Mielőtt azt mondtam, hogy soha többet nem akarom látni Patrikot, pontosan tudtam, hogy ha kimondom, annak nagy jelentősége lesz. Tudtam, hogy mindent meg fog változtatni, mégis kimondtam, mert abban a pillanatban ez tűnt a helyes döntésnek, hiába voltam tisztában a dolog rizikófaktorával is.

Igazam lett, az azt követő tizenhárom napban minden teljesen megváltozott az addigihoz képest, persze leginkább én magam. És itt jött elő az a bizonyos rizikófaktor, ugyanis a változás nem feltétlenül pozitív volt, csak nekem tizenhárom napra volt szükségem ahhoz, hogy észrevegyem ezt. Az sem tűnt fel, hogy a környezetemtől, vagyis Katától, az állandóan nálunk csövelő Nátántól, Glóriától, de még aputól is csak rosszalló pillantásokat kaptam. Nem tűnt fel, hogy a felszínességet és fafejűséget tekintve talán mélyebb szintre süllyedtem, mint ahol nyár elején voltam. Nem tűnt fel, hogy miközben nyáron először felvettem a kapcsolatot a gimi menőivel, és lebeszéltük a programjainkat, mennyire nem éreztem jól magam. Nem tűnt fel, hogy a nagy röhögések, az extrém sztorizgatások meg a lerészegedések közepette egyáltalán nem találtam a helyem. Nem tűnt fel, hogy mennyire szánalmas voltam minden alkalommal, amikor kötelességtudóan világfájdalommal a fejemen bámultam a sorozataimat, fél percenként ellenőrizve, hogy Ádám nem hívott-e.

Ezeket a dolgokat mind nem észleltem szűk két héten keresztül, vagy ha néha-néha mégis, elhessegettem a kétségeimet, és meggyőztem magam arról, hogy ennek így kell lennie, egyszerűen azért, mert ez az én életem, bármennyire felszínes is, ez vagyok én.

Azonban volt egy dolog, amit hiába próbáltam, sehogy sem tudtam elhessegetni, így folyamatosan arra ösztönzött, hogy álljak le és forduljak vissza, amíg nem késő mindent visszacsinálni. Azt a ragyogó zöld tekintetet egyszerűen képtelen voltam kiverni a fejemből. Minden éjszaka zihálva ébredtem fel, mert Patrikkal kapcsolatos rémálmaim voltak, újraálmodtam a múltját, láttam, ahogy vagdossa magát, ahogy egyedül küzd a depresszióval, folyamatosan láttam magam előtt a bűntudatát jelképező forradásokat az alkarján, és nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy aggódom miatta, és attól, hogy nem kellett volna cserben hagynom. Próbáltam magam győzködni, hogy nekem volt rá szükségem, és nem neki énrám, így semmi baja nem lesz a hiányomban, de... Valahogy nem nyugodtam magam. Patriknak eleve is nagyon kevés önbizalma van, ezzel pedig csak megerősítettem benne, hogy ő semmit nem ér.

Nátán megpróbált beszélni a fejemmel, először és utoljára azt követően egy héttel, hogy elszigeteltem magam az öccsétől. Többször nem kísérelte meg, vagy azért, mert látta, hogy nincs értelme, vagy azért, mert túlságosan dühös lett rám és végzetesen megutált. Csak ezúttal már nem hülyülésből.

– Elegem van, Dóri, ezt abba kell hagynod! – csörtetett be a szobámba, amin egyrészt meglepődtem, mert Nátán hozzám soha nem jön be, mindig Kata szobájában van, másrészt már vártam, hogy jöjjön, pontosan egy hete. Azt hittem, abban a pillanatban rám ront, hogy Katától a fülébe jut a hír.

– Mi? – húztam ki a fülemből a fülhallgatót flegmán, mint aki egy szót sem hallott. Nem meglepő módon az ágyamon fetrengtem és sorozatot néztem, ha éppen nem a haverjaimmal vagy Glóriával találkoztam, szinte csak ezt tudtam csinálni. Nátán bosszúsan fújtatott, majd megismételte:

– Fejezd be, amit csinálsz!

