a nagy családi pizzát – gondolva apára és a bátyámra is – mindenki egyemberként pattant rá az életre, és tányérakra szedtünk magunknak egy óriás szelet pizzát.

- Egyébként ma volt az első próba - említettem meg csak úgy mellékesen, emlékezve Finneas kérdésére. - Mr. Vance nem tud táncolni.

Finneas és apa ledöbbenve nézett rám, ugyanis valahogy teljesen kimaradt péntek óta, hogy megemlítsem a Mr. Vance-szel való táncolást, és ráadásul azt sem tudom hogy fogom beadagolni, hogy péntekenként kénytelen leszek vele kettesben táncolgatni, mivel képtelen előre és hátra haladni.

- Az a Mr. Vance? - kérdezték tökéletesen egyszerre.

- Ebben mi olyan nagy dolog? Ez volt a büntetésem a múltkori húzásomért Umbridge-nál. Vele kell táncolnom bécsi keringőt majd a halloweeni bulin. - vontam meg a vállamat, mivel nekem ez már teljesen normális volt, ellenben apának és Finneasnak nem igazán.

- Hát például, hogy...fiatal és és...Finneas szerint tipikusan olyan csóka, akire a ti korodbelietek csorgatják a nyálukat, meg...- habogott apa kicsit összezavarodva, mivel nem igazán tudott mit mondani erre. És ezt megértettem.

- Shelby tényleg csorgatja rá a nyálát - muatttam a barátnőmre, aki tömte magába a pizzáját.

- De én nem is tagadom! Ez így van. Mr. Vance pokoli jó csóka - állt ki a saját véleményéért, én pedig reményveszetten sóhajtottam, és haraptam egyet a pizzámból. - De Bella más.

Vagy mégis van remény?

- Hogy érted, hogy más? - kiváncsiskodott Finneas.

- Őt hidegen hagyja Mr. Vance. Amikor megtudta, hogy vele kell táncolnia, párcserét akart. - hálásan mosolyogtam a barátnőmre amiért most az egyszer nem a hülyeségen járt az esze, hanem helyettem is segített, hogy férfi szemmel is rendben legyen a helyzet. - Mindig mondom neki, hogy Mr. Vance így, úgy...de csak azért, mert kiváncsi vagyok mit gondol róla. Hogy mennyire változik meg a véleménye hétről hétre. De Bella egy hónap és egy tánc próba után is ugyanúgy vélekedik Vanceről. Nincs okotok aggódni.

- Jé! Shelby okos! - hihetetlenkedett Finneas, mi pedig apával rögtön duplán tarkón csaptuk.

- Akkor remélem nem lesz probléma az sem, hogy pénteken kénytelen vagyok vele találkozni, mivel a tánc tanárok szerint külön kell felzárkóznunk, mivel Mr. Vance képtelen megtanulni a bécsi keringő alaplépéseit. - hadartam kicsit gyorsabban a kelleténél, és a végére vicsorogtam.

Apa és Finneas azt hiszem teljes sokkot kapott Shelby prédikálása ellenére is, és egymásra néztek, mint férfi a férfire. Aztán apa fáradtan a tenyerébe temette az arcát.

- Bella én bízom benned, és hiszek Shelby-nek. - elmosolyodtam örömömben, amiért apa ennyire megértő, és nem rakatott át magántanulóvá, mert az igazgatóval kell kettesben táncikálnom péntek este. Azt hiszem ez életem egyik legabszurdabb kijelentése.

- Köszönöm. Tényleg semmi okotok az aggódásra. Mr. Vance tulajdonképpen nagyon okos ember, és...na értitek. - valahogy nem vált az ínyemre kimondani, hogy esetleg bármi történne köztünk azokon a próbákon, mivel ez olyan szinten ki van zárva, hogy az eszembe sem kellene jutnia.

- Értjük, de azért én lehet nézek egy kandikamerát a neten - jelentette ki Finneas, és egy "te hülye vagy" szólással lerendeztük.

