– A francba, tudtam, hogy van valami jelentősége annak a hívásnak – csóváltam a fejem lemondóan. Patrik régi iskolájának zenetermében ültünk, miközben beszélgettünk, Patrik egyik keze a zongorán volt, nekem úgy tűnt, találomra ütögeti le a billentyűket, de tőle még ezt az improvizálást is jó volt hallgatni. – Pedig először azt hittem, csak egy részeg félrehívás.

– Azt hitted, részeg vagyok? – nevetett hitetlenkedve. – Nagyjából egyszerre értünk haza tegnap, méghozzá éjfél után, úgy ismersz, mint aki ilyenkor – meg úgy általában – még elmegy inni egyet?

– Jól van, bocs, valahogy nem voltak megfelelőek a körülmények ahhoz, hogy gondolkodni tudjak – jegyeztem meg csípősen. – Ugyanis reggel nyolc volt nyári szünet kellős közepén, én meg éppen akkor ébredtem édes álmomból.

– Uh, nagyon sajnálom, hogy hajnali nyolckor fel kellett ébredned... – vágta rá nem kevésbé cinikusan, mire akaratlanul is elmosolyodtam.

– De... Komolyan felhívtál, hogy... ne mondj semmit? – kérdeztem még mindig értetlenül.

– Már mondtam, akkor jöttem rá, hogy a Kata és Nátán, vagyis a nővéred és a bátyám együtt vannak. De elárulni azért nem szerettem volna, mert legyen csak meglepetés, csak felhívtalak, hogy tudassam veled, mennyire szeretném látni az arcodat, amikor megtudod, hogy Nátánnal ezentúl picit többet fogtok találkozni...

– Nagyon jó meglepetés volt, köszönöm szépen – vigyorogtam rá erőltetetten, mire elnevette magát.

– Bárcsak láttam volna.

– Ne már, tök nagyot balhéztam Katával – sóhajtottam, mire egyből elkomolyodott. Ezt imádtam Patrikban, azonnal érzékelte, ha kezdett túllőni a célon a piszkálódásban, és egyből stílust tudott váltani, hogy komolyan vegye a dolgot.

– Összevesztetek?

– Aha, összekaptunk, ordítoztunk egy sort, sértegettük a másikat, utána dühöngtünk egy kicsit, végül megbeszéltük a dolgokat és áldásomat adtam a kapcsolatukra – meséltem el a délelőttömet.

– Nagyon rosszul érintett a dolog? – kérdezte aggódva.

– Neem, dehogy – ráztam a fejem egyből. – Ugyan kiraktam Nátánt a házunkból, de nem volt vészes.

– Amikor elmondta ezt, azt hittem csak szívat – kerekedtek el Patrik szemei.

– Hát, nem. Tényleg kilökdöstem az ajtón – tártam szét a karom, amolyan „ez van" stílusban. Patrik erre felnevetett, majd megjegyezte, hogy gyönyörű idők elé nézünk mindketten Nátánnal. – Te hogyan tudtad meg? – kanyarodtam vissza a hívásához.

– Amikor reggel Nátán elment itthonról, mondta, hogy most megy a barátnőjéhez, hogy bemutatkozzon a húgának. Eleve is tudtam, hogy a barátnőjét Katának hívják, ekkor megtudtam, hogy van egy húga, azzal pedig tisztában voltam, hogy a te nővéred is Kata, így... Volt egy sejtésem. És amikor rákérdeztem a barátnője teljes nevére, Nátán pedig azt válaszolta, hogy Juhász Kata, nagyon kellett iparkodnom, hogy ne tegyek semmilyen árulkodó reakciót.

– De Nátán még csak nem is sejtette, hogy a tesómmal jár? Tökre hasonlítunk, meg aztán tudja is rólam, hogy van egy nővérem.

– Hát, nem jött rá.

– De hülye – röhögtem ki jóízűen, és bár nem lehetett szemtanúja ennek, azért így is jólesett. – És te mit szólsz hozzá? A kapcsolatukhoz.

