Hát, ez is eljött. A ballagás napja. Shelby-vel kilencedik óta ezt a napot vártuk, és ma végre eljött a napja. Ma végleg elballagunk, és lezárul az életünkben egy korszak. Nem mondom, hogy annyira vártam, mert nagyon szerettem ide járni, és a négy év alatti összes balhémról eltekintve, sok nagyon jó emlék köt ide. Na jó, a balhék a kedvenceim, ezt le sem tagadhatom.

Emlékszem, hogy szeptember elsején kinyitottam a bordó fedelű bőrkötéses naplómat, amit anya vett nekem, és most visszalapoztam a legelső oldalra, és elolvastam az írásomat.

"Hogy mit látok a végzős évemben? Nos, tekintve, hogy nem rendelkezem látnoki képességgel erre nem tudok mit válaszolni, viszont azt tudom, hogy az utolsó évem különleges lesz, mert a végzős évek általában mindig egy kicsit extrémebbek, és izgalmasabbak. Fogalmam sincs mi fog velem történni, hogy mi vár rám, hogy mikor kerülök újra bajba, de azt bátran kimerem jelenteni, hogy az iskola garantáltan meg fogja jegyezni a nevemet. Örökre.

Bella"

Mosolyogva simítottam meg az oldalt, és felnézve győztesen vettem tudomásul, hogy a szívfájdalmaim ellenére, sikerült. Ez az évem különleges volt, extrém és izgalmas. Nem tudtam, hogy mi vár majd rám, és ez volt benne a legizgalmasabb. És most, végiglapozva az egész naplót, egyszerűen csak elöntött a boldogság. Az utolsó lapok még üresek voltak, a szalagavatós beszámolót várták, hogy este leírhassam.

- Bella, nem akarok zavarni, de asszem' kicsit késésben vagyunk. - nyitott be Ed a szobámba, megzavarva a gondolataimat, de nem bántam. Mosolyogva felnéztem rá, és letettem a kezemből a naplót. - Min mosolyogsz?

- Csak...nosztalgiáztam kicsit. Jó volt ez az év. - sóhajtottam még mindig vigyorogva, és utoljára belenéztem a tükörbe. A szokásos amerikai ballagási talárt viseltem, az iskola színeiben. Piros, kék és fekete. A ballagási sapkát a kezemben tartottam, és ellenőriztem magamat a tükörben. Shelby remek munkát végzett, és azt hiszem ez nem is volt megkérdőjelezhető. Natúr szemek, sötétvörös száj, hullámos, kissé feltűzött haj. Már nem azt a kisiskolás diáklányt láttam a tükörben, hanem egy erős nőt, aki mindent képes átvészelni. A talárom alatt egy fekete bodycon ruhát viseltem, és a lábaimon pedig a szokásos fekete magassarkú szandálomat. A körmeim feketére voltak festve, mert nem vagyok hajlandó másik színt viselni.

- Gyönyörű vagy. - mosolyodott el Ed is, én pedig csak szélesebb vigyorral viszonoztam. - Na, induljunk, mielőtt apád kiabál velünk.

Anya halála óta Ed hivatalosan is a család tagja lett. Eleinte utáltuk, és mára már magunk sem értjük miért. Ed egy csupaszív ember, aki azt nézi először, hogy másnak mi a jó, nem pedig azt, ami neki. És attól függetlenül, hogy dúsgazdag, nem vág fel vele. Megszerettük. Apával rendkívül jó barátságot ápolnak, Finneassal remekül kijön, én pedig szépen lassan a második apámnak tekintem. Sok dolgot tudunk egymással megbeszélni, és szégyellem magam, amiért eleinte olyan bunkó voltam vele, mert egyáltalán nem ezt érdemli.

- Menjünk. - szakadtam el végre e tükörtől, és Edbe karolva a folyosóra mentünk, ahol Shelby éppen Finneassal veszekedett, mert Finneas nem volt képes inget felvenni a zakója alá.

- Nyolc éves korom óta várom a ballagásomat és a szalagavatómat, és nem fogom hagyni, hogy az idétlen rocker stílusod tönkretegye! Azonnal húzzál felvenni egy inget! - üvöltött Shelby Finneassal, aki folyamatosan csak röhögött rajta.

- Te jó ég Solange, nem is rólam szól ez az egész...- grimaszolt Finneas szörnyülködve.

- De igen, mert az egyik legjobb barátom vagy! És a legjobb spanom ne amperkedje el a megjelenését! - kiabált Shelby továbbra is, és észrevettem, hogy Chloe a háttérben maradva csak meghúzza magát. Vannak dolgok, amikbe jobb, ha nem mászik bele. Ilyen, mikor Shelby Solange ideges. - Felőlem Hawaii mintás ing is lehet, holt leszarom. Nyomás.