A szobámba érve végül elmeséltem Shelby-nek mindent, amire kiváncsi volt Christian Vance-ről kapcsolatosan. Megmondtam, hogy kellemes illata van, hogy meleg volt a keze és egy idő után mindkettőnknek izzadt, hogy egyáltalán nem lehet vele haladni, mivel öntörvényű, és nagyon nagyon nehéz eset. Figyeltem az arcát, miközben beszéltem neki Mr. Vance-ről, és igyekeztem semleges maradni. Mert ahogy az emlékeimben kutattam, már nem tudtam semlegesen beszélni róla. Folyamatosan ahogy gondoltam a próbára, csak eszembe juttatja, hogy egy pillanatra sem engedte el a derekamat, és a kezemet, és szinte még éreztem a nagy tenyerét a derekamra simulni, miközben koncentrálva igyekszik, de csak megtorpan, mikor hátra fele kellene lépni. Ott a próbán idegőrlőnek tűnt a viselkedése és a bénázása, de így visszagondolva pedig egyszerűen csak az édes jelzőt tudnám ráaggatni. Nem mondom azt, hogy nem féltem a péntektől, hiszen már a próbán is teljes sokkban voltam Mr. Vance-től, pedig rajtunk kívül voltak még jópáran. De ha csak kettesben lennék vele, alapjáraton sokkal idegesebb lennék és feszült. Olyan természete van, ami minden embert zavarba hoz, és kétszer meggondolnák, hogy mit mondjanak előtte. Mr. Vance egy igazi diktátor, de valahogy a szememben már egy kicsit másabb.

Elszállt a szerda estém is, miután Shelby elment, a csütörtökre konkrétan nem emlékszem, és megint arra kaptam magamat, hogy újra péntek van, amikor nyelv óráink vannak leginkább, egy beiktatott biológia, művészettörténelem, és egy osztályfőnöki. Az agyam valahogy egyáltalán nem fogott úgy, mint szokott. Teljesen máshol járt az agyam, valahol öt és hét óra között, amikor is Mr. Vance és én egymás társaságára kényszerülünk. Tegnap este bejelöltem a Facebookon, ugyanis valahogy kénytelenek leszünk kommunikálni egymással, ha a péntek esték így fognak zajlani. Igazából fél órán keresztül próbáltam győzködni magamat, hogy akkor jelöljem e, vagy ne, de végül a hezitálásom végén rányomtam az "ismerősnek jelölöm" ikonra, és ma reggelre egyébként vissza is jelölt. Iszonyatosan furcsa volt látni, hogy Mr. Vance és én már hivatalosan is ismerősök vagyunk az interneten, és különlegesnek éreztem magamat, amiért egy közös ismerősünk sem volt, mivel senkit sem jelölt vissza a lányok közül az iskolában. Amint először meglátták őt, mindenki kezében telefont láttam, szóval nem lehetetett nehéz kitalálni, hogy mégis mit csinálhatnak. Viszont miután visszajelölt, nem mertem megnézni az idővonalát. Az iskolában legalábbis semmiképpen, és annyira nem is érdekelt.

Művészettörténelem kezdetével Miss Jessel belépett a terembe. Shelby-vel a padban ültünk, és az előttünk ülő fiúkkal vihogtunk mindenféle hülyeségen.

- Kérek mindenkit, hogy tegyenek el mindent. Esszét írunk a stílusirányzatokból. Felírok a táblára három irányzatot, és abból válasszanak egyet, amit bemutatnak az alábbi pontok szerint: költészet, építészet, zene és festészet. Az esszé terjedelme egy oldal legyen legalább. Jó munkát! - darálta le Miss Jessel a dolgozathoz szükséges pontokat, majd ledobott a középső padsor első asztalára egy papír kupacot, amit osztani kezdett az osztálytársam.

