Rohanok. Rohanok el, minél messzebb. Nem akarom őket tovább látni. Egy pillanatra megtorpanok. Sukiro... Majd később visszamegyek érte! - jelentem ki magamba, aztán rohanok tovább.
  - Sumiko-chaaan! Gyere vissza! - hallom nővérem éneklő hangját, mire befogom a fülemet, és könnyeimet eleresztve rohanok tovább. - Sumiko-chaaan, gyere vissza, tudod jól hogy nem tudsz menekülni! - énekelte, mire gyorsítottam.
  Beértem egy zsúfoltabb utcára, ahol az első ember háta mögé beugrottam.
  - Kérlek segíts! - néztem rá rózsaszín íriszeimmel, mire megfordult.
  Fakó szemei voltak, tehát Hyuga lehetett. Még gyerek volt, de egész edzett. Belenézett a szemeimbe, majd bólintott. De már késő volt...
  - Sumiko-chan! Óh, hát itt vagy! - sétált oda a nővérem, majd kirántott a Hyuga fiú háta mögül, természetesen az ál vigyorával. - Bocsánat a kellemetlenségért, néha elkószál, és halucinálni kezd. - hazudta a nővérem, aztán vonszolni kezdett maga után. Én csak utat engedtem a könnyeimnek, és kérlelően néztem a fiúra.
  - Hívj segítség... - nem tudtam befejezni, mivel a nővérem akkorát rúgott hátulról a lábamba, hogy ordítani tudtam volna. De egy hang se jött ki a torkomon. A fiú nem láthatott ebből semmit, mivel a nővérem valószínűleg használta rajta az illúziót.
  - Menjünk, Sumiko-chan! - mosolygott a nővérem, majd vonszolni kezdett.
  Én követtem, mivel nem volt más választásom. Viszont a nővérem valamire nem figyelt fel. Arra, hogy szét téptem a kimonóm, és a darabjait elszórtam magam után. Ha a fiú szól egy felnőttnek... Van esélyem a szökésre...
  Tíz perc vonszolás után megérkeztünk. A nővérem a híres műmosolyával az arcán kinyitotta a hatalmas vaskaput, majd belökött rajta, én pedig pofára estem.
  - Visszahoztam Sumiko-chant, anyám! - hajolt meg a nővérem, miközben háta mögött becsukódott hatalmas csapódással az ajtó.
  Anyám csak egy kuncogást hallatott, majd hozzátette: - Ügyes vagy, Suchiro-chan! - mondatát újabb kuncogás követte, majd hallottam hogy feláll, és hozzám sétál, aztán leguggolt.
  Megfogta az államat, majd felemelte a fejem, így láttam a ronda pofáját. Szemét szokás szerint egy fáslival takarta el, agyonrúzsozott ajkai csak méginkább kiemelték sápadt bőrét, barna haja szokásosan egy kontyba feszült, elől hagyva két tincset, majd erre fel még fején ugyanúgy ott díszelgett az az undorító kalap.
  Megint elkuncogta magát, majd simogatni kezdte az arcomat, de úgy, hogy közben többször is végig húzta rajta tűhegyes körmeit, hagyva, hogy halvány bőrömből kibuggyanjon a vörös folyadék.
  - Miért szöktél el, kicsikém? - kérdezte, de természetesen a végén újra halkan elnevette magát. - Talán nem jó itt neked?
  - Nem! - motyogtam, mire megpofozott, természetesen ott, ahol az előbb a hegeket ejtette.
  - Nem hallottam tisztán! Beszélj hangosabban! - parancsolta, és újra egy irritáló kuncogást hallatott.
  - NEM! - üvöltöttem rá, majd felpattantam, és belérúgtam, amitől öt métert repült hátra, majd neki csapódott a falnak.
  - SUMIKO-CHAN! - sipítozott a nővérem, majd odarohant anyámhoz, aki egy kis vért köhögött fel, majd vigyorogva felállt Suchiro segítségével.
  - Hagyjad Suchiro-chan! Majd Sukiro bánja! - jelentette ki, majd hozzátett egy kuncogást.
  Én felkaptam a fejem, majd könnyek gyülemlettek a szemembe.
  - Ne... Sukiro... - suttogtam, mire nővérem arcára gúnyos mosoly kúszott, anyám pedig felkuncogott.
  - Menj a szobádba, vagy Sukiro-chan nem kap vizet! - mondta az anyám, mire lehajtott fejjel elindultam a szobám felé. - Nem hallottam! - kuncogta el a végét.
  - Igenis... - motyogtam.
  - Még mindig nem hallom! - vigyorgott, khm, vagyis vicsorgott anyám.
  - IGENIS ANYÁM! - üvöltöttem, kikelve magamból.
  - Ejnye ejnye! A mai engedtlen viselkedésedért huszonöt helyett ötven lesz. - jelentette ki közömbösen anyám, mire a szemeim tányér méretűre nőttek.
  Az aurám megváltozott... Egyre sötétedett...
  - Suchiro-chan, szólj Sukimo-channek, hogy ötven lesz! - parancsolta anyám, Suchiro pedig hevesen bólogatni kezdett.
  Az aurám... elvesztettem magam fölött az uralmat...
  Már Suchiro indult volna, amikor hirtelen megtorpant, azt követően megfordult.
  - Mi ez a vérszomj? - kérdezte, de ekkor szemei megálltak rajtam, és lefagyott. - Sumiko-chan... ugye nem?
  Ekkor viszont már cselekedetei nem értek semmit. Ő is a múlt részévé vált.
  - SUMIKOOO! - sikoltott anyám, majd futásnak eredt.
