Az emberek kilencvenkilenc százaléka egyáltalán nem tartja magát reggeli embernek, mivel hihetetlen nehezen kelnek fel, ha dolgozni kell menni, vagy éppen az iskolába. Nos, én valamilyen elcseszett módon a maradék egy százalékba tartozom, mivel utálok sokáig az ágyban fetrengeni, és ellustálkodni az egész reggelemet. Szeptember elsejét írunk. A szemem autómatikusan pattant ki valamikor hat óra körül, fél órával az ébresztőm idegesítő megszólalása előtt. Alapjáraton, ha ébresztőt állítok be a telefonomon, berögződve kelek fel előtte, hogy ne ijedjek halálra, miközben éppen valami abszurd álmom van, és csak egy teljesen random hang képes megszakítani ezt a folyamatot.

Ahogy kinyitottam a szemeimet, kellett néhány másodperc, hogy éber legyek. Kimartam a szememből a csipákat, és megdörzsöltem a homlokomat, elsöpörve onnan a frufrumat. Sóhajtottam. Shelby-vel már évek óta vártuk, hogy ez a nap eljöjjön. Hogy nagymenőn kijelenthessük, hogy végzősök vagyunk. Mert valamilyen hülye módon is, de egy kis kiváltsággal jár ez az utolsó éves dolog a gimiben. Shelby szerint nem kell sorban állnunk a büfében, mivel mi vagyunk a legöregebb diákok, és állítása szerint "nehogymár nekünk kelljen még sorban állnunk, ha kínzó matek órákat kell végigszenvednünk négy éve". Szóval Shelby-nek nem igazán mernek az emberek nemet mondani, ezért kíváncsian várom, ahogy egy alsóbb évest a sárgaföldig fog oltani, ha éppen betolakszunk az első sorba. Meg aztán ott vannak a lógások is, amit az osztályom előszeretettel kiváltott néhány órán. Beleértve az utolsó órás biológiákat, az értelmetlen etikát, és hébe-hóba még egy matekról is ellógott néhány elvetemült osztálytársam, beleértve én is. A Fell's Church-i gimnázium nem tartozik az elit iskolák közé, mégis egy kiemelkedően erős iskola, hiába az egyetlen a városban. Viszont az a hír járja, hogy új igazgatót kapott, mivel Mr. Lawrence lemondott. Őszintén szólva Mr. Lawrence nem sok vizet kavart az elmúlt három évben, amíg oda jártam. Keveset láttuk, csak a banketteken jelent meg, és néhány iskolai ünnepségen, de ezeken kívül állítólag mindig csak az irodájában volt, és flaskából itta a rumot. Az egész iskola örült, mikor váratlanul visszavonult, és egész nyáron senki sem tudott senkit az utódjáról. Talán nem volt véletlen...

Nem tudom mi lelt ebben a pillanatban, de csak feküdtem az ágyban, és gondolkodtam az elmúlt éveimen. Megdöbbentett a tény, hogy ez az utolsó évem, és el kell döntenem, hogy mivel szeretnék foglalkozni miután leérettségiztem. Sokat játszottam a gondolattal, hogy az egyetem, vagy a főiskola lenne a legjobb választás, de valahogy nem illett hozzám soha. Apa nem szól bele, hiszen nem döntheti el helyettem, viszont az anyám erősködik, hogy mindenképpen tanuljak tovább. Ha az egyetemi pályát választom, mindenképpen művészeti irányba szeretnék tovább menni, mivel fotózom, és ezzel szeretnék foglalkozni a jövőben is. Vagyis, valami ilyesmivel.