Az osztály háborogni kezdett, és a nemtetszésünket a művészettörténelemről alpári szavakkal nyilvánítottuk ki. Miss Jessel felírta a reneszánsz, barokk és rokokó nevezetű három stílusirányzatot. Sóhajtva lehunytam a szememet, és összegezni próbáltam a tudásomat minden egyes irányzatról, hogy egyáltalán tudjam mit fogok leírni legalább egy oldalon keresztül. Mindegyikről tudtam néhány dolgot, igazából boomer létemre sokat is olvastam ezekről, úgyhogy úgy gondoltam nem lesz gondom az esszével. Csakhogy rajtam kívül Shelby, Abel, Ray, és Sophie is könyörgő tekintettel nézett rám, ezért ahogy Miss Jessel elbújt a gépe mögé, szó nélkül egy üres postitre kezdtem firkálni néhány lényeges információt, amit maguknak kell felépíteniük. Shelby-nek tulajdonképpen sima liba volt, ahogy a fiúknak sem volt annyira nagy megpróbáltatás, mivel mindannyian a barokkot választottuk. Vagyis, igazából én választottam, ők csak puskáztak rólam.

- Pszt! - pisszegett mellőlem Sophie, aki még mindig egyetlen sort sem írt az üres lapra. - Segíts!

- Miért nem vagy képes tanulni? - suttogtam alig hallhatóan, és egy újabb zöld színű papírfecnire kezdtem felírni a barokkról szóló kulcsszavakat, amiket talán lesz annyi esze, és felhasználja normálisan.

Általában Miss Jessel sosem figyel, ha puskázunk. A laptopján adminisztrál, de Ray látta egyszer, hogy egy fehérnemű oldalt böngészett, úgyhogy úgy véltem ma sem fog nagyon figyelni, ezért talán kicsit feltűnőbben próbáltam odadobni Sophie lábához a papírt. Ahogy kinyújtottam a kezemet, hogy úgy csináljak mintha be akarnám kötni a cipőmet, dobni akartam a cetlit.

- Bella maga mégis mit művel? - hallottam meg Miss Jessel éles hangját, aki ezek szerint nagyon is nézte, hogy a kezemben van valami.

- Én? Haha...én csak...bekötöttem a cipőmet. - habogtam össze-vissza, és többen is nézni kezdtek. Az arcom paradicsom vörös árnyalatban festett, teljesen levert a víz a lebukás veszélye miatt.

Miért vagyok ilyen hülye?

- Amin nincs fűző? - húzta fel a szemöldökét gúnyosan. Ja, hát igazából nem is sportcipő volt rajtam, hanem bokacsizma, de ez már teljesen mellékes. Nyakig benne voltam a szarban. - Hozza ki azt a zöld papírcetlit.

Lehunytam a szememet, és igyekeztem nem elájulni félelmemben, amiért kihívott magához Miss Jessel. Nem néztem Sophie-ra, mivel akkor egyértelművé tenném, hogy neki akartam adni a puskát, márpedig apa azt tanította, hogy soha ne legyünk spiclik. Ha belekeveredtél a szarba, mássz is ki belőle egyedül. Most is valami ilyesmit próbáltam csinálni. Odaadtam a tanárnő kezébe a papírt, aki miután átolvasta, mérgesen nézett rám.

- Kinek szándékozta adni ezt a puskát? - kérdezte összehúzott szemekkel. Nyeltem egyet, és mostmár teljesen betojtam Miss Jessel szúrós barna szemeitől.

- S...senkinek tanárnő - motyogtam falfehéren. Nem szándékoztam elmondani az illető nevét.

- Ha civil emberként gondolkodnék, azt mondanám értékelem, amiért ilyen korrekt módon akarja egymaga elvinni a balhét, de tudja mi a teendő. - nézett rám továbbra is szigorúan. Kétség sem fért bele, hogy Miss Jessel fiatallétére volt az egyik legszigorúbb tanár az iskolában. - Büntető feladat.

- Na bazz...- szisszent fel hirtelen Ray, aki ezek szerint egyáltalán nem az esszéjével volt elfoglalva. Őszintén, ilyenkor ki koptatná a padot folyamatosan?

- Parancsol Raymond? - siklott hirtelen át Miss Jessel tekintete mellém Ray-re, aki inkább behúzta a nyakát. - A büntető feladata egy érvelő esszé megírása lesz a puskázás ellen. Két oldal, kézzel írva. Hétfőre.

