– Most komolyan be fogunk szökni egy iskolába? – értelmeztem a helyzetet, amikor megálltunk Patrik sulijának kapuja előtt. Nem tartottam magam jókislánynak, de ez az ötlet azért megdöbbentett, főleg úgy, hogy Patriktól származott.

– Csak a kapu van zárva – mentegetőzött. – Az épületbe simán besétálhatunk, a hátsó ajtót sosem zárják be, és a zeneterem is éjjel-nappal nyitva áll. Tudod, ott semmi nincsen veszélyben, az emberek általában nem szoktak zongorát lopkodni – tette hozzá komolyan, mire ösztönösen elnevettem magam. A helyzet kissé abszurd volt, a teljes sötétségben álltunk egy iskola előtt, éppen készültünk átmászni a kapuján, hogy bejuthassunk egy zeneterembe, és zongorázhassunk egy kicsit éjnek évadján.

– Hát jó – vontam vállat. Az eső már elállt, de a levegő továbbra is hűlt, és mindkettőnkön csak egy pulcsi volt, így annál inkább szerettem volna épületen belül tudni magam.

Patrik ment előre, a kapu kilincsére lépve könnyedén átemelte a lábát a másik oldalra, és már ugrott is le a földre. Én bénáztam egy kicsit, rövid lábaimnak hála nekem nem volt ilyen egyszerű ez a feladat, de Patrik segítségével végül én is földet értem a suli területén.

– Köszi – biccentettem neki, mire csak elmosolyodott. Szemforgatva vettem tudomásul, hogy mint mindenki mást, őt is szórakozatja a magasságom. Illetve az alacsonyságom, vagy mi.

A suli nem volt nagy – jóval kisebb, mint amibe én jártam –, alig fél perc volt, amíg megkerültük az épületet, és bementünk a másik oldalon lévő ajtón. Szerencsére nyitva volt, ahogy Patrik mondta. Az aulába lépve körülvett minket az a tipikus „iskolaszag", és hatalmába kerített az érzés, hogy már tanévkezdés van. Patriknak valószínűleg hasonló gondolatai lehettek, mert egyszerre fintorodtunk el. Végigvezetett egy földszinti folyosón, majd a legvégén lévő teremnél megállt és belökte az ajtót, ami nyikorogva kitárult.

– Mondtam, innen soha senki nem akar lopni – engedett előre. – Maximum én, ugyanis a négy gimis évemet konkrétan ebben a teremben éltem le.

Döbbenten néztem körbe a teremben, erre azért nem számítottam. Nem arra kell gondolni, hogy a helyiség minden négyzetcentijén hangszerek sorakoztak, éppen ellenkezőleg. A zeneteremben egyetlen zongora árválkodott az ablak mellett, aminek egy csomó kotta hevert a tetején.

– Hű... – nyögtem ki nagy nehezen. – Hát ez...

– Nem erre számítottál, mi? – fürkészte az arcomat visszafojtott mosollyal, mire megráztam a fejem.

– Hát, akkor nem lehetett túl sok izgalom abban a négy évben – utaltam rá, hogy a helyiségben egyetlen zongora állt, egyébként pedig kongott az ürességtől. Patrik szemében egy pillanatra megbántottság villant, de mielőtt magyarázkodni kezdtem volna, megszólalt:

– Egy olyan lánynak, mint te, talán így tűnhet. De hiába csak egyetlen dolog van ebben a helyiségben, az az egyetlen dolog sok mindent jelent nekem.

Egy olyan lánynak, mint te. Na tessék. Adtam egy pofont, kaptam egyet. Erre nem igazán tudtam mit mondani, így pár másodpercig csend volt köztünk, amit szokatlan módon aztán Patrik tört meg: – Igazából csak miattam hívják zeneteremnek. Senki sem járt ide, egyedül én, de én aztán rendesen. Kilencedikben olyan lelkes voltam, hogy ha vége volt egy órámnak, rohantam ide zongorázni, és abba sem hagytam, amíg be nem csengettek.

