Másnap tizenhárom óra alvás után, este nyolckor ébredtem fel. Meglepődtem, hogy milyen nyugodt és álomtalan éjszakán – illetve napon – vagyok túl, és azt gondoltam, hogy amint felébredek, bőgni fogok, teljesen szét leszek esve és ugyanolyan érzelmi roncs leszek, mint előző éjjel, mégis csak egy furcsa nyugalom volt, amit éreztem, és... szomorúság. Nem olyan fajta szomorúság, amitől bömböl az ember, hanem az, ami csendesen kínoz, a fájdalom még elevenen él benned, de már beletörődtél a dolgokba. És én beletörődtem, tizenegy évem volt rá. Mindig is tudtam, hogy többé nem látom anyut. Úgyhogy maradt a csendes kínlódás.

A párnámat átölelve bambultam magam elé, amikor az ajtóm résnyire kinyílt. Kata dugta be a fejét, és amint meglátta, hogy az ágyamon ülve úgy szorítom azt a párnát, mint egy kisgyerek a maciját, gyanúsan csillant meg a szeme.

– Szia – köszönt halkan és bizonytalanul, pont úgy, mint aki egy tiltakozó szavamra megfordul és kimegy a szobámból. – Itt van apu is – mondta, megerősítésül pedig apu megjelent a háta mögött.

– Szia, Dóri – köszönt ő is.

– Sziasztok.

– Bejöhetünk? – kérdezte Kata a szája szélét harapdálva.

– Most kivételesen nem tiltom meg – motyogtam a szememet forgatva, mire mindketten halványan elmosolyodtak, beljebb jöttek, és leültek az ágyam szélére. Ezután néma másodpercek következtek, Kata és apu kissé félve néztek rám, én pedig kifejezéstelenül rájuk.

– Dóri, mi... – fakadt ki Kata, amikor már nem bírta tovább, de nem hagytam, hogy végigmondja.

– Ne, ne mondj semmit – szakítottam félbe, ő pedig megadóan elhallgatott. Vártam még egy kicsit, amíg összeszedem, amit mondani szeretnék, majd sóhajtottam egyet és rájuk néztem. – Rosszulesik a dolog. Bosszantó, hogy az igazság tizenegy éven keresztül előttem volt, mégsem tudtam róla. Az anyukám volt, egyszerűen tudnom kellett volna, értitek? Annyiszor gondolkodtam már az évek alatt, hogy ez hogy lehetséges, mi oka van annak, hogy elhagyott, és így jutottam oda, hogy szar ember vagyok, utáltam magam. Egyrészt ezért kellett volna elmondanotok, másrészt azért, mert anyut is utáltam. Amellett persze, hogy még mindig nagyon szerettem és hiányzott. Szóval el kellett volna mondanotok. – Apu a fejét leszegve bólintott egyet, Kata a száját beharapva nézett rám, a tekintetéből sütött a bűntudat. – És mégis megértem, hogy miért nem mondtátok – sóhajtottam egy újabbat. – És ezért nem is tudok rátok haragudni. Mert a helyetekben én sem akartam, illetve tudtam volna elmondani, én sem tudtam volna együtt élni azzal a tudattal, ha miattam te, Kata, vagy apu összetörik. Úgyhogy maradjunk annyiban, hogy rosszul jött ki minden, borzalmas az egész szituáció, és bár nem örülök neki, hogy nem tudtam róla, nem haragszok – összegeztem az elhangzottakat, Kata és apu pedig meglepetten összenézett.

– Dóri... Hát... azta – kereste apu a szavakat, és megkönnyebbült és boldog mosolyát látva bár mennyire is küzdöttem ellene, az én szám is mosolyra húzódott. – Ha haragudni szeretnél vagy ilyesmi, tedd meg nyugodtan, jogod van hozzá a hallgatásunk után. De nagyon örülök, hogy nem haragszol és hogy ennyire a helyzetünkbe tudod képzelni magad.

– Hát igen, én sem erre számítottam – ismerte el Kata is. – Azt hittem, teljesen be vagy rágva, és nem lehet majd beszélni veled. Legalábbis... – kezdett volna magyarázkodni, de folytattam helyette.