– Mit szólnék? – vont vállat. – Remélem, boldogok lesznek együtt.

– Ennyi? – csodálkoztam. – Ennyi a véleményed, hogy reméled, boldogok lesznek?

– Ennyi – bólintott.

– Hogy lehetsz ennyire kedves? Jó, mondjuk nekem nincs idióta tesóm, akitől féltened kéne a sajátodat... – tűnődtem.

– Héé – szólt rám Patrik rosszallóan. – Nátán jó ember, a legjobb, akit ismerek, egyáltalán nem kell, hogy féltsd tőle Katát.

– Kata is ezt mondta.

– Akkor higgy nekünk – javasolta, mire felsóhajtottam.

– Jó.

A beszélgetésünket a telefonom csörgése szakította félbe, és eléggé meglepődtem, amikor megláttam a barátom képét a kijelzőn mosolyogni.

– Mi az? – kérdezte Patrik a döbbent fejemet látva.

– Ádám. Pedig még hat óra sincs – gondolkoztam el, mert határozottan rémlett, hogy azt mondta, ma csak este tíz után tud hívni.

– Azért szerintem még vedd fel – tanácsolta Patrik, én pedig úgy is tettem. Magamat is megleptem vele, hogy nem mentem ki a helyiségből, nem sétáltam félre, hogy ne hallja, amit beszélünk, valamiért nem éreztem szükségét.

– Szia – köszöntem.

– Szia, Dóri.

Csönd.

– Öö... Hogyhogy hívtál? – kérdeztem némi tanakodás után, de udvariasabban nem tudtam megfogalmazni.

– Nemsokára megyünk vacsorázni az egész bagázzsal, de most volt egy kis időm – válaszolta, majd megint csönd. – Miért?

– Mit miért? – zavarodtam össze.

– Miért kérdezted, hogy miért hívtalak.

– Csak mert meglepődtem, nem ezt beszéltük meg – vontam vállat, hiába nem láthatta.

– Baj?

– Mi baj? – kérdeztem talán kissé túl hevesen, de kezdett elegem lenni ebből a huzavonából, meg a sehova nem tartó párbeszédünkből. Csönd, majd Ádám higgadtan – talán túlságosan higgadtan – megkérdezte:

– Baj, hogy hívtalak?

– Nem, én ezt nem mondtam – ráztam a fejem dühösen, pedig tudtam, hogy ezt sem látja. Mellettem Patrik lopva aggodalmas pillantásokat vetett rám, és látszólag sokkal jobban zavarban volt attól, hogy hallja ezt a beszélgetést, mint én. – Csak hogy meglepett a hívás, mert később számítottam rá, ennyi.

– Hívtalak, mert ráértem, és mert valaki nemrég jelezte, hogy több beszélgetést igényelne.

Csönd. Nyeltem egyet, lehűtöttem magam, és nem engedtem, hogy kiszökjenek a számon olyan szavak, amiket később megbánnék.

– Értem.

– Akkor rendben?

– Igen. – Megint az az átkozott csönd. Úgy gondoltam itt az ideje megpróbálni életre kelteni ezt a beszélgetést. – Szóval nemsokára mentek vacsorázni. Az egész bagázzsal. Az mit takar?

– A csapatunk, az amerikai csapat, akikkel együtt edzünk, az edzők, a sportigazgatók, a barátok és hozzátartozók... Vagyis mindenki, akinek egy kicsit is köze van az egészhez. Nagyon jó hangulatúak ezek a vacsorák, talán ezek miatt éri meg az egyik legjobban itt lenni – mesélte.

– Ennek nagyon örülök – mondtam őszintén. Ádám nem igazán szokott róla mesélni, hogy mi minden történik vele Amerikában, úgyhogy egy kicsit meglepett ezzel a húzásával, de megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy elhangzik valami olyan is a beszélgetésben, amit örömmel hallok. Még abban is elkezdtem hinni, hogy ez a hívás a kezdeti nehézségek ellenére végződhet pozitívan. Csakhogy túl korán örültem, a java csak ezután jött.