– Aztán megfáradt gimnazista lettél és odalett a lelkesedés? – próbáltam kitalálni a történet folytatását.

– Dehogyis. A zongorázásra nem lehet ráunni – mosolyodott el, a tekintete vágyakozva tapadt a hangszerre. – Utána is nagyon szerettem, de nyilván nem volt annyi időm, és így az utolsó két évben már csak a napom végén tudtam játszani.

Megelégeltem, hogy milyen sóvárogva bámulja a zongorát.

– Akkor akár játszhatnál is valamit.

Patrik boldogan bólintott, odalépett a kétszemélyes székhez, és maga mellé intett, így én is leültem hozzá.

– Van esetleg valami, amit el tudsz játszani? – kérdezte Patrik.

– Igen – válaszoltam határozottan. Megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a fiú döbbent arckifejezését, a zongora felé fordultam, és egy ujjal kalapálni kezdtem a billentyűket.

Amikor végeztem zenei tehetségem fitogtatásával, Patrik felé fordultam, aki egészen addig komoly arccal figyelte a ténykedésem.

– Dóri. Ez mégis mi volt? – nézett rám végül döbbenten, mire megvontam a vállam.

– Hát a Boci, boci tarka. Nem ismerted fel?

– Eeez? Dóri, én ismerem a Boci, boci tarkát, de ez valami nagyon más volt – nevette el magát, láthatóan nagyon szórakoztatta a bénázásom.

– Jól van már, megmondtam, hogy halvány zenei tehetség vagyok – védekeztem, és bár próbáltam sértettnek látszani, az őszinte nevetését látva én sem tudtam komoly maradni. A fejét csóválva tette a kezét a zongorára, és végig rám nézve ütötte le azt a pár hangot.

– Na, ez volt a Boci, boci tarka – dőlt hátra.

– Ezt csináltam én is – tártam szét a karom, de csak egy röhögést kaptam válaszul. – Hogy csináltad, hogy oda sem néztél közben?

– Ez nem egy bonyolult dal...

– Na kösz – fújtattam, és bár nagyon próbálkozott, Patrik nem tudott komoly arckifejezést erőltetni magára.

– Jó, oké, elismerem, hogy aki nem tud zongorázni, annak nem olyan egyszerű eljátszania – adta meg magát, de valószínűleg csak azért, hogy ne bántson meg. De egyébként sem vettem volna a szívemre a piszkálódását, tőle nem, és ilyen kedves formában nem.

– Akkor játszol valamit? Mert ugye te tudsz is – löktem meg a karját, ő pedig halványan elmosolyodott és rám nézett.

– Mit játsszak?

– Bármit – vontam vállat, majd elkezdtem kotorászni a zongora tetején heverő kották között, és leemeltem egyet. – Timbaland ft. OneRepublic – Apologize – olvastam fel. – Ezt tökre szeretem. Eljátszod nekem? – néztem Patrikra feldobva, az ő arcáról azonban már nyomtalanul leolvadt a mosoly.

– Nem – vágta rá gondolkodás nélkül.

– Micsoda? Miért, olyan nehéz? Vagy még nem tudod? – próbáltam megfejteni a határozott nemleges választ. Patrik azonban mintha felhúzott volna egy rolót, mintha hátrált volna jó pár lépést, a hangulatváltozását nem lehetett nem észrevenni.

– De tudom. Álmomból keltve is tudom – válaszolta érzelemmentes hangon.

– Akkor?

– Zongorázok inkább mást...

– Ne már – tiltakoztam egyből, és fintorogva néztem a többi kottára. – Ezek ilyen komolyzenei izék, nagyon nem az én műfajom az ilyen. De ezt szeretem, kérlek, legyen ez!