– A sorozatnézést? – tettettem a hülyét. – Azt hittem, ez egy szabad tevékenység, amit az ember akkor csinál, amikor szeretné.

– Nem a hülye sorozatodra gondoltam. Jól tudod, hogy mire – sziszegte dühösen.

– Tényleg? Pedig nem igazán érzem azt, hogy annyira képben lennék – dünnyögtem, mivel még nem akaródzott beismerni, hogy pontosan tudom, mi miatt van itt.

– Patrikról beszélek, te barom! Ez most mire volt jó, és kinek? – tárta szét a karját.

– Akár hiszed, akár nem, ezt nem veled szeretném megbeszélni – hárítottam, és már raktam volna vissza a fülhallgatót a fülembe, de Nátán nem hagyta.

– Leszarom, hogy mit szeretnél! – kiabált rám. A mozdulat közben megállt a kezem és felvont szemöldökkel néztem a felbőszült Nátánra.

– Nem értelek. Majd akkor gyere kérdőre vonni, ha azt mondod, nem volt jogom ilyet tenni.

– Nem volt jogod ilyet tenni – vágta rá. – Azok után nem, hogy Patrik kitárulkozott neked, és te mindent tudtál a múltjáról.

– Attól még volt jogom hozzá, és ha meg akartam menteni azt, ami a korábbi életemből még megmaradt, akkor meg is kellett tennem.

– Megtudhatnám, hogy pontosan mire célzol? Patrik mellett olyan igazi életed volt, mint korábban soha – közölte szemrehányóan, én pedig folyamatosan ráztam a fejem.

– Csakhogy az nem az én életem volt. Én Dóri vagyok, a felszínes és népszerű lány, akinek tökéletes barátja van. Azonban ez a tökéletes kapcsolatom Ádámmal szépen lassan kezdett szétesni Patrik miatt...

– Szarok arra a beképzelt majomra, cserben hagytad Patrikot! – tért vissza azonnal a saját problémájára, amin annyira felhúztam magam, hogy ki is mondtam a választ, ami a nyelvem hegyén volt, hiába nem szerettem volna.

– Én meg Patrikra szarok, és Ádámot nem fogom cserben hagyni!

Nátán úgy nézett rám, mintha megütöttem volna. Nem állítom, hogy azelőtt túlságosan kedvelt volna, de hogy abban a pillanatban szívből gyűlölt, az hétszentség. Én is éreztem, hogy ez túl durva volt, és még csak nem is mondtam igazat, de visszaszívni már nem tudtam.

– Ártasz Patriknak, nem is tudod, hogy mennyit – csóválta a fejét ezúttal már teljesen lehiggadva. Iszonyú csalódottnak tűnt. – Fogalmam sincs, miért, de nagyon fontos vagy neki, melletted olyan sokat mosolygott, mint már nagyon régen nem. Jól tudod, hogy miket kellett a múltban átélnie, és mégis te akarsz lenni, akitől a következő pofont kapja?

Sokáig nem szólaltam meg, csak emésztgettem Nátán szavait.

– Máskülönben Ádámnak ártanék. Választhattam, hogy melyiküknek szeretnék. És én választottam – suttogtam.

Nátánnak meg sem kellett szólalnia, hogy tudjam, mit gondol, az arcára volt írva minden. Óriásit csalódott bennem. Gyűlöl, amiért fájdalmat okozok az öccsének. Nem hiszi el, hogy hogy lehetek ilyen borzalmas ember. Iszonyú dühös, és legszívesebben nekem rontana, amiért kihasználtam Patrikot. Végül nem rontott nekem, csak a gúnyos mosolyra húzta a száját, kínosan elröhögte magát és kiviharzott a szobámból. Valószínűleg úgy ítélte meg, hogy nem érdemes akár további egy percet is szánni egy olyan emberre, mint én. Talán igaza is volt.