Nyilván felvett egy inget a bátyám. Már nem csak azért, hogy ezzel elérje, hogy Shelby ne rikácsoljon itt a folyosón, hanem azért is, mert senki nem mer Shelby-nek ellent mondani.

- Te jó ég Shelby, nem gondoltam volna, hogy ennyire tudsz kiabálni. - szólalt meg Chloe totál lesokkolva.

- Hát, szívem, ha valaki felbosszant, ne várjon tőlem mást. Még Finneas Jones se. - tette keresztbe a karjait a legjobb barátnőm, mikor Finneas visszajött egy fehér ingben.

- Megfelel őfelsége? - forgott körbe a bátyám. Aztán Shelby elmosolyodott. - De a zakót nem vagyok hajlandó felhúzni. Harminc fok van, és elrejti az izmaimat.

Aztán lekonyult a szájáról a mosoly.

Egyébként nem mondok újat, ha azt mondom, hogy a bátyám megint minden lány álma lesz. Sötétkék szövetnadrágot viselt, valami designer övvel, és a fehér ingét beletűrte a nadrágba. Az ujjain megannyi gyűrű, bal csuklóján ezüst karóra, és a haja tökéletesen beállítva.

Hölgyeim, készüljetek fel.

De a bátyám kiegészítője, és egyben szíve választottja Chloe volt. Akin királykék maxi ruha volt, gyönyörű cípővel, szőke haja szoros kontyba fogva, füleiben hosszú, lógós ezüst fülbevaló, karperecek, és természetesen vörös rúzs. Álom szépen festett.

- Inkább bámuld magad továbbra is a tükörben. - zárta le ennyivel Shelby, aztán végre rám pillantott. - Úúristeen! Ballagási szelfi!

Shelby máris mellém lépett, és feltartva a telefonját, szinte azonnal lőtt egy képet, ami annyira jó lett, hogy rögtön ki is posztoltuk.

- Basszátok meg, elkéstünk! - rontott ki apa hirtelen a fürdőből, és idegesen kapta magára a cipőjét.

Valóban. Valóban elkéstünk.

- Szólj oda, hogy dugó van! - reagáltam le ennyivel, Shelby pedig tárcsázta Abelt, és szólt, hogy ne kezdjék el, mert dugóba keveredtünk.

Két kocsival mentünk. Chloe-éval és apáéval. Mi Chloe-val és Finneassal mentünk, berakva a ruhámat a csomagtartóba. Shelby cucca már rég a suliban volt, mert ő onnan jött hozzánk készülődni. Az idő három óra ötöt mutatott, ami azt jelentette, hogy öt perce kellett volna, hogy elkezdődjön a ballagás, de mivel mi Shelby-vel még hiányoztunk, nem kezdődhetett el. Te jó ég de ki lesz akadva mindenki!

Rekordidő alatt vezetett el Chloe az iskolához. És ahogy gondoltuk, a parkoló tele volt autókkal, ezért szinte lehetetlen volt találni helyet.

- Tünés befelé! - pillantott hátra Finneas, mi pedig szót fogadva olyan gyorsan pattantunk ki a kocsiból, mintha kilőttek volna minket. Nem volt idő bepakolni, nem.

Aztán eszembe jutott, hogy az egész iskola látni fogja, hogy Christian Vance ikertesója az én tesómmal jár, ami már most tudom, hogy hatalmas botrányt fog kelteni. Mert mindenki ismeri Chloe-t, aki csak egyszer lecsekkolta Christian Facebookját, Finneast pedig azt hiszem nem kell bemutatnom. Egy kicsit izgultam emiatt, de nem volt időm ezzel foglalkozni, ugyanis ránk várt az egész tornaterem. Sprinteltünk a rohadt magassarkúnkban, és a tornaterem folyosójára érve szó szerint éljenezni kezdett az osztály, mikor végre betoppantunk. Mr. Wilbur verejtékező homlokát már messziről kiszúrtam, és megkönnyebbülve törölte meg, miután észrevett minket.

- Gyorsan, gyorsan! - sürgetett minket az ofő, és beállított minket névsorba. Én egészen az elején vagyok, Shelby nem sokkal mögöttem. - Na jó, ballaghatunk.

