– Dóri vagyok – folytattam, majd tartottam egy kis szünetet, hátha kiderül, hogy Ádám telefonja egyszerűen nem jelezte ki, hogy én hívom, és ezért nem üdvözölt kicsit kedvesebben. De valószínűleg nem volt szó erről, ugyanis Ádám nem szólt egy szót sem a vonal másik végén. Hangtalanul sóhajtottam, majd folytattam: – Tudom, hogy nem így beszéltük meg, és nem kellene most hívnom, de beszélnünk kéne pár dologról.

– Ja, lehet, tényleg nem kellett volna felhívni – szólt közbe Ádám elég nemtörődöm stílusban, mire pár másodpercre bennem rekedtek a szavak. Titkon bíztam benne, hogy a menő imidzséből adódóan lazán fogja kezelni a helyzetet, vagyis azt, hogy elfeledkeztem a szülinapjáról, de ez egyre inkább megdőlni látszott, eléggé úgy tűnt, mint aki be van rágva.

– Ööö, bocsi. Reméltem, hogy nincs programod, nem akartalak zaklatni...

– Hidd el, amit csinálsz, elég messze van a zaklatástól.

Újabb flegma válasz, ami sokkhatásként ért. A csend olyan végtelen hosszúra nyúlt, hogy azt hittem, itt vége is lesz a beszélgetésünknek, de Ádám végül újra megszólalt.

– Mondd, Dóri, történt valami súlyos, valami életbevágóan fontos, ami száz százalékosan magára vonta a figyelmedet?

– Izé... Nem – válaszoltam lesütött szemmel, éreztem, mire megy ki a játék.

– Elhagytad esetleg a telefonod, ami miatt nem tudtál netre csatlakozni?

– Nem.

– Talán beütötted a fejed, és kiestek az emlékeid? – Bár Ádám ezúttal nem volt gúnyos, hanem kifejezetten tanácstalan, ugyanannyira fájtak a szavai. Vagy talán egy kicsit jobban is.

– Nem.

– Akkor nem értem – sóhajtott, én pedig az ajkamba haraptam. – Remélem legalább tudod, miről beszélek.

– Igen... Igen, tudom, és én sem értem. Istenem, fogalmam sincs, hogyan történhetett – mondtam halkan, és éreztem, hogy vöröslik a fejem szégyenemben.

– Szóval te sem tudod, hogy felejthetted el a pasid szülinapját. Hát ez csodás, mit ne mondjak – röhögte el magát kínosan, és fogalmam sincs, miért, és miért pont ekkor, de erre a mondatra kinyílt a bicska a zsebemben.

– Azért te sem vagy olyan ártatlan, mint hiszed! – förmedtem rá, és most ő némult meg a csodálkozástól. – Amikor elmentél Amerikába, megszűnt számodra minden más, ami nem ott van, például Budapest, a barátnőd is. Nem akartam mondani, soha nem akartam szemrehányást tenni azért, hogy elhanyagolsz, de azért nem volt kellemes érzés, képzeld! Hát még az, amikor megtudtam, hogy lefeküdtél a legjobb barátnőmmel, arról már nem is beszélve, amikor két reggel is arra ébredtem, hogy „Bocsi, elfelejtettelek felhívni, majd ma este pótlom", aztán meg hiába vártam este, semmi nem történt – zúdítottam rá a sérelmeimet, közben a szívem annyira kalapált, hogy majd kiugrott a helyéből. Felfoghatatlannak tűnt, hogy mi, a tökéletes kapcsolat példája, az álompár veszekedjünk egymással, el nem tudtam képzelni, hogy juthattunk el idáig.

– Igen, belátom, hogy napi nyolc óra foci, és további nyolc óra beszervezett program után képes vagyok megfeledkezni dolgokról, azt is elismerem, hogy amikor nap végén már egyszerűen nem tudok magyarul gondolkodni a sok angol beszéd után, elfelejtek sok mindent. De ez semmi ahhoz képest, amit te csináltál! – vágott vissza, én pedig hiába tudtam, hogy valahol igaza van, hiába tiltakozott a felszínes énem, hogy ha most látna minket valaki, a tökéletesség lenne az utolsó dolog, ami eszébe jutna, már nem tudtam lehűteni magam. Rádöbbentem, hogy túl kevésszer voltam őszinte a barátommal, csak azért, mert féltem egy esetleges vitától.

