Adam szemszöge:

– Ez nem történhet meg! Nem velem, nem most! Amy! Édesem, kérlek mond, hogy ez csak egy rossz tréfa. - mondtam a kórház folyosóján fel-alá járkálva.
Scott megragadta a vállam, majd lenyomott a folyosón található műanyagszékek egyikére, és egy tőle nagyon szokatlan megnyugtató szöveget próbált belém tukmálni:
– Adam, hidd el minden rendben lesz. Amy egy erős nő. Sok mindent túl élt már. Ez a kis baleset nem fog kifogni rajta, kérlek légy erős. Ne add fel, és Amy sem fogja.
– De, mi lesz, ha nem? - kérdeztem.
Scott megragadta a vállam, és megrázta azt:
– Ilyent még csak viccből se mondj! Szedd össze magad! Vagy én szedlek össze, és azt nem köszönöd meg.
Halál komolyan nézett a szemembe, de most valahogy nem tudtam komolyan venni. Csak az járt a fejemben, hogy mi lesz Amy-vel.
Egyszer csak kinyílt a műtő ajtaja, és egy fáradt orvossal találtuk szembe magunkat.
– Doktor úr. Kérem mondjon valamit. Hogy van a menyasszonyom? - kérdeztem kétségbeesett hangon.
Az utolsó szóra Luna és Scott felkapták a fejüket, és kérdőn néztek rám, mire én csak legyintettem. Most nem ez a lényeg.
– Mi mindent megtettünk uram. De, sajnos nem tudtuk megmenteni mindkettőjüket. – nézett rám szomorúan.
– Tessék? – olyan hirtelen kaptam fel a fejem, hogy azt hiszem eltört a nyakam.
– Igen. A kisasszony állapotos volt.
Nem hittem el, amit mond. Amy gyereket várt? Én miért nem tudtam róla? A nagy gondolkodás közepette elsiklottam az orvos kijelentésének fő mondanivalóját.
– Hogy értette azt, hogy nem tudta megmenteni mindkettőjüket? - kérdeztem.
Az orvos lehajtotta a fejét, és az arckifejezése semmi jót nem ígért.
– Sajnos a menyasszonya...
Nem! Ez nem lehet. Ilyen nincs. Amy nem hagyhatsz el. Ezt nem teheted velem.
– Doktor úr kérem mondja, hogy csak viccel. - könyörögtem.
– Bár tehetném...Részvétem. De egyben gratulálok is. Gyönyörű kislány apukája lett. – mosolygott.
Idegességemben a hajam téptem.
– Ez nem igaz. Nem igaz. HAZUDIK! MAGA HAZUDIK! AMY NEM HALT MEG! – ordítottam.
Scott és Luna meg sem szólaltak. Talán úgy érezték, hogy semmi szükségem a szavaikra.
Egy világ dőlt össze bennem. Amy meghalt. Meghalt és soha nem jön vissza. Nem bírtam tovább. Férfi létemre...sírtam...sőt zokogtam, nem érdekelt már semmi, földre rogytam a folyosó közepén, és sírtam. Ordítottam. Scott próbált nyugtatni, de idegesen arrébb löktem, mire inkább hagyott.
Elveszítettem!
– Adam kérlek nyugodj meg. Minden rendben lesz. – mondta Scott.
– SEMMI SEM LESZ RENDBEN! HÁT NEM ÉRTED? AMY MEGHALT! MEGHALT! NEM JÖN VISSZA, SOHA TÖBBÉ. ÖRÖKRE ELVESZÍTETTEM. – úgy ordítottam, hogy egy kisgyermek is megirigyelhette volna.
Megragadta a vállam, és felhúzott a földről, majd megölelt.
Erőtlenül sírtam a vállán, semmi sem érdekelt. Már nem.
Luna megszorította a kezem.
– Adam, gyere nézzük meg a lányod. Már biztos nagyon vár téged. – mondta.
– Nem érdekel. Hát még mindig nem fogtátok fel? Amy. Meghalt. Meghalt. Az én egyetlenem... Nincs többé...
Luna megölelt, és halkan biztatott, hogy nézzem meg a lányom.
