- Dóriii! Emeld fel végre azt a formás kis seggedet, és induljunk szépen, különben el fogunk késni! - kiabált fel Kata az emeletre cseverésző hangon.

- Megyek már! - kiáltottam vissza, és sietve leállítottam a felvételt a telefonomon, de a dal attól még folytatódott a fejemben.

- Tudod mennyire fontos nekik ez a meccs!

- Persze, tudom, nem késünk el! - ígértem, és miután zsebre vágtam a telefonom, és a hajkefével gyorsan végigmentem a hajamon, lefelé indultam a lépcsőn, közben pedig megállás nélkül dúdoltam.

Patrik játékát hallgattam, mielőtt Kata szólt volna. És alig tudtam visszapislogni a büszkeség könnyeit, pedig még volt is egy hetünk a versenyéig. Akkoriban az Apologize végigkísérte a napjaimat, és néha az éjszakáimat is, annyiszor meghallgattam. De egyáltalán nem bántam, sőt. A kedvenc számom lett.

Talán az az időszak volt életem eddigi legszebb időszaka. Azokkal voltam, akiket szeretek, és akiktől azt éreztem, hogy szeretnek, egyáltalán nem éreztem semmi olyasmit, hogy megjátszanám magam, inkább azt, hogy ott vagyok, ahol lennem kell, és ahová tartozok. És teljesen mindegy, hogy szerettem volna bevallani ezt vagy sem, ennek az érzésnek a legfőbb okozója Patrik volt.

A pozitív eseménysorozat akkor kezdődött, amikor felhívtam Ádámot Patrikkal kapcsolatban. Semmiképpen nem akartam újra cserben hagyni Patrikot, úgyhogy nagyon elszánt voltam, még egy veszekedésre is fel voltam készülve, azonban kellemes csalódás ért, mert ilyesmire nem került sor. Igazából ha akart is volna, Ádám akkor sem tiltakozhatott volna az ellen, hogy találkozzak egy jó barátommal. Neki ezelőtt is csak azzal volt baja, hogy titokban tartottam előtte, így azt hitte, van miért aggódnia. De ezúttal abban maradtunk, hogy részéről ez rendben van, és nem zavarja ha néha összefutok Patrikkal. Rendben, talán az is közrejátszott Ádám jófejsésében - amellett, hogy ahhoz is túl tökéletes volt, hogy féltékenykedjen -, hogy egy kicsit ferdítettem azzal kapcsolatban, hogy mennyi időt is tervezek Patrikkal tölteni. Talán nem szívesen hallotta volna az igazságot, én meg nem akartam feleslegesen idegesíteni.

Azzal, hogy végre én is túl tudtam jutni a múlton, és nem emésztettem tovább magam az akkor elkövetett hibáim miatt, Glóriával eltűnt közülünk a szakadék maradék kis része is. Azért Patrik mellett rá is maradt időm, nem is kevés, úgyhogy elég sokat lógtunk együtt, például vele is kiveséztem anyu témáját, és nagy szerepe volt abban, hogy a dolog nem temetett maga alá, és ha anyura gondoltam, nem bűntudatot és fájdalmat éreztem, hanem szimplán szomorúságot és szeretetet. Glóriával már majdnem olyan volt minden, mintha sosem váltunk volna el évekre.

Katával és apuval érezhetően közelebb kerültünk egymáshoz, mióta én is megtudtam az igazságot anyuval kapcsolatban, megszaporodtak a közös étkezések, a délutáni filmezések, az esti, éjszakába nyúló random beszélgetések. Habár eleve sem nagyon voltak ezzel gondjaink, ekkor tényleg úgy működtünk, mint egy igazi család. Igaz, csonka család, de attól még nagyon is család.

Még Nátán jelenlétébe is kezdtem belenyugodni. Persze még mindig idegesített, hogy állandóan nálunk tengődik, de közben titokban már rég megkedveltem. Ő még mindig elég bizalmatlanul fordult hozzám, és nem egyszer érzékeltette velem, hogy nem felejtette el, amit Patrikkal csináltam, de alapvetően elvoltunk egymás mellett. Így elfogadtam, hogy kettő helyett most már hárman lopjuk a napot és hülyülünk otthon.

