...amelyben néhány szamuráj megvitatja, hogy tulajdonképpen miért is nem ünneplik a születésnapokat

- Nyugaton állítólag minden születésnapot ünnepelnek – ez a megjegyzés Yukimura Chizuru száján bukott ki, több mint egy héttel az Ikedaya incidens, és pontosan egy nappal a sógun egész Japán által ünnepelt születésnapja után.

Igazság szerint az elmúlt hetek káosza után egészen elképzelhetetlennek hatott, hogy mennyire nyugodt volt az a délután... nyár közepe volt, szóval tűzött a nap, és mindenkiről folyt a víz. Aki tudott, behúzódott az árnyékosabb teraszokra, de akiknek aznap feladata volt rendberakni a szállást – vagy egyszerűen csak úgy érezték, elengedhetetlen a nyugodtabb napot is gyakorlatozással tölteni – sajnos nem tehették meg.

Ennek eredményeképpen, míg Shinpachi és Harada éppen a szokott őrjáratokat végezték Kiotóban, és próbálták menetelésre bírni a forróságban kínlódó embereiket, Okita nemes egyszerűséggel elnyúlt a terasz deszkáin. Saito – valamiért a nyár közepén is sálban, ami már-már félelmetessé tette – formagyakorlatokat ismételt, Heisuke pedig... nos, ő éppen a fél kutat kimerte a fejére, hogy a nyárban határozottan előnytelen, hosszú lobonca mellett is le tudjon kissé hűlni.

- Szerintem semmi értelme – felelte Okita, némi fáziskéséssel, miközben pozíciót váltott a fetrengésben, és immár oldalfekvésből pislogott a lányra. – Csak a kölykök ünneplik a születésnapjukat.

- Meg a sógun – tette hozzá Heisuke, mielőtt ismételten a nyakába öntött egy adag vizet.

- Heisuke-kun ez nem igazán... - kezdte Chizuru, de a fiú kábán közbevágott.

- Tessék?

- Nem tesz jót, ha teljesen...

- Hm?

- Víz ment a fülébe, nem érti, amit mondasz – tárta szét a karját fáradtan Okita.

Chizuru pislogott néhányat, aztán arra jutott, inkább visszatér a frissen kimosott ruhák teregetéséhez, és hagyja az egész témát, amikor Okita ismét hozzátette:

- Igazából senki nem akar születésnapot ünnepelni.

- Na, ez viszont nem igaz! – vágott közbe Heisuke, aki éppen a maradék vizet próbálta eltávolítani a hallójárataiból, így nemes egyszerűséggel elkezdett fél lábon ugrálni, és húzogatni az egyik fülcimpáját.

- Hajime-kun nem vallja be, de valójában vér folyna, ha valaki megtudná, hogy majdnem egyidősek vagytok.

Saito nem szólt bele a beszélgetésbe, csak tovább folytatva a formagyakorlatot egy fagyos pillantást lőtt Okita irányába. Ez utóbbi egyszerűen elvigyorodott.

- Akkor is egyidősek vagyunk, ha nincs születésnap. Mindenki januárban ünnepel!

- És mivel mindenki ünnepel, senkit nem érdekel, hogy hányadikat ünnepli – Okita ezúttal már ülő helyzetbe küzdötte magát, és nekivetette a hátát az egyik oszlopnak, miközben folytatta az okfejtést. – Hijikata-san is ezért ússza csak meg, hogy vénemberezzem. Mert mindenki az újévet ünnepli, senki nem őt. Ha lenne születésnapja, nem úszná meg.

- Ha Hijikata-sant vénembernek nevezed, akkor Kondou-sant is. Ő az idősebb. – pillantott rá Chizuru, miközben végre végzett a ruhák kiterítésével, és leereszthette rózsaszín kimonójának ujjait.

- De Hijikata-san előbb fog ráncosodni az állandó szemöldökösszehúzástól – Okita még grimaszolt is egyet, miközben imitálni próbálta a Parancsnokhelyettes arckifejezését, és láthatóan abszolút sérthetetlennek tekintette az érvelését.

A parádé Heisukének mindenesetre tetszett, belőle ugyanis kontrollálhatatlanul, gurgulázva kibukott a nevetés, és lényegében Souji példáját követve ő a füvön terült el. Chizuru fáradtan mosolyogva megcsóválta a fejét, Saito pedig végre megállt a formagyakorlatozásban – letörölte a homlokáról az izzadtságot, de a világ minden kincséért nem vette volna le azt a legkevésbé sem praktikus sálat – és megszólalt.

