Boka a konyhaasztalnál ült. Fehér atlétája rátapadt az izzadtságtól. A ventilátort hamar leállították, mert csak a meleg levegőt fújta, és nem mentek vele semmire. Közösen béreltek lakást egy külvárosi zöld övezetes kerületben. A kis Nemecsek elől elhúzta a sótartót, mielőtt drágalátos fia az egészet magába tömi nagy elánnal.

Na, igen, jogos a kérdés: hogyhogy a fia? Boka a lány anyjával annak tudatában jött össze, hogy a fia fogyatékkal születetett. Nemecsek lassú volt, beteges, és a fejlődésben úgy mindent egybe véve rendesen alulmaradt társaival szemben. Ám ez Bokát nem zavarta, sőt, a kisfiú már attól fogva rácsüngött, hogy Nemecsek Anna magával hozta. A kapcsolatuk viharokkal tarkított, és végül Anna adta fel előbb a küzdelmet.

Egy nap a bevásárlóközpontban hagyta a kisfiút, és soha többet nem hallottak felőle. Boka pedig lelkiismeretes apuka, érte ment. Attól fogva egy percre sem lehetett Ernőt felügyelet nélkül hagyni. A fiúra pánikrohamok törtek, ha a napirendjében akár egy hangyányi változás ütött be, nem lehetett csak úgy spontán döntést hozni mellette. És Boka így is vállalta.

Amíg az ő mosolya ékesítette a napjait addig nem érdekelték a lemondások, amivel egy ilyen sérült kiskamasz nevelése járt.

Boka a stresszt kezelte úgy, hogy a ropit pusztította, mert a körülöttük zajló káosz igen nagy méreteket kezdett ölteni.

− Csabikám, édes szívem, prüntyőkém, mi a fisz-faszomnak kell neked ennyi kencefice? Jani azt mondta, a legszükségesebbeket pakold. – Csónakos agya az eldurranás szélére került. Kikapta az alacsony férfi kezéből a tubust, amiről Boka jobbnak látta, ha nem tudja, mire jó. – Úgy, csini vagy te enélkül is.

− De Andriiiis! – nyafogta. Ernő teste reszketett, nem bírta ezt a hangzavart, amit apja barátai rendeztek körülötte. Pedig Csele lett az ultimate number one kedvenc pót-nagybácsija. A Csele mindig szépen beszélt vele, sosem emelte fel a hangját, és nem tett hirtelen mozdulatot a közelében.

− Menj inkább szitterkedni, majd én pakolok. – Andris nemes egyszerűséggel odébb pakolta a nála két fejjel alacsonyabb párját. Csele hápogott, és percekig tartott volna ez még, ha Boka nem hívja oda az asztalhoz.

− Csá! Hogy haladtok? Mi elvileg egész jól állunk a pakolósdival. Holnap déltájban már lent is leszünk Nadapon – úszott be Boka képernyőjére Feri arca. A Teamsen keresztül kommunikáltak, mert az kevésbé fagyott le, mint a Zoom, és nem dobta ki őket negyvenötperc után. Azért a minőségért fog a ... mindenki képzeletére bíznám, hogy minek nevezte Áts, ennyit fizetni érte.

A Teams szoftver használata remekül bevált, egy szó, mint száz, így ennél a kommunikációs megoldásnál ragadtak le.

− Itt Csele a problémás – sóhajtott Boka két falat ropi között. – Ernő, itt a Feri bácsi.

− Bácsi a nénikéd rohadt befőttje – imitált ütést Feri. Boka felnevetett.

– Na, köszönsz szépen a pótfiadnak!

− Helló, Kölyök! Minden oké? – Ferivel szóba állt a fiú. Síri csend telepedett a lakásra, Ernő hangja megmerevítette az időt. Ritka alkalom, amikor az agyon traumatizált kis tinédzser megnyekkent egyáltalán, és ezeket úgy őrizték, akár sárkányok a féltett kincsüket.

− Aha. – Ernő tovább játszott, ezúttal a Boka ingzsebéből lenyúlt golyóstoll tetejét csattogtatta.

− Jópofa toll, apudtól van? – csevegett kedélyesen Feri.

− Igen. – A párbeszédük kimerült ilyen kis félig egyoldalú kérdezz-felelekben, de ez is több a semminél. A terapeuta szerint előrehaladás, és Bokának ez számított csak. Ernő legyen jól, a többi nem érdekelte.

− FERI! NEM VISSZÜK A BUKSIT! – ordított a háttérből Pásztor Árpi, a fivérek közül az idősebbik. Buksiról tudni kell, hogy ő egy hatalmas pók. Madárpók. És nem nagyon örültek neki, hogy Feri ragaszkodott, hogy ne maradjon ott. Mert ki etetné meg, ha ő magára hagyja a kis cukorfalatját?