És akkor ott volt Patrik. Megtartottam az ígéretem, miszerint minden meccsére elkísérem, ott ültem a nézőtéren a kánikulában, a tűző napon, a felhőszakadásban, a szúnyoginvázióban, bármi volt, én ott voltam, és minden erőmmel szurkoltam, messze én voltam a leglelkesebb néző, amiért egyszer majdnem bajba is kerültem, de éppen ez volt a dolgom.

Ezenkívül betartottam a másik, talán fontosabb ígéretemet is: segítettem Patriknak felkészülni a zongoraversenyére. Nem mondom, hogy könnyű volt, mert nem volt. Nagyon nem. Ha fejenként nem hátráltunk meg százszor, hogy nem kell ez nekünk, akkor egyszer se. Patriknak értelemszerűen iszonyú nehéz volt ez, eljátszani azt a számot, ami konkrétan róla és a szüleiről szól, ami eszébe juttatja azt a napot, amikor nem tudod megbocsátani nekik, és ami mindennél jobban előhozza belőle azt, hogy utálja magát. De a lelépésem ellenére is újra megbízott bennem, közel engedett magához, és hagyta, hogy segítsek. Abban a pár napban láttam a fájdalmát, azt, hogy mennyire szenved, hogy mennyire kínozza a múlt és a bűntudat, hogy mennyire fogva tartja az önutálat. Amikor elkezdtünk gyakorolni, még a refrénig sem jutott a zongorázásban, amikor már nem tudott tovább játszani, és nem kevés próbálkozásunkba került, mire egyáltalán addig jutott, mint mikor még anno először eljátszotta nekem.

És nem csak neki, nekem is nehéz volt. Nehéz volt látni, ahogy zongorázás közben fokozatosan, de biztosan esik szét, minden alkalommal meghasadt a szívem, amikor veszélyesen remegő kézzel ütötte félre a billentyűket, mégsem állt le, csak miután lefogtam a kezét, a sírás a torkomat fojtogatta, amikor az egymást szorító, elfehéredő ujjainkra néztem, és amikor Patrik vörös, könnyes szemekkel felnézett rám, én azt hittem, szétütök valakit. Ezekben a pillanatokban ezerszer átgondoltam, hogy helyesen tettem-e, hogy belerángattam ebbe, és nem csak ártok-e vele, nem felesleges-e kísértenem a múlttal, ha az ennyi fájdalommal jár. De ilyenkor egyrészt az adott erőt, hogy bíztam Patrikban és abban, hogy meg tudja csinálni, másrészt pedig az, hogy ő is bízott bennem és abban, hogy keresztülviszem ezen. Úgyhogy ilyenkor csak megvártam, amíg a kezemet szorítva megnyugszik, majd a karját megsimítva mondtam neki, hogy majd holnap folytatjuk. Ezután mindig másról kezdtünk beszélni, de Patrik mindig addig erősködött, hogy végül belementem, hogy a végén még egyszer eljátssza a számot. És ilyenkor mindig tovább ment, mint addig bármikor. Nemsokára oda is eljutott, hogy végig tudta zongorázni a dalt, majd oda, hogy már félreütések sem voltak benne.

A verseny előtt egy héttel pedig már tudtam, hogy sikerült. Nem az sikerült, hogy Patrik megtanult profi módon, úgy eljátszani egy számot, hogy közben szem nem marad szárazon, hanem az, hogy Patrik hosszú évek önutálata után végre szembenézett a múltjával, és rengeteget tett azért, hogy túljusson rajta. Tudtam, hogy ha sikerrel veszi a zongoraversenyt is, ha eljátssza azt a számot egy csomó ember előtt, ha megmutatja nekik azt a Patrikot, akire annyira haragudott, akkor már nem lesz gond. Csak - valószínűleg rövid - idő kérdése, és meg fog bocsátani magának.