- Istenem, de izgulok! - nézett fel Shelby, és egy nyugtató mosolyt küldtem felé. Ő izgul? Az exem szó szerint az iskolaigazgató. Kezet kell vele fognom, és beszélnem hozzá. Igaz, hogy egy köszönömöt, de az pont elég. Mr. Wilbur benyitott, és felmutatta a hüvelyk ujját, hogy minden a helyén van, és az egyik tizenegyedikes elindította a bevonuló zenénket. Egy nagy levegőt véve megigazítottam a taláromat, mert elcsúszott, és az utolsó pillanatban tettem fel a sapkámat a fejemre. A tornaterembe beérve majdnem az egész város ott volt összetömörítve. Az iskola alap, plusz a hozzátartozókból is bőven volt elég, ezért autómatikusan lámpalázam lett, és bár nem most következik, de egyből elkezdtem visszajátszani a fejemben a keringőnk tánclépéseit. Kerestem apáékat, de tudtam, hogy egyáltalán nem értek ide, ezért maximum a bizonyítvány osztásra fognak ideérni. A színpad nagy volt, középen egy állvánnyal, amire az iskola neve volt kiírva egy óriás szalagon, és a színpad felett pedig fellógatva volt kiírva, hogy "A 2021-es Végzős osztály". Az állvány mögött pedig ott állt Christian.

Mikor megpillantottam, azonnal felugrott a szívem a torkomba. Most nem olyan volt, mint a temetésen. Nem. Ott állt, közel, közelebb, mint bármikor az elmúlt hónapban, és már csak ez olyan emlékeket élesztett fel bennem, amik gyomorgörcsre késztettek. Összenéztünk, de szinte azonnal elkaptam a tekintetem. A feldíszített székekre leülve vártuk, hogy Christian megnyissa a ballagást.

- Üdvözlöm a végzősöket, a diákokat, és a kedves hozzátartozókat! - kezdett bele Christian, miután elhalkult a zene, és néma csend lett a tornateremben. A mikrofontól az egész termet bezengte a mély baritonja, amitől gyorsabban kezdett verni a szívem. Istenem, miért? - Ahogy az minden évben történni szokott, ismét búcsút veszünk egy remek osztálytól. Kilépnek a nagybetűs Életbe, ahol már nem a dolgozatokra tanulás lesz a legfőbb gondjuk, hanem, hogy a karrierjük építésével foglalkozzanak, és megküzdjenek az élet valódi problémáival. Munka, egyetem, lakbér, és kiderül, hogy nem is olyan rossz a mirelit sushi...

Christian poénkodásán felnevetett a tornaterem, és én sem bírtam. Megejtettem egy halvány mosolyt, amit Christian rögtön észrevett, mert a poénja után azonnal az én reakciómat kezdte lesni a szemeivel. Ismét összenéztünk.

A következő pillanatban pedig újra kinyílt a tornaterem ajtaja, és majdhogynem beesett az egész családom. A tornaterem egyemberként felállva nézett a hirtelen hang irányába, és miután észrevettem, hogy az enyémek, kínosan lesütöttem a szemeimet, és próbáltam nem felröhögni. Nem is mi lennénk komolyan. Christian szó szerint rálátott a dologra onnan a színpadról, és ahogy észrevette Chloe-t, ahogy Finneas kezét szorongatva prüszkölnek a nevetéstől, elfelejtette, hogy mikrofon áll előtte.

- Te jó Isten...- suttogta maga elé, csak sajnos a mikrofon előtt állt, és ezt literálisan mindenki hallotta. Erre még jobban nevetni kezdett a tornaterem, és már tök mindegy volt, mert akaratunkon kívül a Jonesék elrontották Christian ballagási beszédét. - Szóval, nem is húzom tovább a szót, de mindenek előtt szeretnék mindenkit megkérni, hogy álljon fel, és énekeljük el közösen a himnuszt.

A tornaterem felállt, és felcsendült az amerikai himnusz.

- Mielőtt átadnám a bizonyítványokat, szeretnék kiemelni néhány tanulót, akik mind a négy évben kiemelkedően csillogtatták be a Fell's Church-i Gimnáziumot. - szólt Christian újra a mikrofonba. - Az első tanuló nem más, mint Shelby Solange, akinek szeretnénk megköszönni az iskolai rendezvények szervezését, és díszítését. Közösségi munkájáért oklevelet kap, és egy páros belépőt a nyáron kezdődő richmondi zenei fesztiválra.

Shelby elképedve nézett rám a macskás fazonú szemüvege mögül, és egy hatásszünet után egyszer csak meghallottam, ahogy Finneas és apa valahonnan hátulról ordibálni kezdik, hogy "éljen Shelby!", és ezután az egész tornaterem felujjongva gratulált Shelby-nek. Shelby magát ünnepelve mindenki előtt meghajolt, és feltipegve a színpadra, elvette Christiantől az oklevelet és a belépőket, és kézfogás helyett egyszerűen csak átkarolta Christian derekát, és megölelte, amit az egész iskola röhögve követett. Felnevettem, ahogy Christian is.