– Nem tudom, Dóri... – húzta el a száját, és bár nem voltam tisztában a hezitálása okával, úgy gondoltam, hogy félre tudja tenni, mert nem olyan lényeges. De igazából az volt. Nagyon is.

– Kérlek! – kulcsoltam össze a kezeimet. Patrik némán fürkészte az arcomat, az agya láthatóan kattogott, és a tekintete mintha szomorú lett volna, amit nem tudtam hova tenni.

– Rendben – sóhajtotta végül.

– Köszönöm – mosolyogtam rá boldogan, de Patrik nem igazán viszonozta. Megpróbálta, de a végeredmény közel sem járt a tőle megszokott őszintén sugárzó mosolyhoz, mintha lett volna valami, ami meggátolta a boldogságát.

Izgatottan néztem végig, ahogy kiveszi a kezemből a kottát, a kottatartóra rakja, ujjait a zongora billentyűire helyezi és vesz egy mély levegőt. Három másodpercig mély csend volt a helyiségben, Patrik lehunyt szemmel ült, aztán elkezdődött a csoda. Az első néhány hangot még mindig vakon ütötte le, majd amikor legközelebb kinyitotta a szemét, az arca átszellemült, a szemeiben fájdalom csillogott, és valószínűleg már el is felejtette, hogy más is van rajta kívül a helyiségben. Csak a zene létezett számára, és az emlékek, amik valósággal megrohanták. Mert le sem tagadhatta volna, hogy komoly személyes élményeket kapcsol a dalhoz, le sem tagadhatta volna, hogy a sorok közt a saját történetét véli felfedezni. Ez a zongorázása folyamán egyre jobban bebizonyosodott, Patrik arcán ott volt minden keserűség, az egész lényéből sugárzott a bánat, olyannyira, hogy meg voltam róla bizonyosodva, ha kinyújtom a karom, tapintani tudom a fájdalmát. A kezei alatt szinte életre kelt a dal, a dallamok felszöktek a zongorából, körbetáncolták a helyiséget, megérintették a szívemet, és olyan erős érzelmeket hoztak bennem felszínre, amelyek létezéséről fogalmam sem volt. Mardosó fájdalom, sajnálat, és a vágy, hogy megvigasztalhassam Patrikot, bármi legyen is a baja, ezeknek az elegye pedig éppen elég volt ahhoz, hogy a szemeim csordultig teljenek könnyel. De az érzelmek Patrikot sem kímélték, nagyjából a dal felénél tarthatott, amikor zihálni kezdett, a keze remegett, és gyanúsan csillogott a szeme. Nem akartam megzavarni, úgy gondoltam, jobb, ha zongorázás formájában kiadja magából a sérelmeket, de egyszerűen borzalmas volt nézni, ahogy már másodjára üt félre a kézremegés miatt, majd makacsul játszik tovább, ezzel pedig még jobban maga alá temeti az emlékek lavinája. Harmadjára is félreütött, majd olyan erősen harapott az alsó ajkába, hogy nekem fájt, és az arcán végigcsorgott két könnycsepp, ez pedig magamhoz térített annyira, hogy cselekedni tudjak.

– Patrik – szólítottam meg remegő hangon, de valószínűleg meg sem hallotta, a száját összeszorítva játszott tovább. – Patrik – ismételtem a nevét egy fokkal határozottabban, azonban továbbra sem értem el semmi reakciót. Rendületlenül játszott, de a hangok egyre élesebbek és durvábbak lettek, és nem csak a dal tempója, maga Patrik is szétesni látszott. Ez pedig megijesztett. – Figyelj, meg kell nyugodnod – tettem a kezem a vállára, de még mindig semmi jelét nem adta annak, hogy hallja, amit mondok, két újabb könnycsepp gördült végig az arcán. A keze már annyira vészesen remegett, hogy ijesztő volt nézni, én pedig képtelen voltam türelmet erőltetni magamra, teljesen bepánikoltam. – Patrik, hagyd abba! – kiáltottam kétségbeesetten, a kezemmel Patrikéhoz nyúltam, lefogtam és nem engedtem, hogy tovább játsszon.