Ezért voltam olyan büszke, amikor azt a felvételt néztem a telefonom, mielőtt Kata szólt, hogy indulnunk kell Patrik és Nátán meccsére.

- Itt is vagyok, indulhatunk - álltam meg az előszobában a nővérem előtt.

- Hű, tényleg itt is vagy? Már most? Elképesztő, hogy mennyire siettél - forgatta meg a szemeit, miközben kifelé tessékelt a házunkból.

- Jó, na, bocsi.

- Ne tőlem kérj bocsánatot, majd Patriktól, ha a meccs végén megkérdezné, hogy mi oka van annak, hogy jó pár perc késéssel, az egész nézőtér és a játékosok figyelmét is felhívva, sűrű bocsánatkérések közepette érkeztünk meg a meccsre.

- Ne dramatizáld túl, légy szíves - böktem oldalba. Miközben arra vártam, hogy Kata bezárja az ajtót, a kezemmel árnyékoltam le az arcom, a nap még így augusztus végéhez közeledve is nagyon erős volt. - Nem fogunk elkésni. Gyere már! - indultam meg futva, és magammal húztam Katát is, meg sem álltunk a tornacsarnok melletti focipályáig. A rohanásunknak két következménye lett: Nem késtünk el a meccsről. Szakadt rólunk a víz az egyébként is fülledt és meleg időben.

A játékosok már a pályán állva várták a meccs kezdését, Nátán pedig azonnal észrevett minket, az integetését és kacsintását látva Kata szerelmesen elnevette magát, én pedig unottan megjegyeztem, hogy micsoda ripacs. Patrik ahogyan szokta ilyenkor, most sem keresett szemkontaktust senkivel, amennyire lehetséges volt, magába fordult, és úgy rendezte a gondolatait. Katának Nátánt, nekem Patrik koncentrálását látva húzódott mosolyra a szám.

Aztán elkezdődött a meccs. Nátán nem hülyéskedett tovább, csak a feladatra összpontosított, Patrik pedig kiszakadt a gondolataiból, és mind fizikálisan, mind lelkileg küzdeni kezdett, mivel továbbra is ő volt a csapat szíve, a biztató ember, a támogatás, aki bármikor lenyugtatta a csapattársait.

Régen azt gondoltam, hogy a focimeccsek unalmasak, és nem értettem az embereket, akik élvezték a nézését, főleg azután, hogy Ádám elment Amerikába és én megjelentem Patrikék egyik meccsén. Azóta azonban ez is megváltozott bennem azáltal, hogy közelebb kerültem Patrikhoz, azonosulni tudtam vele annyira, hogy az ő sikere az én sikerem is legyen, így azután már a drukktól ökölbe szoruló kézzel, hangosan szurkolva néztem a meccseiket, ez az alkalom sem jelentett kivételt, főleg úgy, hogy tudtam, ez egy kivételesen fontos mérkőzés.

Le a kalappal a fiúk előtt, mert nagyon hajtottak, de a másik csapat is ugyanannyira akarta a sikert, így a félidőben egy-egy volt az állás, és a döntés nem is született meg az utolsó percekig. Akkor azonban Patrik megkapta a labdát, megindult vele, kicselezett egy védőt, majd még egyet, villámgyorsan oldalra passzolt egy csapattársnak, majd a kapu elé ért. Mintha minden lelassult volna, elkerekedett szemekkel, a saját ujjaimat kis híján eltörve figyeltem az eseményeket, de nem voltam vele egyedül, körülöttem majdnem mindenki így tett. Patrik felnézett, látta, hogy mekkora helyzetben van, több védő már nem volt előtte. A kapus kissé kijött a kapujából, hogy zárja a szöget Patrik lövésénél. Patrik visszanézett a labdára, majd lövésre lendítette a lábát. És lőtt is. De nem kapura, amire mindenki számított, hanem a vérbeli csatárként a háló elé rohanó Nátánnak. Ajtó-ablak ziccer volt. És Nátán berúgta.