A Nátánnal való beszélgetésem után fokozódtak a rémálmaim. Bebizonyosodott, amit egyébként is sejtettem, vagyis az, hogy ártottam Patriknak, és ezt nem is viseli túl jól. Pedig nem akartam bántani, dehogy. Túl sokat jelentett ahhoz, hogy csak úgy eldobjam magamtól, legalábbis azzal hitegettem magam, hogy nem ezt tettem. Én csak az Ádámmal való kapcsolatomat akartam menteni, mindig ez lebegett a szemem előtt, amikor ziláltan és kialvatlanul ébredtem a rémálmokkal teli éjszaka után, így képes voltam végigcsinálni a nappalokat úgy, ahogy azelőtt is tettem volna, hogy megismertem Patrikot. Mosolyogva, felszínesen.

Jó barátnőhöz híven egész nap nagyon vártam Ádám hívását, amikor beszéltünk, nem tettem neki szemrehányást, amiért túl keveset foglalkozik velem, még a féltékenységemet is legyűrtem, és egy szót sem kérdeztem arról a bizonyos Charlotte-ról, aki létező személy, vagy akár kitalált is lehetett, és mosolyogva, boldogan fogadtam a nagy hírt. Vagyis azt, amikor Ádám kitörő örömmel bejelentette, hogy felvették álmai egyetemére, ami mellesleg Amerikában van, és ami a félelmeimben a lehetséges szakításunk okozójaként szerepelt. Mindegy, én ezen sem akadtam fenn, és hosszú idő óta tényleg jó barátnője voltam Ádámnak.

Nátán a meglehetősen viharos beszélgetésünk után teljesen levegőnek nézett, egy pillantásra sem méltatott, és bevett szokásává vált, hogy ha elhaladtunk egymás mellett, a vállával nekiment az enyémnek, vagyis minden alkalmat megragadott, hogy a tudtomra adja, mennyire utál. Katával sem volt jobb a helyzet, már meg sem lepődtem rajta, hogy a húgával szemben a pasija pártját fogja. Nátánnal ellentétben ő nem tekintett levegőnek, hanem állandóan dühös, rosszalló, szúrós, esetleg utálkozó pillantásokkal ostromolt, és a nap minden percében hozzám vágott valami csípős megjegyzést. Apu, bár egyáltalán nem volt tisztában a változásom okával, szintén nem engem támogatott. Azt mondta, nyár elején kezdett reménykedni, hogy végre kiszakadok a rossz társaságból, és kezdek is magammal valamit, erre most visszasüllyedtem ugyanarra a szintre, amin akkor voltam. Hiába bizonygattam neki, és mindenki másnak, hogy a társaság, amiről beszélnek, nem rossz, hanem az a közösség, ahová valójában tartozom. Hiába bizonygattam, hogy a szóban forgó szint, amire szerintük visszasüllyedtem, nem a béka segge alatt van, hanem számomra a megfelelő szinten, ott, ahol élnem kell az életem. Nem hitték el, hanem mindannyian azt hangoztatták, vagy éppen sugározták felém állandóan, hogy rossz döntést hozok, és csalódtak bennem.

Még Glória sem volt kivétel, pedig abban bíztam a legjobban, hogy ő meg fog érteni. Bár Patrikkal megszakítottam a kapcsolatomat, és visszavedlettem ugyanazzá az emberré, aki nyári szünet előtt voltam, Glóriát eszemben sem volt eltaszítani magamtól azután, hogy egyszer már cserben hagytam. De persze nem csak emiatt, nem csak a lelkiismeretem nem engedte, nagyon megszerettem őt, az, hogy újra létrejött a barátságunk, az egyik legjobb dolog, ami történhetett velem az életben, és el sem tudtam képzelni, milyen üres lenne minden a legjobb barátom nélkül. Mivel újra ilyen közel kerültünk egymáshoz, reménykedtem benne, hogy majd ő megérti, hogy miért döntöttem így, és nekem ad majd igazat. Jobban is reagált, mint a többiek, de ő sem úgy, ahogy szerettem volna. A fejét csóválva – tipikusan az a „csalódtam benned" mozdulat – közölte, hogy neki ebbe nincs beleszólása, és az én dolgom, hogy milyen döntéseket hozok, de legjobb barátomként, úgy érzi, el kell mondania, hogy nem igazán ért egyet velem. Szerinte sem volt fair, hogy Patrikot egy üzenet, hívás vagy magyarázat nélkül elszigeteltem magamtól, még akkor sem, ha veszélyben volt miatta az Ádámmal való kapcsolatom.