– És veled mi a helyzet? Félbeszakítottam valamit? – érdeklődött.

– Á, nem igazán, csak zongorázgatunk – válaszoltam rögtön, bele sem gondolva abba, amit mondok. Nem is értettem a zavart csöndet a vonal végén, sem azt, hogy Patrik miért dermed meg mellettem.

– Zongorázgatunk? Nem is tudsz zongorázni – közölte Ádám értetlenül, én pedig szorosan lehunytam a szemem, amikor realizálódott bennem, hogy mibe is mentem bele. Mellettem Patrik folyamatosan rázta a fejét, hogy ne mondjak semmit, ami érthető is volt tőle, nyilván nem szeretett volna ő lenni a történetben a tapintatlan bunkó. Márpedig egy olyan történetben, amelyben mi ketten szinte minden időnket együtt töltjük, miközben nekem barátom van, mindenképpen az lett volna. De úgy voltam vele, hogy ha már így alakult, akkor nem titkolózom tovább, elvégre egy jó kapcsolatban a felek bizalommal fordulnak egymás felé.

– Ja, hát nem is én. Patrik – mondtam könnyed hangon, mire Patrik a fejrázás helyett a karom rángatásába kezdett.

– Patrik? – kérdezett vissza Ádám, a hangja érezhetően jóval fagyosabb lett.

– Ööö, igen. Egy barátom.

– Én nem ismerem. – Ez nem volt kifejezetten szimpatikus, úgy vette ki magát, mintha Ádám elvárná, hogy minden emberről tudjon, akivel valaha is váltottam pár szót.

– Nem, mert nyáron ismertem meg.

– Aha. Szóval zongorázgattok. Patrikkal – értelmezte a helyzetet nem kevés gúnnyal a hangjában. Azért megpróbáltam továbbra is úgy tenni, mintha ez nem tűnne fel.

– Igen. De nem először csináljuk ezt, ha nem tudunk hirtelen programot kitalálni, akkor mindig eljövünk a régi sulijának zenetermébe és...

– Dóri – szakította félbe a csacsogásomat, amivel minden bizonnyal csak rontottam a helyzeten, méghozzá nem keveset. – Most komolyan. Ki ez a Patrik gyerek?

– Ööö – haboztam, majd felálltam a zongora előtti székről. Az már túlságosan kínos lett volna, hogy Patrik előtt beszéljek Patrikról.

– Most elmész? – kérdezte Patrik idegesen, ami érthető is volt, elvégre vastagon érintett volt a beszélgetésben. Csak bólintottam egyet, majd a szabad kezemet a szabad fülemhez emeltem, jelezve, hogy majd hívom. Ekkor még nem tudtam, hogy végül mégsem fogom felhívni.

– Patrik egy barátom – ismételtem meg a folyosóra kiérve. – Egy véletlennek köszönhetően ismertem meg még júniusban.

– És egy hónapja találkozgattok?

– Így is mondhatjuk – ködösítettem. – Segít nekem, tényleg sokat segít.

– Mármint miben?

– Hogy változni tudjak. Közvetlenül előtte, hogy megismertem, nagyon sok rossz tulajdonságom kiütközött – válaszoltam, közben már a suli udvarán jártam és a kapu felé tartottam. Mivel Ádám semmit nem reagált, folytattam. – És én is segítek neki, legalábbis szeretnék.

– Miben?

– Hát ööö... Ez egy kicsit személyes – feszengtem, és azt hiszem Ádám számára ez volt az a pont, ahol elege lett.

– Dóri, lehetek nagyon őszinte? – kérdezte hirtelen.

– Persze – sütöttem le a szemem, elfogadva, hogy mi most bizony megint veszekedni fogunk. Mi, a tökéletes pár. Illetve régebben tökéletes pár.

