Scott szemszöge:
Néha elgondolkodom a Mi lett volna, ha...típusú kérdéseken. Ezek azok a kérdések, amiket az ember csak úgy feltesz magának, de már tudja, hogy túl késő ezeken rágódni. Ennek ellenére mégis töri a fejét, addig, amíg ezek a kérdések egy nagy csomóvá válnak a fejében, amitől nem tud megszabadulni, és a végén felemésztik a teljes valóját. Ezek azok a kérdések, amiket szoros kapcsolatba lehet hozni a bűntudattal.
És már megint. Mindig ezzel kezdődik a napom, azon töröm a fejem, hogy hogyan tudnám helyrehozni a hibáim.
Lassan felkelek az ágyból, és magam elé meredek. Mint minden reggel. Elgondolkodom azon, hogy hol rontottam el. Napi rutin. Üveges tekintettel reggelizem. Mint általában. Adam és Amy megkérdezik, hogy segíthetnek-e valamiben. Ismét. Én sóhajtva megrázom a fejem, majd befejezve a reggelit visszavonulok a szobámba. Mint eddig minden nap. Adam és Amy a fejüket csóválva néznek utánam. Minden áldott nap ugyanaz a forgatókönyv.
Felérve a szobámba visszaroskadok az ágyamra, és folytatom az önmarcangolást. Csak bámulom a falat, mintha kiolvashatnám belőle a megoldást. Adam szerint depressziós lettem. Én nem ezt a kifejezést használnám magamra, inkább azt, hogy az életem elveszítette az értelmét. Ez sokkal jobban magaménak érzem.
A depresszió egy sokkal enyhébb kifejezés, közelében sincs annak, amit én érzek.
Amy szerint segítségre van szükségem. Igen igaza van, csak hogy nem a pszichológustól, akire ő gondolt. Nem. Egy szakember nem tud rajtam segíteni, bármilyen szakképzett is. Engem csak egy ember szabadíthat ki, ebből a fojtogató érzésből. Az, aki idejuttatott.
Kopognak. A rutin folytatódik. Pontosan tudom, hogy Adam áll az ajtó takarásában. Mint mindig.
– Gyere be Adam.
Az ajtó nyikorogva feltárta a mögötte álló embert. Adam lassan belépett a szobába. Egy fehér pólót viselt, egy kopott farmernadrággal. De nem is ez ragadta meg a figyelmem. Sokkal inkább a kezében tartott fehér boríték vonzotta a tekintetem. Pontosabban az, hogy az én nevem szerepelt a borítékon. Végül a kíváncsiságom győzött, és megszólaltam:
– Mi van a kezedben?
– Hogy ez?Egy boríték. – mondta el a nyilvánvalót.
– Nem mondod Einstein....úgy értem, hogy mi van a borítékban? – sóhajtottam.
– Egy levél. – Istenem, miért vagyok ilyen sötét emberekkel körülvéve?
– Adam, kifejtenéd bővebben? Tudod nagyon segítőkészek, az egy szavas válaszaid, de jobban örülnék, ha egynél több szóval magyaráznád meg, hogy mi van a kezedben, hogy miért van ott, és, hogy miért szerepel az én nevem rajta. – kérdeztem úgy, hogy végre ő is megértse.
– Neked jött. És azért van a kezemben mert én hoztam be. – válaszolt.
– Kitől?
– Nem tudom, nincs rajta feladó. – válaszolt.
–Ha ez egy kísérlet akar lenni arra, hogy kilépjek a szobából, akkor előre szólok, hogy semmi értelme. – szóltam idegesen.
Adam sóhajtott:
– Scott, ha kiakarnálak rángatni a szobából, akkor azt nem egy levéllel teszem.
– Akkor kitől van?
– Te- sü-ket -vagy? Nem- tu-dom – szótagolta, minden egyes szót jól artikulálva, mint egy fogyatékosnak.
– Ok. Vettem az adást. Ne gúnyolódj.
Amikor Adam kiment felbontottam a borítékot. Ami benne volt az nem levél volt, még csak nem is egy prospektus vagy magazin. Ez sokkal rosszabb volt.