Így indult tehát az augusztusom. A környezetemben lévők mind haragudtak rám – ki látványosan, ki kevésbé látványosan –, a kapcsolatom viszont újra tökéletes volt, visszakaptam a menő haverjaimat, és a népszerű életemet. Adtam valamit, cserébe kaptam valamit. Azt gondoltam, ez így rendben van, meg sem hallottam, amikor a többiek a fejemhez vágták, hogy ez hülyeség, mert sokkal értékesebb volt, amit eldobtam magamtól annál, amit magamhoz vettem. Szemellenzővel és füldugóval törtem magam előtt az utat, közben az a bizonyos júliusi szavalós este, amikor úgy éreztem, tartozom valakihez, egyre halványabb emlékké vált, míg végül már olyan réginek tűnt, mintha meg sem történt volna.

Augusztus első napján különös dolog történt. Nem igazán számítottam rá a kis felszínes világomba ágyazódva, és azért sem, mert nem egy olyan személlyel volt kapcsolatos, aki akkoriban az életem részét képezte. Rájöttem, hogy mit jelent igazából megbocsátani valakinek, és még ahhoz is közel kerültem, hogy megbocsássak saját magamnak a múltban elkövetett óriási hibám miatt.

– Figyelsz egyáltalán? – sóhajtott fel Glória, mire elszakítottam a tekintetem a telefonom képernyőjéről. A délutáni órában egy kávézóban ültünk, és bár nagyon is szerettem a legjobb barátnőmmel beszélgetni, ekkor nem tudtam megállni, hogy ne a telefonomra figyeljek. Amikor Ádám elutazott Amerikába, végleg lemondtam róla, hogy én el fogok jutni azon a nyáron a Sziget Fesztiválra, annak ellenére, hogy a háromnapos jegyeinket már rég megvettük. De mivel együtt vettük meg, teljesen elment a kedvem attól, hogy csak nélküle tudok menni, így kis híján el is felejtettem az egészet. Viszont Ádám eszembe juttatta, hogy van két jegyünk, és felajánlotta, hogy odaadja a sajátját valakinek, aki elmegy velem. Glória és Kata valahogy nem lelkesedett az ötletért, hogy fesztiválozni menjenek, úgyhogy a sulis társaságunkból egy fiú lett a kísérőm. Viszont kiderült, hogy a társaságból nem csak nekünk van jegyünk, hanem egy csomóan vettek, így azonnal elkezdtünk egyeztetni, hogy mi hogy legyen.

– Bocsi. Mit is mondtál? – tettem le a telefonom a kávém mellé, és bocsánatkérően néztem Glóriára.

– Nem fontos – legyintett csalódottan, majd az asztalon lévő telefon felé intett. – Sziget?

– Igen. Már nagyon várjuk – bólintottam mosolyogva.

– Apukádtól már elkéredzkedtél, ugye?

– Ööö... – olvadt le a mosolyom. – Mondhatjuk, hogy igen... Legalábbis, amikor még úgy tudta, Ádámmal megyek, elengedett. Biztos el fog most is – vontam vállat.

– Idegenekkel? – vonta fel a szemöldökét.

– Csak neki idegenek, nekem nem, állandóan velük lógok a suliban.

– Értem – biccentett, az arcáról nem tudtam semmit leolvasni. – Hány napra mentek?

