Amikor a tornacsarnok előtt ácsorogva megpillantottam Patrik rohanó alakját, minden rossz ellenére felmelegedett kicsit a szívem.

Talán az volt életem legrosszabb napja. Ádám lepattintása csak a kegyelemdöfés volt, igazából a Dalmától kapott pofon fájt kegyetlenül. Tudtam, hogy pasi témában mindig is kénye kedve szerint, és meggondolatlanul hozta a döntéseit, de azt nem gondoltam volna, hogy erre is képes lesz, nem gondoltam volna, hogy rajtam is átgázolna, nem gondoltam volna, hogy semmit sem jelentett számára a barátságunk.

Nem akartam megijeszteni Patrikot azzal, hogy zokogva fogadom, így letöröltem a könnyeimet és megpróbáltam lecsillapodni, de a levegő kapkodását még így sem tudtam abbahagyni.

– Dóri... Jó ég, Dóri, mi a franc történt? – ért oda hozzám, hiába fojtottam vissza a sírást, elkerekedett szemeiből arra tudta következtetni, hogy nem nézhetek ki túl fényesen. És ahogy megláttam azt az őszinte aggódást a tekintetében, és eszembe jutott, hogy miattam képes volt öt perc alatt odarohanni a csarnokhoz, a könnyek újból elfutották a szemem. Egyrészt a hála miatt, másrészt rádöbbentem, hogy Patrikot abban a pillanatban jobban érdekelte, hogy mi van velem, mint a barátomat, meg a legjobb barátnőmet. Görcsösen megráztam a fejem, képtelen voltam megszólalni a torkomat szorító gombóctól, és ahogy Patrik gyengéden megsimította a karomat, nem bírtam tovább, újból elsírtam magam. – Hé, na, semmi baj – próbált vigasztalni zavartan, látszólag fogalma sem volt, mit kell kezdeni egy bőgő lánnyal. – Istenem, gyere ide – húzott magához esetlenül, én pedig belékapaszkodtam, kétségbeesetten öleltem, mintha ő lenne az egyetlen biztos pont a világon. Percekig csak zokogtam, miközben ő némán simogatta a hátamat. Mikor sikerült megnyugodnom, és a levegőt is viszonylag normálisan tudtam venni, nagyot sóhajtva léptem hátra és felnéztem Patrik arcába.

– Nagyon sajnálom – mondtam ki a lényeget totális orrhangon. – Bocsánat, hogy elrángattalak otthonról, meg hogy megijesztettelek. De nem is tudod, mennyit segítettél azzal, hogy eljöttél, jólesett, hogy van még valaki, akit tényleg érdekel, mi van velem... – sütöttem le a szemem.

– Oké, ezt majd fejtsd ki bővebben is, kérlek – szakított félbe Patrik, megelőzve, hogy újból szétessek. – De most inkább menjünk be a csarnokba, szó szerint remegsz – mért végig aggódva. A sírás miatt fel sem tűnt, hogy a hidegtől is remegek, a továbbra is csöpörgő eső eléggé lehűtötte a hőmérsékletet.

– Nyitva van még ilyenkor? – intettem a tornacsarnok felé.

– Biztosan nyitva van, ilyenkor takarítanak az edzések után, csak valószínűleg nem szabadna bemennünk. De talán ha beszaladunk az egyik öltözőbe, nem vesznek észre – tűnődött Patrik, mire erőtlenül elmosolyodtam.

– Hű, te szoktál illegálban járni?

– Ha fontos dologról van szó...

– Én fontos dolog vagyok? – nevettem el magam.

– Mindenképpen – bólintott Patrik mosolyogva, és bár félig viccből mondta, ez azért jólesett.

Miután beléptünk az épületbe, Patrik végigvezetett a folyosón, de még a csarnok előtt elfordultunk jobbra, felmentünk a lépcsőn, és beiszkoltunk egy fiúöltözőbe.

Patrik ledobta magát az egyik ajtó melletti padra, én pedig vele szembe, majd ahogy elhelyezkedtünk, kissé félve nézett rám.

