Christa szemszög

"Szerető férj, apa"
"Leggondosabb testvér"

- Itt vagyok papa hazahoztak. Nem haragszom, ha tényleg tudtad mi történt. Túlságosan is hiányoztok.

Megálltam a fekete márványsír előtt és néztem a feliratot. Elgondolkodtam, de hiábavaló az egész. Kizárólag részleteket tudok. Apu mit tehettél az üzletért? Ahogy értelmeztem Mikhail szavait azt szűrtem le, hogy Ivan majdnem meghalt. Papa hibázott és ezért vette át a szervezetett, ezért ölte meg Őt. Akkor is tudtam, hogy Mikhail engem nem bántana. Fizikailag legalábbis sose bántott, lelkileg sebzett meg akaratlanul. Térdre rogytam és sírásba törtem ki. Ha elmondtam volna se hitted volna el. Vagy ki tudja papa. Minnél többet tudok meg a múlt rejtett részleteiből annál biztosabb vagyok abban, hogy nincs fekete és fehér. Mindent ellep a végtelen szürkeség, összes lehetséges árnyalata.

„ Idővel ráfogsz jönni, hogy milyen is igazából. Szerinted azért kellesz neki mert feltétlenül szeret? Kate te vagy ennek a szervezetnek a jogos örököse, nem a bátyád és nem is én. Gondolom tudod mekkora hatalma van Rivaille-nak. Általad pedig szinte a világ alvilága lenne a kezei között. Minden démon ara vágyik a koromfekete szíve mélyén, hogy egy ilyen angyal mint te szeresse."

A sírra borulva sírtam. Papa most mi lesz? Mikhail-nak igaza van? Magamhoz öleltem a medált. Úgysem derül ki a nagy házak köreiben hogy élek, akkor meg miért foglalnám el az örökségem. Mikhail és Ivan az, akiket megilleti a korona. Nekem nem kell ez a hely. Rivaille tényleg csak ezért vett volna el? Már rég tudta volna, csak Fei Long találta meg későn Mikasa nyomait? Nem az nem lehet! Lassan felálltam. Egész életemben csak el akartam felejteni ki voltam, kiket vesztettem el. A vér szagát, azokat a sikolyokat és, hogy kihez köt a vérem. A múlt elől tényleg nincs menekvés.

- Angyalka így megfogsz fázni.

Szólalt meg mézes mázosan mögöttem.

- Kérlek ne! Hagyj egy kicsit még magamra.

Fordultam meg, hogy ránézhessek. Mikhail a megszokott arckifejezésével állt előttem. Átkarolt és magához húzott. Kiakartam magam bontani a karjaiból erre csak megcsókolt. Mélyen, uralkodóan. A testem ennyitől képes reagálni rá, de ez az annyira perverz. Majd rám nézett, a tekintette semmit sem sejtetett. Valami miatt nem kicsit mérges és ideges. Azt hiszem akkor is ilyen volt a tekintette, akkor délután mielőtt azokat a dolgokat tette volna.

- Kate kis Angyalkám azt akarom, hogy meghallgassd a vendégünk. Ez egy remek alkalom, hogy demonstrálja Rivaille természetét.

- Ne hívj így, Christa vagyok! Én már rég nem hallgatok a régi nevemre.

Sütöttem le a fejem, mire megpuszilta a homlokom.

- Angyalka eldobhattad a neved, de a múltat nem írhatod vele felül. Ahogy az sem, hogy a testedbe égett véglegesen minden érintésem.

A zavart leakartam vezetni egy pofonnal, de lefogta a kezem. Rám kacsintott és felkapott a karjaiba elindult velem a hal felé. A bőréből még a szex jellegzetes illata áradt. Lesütöttem a tekintettem. Hányszor gondolkodtam el azon, hogy milyen lenne az aranyszemű angyalom karjaiba. Lopott gyengeelméjű pillanataimban pedig átfutott az agyamon, hogy Mikhail milyen. Hát legyen, elismerem. A valóságot meg sem közelíti a képzelet.

- Mire gondoltál az előbb? Megígérted, hogy szólsz Ivan-nak.

Rám pillantott és meleg mosollyal tett le a lépcső alján. A kezét megpihentette az arcomon. Pont úgy beszélt hozzám, mint Tíz éve. Mikor először beszéltünk is így simította meg az arcom. Hogy nem tudom gyűlölni?

