Christa szemszög

- Christa asszony! Christa asszony kelljen fel!

Tao zöld szemei könnyektől teli aggodalmas tekintetét pillantottam meg.

- Felvered a házat.

Csitítgattam, de nem okolom hiszen teljesen úszom a saját izzadtságomban és szemeimből folytak a könnyek.

- De hát olyan furcsa dolgokat mondott álmában.

Megtörölgettem az arcát és szorosan magamhoz öleltem, mint ahogy Angelina-t szoktam. Kedves lassúsággal simogattam a hátát. Elkeseredve ismételgette, amiket mondtam.

- Olyanokat mondott, hogy "Bácsikám nem akarom. Mikhail bácsikám ne csináld."

- Tao megígéred nekem ugye, hogy nem szólsz Fei Long mesternek?

Pusziltam a hajába, azonban zöld íriszeiben elszántság csillogott.

-A Mester segítene neked. Biztosan tudom, mert látom mennyire kedvel téged.

- Igen, én is tisztelem. De nem szeretném ha ilyen régi idők lidérce miatt fájna a feje. Vannak fontosabb dolgai is. Így rendben van kis hálótársam?

Mosolyogtam és a kisujjam mutattam amit engedelmesen el is fogadott. Hamar visszaaludt, de én nem mert visszaálmodtam egy alkalmat azok közül mikor Ő játszott velem. Olyan rég nem kísértett már. Azt hittem végleg lezártam őket az elmém rejtett pincéjébe. Az utóbbi időben egyre többször jutottak eszembe. Ezek nem olyan dolgok, amit az ember könnyen elfelejthet. Ahogy azt sem, hogy kinek született.

1996. június. 21.-én születtem az Arbatov család második gyermekeként. Ivan a bátyám mindig úgy bánt velem, mint ha nem a testvére volnék. Sokkal inkább a lánya. Pedig csak nyolc évvel volt idősebb. Az apám, Ő elég elfoglalt volt de minden este olvasott nekünk. Sokáig mindig átszöktem Ivan-hoz mert túl nagy volt a szobám és féltem egyedül a sötétben. Az anyánknak nem hozott áldást a születésem, mert nem fiú lettem. Rideg és elutasító volt velem. Mégsem érdekelt mert Ivan és apa szeretett és a dajkánk aki inkább volt az anyám mint az igazi, mindig elhalmozott a szeretettével. Már nagyobb kislány voltam, mikor megértettem miért szeret jobban a dajka Katya-nál. Én lettem a második gyermek és fattyú voltam Katya szemében. A férje hűtlenségének ékes bizonyítéka.

Szép volt minden a tizedik születésnapomig. Azon a napon ismertem meg őt. Mikhail Arbatov-ot. Apám nagy örömmel mutatott be minket a drága, rég nem látott öcsének. Ivan határozott és magabiztos módon rázott vele kezet. Én pedig erősen markoltam apa kezét mögé bújva. Nem is hasonlítanak egymásra, szökés haja van, szép napbarnított bőre és a hangja olyan beskatulyázhatatlan. Az égkék tekintetét rajtam pihentette, az ajaki finom mosolyra húzódtak. Letérdelt mellém. Annyira furcsa volt.

2006. Június. 21. Szentpétervár

- Hogy hívnak angyalka?

Cirógatta meg finoman a kezem Mikhail.

-Kate Arbatov.

Suttogtam, de már kicsit bátrabb voltam.

- Édes kis szülinapos Angyalka vagy. Hunyd le szép szemecskéid.

Kacsintott mosolyogva. Apura néztem, aki biztatóan bólintott. Így szót fogadtam és lehunytam a szemeim. A nyakamba helyezett a meglepetését.

- Kinyithatom már a szemem?

Hallottam ahogy apuval kuncog, de ettől még türelmetlen voltam.

- Persze Angyalka.

Mondta bársonyos hangon. Ahogy kinyitottam a szemei egyből a nyakamra néztem. Egy vörös gyémánt ékesítette a nyakam. Annyira tetszett, annyira örültem.

- Köszönöm Mikhail bácsi!

- Szívesen, nélküled ez csak egy értéktelen kő angyalka.

Kacsintott újra és puszit nyomot a homlokomra.

Furcsa érzés kerített hatalmába, még sem féltem. Hiszen ott volt Ivan és apa. Kellemes volt az ünnepély. Nagyon jól szórakoztam, a fél szobám ajándékoktól volt teli. Még mindig dúdolászva, pörögtem forogtam a szobámban. Apa lent tárgyalt, Ivan-nak pedig vele kellett lennie. Hiszen tanulnia kell az üzletet. Sosem kellett zárni az ajtónkat, visszagondolva bárcsak mégis zártuk volna. Lefejtettem az aranyszínű kis ruhám és beleugrottam a hálóingembe és a prémes köntösömbe. A tükör előtt csodáltam magam és a medált. Amely még mindig elrejtve van otthon. Isten tudja csak miért, de képtelen vagyok megválni tőle. Elvesztem magamban. A dajkánk láttam magamban napról napra jobban. Hangokat hallottam a folyosóról, az egyik anyámé.

- Rég láttalak Mikhail.

A hangja legalább olyan gyűlöletes volt, mint mikor velem beszél.

- Katya, pont olyan csodálatos vagy mint mikor a bátyám választottad helyettem.

Jött a csípős válasz Halkan kapcsoltam le a villanyt és próbáltam csendben maradni mégis valamennyi zaj hallatszott.

- Olyan régi történet, lehet igaz sem volt. Mit keresel igazából itt?