– Elmondod, hogy mi történt? – kérdezte bizonytalanul, valószínűleg nem akart még egyszer megríkatni azzal, hogy fel kelljen idéznem neki az eseményeket.

– Persze – sóhajtottam. – Szóval ma délután találkoztam a legjobb barátnőmmel... Mármint a személlyel, akiről egészen idáig azt hittem, hogy legjobb barátom – pontosítottam keserűen. – Szóval találkoztam Dalmával. Biztosan emlékszel rá.

– Igen, megvan – biccentett. – A lány, aki miatt menő lettél.

– Igen. Nem tudom, említettem-e, de róla fontos tudni, hogy elég fogékony a pasik körében. És ő ezt ki is használja, nem mondhatni, hogy hosszú életű kapcsolatai lennének, mindig is azt kapta meg, akihez éppen kedve volt, azzal kavart, akihez volt hangulata. De ez nem hogy felmentené, inkább még rosszabbul esik a dolog – sütöttem le a szemem. Igen, ha Dalma azért feküdt volna le Ádámmal, mert szerelmes lett belé, azt talán meg tudtam volna bocsátani, hiszen nem mi befolyásoljuk, hogy kibe szeretünk bele, azt sem tudjuk megakadályozni, ha az illető éppen az, akit a legjobb barátnőnk is szeret. De Dalmánál erről nem volt szó, mint mindig, most sem érdekelte, hogy mi mindenen – jelen esetben rajtam, na meg a nem létező barátságunkon – gázol át azzal, hogy kénye kedve szerint cselekszik.

– Nem sejtek jót – szólalt meg Patrik komoran, kiszakítva a gondolataimból. – Mi történt? – ismételte meg a kérdést, én pedig újabbat sóhajtottam, erőt gyűjtöttem, aztán kiböktem:

– Dalma bevallotta, hogy lefeküdt Ádámmal.

Patrik szemei kerekre tágultak, a mélységes döbbenetét szinte tapintani lehetett.

– Ezt... nem mondod komolyan. De... nem értem, mikor? Ádám Amerikában van, nem? – kérdezte zavarodottan.

– De igen, ez nem most történt, hanem május végén, csak Dalma ma volt képes bevallani. Jogos a kérdés, hogy akkor meg miért fújom fel ennyire a dolgot, de... Az a helyzet, hogy hiába nem jártunk még, Dalma pontosan tudta, hogy mit érzek Ádám iránt. És nekem ez így sok volt. Egy legjobb barátságban azért elvárható lenne, hogy a felek ha nem is támogatják, de legalább tekintettel legyenek a másik érzéseire, nem? Vagy ennyire szörnyű barát volnék, hogy Dalma úgy gondolta, nem érdemlem meg? – kérdeztem, a mondat végére a hangom szinte teljesen elhalkult, megint túlságosan szorította a torkom az a gombóc. Patriknak sikerült egy időre enyhítenie, sőt, kis híján feledtetnie velem a történteket, de a fájdalom ekkor újból visszatért, könnyek szöktek tőle a szemembe.

– Hogy a francba ne lenne elvárható? Érzéketlen szemétláda, mégis ki tesz ilyet? – kelt ki magából Patrik, amin annyira meglepődtem, hogy sírni is elfelejtettem. Azelőtt sosem láttam így kijönni a sodrából, még akkor sem, amikor velem vitázott, ez pedig furcsamód kellemes érzésekkel töltött el.

– Hát Dalma. Ő tesz ilyet – válaszoltam lehangoltan. – És itt még nem volt vége. Felhívtam Ádámot, hogy azért adjon már erre némi magyarázatot, teljesen szét voltam esve. Számítottam rá, hogy elfoglalt lesz, csak nem gondoltam, hogy ennyire... Nem érdekelte, hogy ez mennyire rosszulesik nekem, nem érdekelte, hogy zokogtam a telefonba, egyszerűen letette. Azért hívtam, hogy megnyugodhassak, és elmondja, semmit nem érzett Dalma iránt, az egész egy nagy hiba volt, ehelyett kétségeim lettek, hogy őszintén szeret-e engem. Mert azért aközött, hogy Dalmával lefeküdt és aközött, hogy velem járni kezdett, nagyon kevés idő telt el, valamelyik muszáj, hogy ne jelentsen neki semmit. És a lepattintása... Istenem – fogtam fel a helyzetet. – Mi van, ha Ádám igazából nem szeret? Mi van, ha Dalma többet jelent neki?