A telefonom kijelzőjén lévő órára pillantottam, és elkerekedett szemekkel vettem tudomásul, hogy rohadtul elmúlt fél hét, és fél órán keresztül csak feküdtem. Kipattantam az ágyból, és rögtön be is ágyaztam, aztán eszeveszettül csörögni kezdett az ébresztőm, ezért szitkozódva kinyomtam, és futottam a fürdőszobába. Miután könnyítettem magamon, rohantam a csaphoz kezet és fogat mosni. A tükörbe bámulva néztem az állig érő sötétbarna, szinte fekete frufrus hajamat, amit sikerült irtó módon elaludnom, ezért egy drasztikus sóhaj keretein belül adtam saját magam tudtára, hogy nagy melóm lesz vele. Utáltam mindent az utolsó pillanatra hagyni, ezért még tegnap este gondosan kikészítettem a mai ruhámat, ami ez esetben egy fekete harisnyából, fekete szoknyából, egy bordó felsőből, és egy hozzáíllő bordó kardigánból állt. Szörnyen színes. A fiókból előhalásztam egy egyszerű fekete fehérnemű szettet, és villámgyorsan felöltöztem. Berögződésem már, hogy úgy sietek, mintha a buszom menne, pedig apa visz majd az iskolába, ahogyan Shelby-t is. A harisnyát eligazgattam a lábamon és a combjaimon, a szoknyába beletűrtem a bordó gombos felsőmet, és a kardigánt pedig a kezemben fogtam, mivel nem akartam felhúzni, és belesülni. Mosollyal jutalmaztam magamat, amiért még csak hét óra van, és tökéletes időben vagyok.

A konyhába kiérve letettem egy jól látható helyre a kardigánomat, és velem ellentétben, apa még pizsamában kávézott az asztalnál, miközben a telefonján nézte a híreket. Huszonegyedik század. Érkezésemre felkapta a fejét, és egy halvány mosolyt eresztett felém.

- Jó reggelt drágám! - köszönt apu vidáman. - Van kávé.

Kávé. Egy ital, ami képes az egekbe repíteni. Egy ital, ami életben tart, és függőjévé tett. Imádom a kávét.

- Neked is apa - viszonoztam a mosolyát, és az említett ínycsiklandó koffeinbombához szaladtam, és beleszagoltam. - hmm. Mennyei illata van!

- Igyál, mert elhűl. - kuncogott fel apu, és tovább szentelte figyelmét a híreknek.

- Még van néhány dolgom a fürdőben, de maximum bedobom a mikróba, ha kihűlne. - szóltam sietősen, aztán be is csaptam magam után a fürdőszoba ajtót.

Az első dolgom a hajvasaló bekapcsolása, mivel szörnyen állt a frizurám. Amíg melegedett a vas, elővettem a sminkes neszeszeremet. Tipikus fekete kistáska, ami minden lánynak van, és kincseket rejt. Elővettem a szempillaspirálomat, a korrektoromat, plusz a sötét vörös rúzsomat. A hatalmas kék szemeimet kispiráloztam, korrektort tettem a bőrhibáimra, de a rúzst egyelőre ott hagytam érintetlenül a mosdókagylón. Most megpróbáltam a hajamból valami elviselhetőbbet varázsolni. Kifésültem az alapból brutálrövid frufrus barna hajamat, aztán néhányszor végighúztam rajta a hajvasalót. A végeredmény százszor szebb lett.

Hihetetlen jó választás volt levágnom a hajamat. Voltaképpen ányáék válása utáni estén döntöttem el, hogy megszabadulok a hosszú tincseimtől, és valami sokkal újabbat próbálok ki. Kamaszkori traumatikus hajváltoztatás. Aki régóta ismer, tudja, hogy eddig hosszú unalmas barna hajam volt. Úgy álltam neki az egésznek, hogy ha el is rontom, úgyis visszanő, és ráadásul nyáron amúgy sem mentem sok helyre, ezért bátran a kezembe vettem az ollót, és nem bántam meg. Apa először frászt kapott, de aztán kijelentette, hogy nagyon "fasza" lett a hajam, de egy idióta vagyok. Hát, mi így kommunikálunk egymással.

Most a kezembe vettem a sötét vörös Mac rúzsomat, amit előszeretettel használok körülbelül...mindig. Az éttermekbe, a plázába, az iskolába, csakúgy átmenni Shelby-hez. Hozzám nőtt ez a szín, és egyszerűen baromi jó érzés is hordani. Ügyes mozdulatokkal, szinte rutinosan kentem fel a számra. Igazgatás képpen összepréseltem a számat a végén, és készen is lettem. A tükörből egy végzős, elveszett lány nézett rám vissza, aki hihetetlenül várja a következő egy évet. A rúzsomat a kezemben tartva mentem a szobámba, kezembe véve a táskámat, ami igaz szinte üres volt, de beledobtam a rúzst, és a fekete női táskámmal a kezemben indultam vissza a konyhába kávézni.