– Rohadtul nem tetszik ez nekem. Egy hónapja találkozgatsz úgy egy bizonyos Patrikkal, hogy egy szót sem szóltál róla nekem, vagyis van okom rá, hogy azt higgyem, titkolnivalód van vele kapcsolatban. Amikor hirtelen nem találtok jobb programot, akkor elvisz a régi sulijába, és zongorázik neked, ezt mondtad, remélem ebből te is érzékeled, hogy ez burkoltan annyit jelent, hogy minden időtöket együtt töltitek, éppen ezért néha már nem is találtok olyat, amit még nem csináltatok együtt, ilyenkor pedig Patrik szerelmes dalokat játszik neked, amikre te olvadozhatsz – mondta olyan ellenséges hangnemben, ahogy még soha nem beszélt velem. Más kérdés, hogy sajnos többé-kevésbé igaza volt... – Azt mondod, azért lógsz vele, mert segít megváltozni. Megfordult legalább egy pillanatra is a fejedben, hogy van olyan, aki esetleg nem igazán szeretné, hogy megváltozz? Mert az a valaki úgy szeretett beléd, ahogy vagy? Nem, természetesen nem gondoltál erre, nem gondoltál rám, valószínűleg abban a pillanatban elfelejtettél, hogy elbúcsúztunk egymástól a reptéren. Akkor viszont nem értem, hogy miért kellett nyavalyogni, amiért túl kevésszer hívlak. Hiszen nincs is rám szükséged, pótolva vagyok valami Patrikkal. Ja, és még ott van az is, hogy te is segíteni akarsz neki, de azt már nem mondod el, hogy miben. Képzelem, hogy szegény kis Patriknak milyen problémái lehetnek, amik ennyire titkosak – röhögött.

Egészen odáig lesütött szemmel hallgattam, minden egyes szava újabb késszúrás volt a szívembe. Azonban amikor olyan lekezelően és bunkón beszélt Patrikról, ahogy nem hogy velem, de még senkivel szemben sem hallottam, fellobbant bennem a harag. Engem sértegethet, amennyit akar, de Patrikkal ne kezdjen ki.

– Patrikot hagyjuk ki ebből, jó? – förmedtem rá, ami sokkal inkább hangzott utasításnak, mint kérésnek.

– Én szívesen kihagytam volna az egész történetből, de miután már nyakig benne van miattad, nem hiszem, hogy ez lehetséges – vágta rá. – De jólesik hallani, ahogy véded őt velem szemben...

– De én nem veled szemben védem, bárki ellen megvédeném, aki így beszél róla. Senkinek nincs joga ilyeneket mondani vele kapcsolatban, olyan dolgokat élt át a múltban, amiket én nem bírtam volna ki, és ennek ellenére a legjobb ember, akit ismerek!

– Ezzel most sokat javítottál a helyzeten, kösz. Pár szerelmes mondat Patrikról mindent megold.

Nagy levegőt vettem, majd lassan kifújtam, legszívesebben a hajamat téptem volna az idegtől.

– Nem vagyok szerelmes Patrikba – mondtam nyugodtságot erőltetve a hangomba. – Ő sem belém. Csak egy jó barátom, akivel mindketten olyan időszakunkban vagyunk, amikor szükségünk van a segítségre, és ezt meg tudjuk adni egymásnak. Miért nem tudod elhinni nekem? Miért nem tudod elhinni, hogy nem csalnálak meg?

– Nehéz úgy bízni benned azok után, amiket az imént megtudtam – közölte szenvtelen hangon.

– Miért, mit vártál? – csattantam fel újra. – Hogy gyászoljak attól a pillanattól kezdve, hogy elmentél, addig, amíg vissza nem jössz? Egész nap csak ténferegjek otthon, hogy amikor jön a hívásod, napi egyszer, pár percre felragyogjak? Képzeld, először ezt csináltam, és mindenkinek az agyára mentem vele, ha most is ez lenne a helyzet, mindenki elkerülne messzire. Ezt szeretted volna?

– Csak azt szerettem volna, hogy miután elmegyek, ne találkozgass más fiúval. Úgyhogy ja, például az is jó lett volna, amit mondtál.