Lesütöttem a szemem, ezúttal nem volt semmi, ami meggátolta, hogy a könnycseppek végiggördüljenek az arcomon.

– Dóri – dőlt előre Patrik a padon, hogy a szemembe tudjon nézni. – Azt akarod mondani, hogy esetleg Dalmát jobban szerette, mint téged? Hogy részéről érzésekre épült az a kis futó kaland? Na ne röhögtess már. Nem ismerem Ádámot, de biztos vagyok benne, hogy ugyanúgy nem gondolta komolyan, ahogy Dalma sem...

– Nem, te ezt nem érted! – csattantam fel, és két dühös mozdulattal letöröltem az arcom. – Én nem vagyok olyan szép, mint Dalma, nem vagyok olyan menő, nem vagyok olyan dögös, nem tudok úgy flörtölni, én csak egy árnyék vagyok hozzá képest, és ezzel a felismeréssel nap, mint nap szembesülök. A fiúk érte döglenek, a lányok rá irigykednek, ő az, akit mindenki ismer, én meg vagyok Dalma legjobb barátnője, akinek talán a nevét sem tudja senki, hiába vagyok népszerű. El tudod te képzelni, hányszor éreztem már életemben, hogy senki vagyok? Tudod te, milyen lélekölő érzés Dalma mögött örökösen második lenni? Van fogalmad róla, hányszor történt már olyan, hogy szóba elegyedtem egy helyes sráccal, akivel tök jól megtaláltuk a közös hangot, aztán megjelent Dalma, a gyerek egy pillanat alatt elfelejtett, és vele kezdett flörtölni, úgy, ahogy azelőtt velem? Bárkinél, aki eddig bármilyen választás elé került minket illetően, kérdés sem volt, hogy engem tesz félre. Hozzászoktam már az évek során, de a gondolat, hogy Ádám is ezt tette... Borzasztó. Patrik, én csak olcsó utánzat vagyok... – csuklott el a hangom, majd a tenyerembe temettem az arcom és két kézzel beletúrtam a hajamba. Ösztönösen húzódtam arrébb, amikor érzékeltem, hogy Patrik átül mellém a padra, átkulcsoltam a felhúzott térdeimet és elfordultam tőle. Túl sokat árultam el, túl messzire mentem. Korábban egy barátomnak sem tárulkoztam így fel, velük csak az aktuális slágerekről, a legmenőbb gimis kapcsolatokról meg a hülye szerelmi életünkről pletykáltunk, így nem csoda, ha megijesztett egy valódi, természetes, őszinte érzéseken alapuló emberi kapcsolat.

– Dóri – tette a kezét a vállamra, de lesöpörtem.

– Hagyj – öleltem át még szorosabban a lábaimat, de Patrik nem adta fel, amikor továbbra sem voltam hajlandó felé fordulni, felállt és leguggolt elém.