- Wow Bella, nagyon csinos vagy! - dicsért meg apu, miután a teljesen kész állapotomban látott meg. Mosolyogva a piercinges fülem mögé tűrtem egy barna tincsemet, aztán megköszöntem apunak a bókot. - Hánykor jön Shelby?

A mikrón lévő digitális órára néztem. Fél nyolc múlt néhány perccel.

- Bármelyik pillanatban itt lehet. - válaszoltam sejtelmes vigyorral az arcomon, aztán töltöttem egy bögrényi kávét, ami szerencsémre még langyos volt. - Amúgy elvileg új igazgató jön a suliba. Vagyis év végén ezt pletykálták a többiek.

- Nahiszen! - nézett fel apa meglepően. - Mr. Lawrence ideje lejárt?

- Hát, úgy tűnik - rántottam egyet a vállaimon, aztán kortyoltam egyet a fekete csodából. - De senki sem tudja, hogy ki lesz az.

- A mai nap folyamán úgyis kiderül, úgyhogy már nem lesz akkora titok. Azért viselkedj nála Bella, könyörgöm. Lawrence is csak azért nem rúgott ki mert...- kezdett apa átmenni szülőbe, én pedig gyorsan belevágtam a szavába.

- Oké apa, tudom! Nem kell aggódnod - forgattam a szemeimet.

- Én nem aggódom, hanem csak szeretném, ha ebben az évben normálisan viselkednél, és nem kapnám a telefont állandóan az osztályfőnöködtől. Ennyit ígérj meg nekem, rendben? - ment át apa már szó szerint szülős könyörgésbe, nekem pedig megesett rajta a szívem.

- Ígérem nem csinálok semmi ostobaságot ebben az évben. - jelentettem ki kissé unottabban a kelleténél, aztán a következő pillanatban kivágódott a bejárati ajtó, és megjelent előttünk Shelby Solange.

Shelby-t akármilyen módon lehetne jellemezni, de a legreálisabb szó rá a tökéletes. Ombrésan festett szőkésbarna haja a derekáig hullott szögegyenesen. Velem ellentétben ő a világos színeket képviseli, akárcsak ma, mivel egy bézs színű ujjatlan ruhát viselt fehér farmerkabáttal, ami a derekára volt kötve, és fehér converse-sel. Napbarnított csuklóján egy arany színű óra virított, amit a szüleitől kapott a születésnapjára. A táskáját a vállán tartotta, aztán miután becsukta maga mögött az ajtót, ledobta a cipősszekrényre. Gyönyörű arcát egy macskás fazonú szemüveg díszítette, ami annyira jól állt neki, mintha csak rá tervezték volna. Száján ott csillogott a rózsaszín szájfény, mivel már messziről kibökte a szemem. Elmosolyodtam rajta. Annyira tökéletesen nézett ki.

- Annyira kiváncsi vagyok az új igazgatóra, te jóságos Isten! - "köszönt" Shelby shelbysen, én pedig elkuncogtam magamat.

- Miért ez a téma már korán reggel? - meredtem az égre, és felényújtottam egy bögrét. A hosszú hajú zöld szemű barátnőm döbbenten nézett rám, mintha csak el sem akarná hinni amit kérdeztem.

- Tudjuk Bella, hogy te egy elképesztően antiszociális személyiség vagy, oké. De tegyünk úgy, mintha ezt meg sem hallottam volna! Haló! Ez az utolsó évünk! Egyáltalán nem mindegy ki lesz az új diri. Egy kicsit sem böki a csőrödet? - oltott le egy pillanat alatt Shelby, én pedig már meg is bántam, hogy újabb adag koffeinnel kínáltam, mert így méghiperaktívabb.