Katával egymás nyakába borultunk, úgy sikoltoztunk örömünkben, és a pálya is egyetlen diadalittas ordítássá változott Patrikék csapata jóvoltából. Fültől fülig érő mosollyal néztem le rájuk, amit ő is érezhetett, mert végre felnézett a lelátóra, és egyetlen patrikos mosollyal ajándékozott meg, de az olyan volt, hogy majdnem elolvadtam tőle. Igaz, Nátán szerezte a gólt, a győzelmet viszont Patrik, mégpedig azzal, hogy azt csinálta, amit mindig szokott: önzetlen volt. Én pedig nagyon büszke voltam rá.

Katával a megbeszéltek szerint a sportcsarnok előtt vártuk Nátánt és Patrikot, közben pedig felelevenítettük a győztes gól minden pillanatát, és egyikünk sem tudott nem mosolyogni. Nátánék az összes többi csapattársukkal együtt jöttek ki, és miután pacsizásokkal és jókedvű szóváltásokkal elköszöntek tőlük, odaléptek hozzánk. Látva, hogy Kata és Nátán megcsókolják egymást, Patrik elég tanácstalanul állt meg előttem, én azonban nem voltam zavarban, olyan szorosan öleltem meg, hogy kis híján a szuszt is kiszorítottam belőle.

- Annyira nagyon-nagyon ügyes vagy - dicsértem meg őszintén, miközben hátraléptem tőle, és mosolyogva néztem a szemébe.

- Köszönöm szépen - mosolyogott vissza sugárzóan, látszott, hogy majd kicsattan a boldogságtól. - Tényleg elég jól ment ma...

- Jól ment? Ne szerénykedj már, legalább most ne - nevettem el magam. - Ez nem simán jól ment, ez fantasztikus volt, te húztad be a győzelmed.

- Ez nem igaz, Nátán rúgta a gólt - helyesbített azonnal.

- És ki adta neki a gólpasszt? Ki vitte végig a labdát a felezővonaltól a kapuig? Ki hagyott faképnél két védőt? Hát te! - löktem meg a vállát játékosan. - Ha nem mások kiszolgálásával lennél elfoglalva középpályásként, hanem csatár lennél, ontanád a gólokat.

Patrik zavartan elnevette magát, és bár szokás szerint nem nagyon tudott mit kezdeni a bókkal, látszott, hogy jólesik neki.

- Kedves vagy - simította meg végül a karom.

- Dóri? Ő mindig - jegyezte meg Nátán szórakozottan, amiről én már rutinosan tudomást sem vettem, csak megforgattam a szemeimet.

- És mit szeretnénk most csinálni? - érdeklődött Patrik, mielőtt vitázni kezdtünk volna Nátánnal.

- Hát a Dunához menni. És Topjoy-t inni, ahogy ilyenkor mindig - tártam szét a karom.

- Csak gondoltam rákérdezek, mert az augusztus 20. miatt biztos van valami banzáj.

- Engem nem érdekel a banzáj, meg különben is, a tűzijátékot így is látni fogjuk. Ja, és... Tudod, néha az egyszerűbb dolgok sokkal többet érnek- kacsintottam Patrikra, mire Kata és Nátán szájtátva összenéztek, Patrik pedig csak nézett a szemembe. Nem sok mindent tudtam kiragadni a tekintetéből, de ami biztos, hogy szeretet volt benne.

Beültünk Nátán kocsijába, ő és Kata előre, mi Patrikkal hátra, és jókedvűen, felszabadultan beszélgetve indultunk a Duna-partra. Mosolyogva néztem ki az ablakon a gesztenyefasorra, fogalmam sem volt arról, hogy mi vár rám az elkövetkezendő néhány órában, pedig ha tudtam volna, valószínűleg kiugrok a kocsiból. Aznap kuszálódott össze minden.

A félórás út után leparkoltunk az egyik fa árnyékában, és lesétáltunk a homokos partra. Hiába volt már majdnem este hat, a nap még mindig olyan erősen tűzött, hogy konkrétan semmit nem lehetett tőle csinálni, így Nátán volt az első, aki ledobta magát egy fa alá a földre, és zavartalanul elterült.