– Dóri, nézz rám – kérte szelíden, de határozottan. A tekintetemet makacsul a talajon tartottam, mire Patrik az állam alá nyúlt és felemelte a fejem. A könnyfátyoltól alig láttam valamit, de az az élénkzöld szempár még így is tisztán kirajzolódott. – Dóri, olyan buta vagy – ingatta a fejét hitetlenül. – Te vagy olcsó utánzat? Te vagy Dalma mellett senki? Nem igaz, hogy ennyire nem látod tisztán kettőtök helyzetét. Igen, lehet, hogy több követője van a közösségi oldalakon, lehet, hogy bevállalósabban és pofátlanabbul tud flörtölni, mint te, lehet, hogy őt többen ismerik, mint téged, még az is lehet, hogy a mai értelemben véve dögösebb, mint te. De bizonyítanak ezek bármit is? Francokat. Neki csak ez van, ennyi az élete, nincsenek őszinte barátságai, részéről mindegyik az érdekre épült, nincsen őszinte kapcsolata sem, mert csak játszadozni szeret a fiúkkal, és ha a két legfontosabb érzés, a szeretet és a szerelem nála a látszatra épül, akkor semmilyen más őszinte érzése nem lehet. És itt vagy te, igazi, tiszta érzésekkel, és ne menjünk bele, hogy miért, de te tényleg szereted Ádámot és padlóra küld, ha a gyanúja is felmerül, hogy az érzés viszonzatlan, kötődtél Dalmához is, mert tagadhatatlanul nagy pofonként éled meg, hogy számára semmit nem jelentett a barátságotok, és a nővéredről talán nem is kell beszélnünk, az egyértelműnél is egyértelműbb, hogy szereted őt. Értékes vagy, Dóri, hallod? – kérdezte halványan mosolyogva, és ismeretségünk óta már másodszor úgy nézett rám, mintha valami különösen szépet látna. – Értékes, gyönyörű, érzékeny és baromira nem olcsó utánzat.

Meg sem bírtam szólalni. A könnyeim elapadtak, nem emlékeztem, hogy mondott-e már nekem valaki ilyen szépet, méghozzá rólam. És különös, de abban a pillanatban hinni is tudtam neki, el tudtam hinni, hogy érek valamit, de még csodálatosabb volt az érzés, hogy valaki ilyeneket lát bennem.

– Tudod... Ez is egy olyan pillanat volt – szólaltam meg rekedten.

– Milyen pillanat? – tette fel ezúttal ő a kérdést, amit múltkor én neki.

– Olyan pillanat, amikor az élet szép oldalának létezése kétségbe vonhatatlan. Amolyan apró csoda – mosolyogtam rá, ő pedig csodálkozva, de tagadhatatlanul őszintén viszonozta a mosolyt.

– Gyorsan tanulsz – jegyezte meg jókedvűen.

– Volt kitől – válaszoltam virulva, mire elnevette magát. Pár másodpercig némán néztünk egymás szemébe, majd ahogy általában lenni szokott, én törtem meg a csendet. – Szóval akkor azt mondod, hogy van esély rá, hogy Ádám szeret engem?

– Igen, azt mondom – bólintott határozottan. – Ha nem így lenne, azelőtt szakított volna veled, hogy lelép Amerikába. De... ha mégsem voltak őszinték az érzései, és csak kihasznált téged, én nem állok jót magamért – jelentette ki komoly arccal, én pedig nem bírtam ki, hogy ne mosolyodjak el. Vicces volt a gondolat, hogy az alacsonyabb, vékonyabb és félénkebb Patrik kikezd Ádámmal, mert valami nem tetszik neki. De nagyon nem akartam ezzel megbántani Patrikot, elrejtettem a mosolyomat, és igyekeztem minden hálámat belesűríteni egy pillantásomba.

– Köszönöm szépen, Patrik. De tényleg, nagyon köszönöm.

– Igazán nincs mit. Borzasztó látni, hogy ilyeneket gondolsz magamról, úgyhogy én is nagyon örülök, hogy eljöttem – válaszolta aranyosan.

– Félbeszakítottam valami fontosat? – kérdeztem félve. – Elég hirtelen riasztottalak, te meg otthagytál egyből csapot-papot.

– Á, dehogy – legyintett. – Csak zongoráztam.

– Nagyon sajnálom – húztam el a számat, elöntött a bűntudat. – Nem akartalak félbeszakítani.

– Semmi gond, mondom, hogy csak zongoráztam.