- De nem művtöri van? - néztem körbe értetlenül.

- Akar ebből is írni egyet? - kötekedett Miss Jessel.

- Köszönöm, de megvagyok ezzel a másikkal is. - mosolyodtam el erőltetetten.

- Remek. Most üljön a helyére, és fejezze be a dolgozatát gyorsan. - intett le Miss Jessel, én pedig sóhajtva visszaültem ahogy kérte. Nem néztem Sophie-ra, se Shelby-re, igazából senkire sem. Könnyekkel küszködve befejeztem  az esszémet, bár őszintén szólva fogalmam sem volt miről írtam. Teljesen leamortizálódtam.

Iskola után meglepetésemre Finneas szedett fel, és kettesben indultunk haza. Shelby a szüleivel ment vásárolni, úgyhogy ő értelemszerűen nem velünk jött. Próbáltam normális képet vágni, de egy született idiótának tartottam magamat, amiért ilyen önzetlenül vagyok képes mártírkodni. Tudtam jól, hogy hétvégén egyáltalán nem fogom megírni azt a szart, ezért ma kell vele szenvednem.

- Miért lógatod az orrod Belladonna? - kérdezi Finneas, miközben le sem vette az útról a szemét.

- Egy igazi mártír a húgod - forgattam a szememet. - Ha hazaérünk esszét kell írnom, és fogalmam sincs hogy fogok összekaparni két oldalt.

- Házi, vagy mi? 

- Büntető feladat. - válaszoltam óriási fintorral az arcomon, Finneas pedig büszkén mosolygott a büntetés szóra.

- Akarjam tudni? - nézett rám Finneas egy pillanatra, én pedig legyintettem.

- Inkább nem. Nem akarom hallgatni a prédikálásodat bátyó. - ráztam meg a fejemet fáradtan, és aztán hazaértünk.

Nem igazán volt kedvem beszélni senkivel. Úgyhogy mikor apának is mondtam, hogy nem vágyom társaságra, bevonultam a szobámba, magamra csukva az ajtót, és dühösen levágtam a táskámat a földre, majd kibújtam a farmeremből és a fehér ingemből, aztán felvettem egy fekete leggings-et, egy bordó trikót, és rá pedig Finneas egyik bő fazonú színes pulcsiját. Nem voltam képes nekiállni annak a hülye esszének, de tudtam jól, hogyha most tovább fekszem a plafont bámulva, akkor sosem kezdem el. Sóhajtva felkeltem, és az asztalomhoz ülve előkotortam két darab üres papírt, majd felírtam címnek, hogy "érvelő esszé a puskázás ellen".

Egyáltalán ki az, aki felad egy ilyen feladatot? És ki az, aki két oldalon keresztül ecseteli, hogy miért nem szabad puskázni? Lényegretörően el lehet mondani két mondatban, hogy puskázni nem helyes. Két oldalban hogyan írjam le?

Igazából sosem voltam a szavak embere. Akármennyire is szerettem volna könnyűnek nézni az ilyen feladatokat, nem igazán állt közel a szívemhez sosem. A racionális gondolkodásom miatt mindig is úgy voltam az ilyen dolgokkal, hogy mindent ki lehet fejteni maximum tíz mondatban, amiben benne van a lényeg, és még tanul is az ember valamennyit. Ideges voltam magamra, amiért én kerültem ebbe a rohadt helyzetbe, és Sophie pedig miattam úszta meg, szóval ő is rohadtul hálás lehetne nekem. Ideges voltam, mert mindig bennem van és lesz is a segítségadás mások felé. Bemárthattam volna Sophie-t. Kaphatott volna ő is egyest, vagy büntető feladatot, de én elvittem a balhét, mert én voltam olyan hülye, hogy segíteni akartam egy kivitelezhetetlen helyzetben. Mérgemben megfogtam a tollat a bal kezemben, és sebesen leírtam mindent, amit a puskázásról gondolok. Nem érdekelt, hogy érvelő esszé és, hogy ez a feladat. Nem érdekelt, hogy ellene kell írnom két oldalon keresztül, csak leírtam mit gondolok, és próbáltam minden magamtól telhetőt megtenni, hogy egy olyan esszé legyen, amin látszik, hogy dühből lett írva, és tökéletes.