- Szóltam is neki, hogy jöjjön haza. Mindig megtartom az ígéretem. A másik dolgot pedig hamarosan megfogod érteni Angyalka. A tiéd lesz a döntés, én pedig a te akaratod követtem.

Egészen addig a percig nem értettem amíg meg nem pillantottam Solt-ot Juri-val a halban. Mikor a tekintette körbejárt megkönnyebbült. Olyan volt a pillantása, mint mikor a karjaiba ugrottam az egyetem folyosóján. Eddig a percig úgy hittem megtudok neki bocsálltani, de attól fáj amit tett. Ez nem azt jelenti, hogy nem szeretem. Mert ez talán sosem fog változni. Azonban a nagybátyám szavaiból ítélve, Ő volt az akit most csapdába csaltak. A férjem ide küldte meghalni. Csalódott vagyok, de nem akarom hogy lássák rajtam.

- Solt professzor ennyire meglep, hogy épségben látsz?

Mikhail magához ölelt, amitől Solt arckifejezése megváltozott.

- Solt mond el az Angyalomnak, amit nekünk.

- Rivaille nem fog eljönni érted, nincs kedve konfrontálódni. Még én is meglepődtem, milyen jól alakítod a szereped. Meglepsz újra és újra Vörösbegyem, pedig azt hittem ismerlek.

A nagybátyám keze megfeszül a derekam körül, érzem milyen ideges és ekkor a legveszélyesebb. Hogy is hivatkozott magukra? Démonok. Én úgy fogalmaznék, hogy aki olyan világot ural, mint ők. Azoknál senki sem rendelkezik nagyobb birtoklási mániával. Solt jól gondolod, ismered azt aki lettem az elmúlt tíz évben. Itt vagy mint egy áldozati bárány és nem is sejted. Komolyan én legyek aki valahogy megment?

- Mikhail ezt így szerveztétek meg, az olasz maffia ellen?

A nagybátyám nevet és a tekintette baljósan villant. Szólni akarok, de befogta a szám és a hajamba puszilt.

- Sajnos ki kell ábrándítsalak. Tíz éven át hiába kerestem a húgocskám. Ha nem adod ki annak a nagyravágyó kölyöknek, szinte biztosan nem találom meg. Az adósod vagyok.

Mikhail kihúzta a zakója alól a fegyvert és Solt-ra szegezte. Megállt az idő. Solt kezeit ökölbe szorította. Most értette meg, hogy ez az egész arra kellett, hogy Rivaille végképpen kiugrassza.

- Mióta vagy az olaszok hóhéra Mikhail?

Solt hangja nem remegett meg, számításba vette volna a lehetőséget? Azt, hogy lebukik? Mikhail kuncog és leereszti a fegyverét.

Remegtem, el akartam tolni magam Mikhail-tól, de nem engedte. Még nem fejezte be a monológját.

- Komolyan azt hiszed Solt, hogy egy ilyen tett után megjátszhatod a hős lovagot? Tényleg ennyire bíztál abban, hogy megnyeri Fei Long-ot is?

Én ezt nem értem, mi a jó büdös fenéről beszél a nagybátyám? Solt sóhajtva indult el felénk, de kellő távolságban.

- Minden démon szeret egy angyal közelében lenni.

Kikaptam a másik fegyverét az övszíjból és Solt-ra szegeztem.

- Miért kellett ide jönnöd?

A tekintettem könnyes volt, Solt-éba pedig volt valami leírhatatlan. Elsütöttem a fegyvert. Erősen kapaszkodtam meg Mikhail-ba mert a fegyver annyira visszaugrott, hogy hanyatt estem volna. Bár Mikhail valószínűleg nem hagyta volna mert erősen tartott a derekamnál. Mikor fel akartam nézni magával szembe fordított. Reszketem, a nagybátyám vagy Juri lő akkor esélye sem lenne.

- Kegyetlen vagy Vörösbegyem.

Solt hörgő hangja miatt csaknem sírtam. A fenébe is, így talán túléled. Most először tökéletesen látta Mikhail mire gondolok. Csettintett, Juri pedig elsütötte a fegyverét.

- Megígérted, hogy nem teszel semmit!

Veszekedtem volna, de Mikhail nem akart. Kivette a kezemből a fegyverét és visszatetet a másikkal együtt a helyére.

