– Gondolom, még mindig nem akarod elárulni, hova megyünk – sóhajtottam Nátán kocsijának ablakán kinézve. Szokás szerint kifelé tartottunk Budapest belvárosából, de sejtettem, hogy ezúttal nem a Duna–partra megyünk Topjoyt iszogatni, hiszen akkor Nátán is jött volna velünk.

– Ez a meglepetés lényege – mosolyodott el Patrik titokzatosan, miközben egy pillanatra felemelte a tekintetét az útról.

– De úgy körülbelülre se? – nyúztam tovább, mint ahogyan azt attól a perctől kezdve is tettem, hogy közölte, délután programunk lesz. – Csak azért, hogy nagyjából tudjam, mire számítsak.

– Mindjárt meglátod.

– Nem a partra megyünk, igaz?

– Nem.

– De víz közelébe?

– Nem.

– Akkor valami kajálós hely?

– Dóri... – sóhajtott fel Patrik fáradtan. – Bízz bennem egy kicsit, jó? Nem akarom elmondani, hogy hova megyünk, mert ha tudnád, valószínűleg tiltakoznál, pedig valójában nagyon is szükséged van erre. Imádni fogod, hidd el.

– Szóval ha tudnám, tiltakoznék. Nem lettem meggyőzve, ugye tudod? – böktem meg Patrik karját, mire halványan elmosolyodott. Azt vettem észre, hogy szinte kényszerítenem kell magamat, hogy elnézzek az arcáról.

– Oké, itt vagyunk – parkolta le Patrik pár perc múlva a kocsit. Eléggé elcsodálkoztam, amikor kiszálltam, pedig ismerhettem volna már annyira Patrikot, hogy tudjam, nagy valószínűséggel nem egy zajos és zsúfolt helyre fog vinni.

Egy kilátótorony mellett álltunk meg, a füves tér úttal szemközti oldalán fák sorakoztak, amik miatt ugyan nem láttam a távolba, de sejtettem, hogy a toronyból a Dunára lehet majd látni.

– Úgy méregeted azt a tornyot, mintha tartanál tőle – nézett rám Patrik halvány mosollyal.

– Azon gondolkozok, hogy mi az, ami miatt nem egyeztem volna bele, hogy ide jöjjünk.

– Gyere, menjünk fel – intett a kezével, pont mint aki meg sem hallotta az előző mondatomat. Rossz előérzetem volt, és furdalta az oldalamat rendesen a kíváncsiság, de még egy kis időre képes voltam nyugalmat erőltetni magamra, és követtem Patrikot a lépcsőn felfelé, fel a toronyba.

Pont a legjobb időpontot fogtuk ki a bámészkodáshoz, felettünk az ég rózsaszínes narancssárga volt és kósza felhők úsztak rajta, a lemenő nap sugarai megcsillantak a Duna vizén. A pesti forgataggal ellentétben itt egy hang nem hallatszódott, még a fák ágai is csak némán hajladoztak a gyenge széltől, annyira nyugodt és békés volt minden, hogy fokozatosan uralkodott el rajtam az érzés, hogy otthon vagyok. Mert ez a fogalom nem köthető csak egy házhoz, egy helyiséghez vagy egy városhoz, sokkal inkább függ a személyektől, akik körülvesznek. És ebben volt Patrik zseniális. Bármikor, bármilyen módon és bármilyen helyzetben képes volt elérni, hogy mellette biztonságban, otthon érezzem magam.

– Azt hiszem, eddig bírom – törtem meg a csendet, és hogy ránézzek Patrikra, elfordultam a kilátástól. – Tehát. Mit fogunk itt csinálni? Miért nem akartam volna eljönni?

– Hogy mit fogunk csinálni? Ami minden alkalommal a célunk. Levetkőzni a felszínességet, átlépni a korlátainkat, megtalálni önmagunkat. Visszakapni valamit, amire nagyon is szükségünk van – sorolta a szemembe nézve, és már ettől is kellemes borzongás futott végig rajtam.

– Magyarul? – kérdeztem tanácstalanul.

– Szeretném, ha megpróbálnád elérni az álmodat, és nem szégyellnéd.

– Vagyis? – A hangom hallhatóan vékonyabban csengett, mint az előbb, már éreztem, hogy mire gondol konkrétan.

– Szükséged van a színészkedésre. Úgyhogy igen. Ma gyakorlunk egy kicsit.

Jó pár másodpercig még csak megszólalni sem tudtam, csak bámultam Patrikra, és megpróbáltam eldönteni, hogy valóban kimondta–e, amit hallottam, esetleg hallucináltam.