– Miért érzem úgy, hogy úgy akarod beállítani az egész utazásod, mintha teher lenne neked? Miért akarod, hogy megsajnáljalak, amiért annyit robotolsz? Azt hittem, neked ez maga a Paradicsom. Ne akarj meggyőzni arról, hogy ez rossz neked, Ádám, te három hónapig lubickolhatsz abban, amit igazán szeretsz, aminek amúgy tökre örülök, csak hát az már nem esik olyan jól, hogy közben elfelejtesz engem. Na, ezért érzem bántónak, hogy nem hívtál, hiába tűnik neked semmiségnek.

– Dóri te... Van fogalmad róla, miket beszélsz? – fakadt ki, a hangja alapján szétvetette az idegesség. – Mi az, hogy lubickolok? Én nem jókedvemben hanyagoltalak – ha egyáltalán hanyagoltalak –, nem nyaralni jöttem ide.

– Nem? Akkor miért?

– Küzdeni az álmaimért, képzeld. Most építem a jövőmet, a karrieremet, nyelvet tanulok, dolgozok azon, hogy következő tanévtől arra az egyetemre mehessek, amire kiskorom óta vágyom, és azon, hogy ha felvettek, boldogulni tudjak. Ott, melletted, Budapesten ezt esélyem se lenne megtenni.

– Várj – állítottam le rosszat, méghozzá elég rosszat sejtve. – Te... Te Amerikába akarsz menni egyetemre?

A vonal végén jó pár másodpercig csend volt, aztán Ádám meglepően nyugodt hangon megszólalt.

– Igen, Dóri. Pár nap, és nyilvánosságra hozzák a felvettek névsorát. – Képtelen voltam megszólalni, amit Ádám is észrevehetett, mert elkezdte ecsetelni az infókat, amiket ideális esetben már réges-rég tudnom kellett volna. – Ideérkezésünk óta az egyetem focicsapatával edzünk, mindannyian próbálunk kapcsolatokat építeni a csapattagokkal, és minden nap azon vagyunk, hogy a legjobbunkat tudjuk nyújtani az edző, az elnök, a sportigazgató, meg mindenki más előtt. Egy hónapja csak ezen dolgozom, és soha nem volt több esélyem elérni a felvételt, mint most.

– Ezt... Ezt nem teheted meg, nem, nem, nem léphetsz le csak úgy egy másik kontinensre, nem hagyhatsz itt így – találtam meg a hangom, úgy éreztem magam, mint akit fejbevágtak. – Nem teheted.

– De megtehetem, és ha szeretsz, Dóri, akkor el kell fogadnod – válaszolta Ádám. Éreztem, hogy stílust váltott és a hangjával nyugtatni szeretni, csak hát a mondanivalója miatt képtelen voltam lecsillapodni.

– Nem, nem – ráztam a fejem folyamatosan. – Miért csinálod ezt velem? Mi a francért nem mondtad eddig?

Rövid csönd.

– Azt hiszem, kvittek vagyunk. Tudod, te is elfelejtettél mondani valamit a napokban.

– BOLDOG SZÜLINAPOT, SEGGFEJ! – ordítottam a telefonba, és választ sem várva kinyomtam.

Olyan ideges voltam, hogy még sírni se voltam képes, egyszerűen fogtam magam, és fogalmam sincs, milyen apropóból, de felkaptam a sportcipőmet és elindultam futni.

Egy tesitanár még általánosban elvette a kedvem a futástól, amikor azt mondta, túl tacskóalkatom van hozzá – magyarul olyan rövidek a lábaim, mint egy tacskónak –, így kifejezetten utáltam futni, de ekkor erre volt szükségem. Csak rohantam, mint egy őrült, és reméltem, hogy így kifuthatok a világból, el a problémák elől, az emberek elől, Ádám és az összes hülye amerikai egyetem elől.

Csak azért álltam le végül egy parkban, mert már semennyire nem kaptam levegőt, belégzéskor szinte sípoló hangot adott a tüdőm. Lerogytam egy padra és a parkban fogócskázó gyerekek kiabálásait tökéletesen kizárva a gondolataimba mélyedtem.

Csak akkor eszméltem fel, amikor kaptam egy SMS-t Glóriától, hogy hol vagyok, valószínűleg járt nálunk, de nem talált otthon. Húsz perc múlva már a napsütéstől kissé kiszáradt füvön közeledett felém.

– Hát te meg mit csinálsz itt? – ért oda hozzám értetlen arckifejezéssel.

– Futottam – válaszoltam röviden és teljesen színtelen hangon.

