Egykoron meleg naptól forróra hevült homokon sercegve lépdeltem, nem égetett, langyossá hűlt már az esti szélben. Tenger hullámozva vonaglott mellettem, moraja teljesen elnyomta a fáradtságtól csendesedő város távoli zajait. Egyedül voltam az éjszakában, én és a hullámok, mik fényes habcseppekkel állítottak tükröt a csillagpettyes égboltnak. Pont ahogyan nekem is tükröt kellett állítanom magammal szemben. De ahogyan a víz felszíne, így saját tükröm is torz, maszatolt képet mutatott vissza. Masszává fojt érzelmek vegyesen kavarogtak, hol magasba csaptak, hol a partot nyaldosták. Mint a víz nyelvei most lábamat. Nyugodt, örökös táncukat kiszámíthatóan ejtették meg, és ez a beláthatóság mámorosan vonzott. Tudtam, hogy apály-dagály keringője sose szakad végett. Akartam ezt a végtelenséget. Apránként lépdeltem bele először a csontdermesztő hidegségébe, ellépve a parti melegtől, a pezsgő városnak hátat fordítva. Majd egyre szaporítottam lépéseket, és végül rohantam a magányos sötétség közepébe. Fel, felcsapó hullámok löktek vissza, erővel toltak a nyüzsgő élet irányába, de hideg ellenére lomha, lassuló mozgásom nem tévesztett célt. Áramlat melybe belemartam, amelyet akartam, fojton fojvást csúszott ki az ujjaim közül, de csak benne láttam a kapaszkodót. Maga alá gyűrt a víz uralkodó ereje, elfojtott, súlyos testével körbevett, tüdőmet megtöltötte magával a fullasztó szépség. Bugyborékova tört ki az utolsó elveszett kiáltás belőlem, mit elnyelt a feketeség, ahogyan mindent mi körbe vett engem, felemésztve mit eddig magam mellett tudhattam, az örök sötétbe taszítva.
Hirtelen pattant ki a szemem, égő fény omlott rám a lángoló nap csókjainak hála arany koszorújaval beterítve. Hörögve kaptam az éltető levegő után, tenger mérgét felhányva. Felbugyogott bennem a félelem és a kétségbeesés, zokogásként tört utat magának a magányosságuk. Maró szemcsékbe martam, bőrömet karcolva dörzsölték sokaságukkal, mellettem állva hallgatták mélyről kiszakadó fájdalmamat.
Nem értettem, hogy kerültem a partra. Elmerültem a fulladásban, feladtam, hogy oxigénhez jussak. Mégis a szárazföldön voltam. Magától mozdult a kezem, a nedvességtől agyagossá vált iszap nyálkásságába alakzatot rajzoltam, mi félbeszakadt.
Majd egy csontfehér kéz nyúlt el mellettem, a hiányzó ívet kiegészítve fejezte be a hasadt szívet. Vakító cénytől hunyorogva emeltem fel fejem, hogy megleljem a kérdésemre a választ. Ott magadosott felettem a felelet, egy gyönyörű férfi formájában, minden, mi eddig zavaros volt, jelenségként mosott el, a napsugarak is kitérve hajlongtak előtte. Hófehér habtincsei tollpuhán lengedeztek a szélben, lágy keretett adva annak a bűvöletbe ejtő márványarcnak. Puhán mosolygott rám, mézfényű, rózsás ajkait megértően görbítette felfelé.
Nem szólt, nem kérdezett, mindent értett. Leereszkedett hozzám, egy szintre a talajhoz, leguggolt, hogy közelebbről csodálhassam. Szemei, melyek kékebben voltak a tengernél, melyek megszégyenítették a hűvöst színt magát, példaként mutatva az igaz szépségre, most barátságosan üdvözöltek. Bennük fojt össze a kezdet és vég, minden határt összekenve, felhőként megcsillant az égi ékkőben a türelmes lágyság. Olyan volt a ismerős ismeretlen, mint egy gyémánt. Pont olyan gyönyörű, erős és törthetelen. De a kristállyal ellentétben ő sokkal melegebb és puhább volt, túlszárnyalva az ásványon. Ahogyan lekörözött minden mást is. Létezésében volt tökéletes.
Beleszerettem. És ezzel megadott nekem mindent, mire vágytam. Az a mérhetetlen szeretet, ami iránta gyúlt bennem elég volt ahhoz, hogy mindent ami szürke volt kiszínezzen, mindent ami hideg volt forróra melegítsen, minden ami torz volt a maguk alaktalan formájukkal váljanak széppé. Az szerelem mindent gyönyörűvé tett. És a végtelensége elért hozzám is, kit a lista végére hagytam, kit utolsónak mondtam. Az a túlcsorduló imádat, mit neki nyújtottam oly rengeteg volt, hogy nekem is jutott belőle.
És én csak néztem elbűvölten az áldást az életemben, mintha az a másodpercnyi pillanat az örökkévalóság lenne az életemben.