- Eddig sem érdekelt, hogy ki az igazgató, és most sem fog...- aha, gondoltam én. - Shelby. Egy évünk van hátra. Kicsit kinőttem már ebből a fangirlködésből - néztem fáradtan a barátnőmre.

Shelby apámra vezette a figyelmét jó lassan, mintha csak segítséget akarna kérni tőle. Követem a tekintetét, és én is a saját apámra néztem, ő pedig két kamasz tekintet között ragadt, és kétségbeesetten emelte fel a kezeit.

- Nem értek a ti tinidrámátokhoz lányok! Inkább elmegyek és felöltözöm. Addig pedig próbáljátok nem megölni egymást. - szállt ki apa ügyesen a vitánkból, hogy ne kelljen igazságot tennie köztünk Shelby-vel.

- Ez nem ér Sawyer! Állandóan kiszállsz, és nem adsz egyikünknek sem igazat! - kezdett el hisztizni a barátnőm, miközben kortyolgatta a kávéját.

- Mert hülyeségeken veszekedtek - jelentette ki apa teljesen normálisan, mi pedig végül elröhögtük magunkat, mert eszméletesen igaza volt. Szörnyen idióta dolgokon vagyunk képesek elkezdeni vitázni.

- Az nem hülyeség, hogy az utolsó évünkben ki fogja megszabni az egész életünket az iskolában! - kérte ki magának Shelby, és valahogyan nem akartam elhinni, hogy reggel fél nyolckor komolyan ilyesmiről beszélünk. Ez nekem abszurd volt.

- Shelby - kezdtem bele szépen nyugodtan. - ő csak egy igazgató, nem az elnök. Nyugodj már le! Lehet, hogy olyan lesz majd, mint amilyen Mr. Lawrence volt. Semmilyen.

- Jó, - vett egy mély levegőt Shelby. - nem vitatkozom veled tovább. Majd úgyis meglátod, hogy tévedsz. Azt pletykálják a többiek, hogy a pótvizsgán már látták, és elvileg egy fiatal, jóképű férfi.

A szemeimet forgattam. Szép álom.

- Persze Shelby. Nekem a többiek szava szent. Indulhatunk végre? - kiáltottam el magamat, ami leginkább apának szólt, mivel a fürdőben tevékenykedett még mindig. Csak egyszer készülne el időben!

- Igen! Máris megyek! - hallottam vissza apa sietős ordibálását. Lábaimat belebújtattam a fekete converse-embe, utoljára ellenőriztem magamat a tükörben. A rúzsomat közelről megvizsgáltam, kicsit megigazgattam, de alapjáraton teljesen készen álltam az első végzős sulis napomra.

- Egyébként hogy vagy Bella? - kérdezi hirtelen Shelby, én pedig a hangja irányába kaptam a fejemet. Halványan elmosolyodtam. Shelby nem egy kibírhatatlan személy, alapjáraton nagyon is a helyén van a szíve, és ezt is imádtam benne. Meg úgy minden mást.

- Tudod, tartja a mondás, hogy szarul de büszkén. - nevettem el magamat a saját nyomoromon, de inkább volt erőltetett, mint egy igazi nevetés.

- Jön a suli, most legalább lesz időd lekötni magadat valamivel. Finneas nem jön haza? - érdeklődött Shelby kedvesen.

- Nem tudom, valamikor biztos hazatolja a pofáját. - hmm, na igen. A testvéri szeretet. - Amíg ő Madridban fűzögeti a lányokat a pult mögül, én a világ két legelviselhetetlenebb szülőjét hallgatom. Az élet nem fair.

- Azért a bátyádnak sem lehet mindig olyan jó dolga - tűnődött el Shelby, autómatikusan bevédve Finneast.

- Inkább csapnék agyon néhány részeg alakot, mint itt megrohadni. - néztem körbe unottan, aztán apa jelent meg előttünk.

- Azt hittem szeretsz velem lakni. - állt elém apa, és csalódottan nézett rám. Egyből hatalmába kerített a bűntudat, és a meggondolatlanság. Tudtam jól, hogy apának nehéz, mégse tudtam befogni a pofámat. Szánalom. Szánalmas vagy Isabella Jones.

