Scott szemszöge:
Amy megtudta. Nem hiszem el! És, hogy soha nem enged majd a közelébe? Eddig sem voltam közelebb hozzá, úgyhogy ez nem változtat majd semmin. Bárcsak itt lenne, hogy elmondhassam mennyire szeretem, és, hogy bármire képes vagyok érte, bár szerintem ezt már észrevette.
Az ajtó halk kattanása jelezte, hogy valaki belépett a szobába, biztos az orvos, hogy ellenőrizzen nem rántottam-e ki az infúziós tűt a vénámból. Héj! Ez nem is olyan rossz ötlet...
Miközben a vénámban levő hatalmas tűt vizsgálgatom halk léptek ütik meg a fülem elfordítom a fejem.
Ajjaj. Túl sok gyógyszert kaphattam. Mi van ebben a szarban?
– Hát azt hiszem, hogy képzelődöm. Nem lehetsz itt. Megmondtad. Utálsz és félsz tőlem. A képzeletem szórakozik velem. Nem, nem, nem. Tűnj a fejemből! És akkor megszólal:
– Szia Scott.
Nem hiszek a szememnek. Tényleg itt van. Itt. Mellettem.
– Mond, hogy nem csak a gyógyszerek miatt látlak...Mond, hogy tényleg itt vagy... – könyörögtem, habár tudtam, hogy hallucinálok.
Keresztbe fonta a karjait, és lassan az ágy melletti műanyagszékhez sétált.
Leült.
– Mondj valamit kérlek... – könyörögtem.
– Ezt... – néz a szemembe.
Elhallgat. Megfogja a kezem. Az érintése mintegy áramütésként hat rám. Megszeretném érinteni az arcát, de végül meggondolom magam.
Végül ő töri meg a csendet:
– Miért tetted ezt Scott?
Hogy miért? Nem tudom. Meg akartam halni.
– Én...Nem akarok tovább élni. Nem tudnék tovább élni. Nincs miért tovább élnem. Miért nem hagytál meghalni? – kérdeztem miközben a férfiúi becsületem sutba dobva könnyezni kezdtem.
– Scott. Ne mond ezt kérlek.Van miért élned. Nem dobhatod el az életed. Mi lesz a bátyáddal? Mi lesz Amy-vel?
Elfordította az arcát.
– Megszabadulnának egy plusz gondtól. – mondtam szomorúan.
– Ez az én hibám. – hajtotta az arcát a tenyerébe.
Mérgesen néztem rá. Nem hiszem el, hogy ezt mondja.
– Luna. Ha még egyszer ezt mondod nem állok jót magamért. Nem a te hibád...
– ...de igen, mert, ha nem utasítalak vissza és...
– De én raboltalak el. És én kínoztalak meg téged nem pedig fordítva, ha normális körülmények közt találkozunk, akkor nem lett volna ez az egész káosz. Az én hibám. És tudod mi a legrosszabb? – kérdeztem.
– Mi? – nézett rám.
– Egy percét sem tudom megváltoztatni. Annyira sajnálom Luna, nem kellett volna elrabolnom, és ami fontosabb nem kellett volna megölnöm az anyád. Amy-nek igaza van. Egy elmebeteg állat vagyok. Nem is, egy közveszélyes őrült. Kérlek menj el még mielőtt bántanálak. Sohasem tudhatjuk, mikor borul el az agyam.
Lehunytam a szemeim. Meghalni. Meghalni. Meghalni. Akkor minden jó lesz.
És ekkor Luna megszorította a kezem.
– Ha azt hiszed, hogy hagyom, hogy meghalj, akkor nagyot tévedsz. Nem teheted ezt magaddal és ami még fontosabb nem teheted ezt velem.
Elnevette magát.
– Ha már elraboltad a szívem, akkor annyit megérdemlek, hogy ne öld meg magad, és maradj velem, nem?
A szemeim kipattantak, hirtelen felültem, ami rossz ötlet volt, mert megszédültem, így egyből vissza is zuhantam az ágyra. Nem. Rosszul hallottam. Megint csak képzelődők. Ez egy álom. Igen egy álom, amiből mindjárt felébredek és szembesülök a valósággal. Luna soha nem mondaná ezt nekem.
– Scott. Nyugodj meg. – az arcomra tette a kezét ezzel lehűtve a tűzben égő bőrfelületet.
– Luna az előbb...
– Igen Scott. Jól hallottad. Elraboltad a szívem. – erősítette meg az előbbi mondatot.
– Te tényleg...
Megcsókolt.
– Hogy lehetünk ennyire elcseszettek? – suttogta
Csodálkozva néztem rá, a szemeim némi hitetlenkedést tükröztek.
– Nem tudom, de ha ez jár az elcseszettséggel akkor örülök, hogy az vagyok. – suttogtam a szájára.
Elmosolyodott.
– Tönkre tettük egymást Scott. Kinek kell két ilyen érzelmi roncs, mint mi? Egy roncs csak egy másikkal lehet boldog, mert annak már nem tudja tönkretenni az életét a sajátjával.
Szavai hallatán hosszú idő után egy hatalmas mosoly terült szét az arcomon.
– Ezek szerint béke?
– Hát nevezhetjük annak is – nevetett, majd ismét megcsókolt.