– De nem is szeretsz futni – közölte Glória, mire homlokráncolva néztem fel rá. – Mi az? Ismerlek.

– Az utóbbi nyolc év után is?

– Persze. Jobban is, mint hinnéd – mondta büszkén, és hiába telt el alig valamennyi idő az Ádámmal való balhézásom óta, ezen nem tudtam nem mosolyogni. Glória leült mellém a padra, majd várt kis ideig, hogy összeszedhessem magam, és felém fordult. – Na, mi volt?

– Veszekedtünk. Először, amióta együtt vagyunk.

– És milyen volt? – kérdezte óvatosan.

– Borzalmas – vágtam rá rögtön, majd elmeséltem neki, hogy miről volt szó.

– Na várj. Ádám ősztől Amerikában fog továbbtanulni, de erről eddig egy szót sem szólt neked? – vonta fel a szemöldökét, én pedig megerősítésképpen elkeseredetten bólintottam. – Oké, ez van annyira súlyos, mint hogy te elfelejtetted a szülinapját.

– Tudod, mi ebben a legrosszabb? Hogy nem kellett volna annyira örülnöm, amikor Ádám összejött velem, nem tervezett megállapodni nálam, csak egy lány vagyok a sok barátnője közül. Ugyanis majdnem biztosra megmondom neked, hogy ő őszig tervez velem, és akkor vége. Egyikünk sem az a típus, aki boldog tudna lenni egy távkapcsolatban, most se működik, pedig csak egy hónapja csináljuk. Mármint én megpróbálnám, de tényleg, szeretem őt, de Ádám nem akarja majd... – A hangom a mondta végére suttogássá halkult, mire Glória automatikusan megsimította a karomat.

– Honnan veszed? Nem tudhatod előre.

– Különben mi másért akarta volna eltitkolni? Szerintem azért, mert nem akarta, hogy számolgassam a napokat a szakításunkig. Tudod, ez olyan, mintha előre tudnád, hogy mikor fogsz meghalni, lelki beteg leszel, ahogy egyre közeledik a dátum és te nem tehetsz semmit.

– Vagy egyszerűen nem tartotta lényegesnek, hogy elmondja, mert úgy gondolta, ez úgysem fog változást hozni a kapcsolatotokba – vázolt fel Glória egy jóval optimistább opciót, de nem tűnt túl hihetőnek.

– Nem tudom – rántottam meg a vállam. – Mindenesetre ez szíven ütött.

– Azt nem csodálom – sóhajtott.

Attól a pillanattól, hogy Ádámmal letettük a telefont, éreztem valamit, valami elég intenzív dolgot, amit addig nem tudtam megfejteni, azonban a pár másodperces csendben, ami ezután következett, végre megfogalmazódott bennem, hogy mi is ez.

– Annyira sajnálok mindent! – fakadtam ki, amivel eléggé megleptem Glóriát.

– Mármint mi mindent?

– Amiket mondtam neki, hogy azzal gyanúsítottam, hogy csak lógatja a lábát Amerikában, hogy veszekedtem vele, de legfőképpen azt, hogy elfelejtettem a szülinapját. A világ legrosszabb barátnője vagyok – sütöttem le a szemem.

– Várj, én eddig azt hittem, hogy dühös vagy Ádámra – ráncolta a homlokát.

– Persze, de annál sokkal jobban van bűntudatom. Hogy voltam képes elfelejteni felköszönteni?

– Látom, még mindig itt tartunk – bólintott Glória úgy, mint aki mindent ért, majd a padon ülve felém fordult. – Képtelen vagy túllépni ezen, ugye?

– Igen... Egyszerűen hatalmas sokkhatásként ért. Félek, hogy egy ekkora hibát nem bír ki egy kapcsolat – motyogtam az ölemben összefűzött kezeimet bámulva.

– Ha emiatt szakít veled, akkor Ádám soha nem is szeretett.

– Vagy már nem szeret, azok után, amilyen fafejű voltam.

– De nem, ez nem lehet elég ok arra, hogy végzetesen megharagudjon, mindenki hibázik. Ő is hibázott, nem csak te – bizonygatta, de én csak a fejemet ingattam.

– De ő nem ekkorát. Glória, kezdem azt érezni, hogy én egyszerűen nem vagyok alkalmas az emberi kapcsolatokra – sóhajtottam felnézve a barátnőm szemébe. Glória jópár másodpercig nem szólt semmit, csak némán fürkészett, majd abból, ahogy rám nézett, mikor elkezdett beszélni, tudtam, hogy komolyan mondja, amit mond, és szeretné, ha végre megérteném.