- Angyalka, nem foglak csak úgy visszaadni. Pláne nem egy ilyen árulónak.

Az égkék tekintette lángolt, olyan volt mint régen.

- Felhívjuk a férjedet?

Megremegtem, gonosz számító mosollyal húzott a dolgozó szobájába. Leült az foteljába engem pedig az ölébe húzott. A hajamnál fogva rántott csókra.

- Mennyire szeretnéd már hallani a hangját Angyalka? Érted már milyen ember is valójában?

- Cseszd meg.

Szűrtem a fogaim között, a kezeim vállain állapodtak meg. Ismerem minden mozzanatát, most játszik.

- Angyalka válaszolj szépen.

- Ne játssz velem!

Emeltem fel a hangom.

- Pedig tudod, hogy nagyon szeretek.

Nyalta meg az felső ajkát, hogy jutna eszembe ezt csinálni. Most vesztettem el egy, olyan embert akit szerettem. Annak ellenére, hogy miket tett. Az-az idióta gondolkodás nélkül rohant a vesztébe és még csak esélye sem volt. Ránéztem Mikhail-ra és tudtam, én már régen vesztettem. Megadóan bólintottam. Szétnyitotta a kimonómat, mivel a fehérneműnek lába kélt így az volt most már csak a hátamon. Masszírozni kezdte a melleim, halkan sóhajtoztam. Szégyen hogy nem tudom visszatartani. Nedves puszikkal kezdte ostromolni őket, amitől teljesen megkeményedtek a bimbóim. Az egyik kezével a lábam közé nyúlt és lassan simogatni kezdett. Mikor két ujját belém vezette nem bírtam ki. A vállgödrébe temettem az arcom, kihúzta az ujjait a csípőmnél fogva húzott magára

- Mikhail!

- Angyalka érted már milyen jók vagyunk együtt?

Ez az igazi szégyen ami miatt eltudnám magam ásni a föld alá. A testem sír, sóvárog a hajszolt gyönyör után. A szívem és lelkem pedig szilánkjaira hullik. Milyen ember vagyok én? Nem vagyok angyal, én is démon vagyok. A hogy telefon kicsengett azzal együtt a szívem egyre jobban dobogott. Végül felvette.

-Mikhail?

Forró könnycseppek gördültek le az arcomon. Alig pár napja nem hallottam mégis a szívem kihagyott egy két ütemet. Mikhail kegyetlen mosolygott és kicsit megmozdult. A számba haraptam. Nem akarom, hogy hallja, amit teszünk.

- Rivaille. Rég hallottuk a hangod. Bár látnád az Angyalkám arcát ahogy kétségbe esve küzd a lelke és a teste ellentétével. Kegyetlen bosszú volt Solt-ot ideküldened meghalni. Tudhatnád, hogy nekem is van kémem ott ahol megmaradnak pl Fei Long udvarába. Már megérkezett a kölyke ugye?

Tao már visszakerült Hong Kong-ba? Hál isten megtartotta a szavát. Rivaille lépéséről is tudott, hogy nem hagyott magamra.

- Esküszöm neked Mikhail, ha elém kerülsz.

- Nana ne fenyegetőzz! Vagy elfelejtetted ki ül épp az ölemben. Szeretnéd hallana a hangját?

Hosszas csend következett, végül sóhajtott.

- Kérlek.

Mondta Mikhail pedig vigyorogva emelte a számhoz a telefont. Én sajnálom, de nem lehetek az Rivaille aki neked kell.

- A jobb kezed volt, a barátod volt. Hogy tehetted?

Mikhail meglepetten kapta el a telefont és visszaemelte magához. Valószínűleg nem ilyesmire számított.

- Tényleg azt hitted, hogy nem jön rá?

Rivaille csendben maradt.

- Holnapra ideértek gondolom. Hány főre terítsek mh? Négyre? Mindenesetre várlak, csak egy laza biliárd mint régen. Aki nyer az visz.

Letette a telefont majd oldalam simogatta és a fenekemnél fogva ráhelyezett asztalára. Sírtam, csak tudnám, hogy minek.

- Angyalka én vagyok az egyetlen aki valaha magadért szerethet.

A tekintette elveszett volt. Nem tudtam volna válaszolni még ha akarok se. Én is elveszett vagyok ebben a percben. Csókban fojtotta el a mondandóm. Belekapaszkodtam a vállaiba és egészen finom lassúsággal a határaimig hajszolt. Gyengéden ölelt az asztalán. Igazából nem tudtam mit csináljak, de a gyomrom jelzett.