– Legalábbis az utóbbi időben mutatott viselkedésemből kiindulva ezt gondoltad – bólintottam, Kata pedig kissé zavartan biccentett. – Ennek vége. Hagyjuk is az okokat, egy idióta voltam, érzéketlen, önző, önfejű, felszínes, bunkó, egy barom...

– Oké, elég lesz – tette fel a kezét a nővérem, majd elgondolkodva hozzátette: – Még ha a nagy része igaz is.

Akaratlanul is elröhögtem magam.

– Elég morbidul hangzik, de ha van valami pozitívum a tegnapi napban, akkor az az, hogy kirántott ebből a hülye korszakomból. Nem is tudom, mi volt velem.

– Én igen – tette fel a kezét Kata, mire kérdőn néztem rá. – Patrik nem volt veled.

– Na, kezdődik – dünnyögtem, apu pedig felállt az ágyamról, érzékelve, hogy a beszélgetés további „csajos" részéhez már nemigen tudna hozzászólni. De mielőtt kiment volna, még visszanézett az ajtóból.

– Dóri?

– Igen?

– Tudom, hogy ez nem utasításra történik, és nem tudhatom, mi játszódik most le benned, és azt is teljesen megértem, ha egy darabig szomorú leszel, csak szeretném, hogy tudd... Hogy ha anyátok látna téged, utálná még a gondolatát is, hogy miatta vagy magad alatt.

– Tudom. Bármilyen furcsa, de a szívem mélyén talán még sejtettem is az igazságot, azt legalábbis mindvégig tudtam, hogy nem fogok többé találkozni anyuval. Úgyhogy hamar túlleszek ezen... Csak fáj – sóhajtottam.

– Tudom – mosolyodott el szomorúan, majd kiment.

– Mielőtt még elkezdenél tapsikolni, ugrálni vagy ne adj isten sikoltozni, amiért kibékültem Patrikkal – kezdtem Katához fordulva, akinek a hír hallatán azonnal felcsillant a szeme –, szeretnék még kérdezni valamit.

– Igen?

– Te mióta tudod, hogy anyu meghalt?

– Igazából az eleje óta. Amikor apu elénk állt azzal, hogy elváltak, annyira nem akartam elhinni, tudtam, hogy anyu nem ilyen, nem hagyna itt minket csak úgy. És apu is nagyon furcsán viselkedett, többször kaptam rajta, hogy sír, amikor mi már lefeküdtünk aludni, és egyszer nem vette észre, de követtem, amikor a temetkezési irodába ment, meg állandóan olyan tipikus kórház szaga volt. Úgyhogy összeraktam magamban a történetet és apu elé álltam vele. És jól sejtettem.

– Nagyon hiányzik néha – jegyeztem meg, pedig nem is akartam. Kata sóhajtott egyet.

– Nekem is – helyeselt felfelé pislogva. Egy kis ideig mindketten magunk elé bámulva hallgattunk, majd Kata váratlanul megcsikizett, én pedig felsikítottam a meglepettségtől.

– Ez most mi volt? – nevettem értetlenül.

– Szóval tegnap az éj leple alatt kibékültetek Patrikkal, és már megint olyan nagyon sikerült elbűvölnie téged, hogy ismét meg tudta változtatni a gondolkodásmódodat. Ez annnnyira romantikus! – pislogott meghatottan, direkt rájátszva a helyzetre, így ezúttal én voltam, aki csiklandozni kezdte. Olyan igazán rá jellemző őszinte vidámsággal nevetett, amitől az ember nem tudja megállni, hogy ne mosolyogjon ő is.

– Semmi ilyesmi nem történt – közöltem diplomatikusan. – Csak megbeszéltük a dolgainkat, meg az elmúlt két hetet, és ennyi.

– És mi van azzal, hogy az ő pulcsijában jöttél haza? – húzogatta a szemöldökét. – Meg arról sem tettél említést, hogy egész hajnalban összebújva ültetek volna. Sőt, szerintem zongorázott neked egy csomó nyálas számot.