Shelby után még néhány osztálytársam kapott oklevelet és apróságokat, aztán Abel, a rendezvényeken való zenei részvételjeiért kapott oklevelet és egy koncertre páros belépőt.

- Az utolsó diákot két okból is szeretném kiemelni. Az egyik dolog az, hogy négy év alatt megszámolva összesen kétszázhatszor járt az igazgatóiban, különböző magatartási problémák miatt, de a második és legfontosabb ok pedig, a sok felesleges majréja ellen a kitűnő tanulmányi eredménye négy teljes éven keresztül. Gratuláljunk Isabella Jones-nak! - konferált fel engem is Christian, és bevallom őszintén, nem lepődtem meg, mert számítottam ilyesmire. Mondjuk az azért durva, hogy több, mint kétszázszor voltam az igazgatóiban. A nevem hallatán Shelby felpattant, és szó szerint a nyakamba ugrott, és mindenkit túlzengve hallottam, ahogy az egész családom önmagukból kikelve éljenzik nekem, én pedig mosolyogva feléjük kaptam a fejemet.

A szívem a torkomban dobogott, mikor megálltam Christian előtt a színpadon. Azonnal beugrott a kép, mikor utoljára ilyen közel álltunk egymáshoz, és kimondta, hogy elhagy. Éreztem a számon a fájdalmas csókját, és ott volt a szemem előtt a vörösre sírt szemei. Most pedig újra egymás előtt álltunk, csak éppen az egész iskola előtt.

- Gratulálok Bella. - suttogta Christian tartva magát a diplomatikus szerepéhez, és kinyújtva a kezét, várta, hogy kezet rázzak vele. Haboztam. Amit nem kellett volna, mert feltűnő volt. De aztán jó mélyen a szemébe néztem, azokba a gyönyörű jégkék szemeibe, amikben ki tudtam olvasni millió gondolatot néhány másodperc alatt.

- Kösz Mr. Vance. - mosolyodtam el a lehető legőszintébben, és jó szorosan megszorítva a kezét, megráztam.

- Hallottam, hogy...- kezdett bele gyorsan, és úgy tett, mintha csak váltani akarna velem néhány szót, de nem akartam hallani.

- Nem érdekel. - engedtem el a kezét, és a lehető legmagabiztosabban próbáltam állni a tekintetét. Aztán egy mosolyt magamra erőltetve visszafordultam a közönség felé, és lesétáltam a színpadról. Egyébként páros belépőt kaptam a richmondi galériába.

Az oklevél és ajándékutalványok után volt körülbelül öt percünk, hogy a keringős ruháinkba öltözzünk, és beálljunk a kezdéshez. Addig öt percen keresztül az osztályvideónk ment. Ahogy ígértem, és elterveztem, a méregzöld ruhámat lecseréltem feketére. Egy egész különleges darabot választottam, ugyanis majdhogynem garbó nyakú ruhám van, amiből két oldalon siklik le az anyag, és ez fedi el a melleimet és az egész felsőtestemet. A háta teljesen kivágott. Híre ment anyu halálának elég hamar, mert kisváros ez, ahol az ember gyorsan tud meg mindent. Az osztálytársaim nem kérdezősködtek, hogy miért fekete a ruhám, egyszerűen csak nagy szemekkel néztek, mert én viseltem egyedül fekete ruhát. Mindenki máson valami szivárvány volt. Shelby-nek vörös, Sophie-nak babarózsaszín, kék, sárga, zöld, pezsgő szín...annyi féle volt komolyan. Miután mindannyian villámgyorsan felöltöztünk, a keringőpartnereinket megkeresve készen álltunk a bevonuláshoz. Mikor beálltam Ray mellé, egyszerűen csak elmosolyodott.

- Jaj Bella, olyan csodaszép vagy! - mosolygott rám Ray, ami azonnal megmelengette a szívemet, és egy hálás mosollyal reagáltam, aztán belekaroltam.

- Következzen a végzős osztály keringője! - konferált fel minket egy alsóbb éves. A tornaterem ujjongott, mi pedig nagy izgulások közepette felvonultunk az üresen tartott részhez. A székeket eltűntették, helyette mi álltunk ott, talpig estélyiben. Elkaptam néhány együttérző tekintetet, láttam, ahogy a ruhámra nézve csak bólogatnak az emberek, és ahogy apáék vigyorogva kameráznak. Elkaptam néhány tanárom tekintetét, akik a szívükre tett kezükkel csak mosolyognak. Aztán elkaptam Christian tekintetét, aki sajnálkozva figyelte minden lépésemet. Elkaptam róla a fejemet, és Rayre szenteltem a maradék figyelmemet.