Úgy éreztem magam, mint akit fejbe vágtak. Ádám ezzel tulajdonképpen beismerte, hogy nemcsak szerette volna, hanem egyenesen el is várta, hogy szenvedjek a hiányától.

– Hihetetlenül önző vagy – suttogtam a telefonba.

– Te pedig nem tudsz hűséges lenni. Ha továbbra sem fog menni, csak szólj, és befejeztem ezt – mondta egyszerűen, mintha nem is éppen a szakításunkról lenne szó.

– Hagyjál – szóltam rá sokkos állapotban. – Ma csak... hagyjál, és lehetőleg holnap se hívj.

– Felőlem. Amúgy is mennem kell, Charlotte pont most szólt.

Bambán meredtem magam elé, és megpróbáltam eldönteni, hogy most éppen bosszút áll, vagy igaz, amit mond. Próbáltam erős lenni és meg sem hallani az utolsó mondatát, de végül a dühöm és a féltékenységem győzött.

– Ki az a Charlotte?

– Csak egy amerikai lány, itt ismerkedtünk meg. Elég sok időt töltünk együtt, de csak barátok vagyunk.

Akár szívatott, akár nem, ezzel eléggé meg voltam lőve.

– Nagyon vicces – nevettem el magam kínomban, mert egyszerűen nem tudtam mást csinálni. – Fogalmad sincs róla, mennyire gyerekes vagy – búcsúztam dühösen, majd kinyomtam a hívást.

Nem is gondolkozva küldtem el Glóriának az üzenetet, hogy jöjjön át hozzánk, hogy tudjunk beszélni, szükségem volt a higgadt és logikus gondolataira, amikkel minden problémámra volt megoldása. De persze csak azután, hogy kiborulok neki és összevissza szidom Ádámot. Igen, ez volt a tervem, hogy elmondom mindennek, amiért ilyen gyerekes, bunkó Patrikkal és bizalmatlan velem szemben, alig vártam, hogy hazaérjek és kifakadhassak. Azonban amikor már majdnem ott voltam, hogy ezt megtehessem, vagyis az utcánkba érve a házunk felé tartottam, váratlanul megtorpantam és elgondolkoztam. Mi is az okom rá, hogy szidjam Ádámot? Amiért nem hisz nekem? Bármennyire is nem akartam belátni, teljesen jogos. Egy hónapig titkoltam előle, hogy a távollétében egy másik fiúval találkozgatok, és azt is be kellett vallanom, hogy talán túl messzire mentünk Patrikkal. Hiába nem csókolóztunk, és nem fogtuk egymás kezét, ha valaki kívülről lát minket, jogosan hiheti azt, hogy együtt vagyunk, vagyis még csak nem is háboroghattam amiatt, hogy Ádám nem hiszi el, hogy semmi nincs köztünk, mert ez így ebben a formában nem volt igaz. Tovább kerestem az okot, ami indokolja, hogy haragudjak Ádámra. Azért, mert olyan lekezelően beszélt Patrikról? Abszolút érthető, hogy miért. A helyében senki nem lett volna túl kedves azzal a fiúval, akivel a barátnője titokban randizgat, ezt felesleges is tovább magyarázni. Akkor talán azért, mert végtelenül gyerekes módon visszavágott egy kamu, esetleg igazi lánnyal? Igen, határozottan ez esett a legrosszabbul az egészben, mégis ez bizonyította be leginkább, hogy nincs okom fújni Ádámra. Ugyanis ezzel a bizonyos Charlotte-tal fordult a kocka és megcserélődtek a szerepek, megtapasztaltam azt, hogy Ádám mit érez Patrikkal kapcsolatban, és én ugyanúgy reagáltam, ahogyan ő. Az, hogy fennakadtam ezen a mondaton, és nem hittem el azonnal, hogy Charlotte csak kitalált, azt bizonyítja, hogy ugyanannyira bízok Ádámban, mint ő bennem, vagyis elég csekély mértékben. Ráadásul ugyanúgy, ahogy neki Patrikról, nekem Charlotte-ról nem voltak túl pozitív gondolataim. Vagyis rá kellett jönnöm, hogy tulajdonképpen semmi nincs, amiért haragudhatnék Ádámra, egész egyszerűen azért, mert ő semmi rosszat nem csinált, csak hozta a normális reakciókat. Logikusan következtetve tehát az, aki miatt félrement ez az egész dolog, én voltam.