– Csak zongoráztál? Ez igenis fontos, nem szeretném, ha miattam nem lenne belőled híres zongoraművész – közöltem, mire Patrik másodpercig csak némán nézett rám, majd kitört belőle a nevetés. Olyan őszintén és vidáman, ahogy a nővérem szokott nevetni, az ember egyszerűen nem bírja ki, hogy ne nevessen vele együtt. – Patrik – szólítottam meg, amikor elkomolyodtunk. – Mikor zongorázol nekem?

A kérdésem láthatóan ledöbbentette egy kicsit, én magam sem gondoltam át, mielőtt feltettem.

– Hát, nem is tudom...

– Mert nagyon szeretném már hallani – folytattam, ő pedig tűnődve nézett rám, majd kibökte:

– Arra gondoltam... Hogy zongorázok neked most – jelentette ki, mire rajtam volt a csodálkozás sora.

– Most? Azt meg hogy?

– Alig pár percre van a sulim, az ottani zeneteremben van zongora. De persze csak akkor mennénk, ha szeretnél, nekem tökéletesen ráér később is – vont vállat.

– Persze, hogy szeretném – bólintottam rá, még mielőtt teljes egészében elvetette volna a dolgot. – Alig várom, hogy halljalak játszani.

– Kérlek, ne mondj ilyet látatlanba – forgatta a szemeit. – Még a végén elizgulom a zongorázást egyfős közönség előtt...

– Á, én emiatt nem aggódom – legyintettem. – Mindenképpen tetszeni fog. Egyrészt azért, mert egyáltalán nem konyítok semelyik hangszerhez sem, és nem igazán vagyok muzikális ember...

– Értem – biccentett Patrik mosolyogva. – És másrészt? – kérdezett rá a mondandóm második felére. A padlót nézve erőt gyűjtöttem, majd a szemébe nézve fejeztem be:

– Másrészt azért, mert te játszod. – Miután kimondtam, tisztán láttam Patrik arcán a döbbenetet, de nem riasztott vissza, muszáj volt elmondanom neki valamit azok után, amiket ő tett aznap értem. – Bárhogy is zongorázol, biztos vagyok benne, hogy nekem tetszeni fog. Azért, mert mint minden mást, alázattal fogod csinálni, mintha kételkednél benne, hogy egyáltalán méltó vagy-e rá, holott az igazság az, hogy nagyszerűen játszol. Igen, mondom ezt úgy, hogy még nem is hallottalak. – Ezúttal én húzódtam közelebb hozzá, hiába voltam zavarban, a tekintetemet egy pillanatra sem szakítottam el az övétől. – A mai már nem az első alkalom volt, hogy azt mondtad nekem, értékes vagyok. De szinte biztos vagyok benne, hogy magadról nem ezt gondolod, már először is látszott, hogy nagyon nem tartod magad nagyra. Úgyhogy most én kérdezem meg tőled: Patrik, ugye tudod, hogy mennyire értékes vagy?

Két szemem közt ugráló tekintetéből nem tűnt el a csodálkozás, úgy nézett rám, mintha nem lenne biztos benne, hogy hozzá beszéltem, mintha még sosem dicsérték volna meg semmiért. De az is látszott, hogy jólesett neki, a döbbenet mellett a hála volt a másik domináns érzelme.

Pár másodpercnyi hallgatás után az arcára hirtelen pír szökött, és a szemét szégyenlősen lesütötte, azt hiszem ekkor tudatosult benne, hogy egy lány konkrétan szembedicsérte, ettől pedig láthatóan szétesett. Hát mégis van benne valami az átlagos nyomi fiúkból, állapítottam meg, és erre a gondolatra akaratlanul is nevetnem kellett.

– Ööö, köszönöm. Köszi szépen – motyogta a padlónak, majd vetett rám egy futó pillantást, de rögtön el is kapta a tekintetét. – Indulnunk kéne, ha még zongorázni is akarunk, már így is késő van – állt fel a padról, majd szinte kimenekült az öltözőből.

Nagyokat pislogva bámultam az üres padot mellettem, majd döbbentem elnevettem magam, és fejcsóválva követtem Patrikot a folyosóra.

~2019.01.14.