- Ne hagyd, hogy elessek, jó? - néztem rá szétesve.

- Nem hagyom. - rázta a fejét a szemembe nézve, és egy hirtelen mozdulattal magához húzott. Nem is kellett olyan sokáig várni, mert szinte rögtön felcsendült a keringő zenénk, ami a Rewrite the stars volt James Arthur és Anne Marie változatában A legnagyobb showman című filmből.

Ez a keringő más volt, mint mikor Christiannel táncoltam tavaly októberben. Rayyel táncolni maga volt a tökély. Éreztük egymást, tudtuk a lépéseket, és teljesen átadtuk magunkat a zenének. Nem akartunk nagyon extra keringőt, de James és Beth ragaszkodtak egy kis extrához, ezért Ray a két énekes közös részénél magasan kiemelt, és látványosan megpörgetett. A reakció taps és ováció volt. Az elején még nem figyeltem annyira a zene szövegére, de most, szinte minden sora csak kés volt a mellkasomba.

"How can we rewrite the stars?
How can you say you'll be mine?
Everyting keeps us apart.
And you're not the one I was meant to find.

It's up to you, and it's up to me,
when everyone tells us what we could be.
So why don't we rewrite the stars?
Changing the World to be ours...Tonight."

Minden szava igaz volt. Az elmúlt hetek, hónapok, a sok veszekedés,  az egymástól való megóvás. De mikor rájöttünk, hogy nem bírjuk ki egymás nélkül, akkor megpróbáltuk megváltoztatni a világot, hogy a miénk legyen...akár csak egy estére is. Már nem is tudom hol tartottunk a táncban, de a kiemelős rész után nem bírtam tovább, és hagytam, hogy az utolsó soroknál teljesen tönkretegyem a sminkemet, és elsírjam magamat.

"You know I want you.
It's not a secret I try to hide.
But I can't have you.
We're bound to break and my hands...are tied."

A reakció óriási taps és fütyülés volt. Nem is tudom mit éreztem abban a pillanatban. Egyszerűen csak boldog voltam és szomorú is. Mindkettő. Ray letörölte a könnyeket az arcomról, és egy puszit nyomva a homlokomra átkarolt, és úgy mentünk le a tánctérről. Ahogy kiértünk a folyosóra, az osztályunk felbátorodva felujjongott, és egymást átkarolva örültünk a saját sikerünknek. Itt volt egy kis időnk, amíg az alsóbb évesek műsort adnak, ezért miután visszaöltöztünk talárba, mi négyen a folyosó végén hülyéskedtünk, és kikapva a telefonokat egymás kezéből, képeket csináltunk egymásról.

- Ezt nézzétek! - húzott hirtelen elő Ray a háta mögül egy félig teli Jack Daniel's viszkit. - Azt hiszem megérdemeljük, nemigaz?

Csak néztem az alkoholos üveget, és egyszerűen nem bírtam róla levenni a szemem.

- Add ide! - vihogott Shelby, és mielőtt kivette volna Ray kezéből az üveget, én gyorsabb voltam, és én kaptam ki a kezei közül. Habozás nélkül lecsavartam a kupakot, és egy jó nagyot kortyoltam a tömény viszkiből. Ezer éve nem ittam, igazából nem is terveztem. A tömény alkoholos íz azonnal égetni kezdte a torkomat és a nyelőcsövemet, ahogy éreztem, hogy folyik lefelé. Fintorogva köhögtem egyet, és aztán elnevettem magam a többiek döbbent képén. Szinte azonnal beütött.

- Mi a fasz? - rökönyödött meg Ray. - Bella, te önként ittál? Töményet? Önként?

- Az embernek egyszer van ballagása nem? - vihogtam fura szemekkel. - Na rajta, igyatok! Le vagytok maradva.

A beszólásomra mindhárman nevetve felkaptak, és dobálni kezdtek a levegőben. Ennek hatására csak jobban beéreztem azt a nagy korty viszkit. Köszi srácok.

- Maguk meg mi a fészkes fenét művelnek? - szakított ki minket az ünneplésünkből Mrs. Flores, a spanyoltanárunk. A tekintete megállapodott a Jackes üvegen, és az égre emelte a tekintetét. - Tegyünk úgy, hogy nem láttam azt az üveget, ha eltűntetik három másodperc alatt.

Mrs. Flores ezt úgy gondolta, hogy esetleg kidobjuk, vagy elrejtjük, de Ray, Shelby és Abel pedig úgy gondolták, hogy gyorsan kiisszák a tartalmát, és a kukába dobják az üres üveget.