– Hagyj! – kiabált vissza, és pár másodpercig úgy tűnt, kitépi a kezét az enyémből, de aztán mintha teljesen elhagyta volna az ereje. Még próbált párszor a zongora felé nyúlni, de ezek csak erőtlen próbálkozások voltak, hogy kiszabaduljon. Fogalmam sem volt, hogy mi miatt, vagy egyáltalán mi történt az imént, csak azt tudtam, hogy megijedtem és hogy nem kellett volna ráerőltetnem Patrikra, hogy játssza el a dalt. Reszkető kezével olyan erősen szorította az enyémet, mintha én lettem volna az egyetlen biztos pont a világon, akibe kapaszkodni tud, és annyira nagyon zihált, hogy fontolóra vettem, hogy mentőt hívok. De aztán pár lassan vánszorgó, ijesztő perc elteltével Patrik nagyjából le tudott csillapodni, a zihálásból először lihegés lett, majd az is elhalt, a szorítása is elernyedt, már csak erőtlenül fogta a kezem, és mozdulatlanul meredt maga elé. Egyedül az arcát nedvesítő könnyek bizonyították, hogy a szétesése tényleg megtörtént.

– Patrik – szólítottam meg óvatosan. Egy darabig semmi reakció nem érkezett a részéről, majd gyengéden megszorította a kezem. Bármit is akart ezzel kifejezni, megkönnyebbültem, és megértettem, hogy még időre van szüksége ahhoz, hogy meg tudjon szólalni. Úgyhogy türelmesen vártam, egészen addig, amíg vissza nem talált magához, ekkor aztán nagyot sóhajtott, és kimerült tekintetét rám emelte. Abban a percben kristálytisztán látszott rajta, hogy nagyon sok nehéz dolgot megélt már életében.

– Gondolom, tudni szeretnéd, hogy mégis mi volt ez az előbb – szólalt meg halkan.

– Figyelj, szerintem ennyi érzelmi megpróbáltatás bőven elég volt mára – mondtam, bár nagyon is kíváncsi lettem volna a mondandójára. De nem szerettem volna több szenvedésnek kitenni. – Semmi szükség rá, hogy valami bajod legyen...

– Pedig azt hiszem, könnyebb lenne – vágott közbe, mire csodálkozva néztem rá. – Én magam még soha senkinek nem mondtam el a történteket, talán könnyebb lenne, ha elmesélném neked.

– De csak ha tényleg szeretnél beszélni róla – kötöttem ki, ő pedig óvatosan bólintott egyet. – Rendben, bevallom, eléggé szeretném hallani. Nem a dal szépsége hatott meg, ugye?

– Nem – mosolyodott el keserűen. – Akárhányszor eljátszom ezt a dalt, mindig ugyanaz van. Olyan emlékeket hoz bennem felszínre, amiket szívem szerint már régen elfelejtettem volna. De képtelen vagyok elfelejteni, és bár minden alkalommal, amikor hallom vagy játszom ezt a számot, megpróbálom elfogadni a történteket, erre is képtelen vagyok. Dóri, ez a dal rólam szól – nézett a szemembe fáradtan.

– Milyen emlékek? – kérdeztem rá félve. Patrik újból sóhajtott egyet, és ezúttal a saját kezeit szorongatta jó erősen, de végül bele tudott kezdeni.