- Apa én nem úgy értettem! - kezdtem mentegetőzni, Shelby pedig szépen szolidan kijelentette, hogy inkább megvár minket lent. - Szeretek veled élni, szeretem ezt a kis lakást, hiszen együtt választottuk, csak...apa. Leérettségizem. Szeretnék kitörni ebből a kisvárosból és új életet kezdeni. Mint mondjuk Finneas.

Apa szomorú szemekkel bámult az én kékjeimbe, amitől megszakadt a szívem.
Megszakadt a szívem, mert tudtam, hogy fél.
Fél, mert nem akar egyedül lenni.

- Menjünk, nehogy elkéssünk - mosolyodott el keserűen, nekem pedig könnybe lábadtak a szemeim. Elbasztam. Szinte hallottam magam körül a filmekben lejátszódó depressziós zenéket, ahogy elindulnak egy ilyen szituációnál. Ez pontosan olyan volt. Csakhogy a filmek általában happyend-del végződnek. A valóság pedig súlyosan kiábrándító tud lenni.

Shelby bepattant hátra apa terepjárójába, én pedig előre. Szótlanul vezetett, én szótlanul bámultam ki a szélvédőn, Shelby pedig, – mivel tudta, hogy most fasírt van – ezért csak alapból csendben volt.

- Apa kérlek ne haragudj rám. - fordultam apu felé hirtelen. Megevett a bűntudat.

- Édesem, én nem haragszom rád. Teljesen megértem, ha a jövőben szeretnél máshol élni. Én is így tenném. Csak...Finneast is elveszítettem azzal, hogy Európában van. Nem akarlak téged is. - megszoktuk már mindhárman, hogy Shelby előtt simán kiteregetjük a saját magánéletünket, mivel titkon Shelby apa harmadik gyereke, Shelby pedig csakúgy emésztgeti a vitáinkat, amiknek néha a részese.

- De nem fogsz! - néztem továbbra is fátyolos tekintettel, és elcsukló hangon. - Tudom, hogy félsz. Tudom, hogy úgy érzed, hogy egyedül maradnál, de ez hülyeség! Sosem tudnálak itt hagyni egyedül. Kitalálunk valamit.

Apa nem szólt semmit, csak lehunyta egy pillanatra a szintén óceánkék szemeit, majd vezetett tovább.

Körülbelül öt perc múlva megállt az iskola előtt, ahol már a diákok serege vonult befelé.

- Legyetek jók. Bella, kaja a hűtőben. Olyan öt körül jövök majd. És mégvalami. Kérlek, ne csinálj baromságot. - mosolyodott el a végére, én pedig visszavigyorogtam.

- Én? Soha! - forgattam a szemeimet, aztán egy puszit nyomtam apa arcára. - Jó munkát vénember!

- Tudod ki a vén te kis taknyos! - kiáltott utánam röhögve, Shelby-vel, pedig együtt néztük apát, és mi is mindketten nevettünk.

- Kösz a fuvart Sawyer! - intett apának, aki csak mosolyogva bólintott, és aztán elhajtott.

- Utálok veszekedni apámmal - sóhajtottam, mikor beléptünk az épületbe. Hatalmába kerített a "végzős vagyok" érzés, és hiába nem történt semmi, hiába nem éreztem semmit, egyszerűen ott motoszkált a fejemben a tudat.

- Ő is utál veled, hidd el - válaszolt Shelby, aztán köszöntünk néhány ismerős arcnak, tanárnak, és végül felsétáltunk az osztályunkhoz.

- Na, milyen balhét csapjak ma? - tettem fel a költői kérdést Shelby-nek, aztán beléptünk az osztályterembe.

- Bármit, hogy az igazgatóiban köss ki, és találkozz az új dirivel! - nézett rám ravaszul vigyorogva Shelby, én pedig tudtam, hogy már az első nap ki fogom húzni a gyufát, apa kérése ellenére is. Hiába, ha egyszer az iskolának meg kell jegyeznie a nevemet, akkor meg kell.