- Éhes vagyok - jegyezte meg, eléggé hasonlított ekkor egy nagyra nőtt gyerekre.

- Nem is gondoltuk volna - dünnyögtem. Az időben, ami azóta telt el, hogy összejöttek Katával, és amiben ő nulla-huszonnégyben nálunk tartózkodott, volt szerencsém megtapasztalni Nátán étkezési szokásait. Magyarul ő mindig éhes, és mindig tud enni.

- Bár Dóri miatt útközben sehol nem volt időnk megállni kaját venni - pillantott rám Kata rosszallóan -, a tegnapi pizzából raktam el - vett elő a táskájából egy dobozt, amit körbeadtunk, majd mi is letelepedtünk a homokba.

- Ezen rengeteg a kukorica - jelentette be Nátán rám nézve, és közben szándékosan csámcsogott, mert tudta, hogy mennyire idegesít.

- És ezt miért nekem mondod? - húztam össze a szemeimet.

- Mert te tehetsz róla - vont vállat épp úgy, mintha ezt tudnom kellett volna.

- Én? - lepődtem meg. - Tegyél panaszt a pizzériának, ahonnan rendeltük, ne engem okolj!

- De te tehetsz róla, hogy most kukoricától roskadozó pizzát kell ennem.

- Inkább köszönnéd meg, hogy a mi kajánkat eheted! - förmedtem rá, Nátán pedig boldog mosollyal vette tudomásul, hogy elérte a célját, vagyis azt, hogy kihozzon a sodromból. Kata sóhajtozva, Patrik elfojtott mosollyal hallgatta a párbeszédünket, de egyikük sem tagadhatta volna le, hogy jól szórakozik. Én azt hittem, itt vége a szívatásnak, mert Nátán szórakozottan evett tovább, így én is visszatértem a pizzaszeletemhez, bár valószínűleg nem kellett volna. Mert a következő pillanatban életemben először kukoricaszemeket dobtak az arcomnak.

- Te normális vagy? - hördültem fel, és felháborodva néztem Nátánra, aki persze úgy csinált, mintha semmi nem történt volna, Patrikékból meg kitört a nevetés. Rövid mérlegelésbe kezdtem, hogy vajon mennyire gyerekes, amit tenni készülök, de végül nem zavartattam magam miatta, fel kellett vennem a harcot a Sátánnal. Akaratlanul is elnevettem magam, amikor Nátán döbbenten felnézett, közvetlenül azután, hogy eltalálták az orrát a kukoricaszemek.

Szerintem mondanom sem kell, hogy egy kisebb kajacsata következett ezután. Nátán és köztem röpködtek a kukoricadarabok, és egy idő után sonka illetve sajt is, és mivel úgy ítéltem meg, hogy Kata és Patrik túl jól szórakozik, egy kicsit megdobáltam őket is, válaszul pedig, ha minden igaz, kolbászt kaptam.

- Ti olyan hülyék vagytok - nevetett Patrik maga elé tartott kézzel, így próbálva kivonni magát a harcból.

- Azért te sem panaszkodhatsz - simogattam meg az arcát paradicsomszószos kézzel, amitől még jobban röhögni kezdett.

- Te Dóri - állt meg mellettem Nátán, a mosolya nem sok jót ígért. - Te olyan száraznak nézel ki. Biztosan jót tenne egy kis víz.

- Nem - ráztam a fejem azonnal, de esélyem sem volt elmenekülni, Nátán röhögve fogott le, és épp úgy, mint első alkalommal, könnyedén felkapott és a víz felé kezdett vinni. Visítva és nevetve kapálóztam a karjában, de mintha meg sem érezte volna, már bent is állt a vízben, készen arra, hogy elengedjen. - Ne már, Nátán, légyszi, nem kell beledobni, megyek magamtól, ígérem, jó leszek és belemegyek, csak ne dobj, kérlek - könyörögtem, amit Nátán igazán élvezett, de persze nem könyörült meg rajtam, egy laza röhögés kíséretében meglendített, majd elengedett, aminek következtében óriásit csobbanva landoltam a Dunában.