– Három – válaszoltam azzal egy időben, hogy megrezzent a telefonom. Reflexszerűen nyúltam érte, túl későn jutott eszembe, hogy ez már tényleg bunkóság.

– Annyira megváltoztál – mondta ki Glória hirtelen, mire zavartan néztem rá.

– Mi?

– Megváltoztál, méghozzá egyik pillanatról a másikra. Amikor találkoztunk, azt gondoltam, hogy mennyire jó, hogy ennyi év után is megmaradtál ilyen természetesnek, mint ahogyan régen megismertelek, de most direkt törekszel arra, hogy természetellenes legyél – csóválta a fejét, mire ösztönösen feszengeni kezdtem, és újból leraktam a telefonom.

– Nem is vagyok természetellenes – közöltem értetlenül.

– Csak nézz magadra – pillantott rám szomorúan. – Itt ülsz velem szemben akkora sminkben, hogy a Holdról is látszik, pedig csak a legjobb barátoddal van találkozód, a hajad pedig csak azért van kivasalva, mert éppen ez a menő. Nem tudsz végigülni két percet a telefonod nyomkodása nélkül, és minden alkalommal, amikor elmegy előttünk egy pasi tizenöt és huszonöt év között, te csábosan rámosolyogsz. Nem gondoltam volna, hogy Patrik nélkül ennyire elveszel.

– Nem akarok erről beszélni – vágtam rá azonnal. Az is zavart, hogy már megint előhozta valaki ezt a témát, de engem is meglepett, hogy Patrik említése zavart leginkább. És az, hogy Glória azt feltételezi, nélküle nem tudok önmagam lenni.

– Akkor miről beszéljünk? – tárta szét a karját. – A múlt tabu, a jövő tabu, mint kiderült a jelen is... – utalt arra, hogy nem szeretek beszélni sem arról, hogy a múltban magára hagytam, sem arról, hogy mi lesz, ha a jövőben Ádám amerikai egyetemre fog járni, sem arról, hogy jelenleg mi van velem. – Szép lassan engem is eltaszítasz magadtól.

– Mi? Dehogyis, eszedbe se jusson, hogy ilyesmit akarok – ráztam a fejem ijedten.

– Nem mondtam, hogy akarod – sóhajtotta, mire lesütöttem a szemem. Pár másodpercig kínos csend telepedett közénk, majd Glória váratlan témával hozakodott elő. – Dalmával is újra beszélsz?

– Dehogy beszélek – ráncoltam a homlokom. – Mondtam, hogy nem fogok, se most, se később.

– Miért nem?

– Hát mert... Te is tudod, mit csinált – mondtam értetlenül.

– Szóval még mindig ennyire haragszol rá?

– Igen, de... Glória, hogy jött ez most ide?

– Az egyetlen emberrel nem beszéltél a régi haverjaid közül, akivel tényleg indokolt lett volna – sóhajtott egy újabbat, mire végképp elvesztettem a fonalat.

– Mi van? Azt hittem, hogy mindenki máshoz hasonlóan te is ellenzed, hogy azzal a társasággal barátkozzak, akivel nyár előtt, most ráadásul Dalmáról van szó, aki legjobb barátomként aljas módon hátbaszúrt, miért mondod, hogy beszélnem kellett volna vele?

– Pont ezért. Mert a legjobb barátod volt – közölte egyszerűen.

– Igen, az volt, amíg ki nem derült, hogy lefeküdt a barátommal. Utálom Dalmát, hiába ő a legpasifüggőbb ember, akit ismerek, még most sem tudom felfogni, hogy hogy tehetett ilyet. Soha többet semmilyen kapcsolatba nem akarok vele kerülni – ráztam a fejem. – Az, hogy a legjobb barátom volt, nem mentesíti, csak súlyosbítja, amit csinált.

– Semmit nem látsz a haragtól és a sértettségtől – mondta letörten, nekem pedig kezdett elfogyni a türelmem.