– Nem tudom, hogy képes vagyok-e rá. – mondtam szomorúsággal vegyült félelemmel.
Scott megveregette a vállam:
– Tudom, hogy nehéz, de képes vagy vagy rá. Hiszen a lányod. Apa lettél. Örülj.
Az "apa lettél" mondat újabb könnyeket csalt elő belőlem:
– Scott. Nincs többé. Amy nincs többé. Meghalt. Nem láthatom a gyönyörű szemeit, nem hallhatom a nevetését, nem érinthetem többé a bőrét, nem ölelhetem, nem csókolhatom, nem vehetem el feleségül. Istenem Scott, meghalt. - rogytam le a földre.
– Tudom, hogy fáj. Nekem is fáj, de túl kell élnünk. Amy is azt akarná, hogy túl éljük. Mindig vidám volt, biztos nem szeretne szomorúan látni téged, hiszen utálta, ha valaki szomorú körülötte. Légy erős. – mondta sírva Luna.
Én csak zokogtam és zokogtam. Nem tudok erős lenni. Amy nélkül nem. Ő volt a mindenem. A váram. Ő tartott össze. Nélküle szétesem...
– Scott én nem tudok Amy nélkül élni. Hiszen ő volt az életem. Miért nem én? Miért nem velem történt ez Scott? Miért pont Amy? Ő annyira jó volt. Nem érdemelte meg, hogy meghaljon. Fiatal volt, élettel teli, csak úgy szikrázott benne az életre valóság. – és már megint zokogok.
Luna szemszöge:
Amy. Nem hiszem el. Miért veszítek el mindenkit, aki fontos nekem? Először az apám, azután az anyám, és most...most a legjobb barátnőm. A testvérem. Miért ilyen kegyetlen az élet? Miért?
Már egy jó ideje csak némán sírok. Nem bírok megszólalni.
Miért Amy? Még annyi dolgod volt itt a földön, miért mentél el? Még annyi mindent meg kellett volna tapasztalnod. Össze kellett volna házasodnod Adam-mel, fel kellett volna nevelned a lányod, hisz szüksége lenne rád. És meg kellett volna tudnod, hogy végre én is boldog vagyok. Amy még előtted állt az egész élet, miért hagytad itt mindezeket?
- Amy, nem érdemelte meg ezt. Istenem, miért veszed el tőlem a fontos embereket? - tettem fel a költői kérdést.
Most már mindhárman zokogtunk. Adam a földön ülve, megállíthatatlan könnyeket hullatott, Scott némán sírt a folyosó egyik székén én pedig hangosan, már-már hisztérikusan sírtam a folyosó közepén.
A gyász hatalmas fekete leple nehezedett ránk. A kisbabának sem tudtunk örülni. Minden gondolatunk Amy halálával volt összeköthető.
Amy miért hagytál el?
Scott szemszöge:
Amy halál híre rettenetes erővel csapott a földhöz. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen korán itt hagy bennünket.
Adam a gyásztól lesújtva, a zokogástól elhomályosult tekintettel meredt a semmibe.
– Adam, kérlek szedd össze magad. Állj fel, és menj be a lányodhoz. Most szüksége van rád. Indulj már. – mondtam neki könnyes szemmel.
Erre ő felállt a padlóról, és ólomsúlyú léptekkel elindult az ajtó felé. A szívében ülő hatalmas fájdalom elhatalmasodott rajta. Már nem is sírt, csak semmitmondó üveges tekintettel révedt előre.
– Szerinted képes lesz rá? – kérdeztem Luna-t.
Erre csak egy nagyot sóhajtott az említett személy:
– Fájdalmas lesz, de muszáj megtennie, hiszen a lányáról van szó.
Megöleltem, és ott a kórház folyosóján a történtek ellenére, egyfajta boldogság suhant át rajtam. És bármilyen abszurd is volt a helyzet, végre hivatalosan is feltehettem azt a kérdést, amit már régóta fel szerettem volna tenni neki. És nem érdekelt az sem, hogy Adam ott ül mellettünk, már semmi sem érdekelt, csak az, hogy feltegyem a hőn áhított kérdést, amelyre reményeim szerint megkapom a hőn áhított választ:
Leszel a barátnőm?