A maximalizmusom odáig vezetett, hogy háromszor írtam át újra az egészet. Az első lett a piszkozat, amire leírtam a gondolataimat, kihúzva és becsillagozva a sorokat. A második az átjavított bé verzió lett, de abban is találtam hibát, és folyamatosan egészítettem ki újabbnál újabb gondolatokkal, úgyhogy a harmadik lett a végső tartalom, amire hiba nélkül, áthúzások nélkül elkészült egy két oldalas esszé a világ legidiótább érveléséről a világ legrondább kézírásával. Belemerülve olvastam át újra és újra a papíron található sorokat, a fejemet már a kezemmel támasztottam, és igyekeztem nem bealudni, mikor a telefonomra jött egy értesítés.

Christian Vance: Kettő perc és ott vagyok magáért. Le tudná diktálni a címét?

- Basszameg! - káromkodtam el magamat. A délutánom pikk pakk elment ezzel az esszé írással, és mikor elolvastam Mr. Vance üzenetét, ránéztem az időre, ami valóban 16:58-at jelzett. Úgy pattantam fel a székemből, mintha kilőttek volna, és remegő ujjakkal írtam vissza neki a címemet. Azonnal elolvasta az üzenetet, és fel alá járkálva idegeskedtem a legnagyobb semmiért, húzva az időmet. - Picsába már!

Tudtam, hogy konkrétan nulla időm van átöltözni, és kicsit rendbe tenni magamat, ráadásul egy falatot sem ettem ma a reggeli hamburgeremen kívül, de ezzel nem is volt időm foglalkozni. Igazából semmivel sem tudtam foglalkozni, csak szánalmas módon parfümöt fújtam magamra, és felkaptam azt a táskámat, amit nem az iskolára használok.

- Hé Bella! Kié ez a Range Rover itt a ház előtt? - kiáltott apa az ablakból, egészen tisztább hangon, mint amilyen szerdán volt neki.

- Mennem kell - rohantam el előtte, és felvettem a magassarkú bokacsizmámat.

- Megjött a diri bácsi? - kiáltott Finneas is a nappaliból, de nem válaszoltam senkinek sem.
Bevágtam magam mögött az ajtót, és rohantam lefelé a lépcsőn, mint valami eszelős. Attól féltem, hogy kitöröm a bokámat, de őszintén szólva már meg sem lepődnék rajta amilyen szerencsétlen vagyok.

Kilöktem az ajtót, és velem szemben állt egy fekete színű gyönyörű szép Range Rover autó. Magától értetődően sejtettem, hogy ez Mr. Vance autója, úgyhogy ezzel a tudattal szálltam be. Kinyitottam az ajtót, és ott ült bent maga Christian Vance. A szokásos öltöny szettet viselte, az autójába beszállva rögtön fejbevágott a fűszeres parfümje illata, és a kellemes meleg. Becsaptam magam mellett az ajtót, kifújtam a bent tartott levegőmet, és csak ültem. Nem mertem ránézni, valahogy azt már nem éltem volna túl.

- Minden rendben van magával Isabella? - hallottam meg a hangját magam mellől, én pedig lassan ráemeltem a tekintetemet, és belenéztem a fagyos szemeibe.

- Úgy nézek ki, mint aki rendben van? - fintorodtam el, aztán eszembe jutott, hogy egy óriási paraszt vagyok. - Bocsánat. Jó napot egyébként. Én ma nagyon el voltam havazva és...

- Egy kicsit mintha szétszórt lenne. - jegyezte meg viccesen, nekem pedig kedvem lett volna bemutatni neki.

- Ez valóban így van. - forgattam meg a fejemet, miközben megmasszíroztam a tarkómat, mivel teljesen begörcsölt. - Esszét írtam.