– Persze, hogy dühös vagyok, és még szép, hogy sértett is a történtek után – mérgelődtem. – Vagy te nem tartod helytelennek azt, hogy a legjobb barátunk tudta nélkül lefekszünk a pasival, aki tetszik neki?

– Dehogynem tartom annak, nem is kérdés, hogy helytelen és undorító.

– Akkor?

– Én most nem egészen erről beszélek. Nem Dalmáról, hanem rólad. Nem neki ártasz ezzel a haragtartással, hanem magadnak. Szeretted őt, ugye?

– Igen – válaszoltam megilletődve.

– És nem csak azért barátkoztál vele, mert menő volt, ugye? – kérdezte, mire lesütöttem a szemem. Nem egy ember volt, akivel erre az alapra épült a barátságom, de Dalma nem tartozott közéjük.

– Nem, nem csak azért.

– Akkor nem szabad, hogy így kelljen visszagondolnod rá. Éveken át a legjobb barátnőd volt, megkeseríted a szép emlékeket azzal, hogy haragban válsz el tőle...

– A szép emlékeket ő keserítette meg – sziszegtem bosszúsan. – Abban a pillanatban, amikor úgy döntött, hogy lefekszik Ádámmal.

– Tudod, annyira rossz látni ezt – dőlt hátra Glória a székén és elgondolkozva nézett rám.

– Mit?

– Hogy mennyi utálat meg harag van benned. Ezzel csak magadnak teszel rosszat, a saját napjaidat rontod el, ha ennyit gyűlölködsz valaki iránt, akit egykor ráadásul szerettél. Még csak meg sem fordult a fejedben, hogy megbocsátasz Dalmának, ugye?

– Nem érdemli meg.

– De te megérdemled – vágta rá. – Hiába váltunk el évekre, ismerlek, tudom, hogy mi mindenen mentél keresztül, tudom, hogy mennyire megviselt, amikor anyukád otthagyott, tudom, hogy elvesztél, tudom, hogy még most is csak keresed az utad. Tudom, hogy szeretted Dalmát. Azt is tudom, hogy Dalma bár nem egészen a jó útra terelt, de mégiscsak terelt valamilyen útra, amiért igenis hálás vagy neki, és azért is, hogy miután engem elvesztettél, volt valaki, aki felkarolt, és a legjobb barátjának tekintett. Tudom, hogy sajnálod, hogy a barátságotok véget ért, és szeretnéd, ha nem alakultak volna úgy a dolgok, hogy el kelljen válnotok, talán ezt mind te is tudod, csak a sértettségtől meg a haragtól nem vagy képes észrevenni. Ne hagyd, hogy Dalma, aki tök mindegy, hogy milyen módon, de segített neked, csak egy kellemetlen emlék maradjon, amin bosszankodhatsz az üres óráidban. Nem szabad, hogy ennyi maradjon a barátságotokból.

Sokáig emésztgettem a hallottakat. Ellenérveket gyűjtöttem, megpróbáltam tagadni az elhangzottakat, de idővel rájöttem, hogy Glóriának igaza van. Mindenben. Tök mindegy, hogy jó, esetleg káros hatással volt-e rám a dolog, hálás voltam Dalmának, hogy egykor felkarolt. Hiába fájt nagyon az árulása, azt sem tagadhattam, hogy valamilyen szinten hiányzik, igenis bántam, hogy véget ért ez a barátság.

– Igazad van – kezdtem halkan. – Minden, amit elmondtál, igaz. De ez akkor sincs rendben – sóhajtottam, Glória pedig érdeklődve nézett rám, várva, hogy kifejtsem. – Ha jól értem, azt várod tőlem, hogy olvassam el Dalma millió bocsánatkérő üzenetét, írjam meg neki, hogy megbocsátok, és legyünk újra barátok. De ez nem megy. Igaz, nagyon szeretném, ha minden visszacsinálódhatna, ha nem történt volna meg, hogy lefeküdt Ádámmal, de... De megtörtént. És túlságosan fáj ahhoz, hogy úgy tegyünk, mintha semmi nem történt volna.