– Nem, nem zongorázott! Bár a pulcsis meg az összebújós rész igaz – sütöttem le a szemem.

– Ahwww – sóhajtott fel Kata vigyorogva.

– Na jó, fordítsuk komolyra a szót – csaptam össze a tenyerem. – Nagyon kedvelem Patrikot, sőt, szeretem, nagyon sokat köszönhetek neki, és azt hiszem, ő is nekem, úgyhogy kölcsönösen lelki társat találtunk a másikban. Egy idióta barom voltam, amiért így elvágtam magamtól, ezt én is belátom most már, de soha többet nem fog előfordulni ilyesmi. Erről beszélgettünk tegnap, és bocsánatot kértem, ő megbocsátott, szó esett a külön töltött két hétről, és az elején anyuról is, ő mutatott rá, hogy igazából nincs, amiért haragudhatnék rátok. És igen, odaadta a pulcsiját, meg is öleltük egymást, de itt vége is a történetnek, nem kell többet képzelni bele – magyaráztam, majd értetlenül néztem a folyamatosan vigyorgó nővéremre. – Mi van?

– Azt mondtad, szereted Patrikot.

– Igen, ez így van – vontam vállat. – És?

– Azt mondtad, szereted! – ismételte virulva.

– Igen, és??

– Te szerelmes vagy Patrikba! – mosolyogott, mire elröhögtem magam.

– Nem, nem vagyok szerelmes Patrikba – ingattam a fejem zavartan. – Téged is szeretlek, mégsem vagyok szerelmes beléd. És barátként is lehet szeretni valakit.

– Nem, nem, ez más – bizonygatta jókedvűen. – Soha egyetlen fiú haverodra sem mondtad, hogy szereted.

Ezen elgondolkodtam, és sajnos igazat kellett adnom neki.

– Jó, és? Akkor Patrik az első, akire mondom.

– Na persze. Hidd el, Dóri, ismerlek, és látom, amit látok.

– Hát én meg érzem, amit érzek! – kontráztam. – Patrikot csak szeretem, Ádámba vagyok szerelmes. Még mindig tartom azt, amit nyár elején mondtam, amikor megismertem. Lehet Patrik akármilyen cuki, mosolyoghat akármilyen imádnivalóan félénken, lehet az az élénkzöld tekintete akármilyen gyönyörű, soha nem fogja elérni, hogy szakítsak miatta Ádámmal.

– Aha, persze, értem – bólogatott, de a mosolya csak még szélesebb lett. – Szóval szerinted Patrik cuki, imádnivaló a mosolya, és gyönyörű a tekintete?

– Ahj, hagyj már! – fakadtam ki, és arrébb löktem a röhögő nővérem, aki emiatt majdnem leesett az ágyról.

– Ne küldj kiii – kezdett kérlelni. – Pont most akartam mutatni valamit. Imádnád.

– És mi az? – sóhajtottam.

– Egy fotósorozat Nátánról.

Még ki sem mondta teljesen, amikor már az ágyam mellett landolt a földön, de nem zavartatta magát, a hasát fogva nevetett megállás nélkül.

– Hülye...

– Most miért? Gondolj bele, bekereteztethetnéd, és kitehetnéd a faladra... – szívatott tovább, és addig nem is hagyta abba, amíg én is bele nem álltam a hülyülésbe, aminek a vége az lett, hogy már mindkettőnknek a könnye folyt a nevetéstől. A viháncolásunkat a telefonom jelzése szakította félbe. A vállam fölött átnézve Kata is figyelte, ahogy megnyitom Patrik tömör és lényegretörő üzenetét:

Patrik: Zongoraverseny augusztus 27-én, délután 3-kor. Elkísérsz?

A szám elé kapva a kezem sikítottam fel, és nem törődve Kata értetlen kérdéseivel, azonnal pötyögtem is a választ.

Én: Persze, persze, persze! Annyira örülök, nagyon büszke vagyok rád! És melyik dallal?

Patrik: Apologize... Felkészülni is segítesz? Tudod, hogy nélküled nem menne.

Én: Ez természetes. Minden nap gyakorlunk majd.