- Souji. Viselkedj, jó?

- Eeh, Hajime-kun? – vonta fel a szemöldökét Okita. – Igazából ha a Chizuru-chan által emlegetett nyugati szokásokat követjük, akkor itt én vagyok a rangidős, és én mondom meg, hogy hogyan is viselkedjünk...

- Én nem így értettem... - kezdett el szabadkozni a lány, de Okita olyan széles, és szinte rémisztő vigyorral nézett rá, hogy benne rekedt a szó.

- Több mint százan vagyunk, több mint száz embert nem ünnepelhetünk. Ráadásul felnőtt emberekről van szó, feladatokkal, amiket el kell látnunk, nem nemesekről, vagy gazdag urakról, és pláne nem gyerekekről. A nyugatiaknak talán van ideje az ilyen ünnepekre, de nekünk nincs, ezért, ha a lehetőség adott is lenne, valószínűleg nem élnénk vele. Ennyiről van szó – mondta végül Saito, a hosszú magyarázat után visszasüllyedve a teljes némaságba, valószínűleg arra jutva, hogy egy napra már így is bőven túl sokat beszélt.

A szavai után egy kicsit csend is lett, amit viszont megint Chizuru tört meg, aki közben felemelte a dézsáját is.

- De ha lenne... ha úgy tartanánk, mint a nyugatiak, hogy minden ember a saját napján ünnepli... akkor nem lenne valami, amit úgy nagyon akarnátok? Hogy tényleg rólatok szóljon az egész?

- Én lelépnék valahová Sano-sanékkal – biccentett Heisuke, fel sem kelve a fűből, hanem továbbra is az eget bámulva.

- Lelépnétek Shimabarába inni? – kotyogott közbe Okita, mire a fiatal szamuráj fülig vörösödött.

- Nem csak Shimabara van Kiotóban és nem minden Shimabaráról szól!

- Heisuke egy férfi, akit a legkevésbé sem érdekel a bordélyház...

- Hallgass már!

- Saito-san? – fordult a gyakorlatozó férfihez Chizuru, mire ismét Okita adta meg a választ.

- Hajime-kun tofut főzne, és nem bírnánk megenni.

Mielőtt a lány megjegyezhette, hogy „igazán hagyhatta volna válaszolni" Saito arcán feltűnt egy halvány mosoly, amit követett egy kissé ironikus, de helyeslő hümmögés is... a tofus dolog úgy tűnik, mégsem állt olyan távol a valóságtól.

- És Okita-san? – nézett a férfire a lány, mire Okita egyszerűen megvonta a vállát, és beletúrt világosbarna tincseibe.

- Mondom, hogy szerintem semmi értelme.

- Egyszer majdnem levágatta kopaszra a haját a születésnapjára – ezúttal Heisuke kotyogott közbe.

- Micsoda? – kérdezte Chizuru.

- Semmit nem mond, vagy megölöm – Okita gyilkos pillantást lőtt Heisuke irányába, aki viszont túlságosan élvezte, hogy bosszút állhat az előző kínos helyzetért.

- Pont húsz lett, amikor indultunk Kiotóba. És Kondou-san-ék nem akarták magukkal vinni, mondván, hogy egy kölyök.

- Mert te nem voltál az!

- És hogy jött ide a hajvágás? – pislogott Chizuru.

- Hát... a kopasz fej a felnőtt férfiak jele. Ellentétben a hosszú hajjal – magyarázta Heisuke. – Attól mindenki fiatalnak tart. Szóval Souji majdnem leborotváltatta a fejét, hogy meggyőzze Kondou-sant, hogy hozza magával.

Chizuru tekintete megint Okitára siklott, és abból ítélve, hogy a fiatal férfi úgy méregette Heisukét, mint aki tényleg komolyan fontolóra vette, hogy elteszi láb alól, egészen biztos volt benne, hogy a történet tényleg valóságos.

Mindenesetre, a Shinsengumi több mint száz fője a továbbiakban sem ünnepelte a születésnapot, és a délután folyamán az sem derült ki, hogy végül mi mentette meg Souji fejét a kopaszra borotválástól, mert a nyolcadik osztag kapitánya az életét féltve inkább nem szólt többet. Chizuru magában elkönyvelte, hogy megkérdezi, majd egyszer, ha megint lesz egy ennyire napos, és ennyire nyugalmas délután.