Scott szemszöge:
Ha az ember kitalál egy új életet, amit a körülötte levőknek mutat miközben, ezzel párhuzamosan, egymagában éli a valódi életét, néha a valóság összemosódik a fikcióval.
Vagyis ezt olvastam az egyik internetes oldalon. Hogy ebből mennyi igaz és mennyi nem? Nem tudom, de remélem, hogy ez is csak egy téveszme, mert nem szeretném, ha az éppen, hogy csak kialakuló félben levő kapcsolatom Luna-val máris tönkre menne.
Amikor Adam becsukta maga mögött az ajtót, mindketten fáradtan huppantunk le a székeinkre. Luna a tenyerébe temette az arcát:
– Amikor kitaláltuk ezt az egészet, nem gondoltuk végig, hogy ez mennyire nehéz lesz. Úgy érzem magam tíz perc színjáték után, mintha egész nap dolgoztam volna, valami nagyon megerőltető, fizikai munkát.
– Ne aggódj. Már nem sokáig játsszuk ezt. Körülbelül két hét vagy esetleg egy hónap, és elmondjuk az igazat. Tudod mit? Mindent elmondunk nekik, amikor Amy haza jön. Így lesz a legjobb. Egy hónap alatt biztosan lenyugodnak, és nem fognak majd beszédet tartani nekünk, hogy ez mennyire rossz ötlet és, hogy meg fogod bánni, hogy megbocsájtottál.
Luna a könyökére támaszkodott:
– Vagy igen...
– Nem számít. Én nem fogom bírni egy hónapnál tovább. Így is majd megszakadok, amikor veszekedünk pedig semmi okunk nem lenne rá. – néztem rá szomorúan.
– Scott még valamit meg kell beszélnünk, mielőtt ténylegesen megbocsájtok neked. –
Összeráncoltam a szemöldököm, azt ne mond, hogy meggondoltad magad, mert azt nem élném túl. Kérlek.
– Ezt meg, hogy érted én azt hittem, hogy már...
– ...Nem még nem teljesen. Tudod nem könnyű elfelejteni azokat a perceket, amikor...
Nem tudta tovább mondani, a feltörő emlékek sokasága bele fojtották a szavakat.
– Luna én nem...tudod, hogy miért tettem. – kezdtem magyarázkodni.
Luna megcsóválta a fejét.
– Tudod mit, felejtsük el. Hagyjuk a múltat. Koncentráljunk a jelenre. Amy mikor jön haza?
– Egy hónap múlva. És addig titokban kell tartanunk, vagy el is mondhatjuk Adam-nek, szerintem ő jól fogadná, Amy már egy nehéz feladat.
Luna csodálkozva nézett rám:
– Tényleg így gondolod? Szerintem Adam sem repesne az örömtől. Főleg, azok után, ami a kórházban történt.
– De valamikor csak el kell mondanunk. Nem tarthatjuk örökre titokban. Nem fog menni. Nekem nem. –  temettem a két kezembe az arcom.
Luna megragadta a kezem, és dühösen nézett rám:
– El kell mondanunk! Én nem tudok titkot tartani. Muszáj elmondanom valakinek, mert megbolondulok.
Felhúztam a szemöldököm:
– Aha. Szóval elismered, hogy nélkülem nem tudsz élni. Tudtam! Az én tökéletességemnek te sem tudsz ellenállni.
-Ne kezd! Már elegem van a Black-féle önbizalomlöketből. Már mind tudjuk, hogy nálad tökéletesebb ember nem létezik, és, hogy milyen jó, hogy pont engem választottál és a többi...és a többi...
Scott félkarral megragadta a vállam, és magához húzva puszit nyomot a fejemre.
– Ebben nincs igazad. Létezik nálam tökéletesebb ember, és az te vagy. Velem az oldaladon. – kacsintott.
Megforgattam a szemem.
– Hát hogyne...
Pedig már azt hittem tényleg mond valami szépet...