Mivel Glória még nem volt nálunk, felmentem a szobámba, levetettem magam az ágyamra és hatalmas sóhajjal néztem fel a plafonra. Hol rontottam el? A válasz pofonegyszerű volt, csak nem igazán akaródzott elfogadni. Nem ott, hogy a kezdetektől fogva eltitkoltam Patrikot Ádám előtt. Ott, hogy egyáltalán hagytam Patrikot besétálni az életembe.

Akkor még nem tűnt olyan nagy lépésnek, ami később ilyen zűröket okozhat, valami színért könyörögtem a szürke életembe, segítségért a felszínességem ellen, és amikor ez a segítség megérkezett, én egész egyszerűen éltem vele. Persze, hogy éltem vele, hiszen abban bíztam, hogy így majd könnyebb lesz átvészelni a nyarat, kevesebbet gondolok Amerikára, vagyis igen, kihasználtam a kissé esetlen, abszolút nyominak látszó fiút, akit az élet az utamba sodort. Aztán a dolgok elkezdtek bonyolódni. A Patrikkal való kapcsolatom szorosabbá vált, már nem csak azért találkoztam vele, hogy elvonjam a figyelmem Ádámról, már nem csak arra használtam, hogy kiadhassam magamból a gondjaimat, amiket majd ő megold, megláttam benne az embert, a fantasztikus embert, akinek néha a segítségemre volt szüksége. Így megbíztunk egymásban és barátok lettünk, talán annál egy kicsit többek is. De milyen áron?

Az Ádámmal való tökéletes kapcsolatom lassan és láthatatlanul romlani kezdett, mi ketten egyre csak távolodtunk egymástól, míg végül a délutáni beszélgetéshez jutottunk, amelynek során a köztünk lévő távolság sokszorosa volt a minket elválasztó kilométereknek.

Ott, az ágyamon fekve, abban a pillanatban megbántam mindent. Azt hittem, jó úton járok, azt hittem, jól döntöttem, amikor elhatároztam, hogy kilépek a népszerűek felszínes világából, de ekkor felmerült bennem a kérdés, hogy mi van, ha én eredendően ide tartozom? Rengeteget kaptam Patriktól, ezt én is tudtam, mikor vele voltam, úgy éreztem, tartozom valahová, valakihez, Ádám hívása azonban rettentően összezavart. Hirtelen hiányozni kezdett a régi életem, hiányzott a sok népszerű haver, a hétvégi esti programok, amiknek a nyári szünetben nem eltűnniük, hanem megszaporodniuk kellett volna, és természetesen a legjobban a tökéletes barátom és tökéletes kapcsolatom hiányzott, meg az, hogy az emberek irigykedve nézzenek ránk. Olyan felszínes voltam abban a pillanatban, mint még soha, de nem tehettem róla, gyáva voltam, meghátráltam, a régi életemet akartam, méghozzá rögtön. És tudtam, mi az egyetlen módja annak, hogy vissza is kaphassam.

– Jézusom, Dóri, úgy járkálsz itt, mint valami kísértet – szakított ki Kata hangja a percek óta tartó gondolatmenetemből, épp amikor megszületett az agyamban a megoldás. A megoldás, ami megpecsételte az elkövetkezendő időszak történéseit, csak akkor még nem tudtam, hogy pozitív vagy negatív irányban. – Dóri? Minden oké? – hallottam a tétova hangját, így sóhajtva felnéztem a nővérem arcába, és kiböktem:

– Azt hiszem, soha többet nem akarok találkozni Patrikkal.

~2019.05.12