– Dóriii, figyelnél végre? – rángatta a karom Kata, mire végre ránéztem, de közben még mindig mosolyogtam. – Mi ez az egész? Milyen zongoraverseny, és miért nem megy nélküled?

– Patrik zseniálisan zongorázik, de tényleg hátborzongatóan jól, viszont esze ágában sincs kihasználni a tehetségét, ez egy kicsit bonyolult... Régóta kérlelem, hogy jelentkezzen egy versenyre, hátha az megadja a kezdőlöketet, és most végre rászánta magát. Ráadásul ezzel a dallal! – lelkendeztem.

– Mert mi van ezzel a dallal? – ráncolta a homlokát.

– Szavak nincsenek arra, ahogy játssza, viszont elég nehéz ez neki, mert... Szóval egy múltban történt dolog miatt – magyaráztam, közben pedig megnyitottam az újabb üzenetét.

Patrik: Minden nap? Hát, már ígértél valami ilyesmit, de az megdőlt...

– Miről beszél? – kérdezte Kata.

– Nem tudom – ingattam a fejem.

Én: Mire gondolsz?

Patrik: A focimeccsek. Amikor az egyik meccsünk előtt elrohantál, utána azt mondtad, az összes többinél ott leszel. De az utóbbi két hétben nem voltál ott. Nem haragszok érte, csak szólok, hogy óvatosan az ígéretekkel.

A számat elhúzva olvastam el többször a sorait, ez tipikusan az az érzés volt, amikor tudod, hogy hibáztál, és nagyon szeretnéd jóvá tenni, de nem tudod, hogyan.

Én: Nagyon sajnálom. Akkor most inkább nem ígérek semmit, hogy ne okozzak csalódást, de azért halkan megsúgom, hogy ezentúl ott leszek.

Patrik: Az összesen?

Én: Igen. Én leszek a leglelkesebb szurkoló, ordítok és sikoltozok majd nektek.

Láttam magam előtt, ahogy Patrik mosolyogva pötyögi a választ.

Patrik: Kitiltanak, ha zavarod a többi nézőt.

Én: Azt próbálják meg. Mikor lesz a következő meccs?

Patrik: Nyolcadikán.

Én: Rendben. Ott leszek.

Kata, aki addig mosolyogva figyelte az üzenetváltásunkat – és közben egyáltalán nem zavartatta magát, amiért ezt teszi –, ekkor összehúzott szemöldökkel nézett a dátumra.

– Augusztus nyolc? Akkor a Sziget Fesztiválon leszel.

– Nem, nem leszek – ingattam a fejem gondolkodás nélkül. – Patrik és Nátán meccsén fogok szurkolni.

– Mi van? Ezért lemondod a Szigetet? – nézett rám tátott szájjal.

– Nem csak ezért, de igen – biccentettem nyugodtan.

– De napok óta csak erről beszéltél, nagyon vártad! – tiltakozott Kata.

– Az lehet, de azóta történtek dolgok, és rájöttem, hogy nem ott van a helyem.

– De van jegyed.

– Majd odaadom valakinek.

– De kifizetted! – akadékoskodott tovább, mire elnevettem magam.

– Nyugi, Kata, jól átgondoltam, pedig nem is nagyon van rajta agyalnivaló. Nem megyek a Szigetre – tártam szét a karom.

– Ejha – pislogott Kata még mindig csodálkozva, én pedig megnyitottam az újabb üzenetet.

Patrik: Úgy zongoráznék most. Holnap akkor ráérsz eljönni?

Én: Hát, én ma is. Most is.

Patrik: Komolyan?

Én: Persze. A régi sulidban találkozunk fél óra múlva.

Meg sem várva a válaszát felpattantam az ágyamról, hogy készülődni kezdjek.

– Dóri – szólított meg Kata tétován, mire mosolyogva hátrafordultam.

– Hm?

– Én igazán nagyon utálom, hogy már megint nekem kell ilyen szőrös szívűnek lennem, főleg úgy, hogy még kedvelem is Patrikot, de...

– Igen? – siettettem rosszat sejtve.

– De átgondoltad ezt?

– Igen, már mondtam, nem megyek a Szi...