- Az még titok. Gyönyörű lányod van. Hihetetlen, hogy a sátánnak egy ilyen édes kis angyalka a gyermeke.

A hangja alapján mosolygott.

- Sose kellett volna megszületnie. Egy cseléd fattya. Próbálj meg elkerülni, míg itt vagy!

Hallottam cipője egyre távolabbi kopogását. Mindig olyan ügyesen visszatartom az érzéseim, de most hangos szipogásba törtem ki. Az ajtó aminek eddig dőltem pedig megnyílt én meg majd előre estem. A váratlan vendég egyből becsukta az ajtót, a zár jellegzetes kattanása elmaradt.

- Mikhail bácsi? Már leszerettem volna feküdni.

Ez nem jó, meghallott volna? Szélesen mosolyog a rám a szemei pedig furcsán ragyognak.

- Angyalka nem szép dolog hallgatózni. Ezért most kicsit megnevellek, de ne félj tetszeni fog.

Az anyám véget még mindig folytak a könnyeim.

- Csak a bácsikám vagy. Apa megharagszik, ha nem fekszem le időben..

Hátra léptem volna, de Mikhail a karjaiba kapott. Az ágyba emelt és fölém mászott. Visszaemlékezve tíz évesen ugyan mit tehettem volna egy huszonnégy éves férfivel szemben. Végig simított a nyakláncon.

- Örülök, hogy tetszik.

- Most mit csinálsz?

Mocorogtam alatta, mire csak vigyorgott.

- Angyalka. Bízz bennem, meglátod tetszeni fog.

Kihúzta a hálóingem selyem szalagját és a bundámmal együtt a földre hajította. A tekintetétől egyszerűen megfagytam. Nem mertem semmit sem csinálni. A kezem a fejem felé fogta. Remegtem és féltem, de apu még sokáig nem jöhet. Nem tud segíteni. A szabad kezével cirógatta a testem amire sírás kíséretével nyüszögtem.

- Hagyd abba. Kérlek!

Könyörögtem, nyöszörgés kíséretében.

- Nem lehet Kate, hisz még bele se melegedtem. Ó ha te lennél 18 éves Ivan helyett sokkal többet is tennék veled. Légy jó kis Angyalka és élvezd, hogy szeretgetlek. Katya is szerette régen ha kényeztettem.

Homlokon puszilt, lecsókolgatta a könnyeim. Elégedetten nyalta meg a száját. A tekintettem remegett. Belefúrta magát a nyakamba. Ott lent pedig bizseregtem, nem értettem miért.

- Mikhail elég!

Sírtam fel, gyengéden ölelt magához. Éreztem, ahogy hevesen ver a szíve.

- Olyan édes vagy Angyalka. Ha tudnád mennyire várom, hogy pár év múlva is így könyörögj csak akkor már a folytatásért.

Az ajkaimra simult. Az első csókom aminek csak később kellett volna megtörténnie vodka ízű volt. A cicimet puszilgatta és harapdálta, a hasamon nyalt végig a köldökömig jutva.

- Ne!

Sírtam fel. Az ajtó kinyílt és anyám állt ott. Mintha teljesen természetes dolog lenne, hogy gyermekét épp a nagybátya molesztálja. Nem érdekelte egyetlen percig sem. Tudtam, hogy nem szeret na de ennyire?

-Katya, mindig a legjobbkor zavarsz.

Vigyorgott Mikhail.

- Victor a dolgozó szobájába vár! Ne várasd meg.

A hangja szigorú volt.

- Jaj ez szomorú. Pedig úgy szerettem volna még egy kicsit játszani az Angyalkámmal.

Visszahajolt és homlok puszilt a paplant rám húzva, a tekintette megfagy tőle a vér bennem.

Elment, anyu még ott volt belépet maga mögött becsukva az ajtót.

- Tanuld meg Kate! A tested sok mindenre használhatod, hogy eléd amit akarsz..

- Miért gyűlölsz annyira, hogy meg sem védesz? Én is a gyereked vagyok.

- Attól, hogy felnevellek még nem leszek az anyád! Ha fiú lettél volna, akkor nem kellene ezeket megtanítanom. Minden könnyebb lenne és nem hasonlítanál annyira rá. Csak magadra számíthatsz. Ezt pedig apád meg ne tudja! Ha nem lógnál mindig a férfiak gatyáján ez sem történik meg.

Kiment és bevágta az ajtót. Tíz éves voltam, hogy érthettem volna meg ilyen dolgokat. Elmentem megfürdeni. Pirosra dörzsöltem a bőröm szivaccsal, de a testembe égett az érintése. Ezután az ajtóm mindig zárva volt. Még sem bújhattam el ott. Az-az egy hét maga volt a pokol. Végül minden vértől és lőportól bűzlött. Minden helységet megtöltötték a halál visító sikolyai.

Tessék mégis itt vagyok. Huszonegy évesen, hiába van már tizenegy éve a történteknek. Képtelen vagyok végleg eltemetni. A múlt, mint valami alantas fertőzés lassan és apránként kúszik végig rajtam. Utána elnyel, hogy átéljem újra és újra, ami volt. Rivaille, kérlek siess és próbáld meg eltörölni, legalább egy kis időre. Megígérem, elmondom kinek születtem, egyszer biztosan. Még ha meggyűlölsz és megvetsz majd érte. Még ha ma majd el is taszítasz magadtól és elfeledsz örökre, meg kell tudnod az igazságot. Megérdemled a bizalmam. 

Sziasztok Zsizsikéim! Újabb hétfő újabb rész, puszi.