- Nem éppen így gondoltam...- pillantott ránk a tanár nagy szemekkel, aztán megmasszírozva az orrnyergét, újra ránk pillantott. - Na, mélyen tisztelt végzősök! Ne most húzzák ki a gyufát, hanem menjenek az osztályukhoz, mert osztják az érettségiket.

Vihogva elslisszentünk Mrs. Flores mellett.

- Maga nagyon csini tanárnéni. Muy lindo. - állt meg Ray a tanárnő előtt, és az idióta csábos mosolyával szó szerint nekiállt flörtölni vele. Ezt az egészet tetőzte azzal, hogy kézen csókolta, és képes volt rákacsintani. Nem bírtuk ki. Zengett tőlünk a folyosó, annyira felröhögtünk.

A székemen ültem, és kissé bódult állapotban vártam a soromat, hogy átvehessem a bizonyítványomat. Christian profi módon beszélt és cselekedett, és minden diákra rámosolygott, mikor kezet fogott velük.

- Isabella Jones. - olvasta fel a nevemet a névsorban, és a taps és füttykoncert közben mosolyogva felsétáltam a színpadra. A lépcsőnél egy kicsit halványan imbolyogtam, de remélhetőleg nem vette észre senki sem. - Gratulálok.

Ahogy kinyújtotta a kezét, megint haboztam egy kicsit, és a bódult állapotomtól összeszűkült szemekkel kikaptam a kezéből a bizimet, és kézfogás helyett egyszerűen csak belecsaptam a kezébe. Christian megrökönyödve vizslatott a szemeivel.

- Köszönöm szépen. - köszöntem meg azért, merthát jól nevelt vagyok.

- Viszki szagod van. - jegyezte meg döbbenten Christian, mire én csak megvontam a vállaimat.

Az ott egy mikrofon? De érdekes...

- Szólhatnék néhány búcsú szót? - szóltam bele a mikrofonba kicsit idegesen, mert folyamatosan zsibbadtak a lábaim, és a lámpaláztól liftezett a gyomrom. Christian nem tudott mit csinálni, egyszerűen csak intett a kezével, hogy engedélyt ad. - Szóval...hehe. Kicsit ideges vagyok, mert a tantestület előtt állni nem ennyire izzasztó, mint most itt ennyi ember előtt.

A közönség felnevetett, így tartottam egy hatásszünetet.

- Amikor négy éve beléptem az első napon az épületbe, már akkor azon gondolkodtam, hogy most mit fogok mondani, mert szinte biztos voltam benne, hogy úgy nem megyek el innen, hogy ne mondjak néhány szót. Sokszor elkezdtem leírni, vagy csak megformálni a fejemben, hogy mit mondanék majd, de mindig az lett belőle, hogy egy klisés szar lett, én pedig azt hiszem minden vagyok, csak klisé nem. - nevettem fel saját magamon, és a tornaterem velem együtt nevetett. - Most sem jut semmi az eszembe, csakis a naplóm legelső fejezete, inkább bevezetője. Akkor még nem tudtam mennyi izgalom lesz a végzős évemben, mennyire fogom imádni vagy utálni. De a következő sorokat azt hiszem az összes osztálytársam nevében kijelenthetem: "Hogy mit látok a végzős évemben? Nos, tekintve, hogy nem rendelkezem látnoki képességgel erre nem tudok mit válaszolni, viszont azt tudom, hogy az utolsó évem különleges lesz, mert a végzős évek általában mindig egy kicsit extrémebbek, és izgalmasabbak. Fogalmam sincs mi fog velem történni, hogy mi vár rám, hogy mikor kerülök újra bajba, de azt bátran kimerem jelenteni, hogy az iskola garantáltan meg fogja jegyezni a nevemet. Örökre."

A szónoklatom végén a tornaterem egyemberként pattant fel, és hatalmas üdvrivalgásba kezdett. Mosolyogva elléptem a mikrofontól, és utoljára rápillantottam Christian-re, aki halvány mosollyal tapsolt ugyanúgy, ahogy a többi ember. Mikor visszaértem a helyemre, Shelby megint a nyakamba ugrott, és folytatódott a bizonyítványosztás.

Olyan fél hat, hat körül lett vége a ballagásnak, és este nyolckor kezdődik a bankett. A sapka feldobás után röhögve kerestük a sajátjainkat, és ekkor jött el az ideje a családi fotózkodásnak. Mikor megtaláltuk Shelby-vel a sapkáinkat, egymásba karolva álltunk oda mindkettőnk családjához, ugyanis egymással beszélgettek a többiek. Kaptam jó pár csokor virágot, de Shelby is. Kapott apától, Finneastól, Edtől, Chloe-tól pedig egy Harry Styles-os pólót.