– Én most nem arról beszélek – szakított félbe. – Hanem Patrikról. Biztosan ennyi időt akarsz vele tölteni?

– Persze, szüksége van rám – húztam fel a vállaimat értetlenül.

– Ahj, már megint én leszek így a köcsög – túrt bele a hullámos hajába. – Csak emlékeztetlek, hogy barátod van. Csakmert néha úgy néz ki, mintha elfelejtenéd.

– Én pedig emlékeztetlek, hogy nem vagyok szerelmes Patrikba – forgattam a szemeimet.

– Lehet, hogy még nem, de ennyi együtt töltött idő után sem leszel?

– Nem, nem leszek, ne törődj már ezzel, Kata. Mindjárt vége a nyárnak, Ádám hazajön, és mindenki megnyugodhat – mondtam szájbarágósan, mire Kata arca elkomorult.

– Szóval még mindig csak kihasználod? Ha vége a nyárnak, vége Patrikkal?

– Nem, nem használom ki, elég, hogy ő ezt gondolja, ne hidd te is!

– Jó, bocs, én csak figyelmeztetni akarlak, hogy ne legyen baj – tette fel a kezét védekezőn.

– Nem lesz baj. Múltkor sem volt.

– Ó, tényleg? Nekem pedig tökre úgy rémlik, mintha múltkor emiatt kaptatok volna össze Ádámmal, és ezután te igazi seggfej módjára kezdtél volna viselkedni – tettetett elgondolkodást. – Vagy tévedek?

Pár másodpercig szótlanul néztem rá, majd felsóhajtottam és visszaültem mellé az ágyra.

– Figyelj, Kata – kezdtem a szemébe nézve. – Valószínűleg sem te, sem Glória, sem Ádám, és Patrik sem tudja, hogy mi van bennem. Lehet, hogy nem értitek, mit érzek, nem látjátok logikusnak, amit akarok, és értetlenül nézitek, hogy mit miért teszek. De én tudom. Tudom, érzem, értem, a kezemben vannak a dolgok, és nem is fognak kicsúszni onnan. Igen, azt mondtam, hogy amikor vége a nyárnak és Ádám hazajön, mindenki megnyugodhat majd, de ezt nem úgy értettem, hogy szünet után megint eldobom majd magamtól Patrikot. Te megnyugodhatsz, hogy kivételesen nem kuszáltam össze mindent és nem kell tovább aggódnod, Ádám megnyugodhat, mert ha itt lesz, láthatja, hogy még mindig őt szeretem, és semmi nincs köztünk Patrikkal, Patrik megnyugodhat, mert bebizonyosodik, hogy nem csak kihasználtam őt, és én is megnyugodhatok, mert mindkét fiúval megmarad a kapcsolatom. Úgyhogy nyugi. Ne aggódj emiatt, mert tudom, mit csinálok – magyaráztam a nővéremnek, aki látszólag egy fokkal nyugodtabb lett ettől.

– Oké – sóhajtott. – Elhiszem neked. De azért örülnék, ha ezúttal nem tartanád titokban Ádám előtt Patrikot, hanem felhívnád, hogy beszélj vele erről.

– Fel fogom hívni – ígértem meg.

Miután elkészülődtem – vagyis átvettem egy farmersortot, egy topot, és rá egy pulóvert, és az összevissza göndörödő hajamat copfba fogtam – elköszöntem aputól és Katától, és a fülemben szóló zene mellett megállás nélkül gondolkodva indultam Patrik régi sulija felé. Hittem abban, amit mondtam Katának, vagyis abban, hogy kézben tartom a dolgokat, és ez nem is fog megváltozni. Illetve hittem abban, hogy hiszek benne. Ugyanis nem akartam észrevenni azt a legrosszabb eshetőséget, ami még így sem hagyott teljesen nyugodni, amitől nagyon féltem, hogy megtörténik, és ami végül meg is történt. Vagyis az, hogy mégiscsak kicsúszik a kezemből az irányítás, minden, amit valaha biztosnak hittem, összekuszálódik, és kész pokollá változik a nyár vége.

~2019.06.15.