  Kihúztam kezemet a nővérem mellkasából, jó nagy vértócsa kíséretében, és a kezemben ott díszelgett a szíve.
  - Su... mi... ko... - suttogta elhaló hangon, majd élettelen teste összeroskadt.
  - Sukiro... Sukiro... Hol vagy? - kérdezgedtem, majd követtem anyám szagát. - Anyaaa... Hol vagy?
  Ekkor sikítást hallottam. Elindultam a hang irányába.
  - Ne... ne közelíts! - pillantottam meg anyámat, a kezében egy kunaival.
  - Hol... van... Sukiro? - kérdeztem, mire egy sikítást hallatott.
  - SUKIMOOO! - üvöltötte, mire megjelent az ajtóban a bátyám.
  - Mi a baj Kaa-san? - rontott be, mire felé fordultam, ő pedig nyelt egyet. - Sumiko...
  - Hol... van... Sukiro?! - rivalltam rá, mire egy izzadság csepp gördült le róla.
  Egy fél percet vártam, de nem mondott semmit, majd hirtelen nekem rontott.
  - Kaa-san, menekülj! Én feltart... - nem fejezte be. Már nem is fogja.
  Megöltem. Anyám rohanni kezdett, gondolom apám felé. Én mentem utána.
  Nem is kellett sokat gyalogolnom, mivel odaértem. Berúgtam az ajtót, és megpillantottam anyámat apám íróasztala mögött. Reszketett. Az egész teste remegett. Közben zokogni próbált. De hát az nem tud sírni, akinek nincs szeme. Az még egy régebbi baleset volt. Akkor is elvesztettem az önüralmamat. És ez lett a végeredménye. "Szerencsére" akkor még apám időben leállított. De most elkésett...
  - Maradj távol! - bújt az asztal mögé anyám.
  - De anya... te is tudod, hogy nincs menekvés! - jelentettem ki, majd megragadtam a falon lévő katanát, és átszúrtam őt az asztalon keresztül.
  - Még... nem... is... aktiválta... - ezek voltak utolsó szavai, majd távozott a pokolba.
  - Sumiko... - hallottam meg apám hangját.
  Megfordultam, és ott állt teljes egészében. A sátánfajzat...
  - Jó... még nem aktiváltad az Akuma no me-t! Figyelj Sumiko! Nyugodj le! - lépett egy lépést közelebb, ám ekkor a katanát kihúztam az asztalból, és a torkának szegeztem.
  - HOL VAN SUKIRO?! - kiáltottam, mire kirázta a hideg.
  - A harmadik tömlöcben... - motyogta összeszorított szemekkel.
  - HAZUDSZ! - üvöltöttem, mire kiszakadhatott a dobhártyája, mivel vér folyt ki a füléből.
  Kinyitotta a szemeit, és az enyémekbe nézett.
  Ekkor eszméletlen fájdalom nyilalt a szemembe. Be kellett csuknom. Elengedtem a katanát, ami hangos koppanással ért földet. Kezeimet a szemeimhez kaptam, apám pedig elszökött.
  Mikor kinyitottam sokkal tisztábban láttam. Átlattam azokon a dolgokon, amiken szerettem volna. Láttam apámat, amint a kapu felé rohan. Valahogyan elé teleportáltam, mire megtorpant.
  - Ne... EZ AZ AKUMA NO ME! - kiáltotta, ám abban a pillanatban holtan rogyott össze.
  Igen. Az Akuma no me. Másnéven az ördög szeme. A halál fölött az úr. Képes minden gond nélkül elvenni egy ember életét, anélkül, hogy akár hozzáérne. Ugyanakkor képes feltámasztani embereket is, de ahhoz a tökéletes használatát kell elsajátítani. De ez csak egy embernek ötven évente adódik meg, az előző használó halála után.
  Körbenéztem. Átlattam a falakon. Megláttam Sukirot. A hatodik tömlöcben volt. Testét számos sérülés lepte el. Odateleportáltam. Sukiro felkapta a fejét.
  - Su... Sumiko? - kérdezte halkan, majd köhögött.
  Levágtam a láncot, amire ki volt feszítve, majd odadobtam neki a sarokban lévő kulacsot.
  - Hol vannak a többiek? - kérdezte miután ivott a kulacsból.
  - Meghaltak. - mondtam.
  Nem kicsit, de megszeppent az előbbi kijelentésemen. Gondolkodott egy kicsit, majd a szemeimet kezdte el fürkészni. Ekkor mintha megvilágosodott volna. Lassan elmosolyodott.
  - Aktiváltad az Akuma no me-t. - állapította meg mosolyogva.
  - Igen. - jelentettem ki mire bólintott.
  Ekkor megpróbáltam deaktiválni. Negyedik próbálkozásra sikerült is. De akkor mintha elvesztettem volna minden erőmet. Csont gyöngének éreztem magam, mint aki bármelyik pillanatban összetörhet. Összeestem. A padlót szagoltam volna, ha Sukiro nem fog meg.
  - Akkor már csak mi vagyunk. - mondta az ikrem, majd a kijárat felé nézett.
  Felkapott menyasszony pózba, és rohanni kezdett kifelé. Le voltam gyengülve. Igen... éppen hogy csak eszméletemnél tudtam maradni. Sukiro rohant velem. Szinte már sprintelt. Súlyos sérülései ellenére úgy fogott engem, mintha egy tollpihe lennék. Hiába én birtokoltam az ördög szemét, mindig is Sukiro volt az erősebb.
  Már a bejáratnál jártunk, amikor kitárult az ajtó és...

Nem, ezt hagyjuk már a következő részre.