– Az első és leglényegesebb tudnivaló, hogy én nem a szüleimmel élek. Nevelőszüleim vannak – nézett rám félve, mint aki tart attól, hogy emiatt átformálódik a róla alkotott véleményem, és nem feltétlenül pozitív irányba. De ilyesmiről szó sem volt, egyszerűen megdöbbentem, de ezt is igyekeztem palástolni, nehogy kibillentsem a történetből. – Elég nehéz téma, de szerintem már képes vagyok beszélni róla. Hat éves koromig voltam a vér szerinti szüleimmel, ez elég régen volt, és kicsi is voltam, így az összes meglévő emlékem homályos. Azzal kezdődött, hogy nem egyszer vettem észre, hogy anyám karján és lábán, sőt néha még a szeme alatt is kék-zöld véraláfutások voltak, erre tisztán emlékszem, hiába próbálta elrejteni előlem. A szüleim mindig is sokat vitáztak egymással, nem egyszer volt, hogy ez éjszakai ordibálásokig, erőszakig fajult, vagy éppen odáig, hogy rajtam töltötték ki az idegességüket, apám engem is elkezdett verni. Dóri, nekem nem volt szép gyerekkorom – foglalta össze lesütött szemmel, és nem hagyta, hogy megszólaljak, folytatta a történetet. – Ezt akkor annyira még nem észleltem, ahogy azt sem, hogy nem normális, ami a családomban zajlik, úgy gondoltam, ez természetes és másoknál ugyanígy előfordul, életemben nem hallottam még olyan fogalmakról, mint a családon belüli erőszak vagy az alkoholizmus, mert mint később kiderült számomra, mindkét szülőmnek komoly alkoholproblémái voltak. Amikor én is véraláfutásosan mentem iskolába, elég sok tanárnak feltűnt, és... Innen valószínűleg már el tudod képzelni. Jött a Gyámügy, történt egy csomó kivizsgálás, meg gondolom tárgyalás, de én ebből nem sok mindent érzékeltem, csak arra eszméltem fel, hogy teljesen váratlanul rábíztak két idegen emberre. Nem arról van szó, hogy Emma és Kornél ne lettek volna nagyon kedvesek hozzám, és ne szerettem volna meg egyből a fogadott testvéremet, nem, az új családom megváltoztatta az életemet, szebbé tette, úgy kezeltek, mintha mindig is hozzájuk tartoztam volna, és igazán szeretnek a mai napig. Szóval nagyon jó emberekhez kerültem, de... Az elején még így is nagyon nehéz volt. Kisgyerek voltam, a váltás éles volt, és hiába követtek el a szüleim hibákat, mégiscsak a szüleim voltak, és hiányoztak. Aztán idővel persze könnyebb lett, egyre kevesebbet gondoltam rájuk, egy év elteltével már nem is nagyon sírtam miattuk. De egész végig bennem motoszkált valami: Szerettem volna, hogy egy nap eljöjjenek értem, szerettem volna, hogy nekem is igazi szüleim legyenek, szerettem volna, hogy felkeressenek, mert az azt jelentette volna, hogy nem csak számomra ők, hanem számukra én is jelentettem valamit.

Patrik tartott egy kis szünetet és erőt gyűjtött, az addig elhangzott dolgok is elég megdöbbentőek voltak és valósággal sokkoltak, de sejtettem, hogy a lényeg, a keményebb rész a folytatásban fog elhangzani.