Ezúttal Kata sem úszta meg, és Nátán addig ügyeskedett, amíg Patrikot is belelökte a vízbe, majd miután elégedetten vette tudomásul, hogy csak ő maradt a parton, egy hasassal ő is bejött közénk. Teljesen véletlenül pont úgy ugrott, hogy pont engem terítsen be vízzel.

Több mint egy órán keresztül elvoltunk a vízben, olyanok voltunk, mint a gyerekek, fröcsköltük egymást, ugráltunk a másikra, és egymás vállára felállva dőltünk bele a vízbe. Annyit nevettem, hogy szinte görcsbe állt a szám.

Mikor sötétedni kezdett, a levegő is lehűlt kicsit, mi pedig úgy döntöttünk, most már kijövünk a vízből, hogy még a tűzijáték előtt tudjunk Topjoy-ozni. Nátán elment a kocsijához az üvegekért, és törölközőket is hozott, így mind a négyen azokba bugyolálva magunkat ültünk le újra a földre.

- Na. Jöhet a legjobb rész - szedte le Nátán az üveg kupakját, mi pedig mindannyian várakozva néztünk rá. Patrik és Nátán már az első alkalommal elárulta, hogy nem is az ital, hanem sokkal inkább az üzenetek miatt szeretik a Topjoy-t, és egyet kellett értenem velük. - „Semmi sem lehetetlen" - olvasta fel bólogatva. - Ez egy tartalmas gondolat volt... De attól még igaz - mosolyodott el halványan, majd Katára nézett, hogy most ő jön.

- Ez is nagyon hosszú - nevette el magát, majd sugárzó mosollyal nézett fel Nátánra. - „Szeretlek!"

Patrikkal unottan néztünk össze, miközben azok ketten álompárt játszva megcsókolták egymást.

- A tiedben mi van? - biccentett felém Patrik, én pedig leügyeskedtem a kupakot.

- „Ha a hülyeség fájna..."

- Te ordítanál - fejezte be Kata gondolkodás nélkül, amin persze rajtam kívül mindenki jól szórakozott. Miután kiörülték magukat, egyszerre néztünk Patrikra, és vártuk, hogy felolvassa az ő üzenetét. Amit látszólag nem igazán akart megtenni, mert azóta, hogy levette a kupakot, egy szó nélkül bámulta.

- Na, mi van benne? - kérdezte Nátán, Patrik pedig végre felnézett rá, és megesküdtem volna, hogy rám is vet egy pillantást. Miután továbbra sem akart megszólalni, Nátán elkérte a kupakot, és miután elolvasta, elgondolkodva nézett Patrik szemébe. Mi Katával ebből a néma fiús telepatikus kommunikálásból semmit nem értettünk, csak azt láttuk, hogy Nátán végül finoman bólint egyet, majd elmosolyodik.

- Szerintem ne lőjük le a poént - mondta titokzatosan, majd... Belehajította a kupakot a Dunába.

- Mi van? Milyen poén? - ráncolta a homlokát Kata, de Nátán csak közelebb húzódott hozzá és egy puszival válaszolt. Kata erre automatikusan elmosolyodott, de engem nem hagyott nyugodni az előző szituáció.

- Mi volt abban a kupakban? - néztem Patrikra gyanakodva, de ő csak könnyedén rám mosolygott.

- Csak egy... dolog, amiről nem tudom, mit gondoljak.

- De mi... - kezdtem volna, de hajamat megsimítva elhallgattatott. Furcsa volt, hogy mennyire jólesett az érintése.

- Dóri, nem érdekes.

Ezután már nem volt más hátra, vártuk a tűzijátékot, addig pedig beszélgettünk. Habár elég jól szórakoztam ezúttal is, nem felejtettem el azt a rejtélyes kupakot, ami végül a Dunában landolt.

Úgy alakult, hogy a kis társaságunk idővel két még kisebbre bomlott, Nátán a fejét Kata ölébe hajtva terült el a homokban, és mivel ők ketten beszélgettek tovább, én értelemszerűen Patrikkal.

