Luna szemszöge:
Amikor nem akarsz látni egy embert semmiképp, és mindent megteszel azért, hogy elkerüld valahogy sosem sikerül. Mintha a Sors mindig az ellenkezőjét akarná.
Scott jég kék szemei egyenesen rám fókuszáltak.
- Szia Luna.
- Scott. - biccentettem köszönés gyanánt.
Esetlenül álldogált a küszöbömön, mert eszem ágában sincs beengedni. Nincs az az Isten, hogy be tegye a lábát az otthonomba. Néhány perc csend után megszólalt:
- Bemehetek?
Még mit nem. Soha!
- Te meg mit keresel itt?
- Én csak...
- ...Honnan tudod a címem?
- Luna kérlek! Beszélnünk kell!
Hisztérikus nevetés tört rám:
- Ugyan miért, és miről?
- Meg kell beszélnünk a dolgainkat. Luna kérlek.
Idegesen markoltam a hajamba. Nem akarok vele beszélni. Nem és nem.
- Scott. Nekünk nincsenek dolgaink. Nincs miről beszélnünk. Nekem...nekem semmi közöm hozzád. Nincs olyan, hogy mi. Soha nem is volt és soha nem is lesz. Már nem.
- Hogy mondtad ?
Értetlen arckifejezését látva úgy vélem, hogy az utolsó mondatot is hangosan mondtam. A fenébe.
- Semmit. Felejtsd el. Felejts el. Ne tekints rám halottként, inkább úgy, mint egy eltűnt személy. Egy eltűnt személy legyek a számodra. Aki lehet, hogy soha nem fog előkerülni. Kérlek. Így lesz a legjobb.
Scott ingerülten csattant fel:
- Mégis kinek lesz jó? Mert nekem biztosan nem. Értsd meg szeretlek. Mivel kell még bebizonyítanom, hogy végre te is el hidd? Mond, hogy mit tegyek, és én megteszem. Bármit.
- Tűnj. El. Az. Életemből.- sziszegtem.
Amikor felfogta a szavaim, minden előzetes figyelmeztetés nélkül a lábai felmondták a szolgálatot, és ájultan esett össze a küszöbömön.
Sikoltást hallottam, de nem tudtam beazonosítani, hogy kitől jött. Csak a torkom kaparása jelezte, hogy az én számat hagyta el az apró sikoly.
Felrúgva a magamnak felállított szabályokat, odarohantam hozzá, és a fejét az ölembe fektetve ébresztgettem, de semmire nem reagált. Néhány vízcsepp csillogott az arcán, és a homlokán, amit először izzadságnak véltem, de rájöttem, hogy azok könnyek. Az én könnyeim. Nem, nem sírhatok miatta. Hisz utálom. Nem. Nem utálom. Szeretem. Szeretem. Szeretem.
- Kérlek Scott. Ébredj fel. Megbocsájtok. Szeretlek. Hallod? Szeretlek. Semmi reakció. A teste mozdulatlan, és a légzése is szabálytalan. Mentők. Mentőt kell hívnom. Most. Azonnal.
Kikaptam a mobilom a zsebemből, és amilyen gyorsan csak lehetett beütöttem a segélyhívó számot.
- Scott. Tarts ki.Mindjárt jönnek a mentők. Hallod? Tarts ki.
Tíz perc múlva megérkeztek a mentők. Felrakták Scottot egy hordágyra, és betették a mentőautóban.
- Kisasszony, szeretne a mentőautóban jönni a kórházba, vagy inkább autóval jön? Gondolom ön az egyik hozzátartozó.
Gondolkodás nélkül vágtam rá a választ:
-Igen.
A mentős kinyitotta az autó ajtaját, és mihelyt beszálltam elindultunk a kórházba. Megint. Scott úgy néz ki, hogy lassan bérletet vehetünk neked erre a helyre.
Amint elindultunk azonnal tárcsáztam Adam-et,aki idegesen beszél,t és azt mondta, hogy tíz perc és ott van.
Már megint miattam. Minden az én hibám. Jobb lett volna, ha soha nem találkozunk. Tönkre tettük egymást. Két roncs, aki egymás hibájából vált azzá. Egy oda nem illő mosoly terült szét az arcomon.
Suttogva mondtam, hogy biztosan ne hallja senki csak Scott:
- Mi tényleg összetartozunk.
Megszorítottam a kezét, és idegesen vártam, hogy megérkezzünk a kórházba.