– Hogy... mi? – kérdeztem dadogva. – Hogy érted, hogy gyakorlunk? Egyáltalán nem értelek – ráztam a fejem folyamatosan, pedig valójában csak nem akartam érteni, mire gondol. Automatikusan menekültem volna a múltam elől, a jövőm elől, csak azért, mert nem voltam elég bátor, hogy szembenézzek önmagammal.

– Amikor megtudtam, hogy színésznő szeretnél lenni, annyira boldog voltam, hogy ilyen különleges, de csodás célod van – kezdett bele a magyarázatba. – Ne haragudj, de soha nem gondoltam volna, hogy valami ilyesmi az álomhivatásod, és nem valami tömegesebb, menőbb foglalkozás, ezért is örültem annyira. Viszont egyszerűen rossz nézni, amit csinálsz, rossz nézni, hogy lemondasz egy álomról néhány akadály miatt. Láttam rajtad, és most is érzem, hogy valójában szükséged lenne a színészkedésre, a versekre, az irodalomra, de egész egyszerűen nem foglalkozol velük. Dóri, hagyd abba ezt a hülyeséget, ne próbálj olyan álhobbikat találni magadnak, mint a teniszezés, amit Dalma miatt kezdtél el, hanem csináld azt, amit valójában szeretsz. Legyél színésznő.

– Egyáltalán nem érted – léptem hátra egyet automatikusan. – Nekem ebben nincs jövőm, soha nem leszek színész, nincs miért ezzel foglalkoznom. Ha bárki azt látná, hogy mégis belevágok, kiröhögne, amiért azzal töltöm az időmet, hogy teszem az agyam.

– Dóri, kit érdekel, mit mondanak mások? – tárta szét a karját pont úgy, mint aki nem érti, mi a problémám. – Túl sokáig voltál már valaki olyan, aki igazából nem vagy, csak mások véleménye miatt. Vess végre véget ennek, mert hidd el, sokkal értékesebb...

– De anyu... Te is tudod, hogy anya miatt... – vágtam közbe hebegve, majd még egy lépést hátráltam, és a karjaimat magam köré fontam. Mindig ez történt, ha szóba került az anyukám. Legszívesebben elmenekültem volna, el a múlt elől, hátha akkor nem fáj annyira. Patrik azonnal észrevette, hogy kezdek szétesni, egy pillanat alatt megszűntette a lépéseim miatt keletkezett távolságot, előttem termett, arcomat a két keze közé vette, és ragyogó zöld tekintetét lágyan, mégis mélyen az enyémbe fúrta. Elakadt a lélegzetem.

– Tudom, hogy mit érzel. Amikor valami olyasmit csinálsz, amivel közelebb érzed magadhoz őt, megrettensz, ezt tudom én is, gyűlölök mindent, ami a szüleimre emlékeztet, mert túlságosan fáj. De ha az álmaidról van szó, akkor ez egyszerűen nem állíthat meg, hallod? Ne az anyukádat lásd a színészkedésbe, hanem a jövődet, legalább ez alatt az idő alatt feledkezz meg a múltról, es koncentrálj magadra. Játssz, és élvezd!

A szívem jó pár másodpercen keresztül úgy dübörgött, hogy majdnem kiugrott a mellkasomból, és ennek már csak részben volt köze az anyu miatt érzett pánikhoz, ugyanannyira okozhatta az is, hogy Patrik és az én arcom között alig pár centi volt, a lélegzetünk kis híján eggyé vált. Megijesztett az érzés, hogy mennyire jólesik a közelsége, sőt azt kívántam, bárcsak ennél is közelebb lenne hozzám.

De persze a pillanatnak lőttek is, amikor Patrik egyszer csak észhez tért, felülkerekedett rajta az esetlen éne, lesütötte a szemét, és pont úgy lépett hátra tőlem, mint egy szégyenlős kisfiú.

– Igazad van – törtem meg a kissé kínossá vált csendet. – El kell kezdenem továbblépni, nem szabad, hogy ezért lemondjak az álmomról.

– Pontosan – örült meg Patrik a sikerének, annyira feldobódott, hogy hirtelen el is felejtette a zavarát. – Oké, csináljuk is – tapsolt egyet, majd elindult lefelé.

– De hogyan? És mit? – nevettem el magam zavartan, és amikor indultam volna Patrik után, ő folyamatosan nemet intett, jelezve, hogy maradjak fent.

– A jelenethez, amit kiválasztottam, célszerű, hogy te itt maradj, én meg lemenjek. Ja, tessék, a szöveged – nyomott a kezembe egy papírt, majd nem várva meg, hogy válaszoljak, ezúttal tényleg elindult lefelé. Kihajtogattam a lapot, majd döbbenten elnevettem magam.