- Nem fázol? - kérdezte a vizes ruháimra nézve.

- Egy kicsit - vallottam be a karomat dörzsölve, mire Patrik már bújt is ki a pulcsijából, és mintha nem is látná a csodálkozó arckifejezésem, a kezembe nyomta. - De... Kata... - suttogtam a nővéremre, majd Patrik hegeire pillantva.

- Nem velünk van elfoglalva, és különben is elég sötét van már.

- Hű, köszi - mosolyogtam rá, majd felvettem a szürke pulcsit, ami jópár mérettel nagyobb volt nálam. Hiába lett teljesen vizes a Dunában, még így is azonnal körbevett a Patrik-illat, így ösztönösen szélesebb lett a mosolyom, és Patrik vállára hajtottam a fejem. - Tudod, annyira örülök, hogy ebben a percben most itt vagyok, és nem azon a huszadikai banzájon - jegyeztem meg kis idő múlva.

- Miért is? Mi az, ami itt van, de ott nincs? - kérdezte. Kíváncsi voltam, hogy vajon tisztában van-e vele, hogy ha akarom, ezt úgy is vehetem, hogy éppen flörtöl velem.

- Nátán. Nátán miatt örülök, hogy itt vagyok - szívattam egy kicsit, mire felnevetett. - Na jó, nem. Te is tudod, hogy miattad.

Hiába tudta, mégis zavarba jött tőle. Ezt onnan tudtam, hogy nem mondott rá semmit, csak óvatosan megsimította a derekamat.

A következő pillanatban elkezdődött a tűzijáték, egy pillanatra minden világossá vált, ahogy a fények beborították az eget. Majd újra. És újra. Patrik nyugtalanul mocorogni kezdett mellettem, mire felemeltem a fejem és felnéztem rá.

- Mi a baj?

- Semmi - pillantott a fedetlen alkarjára szorongva, ha nem ismertem volna annyira, talán észre sem veszem.

- Visszaadom a pulcsit, jó? - kérdeztem azonnal, miközben próbáltam elkapni Patrik tekintetét. Közben sorra villóztak a fények az égen, újból és újból megvilágítva minket.

- Nem, nem kell - hárított, majd felpattant. - Van a kocsiban még egy pulcsi, elmegyek érte - motyogta, és Nátán jó húsz méterrel arrébb parkoló autója felé indult. Döbbenten néztem utána, majd talpra ugrottam, hogy utolérjem.

- Patrik, várj! - kiáltottam, mire kelletlenül megfordult. Nem tudtam nem észrevenni, hogy mennyire próbálja takargatni az alkarját. - Mi a baj? - kérdeztem újra, kezdtem komolyan aggódni.

- Semmi, csak... Így bárki megláthatja - sóhajtott fel idegesen.

- De senki nincs itt - léptem egyet felé, mire ő egyet egyből hátra.

- De hallom, hogy van egy társaság a közelben - erősködött.

- Te most előlem akarod eltakarni a hegeket? - esett le az állam.

- Nem. Nem, mindenki elől el akarom takarni - lépett újabbat hátra.

- Én nem vagyok mindenki. Dóri vagyok, az a Dóri, aki már egy csomószor látta őket. Mi ütött beléd, Patrik? Ott ültünk a parton egymás mellett, eddig nem is zavart, aztán egyszer csak bekattantál...

- Igen, bekattantam, ezt most jó hallani? - csattant fel, mire összerezzentem. Addig még sosem beszélt velem ennyire ingerülten. - Sötét volt, ami megnyugtatott, mert sötétben senki nem láthatja, amit csináltam, aztán jött az a hülye tűzijáték... A francba! - szitkozódott.

- Patrik - szólítottam meg halkan. - Ezt nem kell takargatni. Te is tudod, hogy...