– És itt jön képbe ez a dal, meg amiről szól. A szüleim tényleg eljöttek. Tizenhárom éves koromban teljesen váratlanul, előzetes bejelentés nélkül betoppantak a nevelőszüleim házának ajtaján, hogy engem keresnek. Nem igazán éltek már az emlékeimben, de mindenképpen pozitívat csalódtam, olyanok voltak, mint két normális ember, mint két normális szülő, és ez nem csak a külsejükre értendő. Leszoktak az alkoholról, az apám indulatkezelésre járt, így már semmi problémája nem volt az agressziójával, és még párterápiákra is elmentek. Magyarul bekövetkezett a pillanat, amire fél életemben vártam: a szüleim eljöttek értem, hogy újra ők lehessenek a gondviselőim, nem voltak már alkoholisták, az apám nem verte anyámat, és a házasságuk éppen olyan ép volt, mint bármelyik másik páré, vagyis olyan igazi és átlagos szüleim lehettek volna életemben először, mint mindenki másnak. De... Ahogy néztem, ahogy állnak előttem, mosolyognak rám, és egymás kezét fogva kérik, hogy menjek haza velük... – Patrik egy pillanatra elakadt, a hangja megremegett, és már épp figyelmeztettem volna, hogy inkább hagyjuk ezt, amikor makacsul tovább folytatta. – Annyi sok kérdés tolakodott a fejembe, és annyira elárultnak éreztem magam. „Miért csak most jöttök? Hol voltatok az elmúlt hét évben? Hol voltatok, amikor szükségem lett volna rátok? Hol voltatok, amikor éjszakákat bőgtem végig az anyukámat és apukámat szólongatva? Hol voltatok, amikor tízéves fejjel először szerelmes lettem? Hol voltatok, amikor az osztálytársaim csúfoltak, és nektek meg kellett volna vigasztalnotok? Hol voltatok, amikor kikaptam az első egyes dogám, és nektek el kellett volna vennetek a telefonomat, mint ahogy azt a többi gyerek szülei is tették? És egyáltalán hol voltatok az összes alkalommal, amikor mellettem lett volna a helyetek? És ha most szerettek, hét évvel ezelőtt miért nem tudtatok szeretni? Miért nem tudtátok félretenni értem a problémáitokat?" Túl sok volt a kérdés, válasz azonban egyikre sem létezett. Így hiába néztek rám csillogó szemekkel, hiába javultak meg és voltak készek valóra váltani az álmomat, én... Dóri, én nem tudtam nekik megbocsátani – csuklott el a hangja, élénk zöld szemeit ismét könnyek lepték el, de láthatóan nagyon erőlködött, hogy tartsa magát. Annyira szörnyű volt így látnom. Feltárulkozva, küzdve a sírás ellen, egyszerre gyengén és hihetetlenül erősen. Meg szerettem volna vigasztalni, de egy hang sem jött ki a torkomon, és ő sem nagyon hagyott rá lehetőséget. – Szükségem volt rájuk, de már nem voltam képes szeretni őket, két idegen ember állt előttem, akik egykor talán jelentettek valamit, de magamra hagytak. Egyszerűen túl késő volt bocsánatot kérni, túl sokáig hagytak egyedül, túl sokat csalódtam. És... igen. Ez a dal túlságosan rájuk emlékeztet – fejezte be a magyarázatot. Pár másodpercig néma csend volt köztünk, ő szó nélkül meredt maga elé, én pedig őt nézve próbáltam megemészteni a hallottakat.

– Patrik – köszörültem meg a torkom, mire rám emelte a tekintetét. – Ugye nem hibáztatod magad, amiért nem tudtál megbocsátani nekik?

– Cserben hagytam őket, Dóri. Szerettek engem, újra ők akartak nevelni, és én elvettem tőlük az esélyét, hogy az erőfeszítéseik ne legyenek hiábavalóak. Hogy ne hibáztatnám magam? Cserben hagytam őket – ismételte újra, és hitetlenkedve nézett rám.

– Ők is cserben hagytak téged! – vágtam rá hirtelen jött dühvel. Bár nem ismertem Patrik szüleit, látatlanul is tudtam őket utálni. – Annyi különbséggel, hogy ők akkor hagytak magadra, amikor hatéves kisgyerek voltál...

– Hát nem érted? – fakadt ki, mire összerezzentem. – Ők képesek voltak megváltozni, méghozzá gyökeresen, képesek voltak az egész életükön változtatni, csakis miattam. Miattam szálltak szembe a problémáikkal, miattam próbáltak mindent megoldani, miattam vállalták a nehézségeket is, mert garantált, hogy nem volt számukra akadályoktól mentes ez a folyamat. És éppen mielőtt célba értek volna, kiderült, hogy mindezt hiába.