– Nem ezt várom tőled – rázta meg a fejét. – Nem azt, hogy legyetek ugyanúgy elválaszthatatlan barátnők, mint régen, mert ez nem lehetséges. Csak azt szeretném, hogy bocsáss meg neki. Ez nem azt jelenti, hogy szeretned kell őt, csak azt, hogy nem cipelsz direkt olyan fölösleges terheket, mint a bosszúvágy, a harag. Úgy is meg lehet bocsátani valakinek, hogy többet nem engeded be az életedbe. De megadod az esélyt, hogy ez az egész szép emlék maradjon.

Ekkor már tudtam, hogy meg lettem győzve. Ezek a szép és tiszta gondolatok Glóriától lecsendesítették a bennem tomboló tüzet, és tisztán tudtam látni, mit kell tennem. Elhatároztam, hogy hazaérve az lesz az első dolgom, hogy írok Dalmának.

– Köszönöm – bukott ki belőlem őszintén, és kis híján elérzékenyülve néztem Glóriára, a valaha volt legjobb barátra a világon, aki még akkor is tudott hatni rám, amikor igazán önfejű és felszínes korszakomat éltem. Glória csak rám mosolygott, és megszorította az asztalon lévő kezemet.

– Nem gondoltam, hogy ennyire könnyű dolgom lesz – ismerte el. – Nem olyan könnyű veled mostanában beszélni...

– Lapozzunk – szóltam azonnal, de végül én voltam az, aki pár másodpercnyi csend után folytatta ezt a témát. – Ez az én döntésem! – fakadtam ki. – Miért nem képes senki tiszteletben tartani, hogy úgy döntöttem, megszakítom Patrikkal a kapcsolatot?

– Mert ez így nem fair – válaszolta Glória szomorúan. – De ha azt mondod, neked így a legjobb, elfogadom.

– Nekem így a legjobb – erősítettem meg egy bólintással.

– Oké – mosolygott rám gyorsan. Kár, hogy a szeme egyáltalán nem volt boldog.

Hazafelé tartva olyan jókedvűen beszélgettünk, mintha csupa nevetésből állt volna ez a találkozó, csak a házunk előtt megállva hoztam fel újra a Dalma-témát.

– De ez így oké neked? – kérdeztem, majd kicsit bővebben is kifejeztem magam, hogy mondjuk Glória is értse. – Mármint az, hogy írok Dalmának.

– Miért ne lenne oké? – ráncolta a homlokát.

– Jó, azt tudjuk, hogy te magad vagy az antifelszínesség, de azért elég sok embert zavarna ez a dolog. Mármint érted... Dalma a legjobb barátnőm volt, és most te vagy a legjobb barátnőm, és... Kicsit sem zavar, hogy írok neki? – nyögtem ki a szám szélét rágcsálva, mire Glória őszintén elnevette magát.

– Dehogy zavar, én kértelek rá. Egyrészt tudom, hogy úgysem lesztek újra öribarik, másrészt az se baj, ha azok lesztek. Én csak azt akartam elérni, hogy ne emésszenek folyamatosan a mérgező érzések.

– Annyira jó ember vagy – mondtam halkan, mire Glória zavartan elmosolyodott.

– De tudod ki az, akinek nagyon örülnék, ha megbocsátanál?

– Kinek? – sóhajtottam, arra számítva, hogy a válasz a „Patrik" név lesz.

– Magadnak – nézett mélyen a szemembe, én pedig újabbat sóhajtottam. – Ez is ugyanarról szól. Túl sok mindenen mentél keresztül, és túl jó ember vagy ahhoz, hogy folyamatosan emészd magad valami miatt, amiért én magam sem hibáztatlak, pedig elvileg én vagyok a sértett fél. Ne cipeld azokat a fölös terheket.

– Talán nemsokára oda is eljutunk – bólintottam, mire Glória bizakodóan elmosolyodott. Akkor, abban a percben én is hittem, hogy a segítségével megszabadulhatok sok év bűntudatától.

~2019.05.25.