- Nézd, Dóri - vágott közbe a szemembe nézve. - Közel engedtelek magamhoz, a múltam miatti nyomorom a te nyomorod is lett, de ettől még nem érthetsz mindent. Hiába segítettél, hiába haladtam sokat, engem ez mindig kísérteni fog. Mindig nehéz lesz eljátszanom azt a számot, mindig szégyellni fogom a hegeimet, mert arra emlékeztetnek, hogy nem tudtam megbocsátani a szüleimnek.

- De... Én azt hittem, hogy... Hogy jobb lett, hogy elmúlik... - dadogtam, de Patrik csak a fejét rázta.

- Nem. Soha nem fog.

- És akkor most? - tártam szét a karom. Még én is meglepődtem, hogy milyen erős lett a hangom a hirtelen jött haragtól. - Soha többet nem fogsz előttem enélkül a hülye szürke pulcsi nélkül mutatkozni?

- Ne tegyél úgy, mintha ez ellened irányulna, tudod, hogy nem - motyogta dühösen. - Mindenki előtt szégyellem.

- De előttem ne! - fakadtam ki. - Soha többé nem fogsz szóba állni velem, nehogy véletlenül meglássak pár vágást a karodon?

- Ez nem csak pár vágás a karomon, tudod, hogy ennél többet jelent! - kelt ki magából.

- Igen, tudom, hogy mit jelent, a múltadat jelenti, azt, hogy ki vagy te! - kiabáltam. - És ezért fáj, hogy szégyelled előttem.

- Dóri, erre semmi szükség, kérlek, ne gyere most a hegyibeszéddel! - mondta mogorván, de mintha meg sem hallottam volna, megszüntettem a köztünk lévő távolságot, a tiltakozása ellenére megfogtam a kezét, és az ujjaimat végigvezettem a forradásokon.

- Hát nem érted? Hiába próbálod ezt titkolni előlem, én már ismerem, hiába szégyelled a személyiségedet, én már ismerem, hiába próbálod elnyomni előttem a múltadat, és azt, aki vagy, én már ismerlek. És tudod mit, Patrik? Szeretlek is. A múltad miatt, amiatt, amin keresztülmentél, amiatt, hogy ennek ellenére jó, csodálatos ember maradtál. Én egyszer már eltaszítottalak magamtól, de nem, nem, nem hagyom, hogy te is ezt tedd velem, előttem nem kell titkolóznod, mert... Patrik, nézd ezeket a hegeket, ezek a hegek mutatják azt, amiért szeretlek. A múltadért, a tetteidért, önmagadért.

Végig sem gondoltam, hogy mit mondjak, csak mondtam, ami szívből jött, fogalmam sem volt, hogy mit tegyek, csak tettem, amit helyesnek éreztem. Azt sem tudtam, hogy milyen módon, csak abban voltam biztos, hogy szeretem az előttem álló fiút. Patrik hosszú és néma másodperceken keresztül nézett a szemembe, majd leállította a forradásokat simogató kezemet, és összekulcsolta az ujjainkat.

- Tudod, hogy mi volt abban a kupakban? - kérdezte halk, mély hangon.

- Micsoda? - suttogtam.

- Az, hogy „Csókold meg" - lehelte szinte hangtalanul. Abban a pillanatban, amikor elvesztünk egymás tekintetében, és ő kisimított egy göndör tincset az arcomból, azt hittem, hogy meg fogja tenni. Azonban végül lesütötte a szemét, megfordult és elindult. Nem tudta megtenni, ő nem volt képes rá, de... én már nem bírtam tovább.

- Patrik! - kiáltottam utána. Annyi érzelem tombolt bennem, hogy könnybe lábadt tőle a szemem. Mintha Patrik számított volna rá, hogy utána fogok szólni, megperdült, és a szemöldökét kérdőn felvonva nézett rám, miközben én felé tartottam. Tudtam, hogy talán életem hibáját követem el, tudtam, hogy nem szabadna, nekem főleg nem, tudtam, hogy mindent tönkretehetek. De meg kellett tennem. Úgyhogy megcsókoltam a fiút, akibe szépen lassan, a legnagyobb titokban beleszerettem.

~2019.06.20.