– Ha sok évvel ezelőtt nem követtek volna el végzetes hibákat, egyáltalán nem is kellett volna semmilyen nehézséggel megküzdeniük – makacskodtam. Patrik nagy levegőt vett, hogy visszavágjon, az utolsó pillanatban azonban meggondolta magát, és csendben maradt. Csak némán és lehangoltan nézett a szemembe.

– Nem érted. De ez nem is csoda. Hogyan is érthetné egy olyan lány, mint te.

A megbántottság dühvel vegyes formájában söpört végig rajtam. Nagyon nem tetszett, és nem esett jól, hogy már megint ezzel az „olyan lány, mint te" szöveggel jött, nem is beszélve arról, hogy pontosan tudtam, milyen érzés, amikor az embernek nincsenek szülei. Esetemben éppen anyukája. Legszívesebben azonnal visszaszóltam volna, a tűzrőlpattantságommal sosem volt gond, és ekkor is vagy tíz megjegyzés ott volt már a nyelvemen, de végül egyiket sem mondtam ki. Semmi kedvem nem volt beszólogatni Patriknak, egyáltalán nem volt olyan állapotban, és csakis miattam került ebbe az állapotba, ha nem erőltetem, hogy ezt a számot játssza el, nem lett volna semmi baj.

Így végül csak lehajtottam a fejem, tekintetem a zongora billentyűin állapodott meg. Patrik biztosan furcsállta a reakciómat – vagy éppen a reakcióm hiányát –, de nem tette szóvá, a csend pedig elég hosszúra nyúlt köztünk.

Néma megegyezés alapján úgy döntöttünk, hogy ideje mennünk, így továbbra is szó nélkül hagytuk el a zenetermet, az épületet, végül a suli területét. Közben végig járt az agyam, méghozzá Patrikon. Mennyi szenvedést, mennyi rossz dolgot kellett életében átélnie, és ezek ellenére csodás ember tudott maradni. Ekkor már értettem, amit egyszer mondott: a rossz dolgok tanították meg rá, hogy az életben a jót kell látni, és hinni kell azokban a bizonyos apró csodákban, amik körülöttünk vannak.

A sportcsarnok előtt Patrik kissé tanácstalanul állt meg előttem, én pedig gondolkodás nélkül léptem oda hozzá és vontam szoros ölelésbe. Hiába volt bennem a tüske a legutolsó mondata miatt, egyszerűen meg kellett tennem, hogy tudja, nagyon sajnálom, ami vele történt, és tudja azt is, hogy ha nem is igényli, az én segítségemet kérheti. Amúgy is adósa voltam az aznapi dolgokért, hiszen ő csapot-papot hátrahagyva rohant hozzám, amikor írtam neki, hogy baj van.

Patrik kissé meglepődött a hevességemen, de végül ő is átölelt, és abból, ahogy egy pillanatra megszorított, éreztem, hogy érti az üzenetet, amit át szerettem volna adni.

– Köszönöm, hogy meghallgattál – súgta a fülembe, én pedig hátraléptem és halvány mosollyal néztem fel rá.

– Ez a legkevesebb. Bármikor szólhatsz, bár nem hinném, hogy igényelnéd a segítségét egy olyan lánynak, mint én – szúrtam végül oda, finoman éreztetve, hogy ez nem esett túl jól. Patrik fáradt, ennek ellenére szinte nevető tekintettel nézett rám.

– Tudod, lehetséges, hogy tévedtem – jegyezte meg rövid töprengés után. – Bőven van mit formálni rajtad, de talán mégsem lesz olyan nehéz dolgunk. Értékes vagy, Dóri, ezt tartsd észben – mondta a szemembe nézve, majd sarkonfordult, eltűnt a sötét utcában és magamra hagyott a gondolataimmal.

~2019.01.19.