– Ez komoly? Rómeó és Júlia? – fogtam a fejem. – Méghozzá az erkélyes jelenet?

– Miért, mi a baj vele? – szólt fel valahonnan lentről.

– Téged ismerve valami kevésbé népszerűre számítottam.

– Na kösz – hallottam tompán, majd Patrik megjelent a torony előtt a füvön, és amikor felnézett rám, egyből elnevettem magam, annyira abszurd volt a szituáció. Kizártnak tartottam, hogy annyira elengedjem magam, hogy bele tudjam élni magam a darabba. – Te kezdesz, Júliám. Mindent bele – mosolygott fel rám. Sóhajtva futottam át a szövegemet.

– „Ki vagy te, ki az éjbe burkolózva/ Megloptad az én titkomat?" – olvastam fel olyan szenvtelen és tanácstalan hangon, hogy még nekem is fájt hallani. Patrik mozdulatlanul bámult rám másodperceken keresztül, majd egy szó nélkül megindult a lépcső felé. Egyik lábamról a másikra állva vártam, hogy felérjen.

– Ez mi volt? – érkezett meg, és a szeme körüli nevetőráncokból látszódott, hogy jól szórakozott a bénaságomon. – Ha nem lenne meg nekem is a szöveged, nem értettem volna, hogy mit mondasz.

– Köszi, ezzel sokat segítettél – nevettem el magam kínosan.

– Ne már, Dóri, tudsz te ennél többet is. Azt akarom látni, amilyen akkor vagy, amikor Nátánnal marjátok egymást. Na, akkor aztán rendesen lehet hallani a hangod... – nevette el magát, és ezúttal én is őszintén mosolyodtam el. – De komolyra fordítva a szót: ne gondolj az anyukádra. Felejtsd el őt, most csak mi ketten létezünk, mi, vagyis Rómeó meg Júlia – magyarázta a szemembe nézve, és ekkor egy pillanatra azt éreztem, hogy képes is lehetek erre. – Oké?

– Oké – bólintottam.

Patrik lement, megkeresett a tekintetével, én megköszörültem a torkom, majd újra felolvastam:

– „Ki vagy te, ki az éjbe burkolózva/ Megloptad az én titkomat?"

– Hangosabban, drága Júlia, nem hallom! – kiabált fel komoly arccal, én pedig a nevetéstől pukkadozva újrapróbáltam:

– „Ki vagy te, ki az..."

– Nem hallooom! – ordított, mire tényleg nem bírtam tovább, a térdemet csapkodva nevetni kezdtem.

Meglepődtem, amikor Patrik megjelent fent és elindult felém, akkor pedig még jobban, amikor láthatóvá vált, hogy egyáltalán nem akar megállni előttem, legalábbis nem normális távolságban. Tekintete izzott valami megmagyarázhatatlan érzelemtől, és olyan közel jött, hogy a mellkasunk összeért. Reflexszerűen hátráltam volna, ettől azonban kibillentem az egyensúlyomból, így Patrik elérte azt, amit érzésem szerint szeretett volna. A kezével szorosan tartotta a derekamat, én a nyakát átkulcsolva kapaszkodtam belé, az arcunk között megint csak pár centi volt, épp mint az előbb. Csak éppen ekkor nem szakította meg a pillanatot Patrik szégyenlős éne, ekkor egyáltalán nem is létezett ilyen éne. A kócos göndör hajával és azzal az izzással a szemeiben a legszexibb Rómeók legszexibbje lehetett volna. Egyáltalán nem voltam az az elvörösödős fajta, ekkor azonban zavarban voltam. Nem kicsit.

– Mi ilyen vicces, Júlia? – suttogta, lehelete forrón csiklandozta az arcomat. Nagyot nyeltem.

– Öö, semmi. Nem, egyáltalán... semmi – dadogtam, Patrik pedig egy határozott mozdulattal talpra állított, a derekamat azonban nem engedte el. – Jó kis színész vagy te, Rómeó – nevetgéltem zavartan, és Patrik is villantott egy mosolyt, abból az igazán patrikos fajtából.

– Te jobb is lehetnél. Dóri, azt akarom, hogy megmutasd – váltott vissza a rendes nevemre, vagyis a színjátékot felfüggesztette egy kis időre. Ennek ellenére még mindig nem engedett el, ami erősen meglepett, hiszen tisztában voltam vele, hogy az előbbi igen zavarba ejtő cselekvéseket Rómeóként tette. – Azt akarom, hogy úgy nézz Rómeóra, úgy nézz rám, mintha én lennék az ok, amiért élsz, azt akarom, hogy lángolj.