- Vagy úgy! - horkant fel szórakozottan, és aztán elindultunk fogalmam sincs merre, és bekötöttem magamat. - Miről?

- Érvelő esszé a puskázás ellen - jelentettem ki magabiztosan, és a végére egyszerűen nem bírtam ki, elnevettem magamat, mivel nem szokásom puskázni, egyszerűen csak hülye helyzetbe kerültem.

Mr. Vance egy pillanatra felhúzta a szemöldökét.

- Sosem néztem volna ki magából, hogy puskázáson kapják. - mondta, és meg kell jegyeznem, hogy azért nem néztem rá, mivel nem akartam elmélyülni abban, ahogyan vezet. Na azt nem.

- Nem én puskáztam. Hanem egy osztálytársamnak kellett néhány válasz, de Miss Jessel rajtakapott. - magyaráztam Mr. Vance-nek, aki végül leparkolt az iskola előtt. Értetlenül néztem az ismerős épületet, mivel ez a hely valahogy egyáltalán nem jutott eszembe.

- Jaj Miss Jones, maga irtó szerencsétlen! - forgatta meg a szemeit Mr. Vance, én pedig szájtátva meredtem rá, és kiszálltunk a kocsiból. Mondhat ilyet egy igazgató?

- Nem vagyok szerencsétlen! Csak pont akkor nézett oda...- próbáltam menteni a menthetőt, de Mr. Vance lesajnáló pillantásaitól elakadtak a szavaim.

- Emlékezzen vissza, mikor pofára esett előttem szeptember elsején. - autómatikusan felnevettem, mikor megemlítette a bakimat, ezzel együtt az első találkozásunkat.

- Ne már Mr. Vance! Azt hittem elfelejtette! - nevettem továbbra is a saját szánalmasságomon, és ahogy láttam, Mr. Vance is talán megejtett egy apró mosoly szerűt.

- Nem hinném, hogy az felejthető dolog volt - az iskolába belépve teljesen más érzés volt úgy közlekedni, hogy egy lélek sem volt itt.

Igazából egyértelmű volt, hogy Mr. Vance az iskolát tartja a legésszerűbb helynek a próbáláshoz, ugyanis ő az igazgató. Ezáltal mindenhez van kulcsa.

- Hol fogunk próbálni? - kérdeztem kíváncsian, mivel tulajdonképpen az egész iskola a miénk volt.

- Az irodám megfelel? - kérdezett vissza, de igazából meg sem várta a válaszomat, elindult az emelet felé, én pedig szemforgatva követtem.

- Persze - motyogtam, miközben követtem őt. A cipőm sarka hangosan kopogott az üres és csendes épületben.

Mr. Vance az irodája külső ajtajához lépve behelyezte a kulcsot a zárba, de az már nyitva volt. Megijedtem, mivel Mr. Vance arca is nyugtalanított, és a következő pillanatban kilépett az ajtón Victor Trembley. Az igazgató helyettes épp annyira volt meglepődve, mint ahogy mi ketten. Még sosem láttam őket beszélni. Trembley vörös arccal lépett ki az ajtón, remegő kezeivel be akarta csukni az ajtót, de Mr. Vance lassú mozdulatokkal megállította, mivel úgyis bemegyünk.

- Nahát nahát - mosolyodott el idegesen Victor Trembley. - Mi járatban erre fiatalok?

- Itt dolgozom, Victor - a szám elé tettem a kezemet Mr. Vance szellemességére, Trembley pedig csak futólag bólogatott, de valami egyáltalán nem volt rendben vele. Túl pörgős volt magához képest.

- És maga Isabella Jones? Elég furcsa magukat látni itt ilyen késői órán. Kettesben. Az iskolában. Kettesben. - emelte ki ez a vadbarom a "kettesben" szót. Nyugtalanított a helyzet. Nagyon is.

- Isabellával a bécsi keringőt kell gyakorolnunk parancsra - hagyta figyelmen kívül Mr. Vance a gyanúsítását Trembley-nek. - De az felettébb érdekes, hogy te mit keresel itt munkaidőn kívül.