Kolnay és Barabás, a vitatkozásaik ellenére hamarabb lecipekedték a bőröndjüket Csónakos kisbuszába, mint a csapat többi tagja.

Boka Ernőnek már előre összepakolt, hogy ne legyen semmiből hiányuk. Töviről hegyire vágta, miből mit szeret szívesebben. A tervezett tíz órai leérésből aztán déltájban érték el Kápolnásnyék határát. Ernőt nem bírták felkelteni, ezért Csele biztonság kedvéért csinált neki ilyen kis árnyékolós bunkert a feje fölé, meg ne süsse a nap.

Azt persze, a bevásárlós banda már elfelejtette, hogy Csónakos kisbuszában a zár egy ideje már szeretett csütörtököt mondani a legváratlanabb helyzetekben. Teljesen bezárták így Ernőt, aki békésen szundikált.

− Te, az ott nem Csónakosék kisbusza? – bökte oldalba Kis Pásztor a bátyját. Árpád mentőstisztként örült, ha néha így talált egybefüggő napokat, amikor nem hívták be, de így is állandó készenlétben tartotta magát, hogyha menni kell, akkor azonnal tudjon ugrani. Dávid ezt rendre sérelmezte, és párszor figyelmeztette, hogy így el fogja hagyni a barátnője. Árpit el is hagyta a lány. Egy hete szakítottak Árpi pedig úgy csinált, mintha nem tudná...

− Mi a... Nemecsek?! – A szőke kis feje még a tükröződő napnál is jobban virított, bár beillett volna a napsugarak közé is. A költői hasonlatokat ott felejtve rohant, Áts Ferivel a nyomában.

− Ne csinálj őrültséget! – fogta le a tagbaszakadt férfit.

− Én ne csináljak őrültséget. Én?! Bassza meg a kurva rongyos kicseszett élet, ilyen nincs! Ezek bezárták a gyereket harmincöt fokban a kocsiba! – káromkodott, több járókelő figyelmét is magukra hívva a parkolóban.

Nemecsek a kopogásra felnyitotta szemét, de vissza is csukta.

Pásztor nem teketóriázott, isteneset csapott az üvegablakra, majd leüvöltheti Csónakos később is a fejét, a gyerek életét előbbre tartotta.

− Gyere, Manó! – kiemelték, majd a saját kocsijához cincálták. – Ez az, lassan, ne kapkodj!

− Mi történt? – A fiú leírta a kis beszélgetős füzetébe.

„Elaludtam. Apa hol van?"

− Boka! Vedd fel! Vedd fel! VEDD MÁR FEL! – Feri is kiabált. A fiú összekuporodott, és sírt.

− Semmi baj. Nem ment el.

„De, tudom. Anyának se kellek, mert más vagyok."

− Ez nem igaz. Ernő, nézz rám! Apád szeret téged. Nézd csak, itt jönnek – Boka valóban. Ledobott a kezéből mindent is, úgy loholt a fiához. Átölelte volna, de Ernő hárított. Először az életükben.

− Minimum kérj bocsánatot tőle. Azt hiszi, nem akarod megtartani – tolmácsolta Feri, mi állt a füzetben.

− Ernőkém! Kicsim! Dehogy tennék ilyet! Drágám! – Boka nyugtatta a kétségbeesett gyereket.

A kisfiú a hatodik osztályt kezdte akkor, speciális intézményen belül. Az egyik vele dolgozó szakember ajánlotta ezt a füzetes ötletet, hogy ha szóban nem szeretné kifejezni magát, az írás segíthet.

„Miért mentél el?"

„Bevásároltunk a nyaralásra. Hoztam... hoztam neked még a kedvencedből. Ne haragudj, annyira sajnálom. Jössz velem a szálláshoz? Üljek melléd?"

„Légyszi, apu..."

Ernő megenyhült. Csónakos dühöngött a kocsija miatt, és majdnem neki támadt Pásztornak, aztán tájékoztatták, mi történt, és már ő is a kisfiú körül totyorgott, hogy odaférhessen őt babusgatni. Cselével versenyt abajgatták.

− Nemikém! Andris, most már igazán elvihetnéd szervizbe, ez még egyszer nem fordulhat elő. Jobban figyelünk, okés, aranyom? – Nemecsek az út hátralevő részére beült az apja és Csele közé. Barabás felváltotta őt a vezetésben, de ő végig panaszkodott, mert szerinte nem eléggé kényelmes a volán mögött. Kolnay erre rávágta, hogy aki ekkorára nyúlik, mint egy túlexponált kép, az ne csodálkozzon, ha még egy kisbuszban sem fér el.