Kint a szabadban, a parkolóban álltunk oda képeket csinálni, miután megjött a két jómadár. A hiperszuper fényképezőgépemet rábíztam Chloe-ra, mert egyedül neki volt szakmai tapasztalata fotózással. Készült jó pár fotó rólam és Shelby-ről, Shelby-ről és Abel-ről, smárolós Shabel kép, aztán egy olyan, mikor mögöttük Rayyel a fintorogva a szánkba tesszük az ujjunkat. Aztán képek a két jómadárról, rólam és Abel-ről, Ray-ről és rólam.

Családi fotók: apa és Ed olyan igazi "apásan" mosolyognak a kamerába, egymás vállát átölelve. Finneas beáll közéjük. Kilöki őket a képből. Odahúzza magához Chloe-t és mindketten nevetnek. Fasza pillanatkép lett. Smárolós kép róluk. Mindketten komolyan néznek. Finneas tipikusan a "megdöglesz értem" nézéssel, Chloe pedig egy szupermodellt is felülmúló beállással. Aztán a kedvenceim, miután Chloe-val is fotózkodtam. Kép a három Jones-ról. Én középen, apa a bal oldalamon, Finneas a jobbosomon. Képek apával, Eddel, utána meg külön Finneassal. Tökéletesek lettek. És nem azért, mert jó szögből lettek elkapva, hanem mert igazán boldognak tűntünk minden egyes képen. Szabadnak.

A fotózkodás után elindultunk haza, hogy egy kicsit ünnepeljünk, és beszélgessünk a ballagásról. Shelby és a két jómadár elköszönt tőlünk, és megbeszéltük, hogy nyolckor itt találkozunk, a családommal pedig ténylegesen elindultunk.

- Beszarás volt az a beszéd. - nézett hátra Finneas vigyorogva. - A dirinek csak úgy folyt rád a nyála, hogy rohadjon meg!

- Khmm. - mordult fel Chloe, mert éppenséggel a tesójáról volt szó.

- Most mit morogsz édes? Tudod, hogy igazam van. - vonta kérdőre Finneas Chloe-t amolyan "úgyis nekem van igazam" stílusban.

- Az lehet, de mellőzd ezeket a jelzőket kérlek. - forgatta meg Chloe a szemeit, miközben vezetett.

- És hogy nézett? - ragadtam le Finneas mondatánál.

- Hát, olyan...nem tudom. Ahogy mi férfiak nézünk egy nőre, mikor...tudod. - kereste Finneas a szavakat. - Amikor...na.

- Bökd már ki baszod! - néztem folyamatosan a bátyámat.

- Finneas azt akarja mondani, hogy Christiannek kívánatos voltál, és mellette büszke is volt rád. - vágott közbe unottan Chloe.

- Na, igen. Valami ilyesmi. Bár én egy kissé vulgárisabban fejeztem volna ki magam...- tűnődött el Finneas, és felnevettünk.

- Úú, hangosítsd fel ezt a számot! - kértem izgatottan Chloe-t, mert egy nagy kedvencem kezdődött el pont a rádióban. Chloe eleget téve a kérésemnek felhangosította a zenét, és szinte már dübörgött Rixton-tól a Me and my broken heart című zene.

- All I need is a little love in my life, all I need is a little love in the dark. A little but I'm hoping it might kick start, me and my broken heart. - énekeltük mindannyian torkunk szakadtából. Meglepett, hogy Finneas is tudta a szöveget, mert ő belőle nem nézném ki ezt a stílust, de ez egy olyan sláger, amit mindenki ismer.

A szöveg mondanivalója teljesen libabőrre késztetett. Annyira tudtam azonosulni a sorokkal, az érzelemmel, mint szerintem még soha, és ez félelmetes volt. Becsúsztam középre, és miközben folyamatosan énekeltünk, Finneas hátranyúlt a kezével, megfogta az enyémet, és nagy beleéléssel úgy énekeltünk tovább. Nevettem, de közben annyira elszomorított a dalszöveg.

A ház elé leparkolva bevártuk apáékat, akik utánunk értek ide szinte rögtön.

- Na, most csukd be szépen a szemed. - rántott magához Finneas, és a kezeivel eltakarta a látásomat.

- Mit művelsz? - kérdeztem röhögve, és próbáltam lehámozni a kezeit a szemeimről.

- Nem kaphatod meg a ballagási ajándékunkat a meglepetés varázsa nélkül. - válaszolt Finneas izgatottan. Hallottam, ahogy apáék kiszállnak a kocsiból.