- Éhes vagy?

Kérdezte a nyakamba kuncogva

- Igen, épp vacsorázni akartam mikor valaki lecsapott és annak csak nem egy napja.

Morogtam mire még jobban nevetett.

- Tusoljunk le addig hoznak ebédet és ruhát neked. Nem rohangálhatsz így mert tényleg komolyan beteg leszel.

Húzott a fürdő fele

- Miért csak most tudsz emberi lenni?

- Mindig az vagyok. Csak jobbnak látod nem észrevenni nehogy rá gyere milyen élvezetes lenne Rivaille és köztem feküdni.

Nem ezt elképzelni sem tudom. Hármasban. Kellemes meleg vízben fürödtünk, apró puszikkal vagy épp egy csókkal lopott meg. Kint tényleg ebéd és ruha várt. Vastag harisnya, fekete spanyolcsizma és egy bordó garbós ruha egy prém mellénnyel. Mikor az ékszereimet pakolgattam vissza nem találtam azt amit első ajándékom amit Rivaille adott mire Mikhail kezében volt.

- Kérlek.

Nyújtottam a kezem, a tekintette pajkosan csillogott

- Valamit valamiért Angyalka. Adj egy olyan csókot mint ha Ő lennék.

Vaciláltam de oda sétáltam, csak egy boxerben volt még mindig. Az asztalnak dőlve várt, a mellkasán futtattam fel a kezeim a nyakánál átkarolva. Lehunytam a szemem. Rivaille és te mások vagytok. Míg felfedeztem a száját minden szenvedélyemmel, az ujjaim a szőke tincsek között játszottak. Szeretlek Mikhail, de máshogyan. Mikor elváltam tőle, kicsit lázas, ködös tekintettel adta oda a gyűrűt.

- Bárcsak itt maradnál.

Mosolygott lágyan. Csendben ebédeltünk. Nem szólt hozzám felettébb furcsa volt így látni. Mikhail mindig is az a fajta volt akinek folyton jár a szája. Most pedig hallgat, bánatos tekintettel nézz rám. Gyűlöltem én őt egyáltalán valaha is? Igazából sohasem tudtam értelmet találni a tetteiben. Erre a gondolatomra elvörösödök.

- Baj van Angyalka?

Sóhajtottam és ránéztem egyenesen bele azokba az égkék íriszekbe amik 10 évesen magával ragadtak a sötétségbe

- A vörös gyémánt, sosem váltam meg tőle.

A tekintette döbbent volt és még valami amin nem tudtam elmenni.

- Sok minden van amit igaznak hiszel, de még több dolog van amiről nem is tudsz Angyalka. Most el kell mennem, de majd jövök.

Felrántott és szenvedélyes csókra hívott, lihegve néztem félre.

- Szeretlek attól a perctől, hogy megláttalak és meg is győzlek efelől.

- Válaszolj nekem valamire!

Fordultam felé, mire kényelmesen nekidőlt szokott mosolyával az ajtónak.

- Kérdezz csak Angyalka.

- Akkor miért tetted azokat a dolgokat velem?

Kérdeztem vörös arccal, ami nagyon szórakoztatta.

- Megigéztél, a tekinteted, az arcod, a hangod és az a félős mosolyod. Csak arra tudtam gondolni, hogy az enyém kell legyél. Ezért érintettelek meg annyiszor és most ezért nem engedlek el amíg megtehettem. Muszáj újra kapnom egy darabod a mennyből. Már mondtam a démonok angyalokra vágynak.

Ezzel magamra hagyott hosszú órákra. Végig jártam a szobákat. A könyvtárban kötöttem ki a kandallóban égett a tűz. Ennek a teremnek mindig is különös varázsa volt. Elhelyezkedtem a kanapén és a fotó albumoknak estem. Millió kép életem első tíz évéből. A születésnapomról is van. Az egyik képen a kezeiben tart. Piros arccal mosolygok a képen. Hiába mondja, amiket mond. Azok akkor nem voltak helyes dolgok, ahogy most sem. Nekünk egy a vérünk. Talán ezért könnyű szemet hunyni mégis a dolgok felet. Elkapott a sírás. Nem akartam, hogy meghalljon.