Látszólag elpirult az igazgató helyettes, és kerülte a szemkontaktust, ami sokkal gyanúsabb volt, mint a mi itt tartózkodásunk.

- Be kellett jönnöm egy papírért...- habogott Trembley, aztán megköszörülte a torkát, és Mr. Vance szemébe nézett. - Akkor jó táncolást maguknak.

- Viszlát Victor - ahogy ott álltam Vance előtt, hirtelen éreztem, ahogyan finoman beljebb tol a derekamnál fogva az irodatérbe.

- Viszlát! - köszöntem el illemtudóan én is, aztán Mr. Vance gyorsan becsukta az ajtót, és kulcsra is zárta.

- Nem lesz ebből baj Mr. Vance? - kérdeztem egy kicsit kételkedve.

- Abból, hogy betörtünk az irodámba? - kérdezett vissza újból gúnyosan. Megforgattam a szemeimet.

- Trembley miatt - javítottam ki, de Mr. Vance szigorúan nézett rám.

- Magának Mr. Trembley. És én nem aggódnék a maga helyében. Sokkal inkább aggasztóbb, hogy ő mit keresett itt, és honnan van kulcsa a bejárathoz. - teljesen igazat adtam Mr. Vance-nek. Trembley gyanúsan viselkedett, és megijedt, mikor találkozott velünk.

Mr. Vance időközben kinyitotta az irodája ajtaját, és felkapcsolta a villanyt. Odakint már besötétedett.

- Láttam, hogy nem tetszik magának a helyzet. - húztam tovább a témát. - Úgyhogy azt mondom magának, hogy tanuljuk meg végre azt a hülye táncot!

Mr. Vance minden szigorúsága ellenére elmosolyodott. Én láttam Christian Vance-t mosolyogni, és azt hiszem ez a látvány túlontúl tökéletes volt.

- Na jó, Isabella. - sóhajtott Mr. Vance, és levette a zakóját. - Táncoltasson meg.

Zavartan elmosolyodtam a kijelentésére, és levettem magamról Finneas pulcsiját. Megigazítottam a frufrumat, és egymás elé álltunk, mint szerdán. Mr. Vance folyamatosan a szemembe nézett, mintha csak koncentrálni akarna.

Nyelt egyet.

Beharaptam a számat.

- Az első fontos dolog a helyes testtartás. - kezdtem prédikálni, és végül a remegő kezem ugyanúgy megtalálta Mr. Vance-ét, úgy mint szerdán. A magassarkúm miatt megint csak fél fej különbség volt köztünk. - Először is húzzuk ki magunkat.

Mr. Vance megfeszülve húzta ki magát, és magam is meglepődtem, amiért hallgat rám. Lassan raktam rá a kezemet a bal vállára, ő pedig lassan fogta meg a derekamat, és ugyanúgy közelebb vont magához, mint szerdán. Sokkal másabb volt vele így érintkezni, hogy csak ő van és én. A testem autómatikusan érzékelte, ahogyan a forró keze újra a derekamra csúszott, ugyanis szemmel láthatólag rázott ki a hideg. Óriási zavarban voltam, és Mr. Vance közelsége miatt már a torkomban kalapált a szívem.

- Nem jó. A hátamon kell lennie a kezének. - motyogtam halkan, Mr. Vance pedig kínzó lassúsággal csúsztatta feljebb a kezét a hátamra. Ordítani tudtam volna. - Oké.

- És most? - kérdezi ő is szinte suttogva.

- Amikor én a bal lábammal lépek előre, ő a jobbal hátra. Egy kört kell leírnunk, miközben mi is körbe körbe forgunk. Lépjen a jobbal! - ahogy én a ballal léptem, ő a jobbal hátra. Ez volt az első alkalom, hogy hagyta magát vezetni. - És most vissza.

- Most oldalra. - szóltam halkan, aztán megzavarta a próbát a hasam hangos korgása. Én kínosan elröhögtem magamat. - Bocs a hasam miatt. Nem volt időm ebédelni.