- Jó, mostmár elveheted. - szólt apa Finneasnak, aki elvette a kezeit, és mikor tisztán kezdtem látni, döbbenetemben a szám elé kaptam a kezemet, és visongva az első ember nyakába ugrottam, aki most éppen a bátyám volt.

- Nem, nem nem nem...- nevettem folyamatosan, mert nem akartam elhinni, mit kaptam ajándékba.

Ezek komolyan vettek nekem egy autót.

Egy BMW-t. Feketében. E92-es fajta. Újabb.

- Nem vagytok normálisak. - jelentettem ki eszelős tekintettel. - Ez egy autó...

- Amit csak akkor vezethetsz, miután megvan a jogosítványod. - tette fel apu a mutató ujját szigorúan, de aztán rögtön ellágyult. - Egyébként meg gratulálok kicsim!

- Annyira köszönöm! - borultam apa nyakába, és tényleg hatalmas erő kellett ahhoz, hogy ne kezdjek el bőgni már megint.

- Bella. - szólt Ed mögülem, és az irányába fordultam, majd azzal a lendülettel előkapott a háta mögül négy darab repülőjegyet. - Gratulálok!

Megilletődve lépkedtem átvenni a jegyeket, és miután elolvastam, hogy hova szólnak, szó szerint olyan hévvel ugrottam Ed nakába, hogy majdnem elestünk.

Mármint, ki ne akarna Balira menni?

- Nem kellett volna. Köszönöm szépen! - suttogtam szipogva. - Kiknek szól a jegy?

- Hát, gondoltuk a kis barátaiddal elmehetnétek egyet nyaralni. Kipihenni a négy évet, és azt hiszem mindannyian bízunk bennetek annyira, így megmertük lépni ezt az egyedül utazós dolgot. - mosolyodott el Ed. - Bali gyönyörű hely. A nyaralómban tölthetitek az ottlévő napjaitokat.

- Neked van Balin nyaralód? - néztem rá elképedve, és csak ennyi maradt meg abból, amit mondott.

- Hát...van egy cégem, és...anyádat akartam elvinni nyáron. Nemrég vettem. - válaszolta kicsit zavartan.

- Köszönjük a lehetőséget. Biztosan élni fogunk vele. - fogtam meg mosolyogva a kezét.

Chloe csak fent adta oda az ajándékomat, és bár egyikőjüktől sem vártam semmit, nagyon szerencsésnek mondhatom magamat. Az ember néha csak álmodhat ezekről a dolgokról, én pedig most megkaptam. Rendkívül hálás vagyok, és nem is tudom hányszor köszöntem meg nekik, mert ezek nem apróságok. Chloe a nyaralás végett vett nekem egy Emporio Armani bikini szettet, ami valljuk be, még a csomagolásban is eszméletlenül nézett ki.

A bankett előtt a fekete estélyi ruhámban ültem a szobámban, és az utolsó sorokat írtam bele a naplómba.

Összegezve:

"Szeptember elsején, mikor Shelby berontott hozzánk suli előtt, és bejelentette, hogy új igazgatót kap az iskola, nem gondoltam volna, hogy Christian Vance lesz az az ember, akibe reménytelenül beleszeretek. És bár a kapcsolatunk nem volt olyan hosszadalmas, minden perce varázslatos volt számomra, és izgalmas. Mert Christian mellett sosem unatkoztam. Rengeteg új dolgot tanultam mellette, máshogy kezdtem látni a világot, máshogyabban gondolkodtam, de ami a legfontosabb, hogy megtanított szeretni és megismerni a szerelmet. Mellette megtaláltam önmagamat, teljesen ki tudtam bontakozni, és nem számított, ha nem voltam a tökéletes minta barátnő. Mert ő így fogadott el, ahogy vagyok. És ezért nem lehetek neki elég hálás.

Ez az év megtanított minden olyan dologra, ami a jövőben csak keményebben fog rám várni. Szerelem, csalódás, barátság, összetartás, a rosszakarók...mindezeket már egyedül tapasztalom meg, és azt hiszem ezt nem is bánom. Mert még mindig Isabella Jones vagyok.

Christian. Nem tudom, hogy valaha oda fogom e adni neked a naplómat, amiben az elmúlt egy évem szerepel. Nem tudom, hogy leszek e elég bátor, de azt tudnod kell, hogy habár a te könyvedben csak egy kisebb szerep voltam, tudd, hogy az enyém végig rólad szólt."

VÉGE A HÁBORGÓ MÉLYSÉG ELSŐ KÖTETÉNEK.