Ő tagadhatatlanul lángolt. És éreztem, hogy a tüze kezd rám is átragadni, végre elhittem, hogy képes vagyok lángolni, szenvedéllyel égni a színészetben anélkül, hogy anyura, a múltra, vagy Patrikon kívül bármi másra gondolnék.

Nem mondtam semmit, de nem is kellett, a szemébe nézve bólintottam, ebből pedig mindketten értettünk mindent.

Elengedte a derekamat, majd a lépcső felé indult, de mielőtt lement volna, még visszafordult.

– Remélem nem kell többször feljönnöm. Ugye nem akarod, hogy egyetlen Rómeódnak izomláza legyen holnapra? – váltott vissza a szerepünkre, én pedig elnevettem magam, ugyanakkor készen álltam, hogy végre rendesen komolyan vegyem a dolgot, szinte remegve vártam, hogy elkezdődjön a jelenet, hogy szárnyra kaphassak.

Megvártam, amíg meglátom lent Patrikot, majd pár másodpercnyi néma szemkontaktus után nagy levegőt vettem és belevágtam sokadjára, de először igazából.

– „Ki vagy te, ki az éjbe burkolózva/ Megloptad az én titkomat?" – eresztettem ki a hangomat, tudtam, hogy jó úton járok, legalábbis Patrik halvány, de boldog mosolya erről árulkodott.

– „Nevem/ Nem mondhatom meg, számodra, nem – érkezett a válasz. – Utálom a nevem, te drága szentség,/ Mert néked ellenséged a nevem./ Ha írva volna, nyomban összetépném."

– „Nyelvedről a fülem még nem ivott/ Száz szót se, mégis ösmerem a hangját:/ Nem Romeo vagy, nem egy Montague vagy?" – Ahogy egyre jobban kaptam rá a dolog ízére, már a hangsúlyokkal is játszani kezdtem, közben pedig nem érdekelt az sem, ha valaki meglátja a kis jelenetünket. Kezdtem visszakapni az érzést, hogy van valami, ami igazán én vagyok, és nem egy tömeghobbi.

– „Egyik sem, édes, hogyha nem óhajtod." – Patrik még egy féloldalas, és egyenesen észbontó mosolyt is megengedett magának, ami megadta az utolsó lökést ahhoz, hogy elrugaszkodjak a földről, és repülni kezdjek.

Patrik az erkélyesen kívül több jelenetet is hozott, így mire besötétedett, eljátszottam, hogy halálosan szerelmes vagyok, azt is, hogy végtelenül boldog, azt, hogy a szívem és a bizalmam összetört, hogy Rómeó elvesztésének fájdalma elviselhetetlen mértékkel kínoz. Ha szívszorító volt az aktuális jelenet, beleadtam minden fájdalmamat, Dalmára gondoltam, arra, ami Glóriával történt, az Ádám miatti keserűségeimre, de még anyura is. Ha pedig boldogság kellett a színjátszáshoz, pofonegyszerű dolgom volt: Csak végig kellett néznem az előttem álló Rómeómon, hogy a szívem megteljen hálával és szeretettel.

De bármilyen részletről volt is szó, az összesben közös volt, hogy az érzéseimet, a szívemet is beletettem, és közben annyira szabadnak, boldognak és önmagamnak éreztem magam, mint már nagyon régen nem. 

◾◾◾◾◾

Sziasztook!

Köszönök szépen minden visszajelzést, nagyon jólesik♥️

Viszont nem egészen jó hír, hogy a történet egy kis időre szünetelni fog. Ezt a részt is már úgy kellett összeszenvednem, és így is csak 2000 szó lett, míg a többi általában 3000 körül van. Nem arról van szó, hogy nincs ötletem, ihletem, mert lenne, viszont időm egyáltalán nem, és mire odajutok, hogy ezeket az ötleteket meg tudjam valósítani, túl fáradt vagyok, és emiatt a kedvem is kicsit elmegy. Nem igazán szeretnék úgy történetet írni, hogy egy hónapot kell várni a folytatásra, úgyhogy kell most ez a szünet. Lehet, hogy ez alatt a terveim szerint kb. egy hónap alatt egy betűt sem fogok írni, de lehet, hogy sikerül megcsinálnom jó pár fejezetet előre, még én sem tudom.

De ami száz százalék, és holtbiztos, az az, hogy a történet be lesz fejezve😊

Sziasztok!🙂🙋‍♀️

~2019.04.04.