Igazából Mr. Vance nem egy profi táncos. Ezt teljesen megtapasztalhattam, de meglepetésemre nagyon jól haladtunk együtt. Nem kellett szólnom, amiért befeszül, vagy nem engedi magát vezetni. Hallgatott rám, és én irányítottam. Szájbarágósan magyaráztam el neki a lépést, és a kis tipegés megtanulását is, ami miatt maga a keringő olyan csodaszép. Folyamatosan számoltam, egyszer sem álltunk meg, és egy pillanatra sem éreztem magamat már kellemetlenül az idő múlásával. A próba közben néhányszor beszóltunk egymásnak, én felnevettem, ő megforgatta a szemeit, beszélgettünk, és egyszerűen csak jól telt az egész. Mr. Vance megtanulta az alaplépéseket, és az első modult is sikerült párszor emlékezetből elpróbálni.

Próbáltam nem leplezni a csalódottságomat, amikor bezárta az egész iskolát, és visszaültünk a kocsijába.

- Ma egészen ügyes volt Mr. Vance - néztem rá mosolyogva.

- Azt mondja? - pillantott rám egy pillanatra, majd beindította az autót. - Magának van táncos múltja egyébként?

- Nincs - röhögtem fel a mai nap folyamán körülbelül ezredjére. - Csak van hozzá érzékem azt hiszem. 

Mr. Vance nem válaszolt. Halkan ment a rádió, de nem ismertem a zenét ami szólt belőle. Újra és újra korgott a gyomrom, már nagyon vártam, hogy hazaérjek és tele zabáljam magamat Finneas carbonaras tésztájával, de Mr. Vance egyáltalán nem felénk ment. Először azt hittem eltévedt, de nem tartanám olyan butának. Hamar rájöttem mi is történik, mikor megállt a McDonald's előtt.

- Mr. Vance? - néztem rá kérdőn. - Mit csinálunk itt?

- Egész végig korgott a hasa. Mit kér? - hagyta figyelmen kívül a kérdésemet, és beállt az autós kiszolgáláshoz.

- Ne ne! Nem szükséges tényleg. Nyugodtan forduljon vissza! - tiltakoztam egyből, mert az már sok lett volna, ha elvisz mekizni. A táskámban kezdtem automatikusan turkálni, de sehol sem találtam a pénztárcámat. - Baszki, pénz sincs nálam!

- Mit kér? - ismételte újra, én pedig beletörődve durcásan összefontam magam előtt a karomat.

- Legyen egy...dupla sajtos McRoyal. Kérhetem menüben? - kérdeztem Mr. Vance-t, ő pedig lehúzta az ablakot.

- Jó estét kívánok! Két dupla sajtos mcRoyal lesz menüben, és egy karamellás mcfreeze. - adta le Mr. Vance a rendelést. - Mivel kéri kólával?

- Aham. - egyszerűen nem akartam elhinni, hogy Mr. Vance meghívott mekizni. Visszatartott vigyorral bámultam az igazgatómat.

- Kólával kérném. - szólt újra, és miután teljesen leadta a rendelést, a következő ablakhoz ért.

A mekis dolgozó kiadta a megrendelt kaját, Mr. Vance fizetett, és hanyagul a kezembe dobva a zacskókat és az innivalós tartót a fagyival, a gázra lépett és elhajtott.

- Hogy sikerült az esszéje egyébként? - kérdezte hirtelen, mikor éppen meg akartam köszönni neki az ebédet és a vacsorát. Mert hát ez éppen az.

- Háromszor írtam újra. Azt hiszem jól. - mosolyogtam büszkén. - És köszönöm Mr. Vance.

- Megérdemli, ha ezen dolgozott Miss Jones. - pillantott rám hirtelen.

- Köszönöm. Kéri a menüjét? - kérdeztem tőle, de megrázta a fejét.

- Magának vettem mindkettőt.

- Áhh, reménykedtem, hogy így lesz! - nevettem el magamat, és aztán Mr. Vance megállt a háztömb előtt. - Köszönöm mégegyszer.

- Jó éjszakát Miss Jones. - mosolyodott el halványan. Becsaptam az ajtót, és végül elhajtott.