– Dóri, én mindig megdöbbenek rajta, hogy benned mennyi utálat van magad iránt. Miért hibáztatod és szidod magad állandóan, miért hiszed, hogy rossz ember vagy?

– Nagyon sok rossz dolgot tettem már. Ezek mellett egyszerűen nem lehetek jó ember.

– Milyen rossz dolgokat? – erősködött tovább, és bár nagyon nehezemre esett ilyen mélységű dolgokról beszélni, elhatároztam, hogy ezúttal őszinte leszek.

– A legsúlyosabb az, amit veled tettem. Magadra hagytalak akkor, amikor a leginkább szükséged lett volna rám. Ezt soha nem fogom tudni megbocsátani magamnak – suttogtam.

– De Dóri, én megbocsátottam, akkor neked is meg kell. Ezt már megbeszéltük, nem haragszom rád, mert megértettem az álláspontodat, és mert a tetteiddel együtt szeretlek, te miért nem tudsz kicsit megértőbb lenni magaddal szemben?

– Nem tudom, jó? Nem tudom – sírtam el magam. – Anyu is azért hagyott ott hétéves koromban, mert nem kellettem neki, már akkor rossz ember voltam, és azóta csak fokozódott, kezdve azzal, amit veled csináltam. Kivetkőztem önmagamból, beálltam a kurvák közé, nyomikat alázok a suliban nap, mint nap. Milyen ember az ilyen? Túl sok mindent követtem el, hogy bármit is meg tudjak bocsátani magamnak.

– Anyukád nem azért hagyott ott, mert te rossz ember voltál, hanem azért, mert ő volt az – fogta meg Glória a kezem, és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. – Hát nem látod, hogy szeretünk? Én, a nővéred, apukád, Patrik, és igen, Ádám is. Minket nem érdekelnek a balul elsült döntéseid, mert ezek is tesznek azzá, aki vagy, és mi önmagadért szeretünk, azért szeretünk, mert te egy jó ember vagy – hangsúlyozta erélyesen, és közben egy pillanatra sem engedte el a kezemet. Ez a pár szava annyira meghatott, hogy gondolkodás nélkül a nyakába borultam, és úgy öleltem hosszú perceken keresztül.

Mire elhúzódtam tőle, már a könnyeim is felszáradtak, és sóhajtva néztem a szemébe.

– Én... Nagyon sokat hibáztam.

– Már mondtam, mi ezzel együtt fogadunk el, de ha annyira zavar, akkor állj neki kijavítani őket. Ott is melletted állunk – mondta egyszerűen, mire meghatottan bólintottam.

– Akkor kezdésnek mondjuk felhívom Ádámot és bocsánatot kérek tőle.

– Helyes – mosolygott rám Glória büszkén, láthatóan örült, hogy sikerült beszélnie a fejemmel.

– És köszönöm szépen, amiket mondtál – néztem a szemébe, igyekeztem egyetlen pillantással minden hálámat kifejezni.

– Csak az igazat mondtam – vont vállat.

– És te vagy az az ember, akinek el is hiszem – mosolyodtam el, és ezúttal ő lépett oda hozzám, hogy megöleljen.

Amikor nap végén leültem, hogy felhívjam Ádámot, már nem voltam ideges. Nem voltam ideges és nem is haragudtam rá, egyszerűen üresnek éreztem magam. Tudtam jól, hogy hibáztam, és csak reméltem, hogy nem végzeteset.

– Szia, Dóri – szólt bele Ádám szinte egyből.

– Szia, Ádám – köszöntem vissza, majd rövid csend után belevágtam. – Nagyon sajnálom. Egyrészt azt, hogy nem úgy reagáltam délután, mint kellett volna, másrészt azt, hogy azzal gyanúsítottalak, hogy csak lógatod a lábad, harmadrészt pedig nagyon-nagyon sajnálom, hogy elfelejtettelek felköszönteni. Én... Nem is tudom, mit hozzak fel mentségemre. Miután két nap is elfelejtettél felhívni, bevallom, kicsit berágtam rád, és mostanában tért vissza az életembe egy régi barátnőm, akivel szinte minden időmet együtt töltöm, így... Egyszerűen kiment a fejemből. Tudom, nevetségesen hangzik, az is, és remélem pokolra jutok ezért. Nem tudok mást mondani, csak hogy mennyire sajnálom. És persze azt, hogy nagyon boldog születésnapot, a világ legkitartóbb barátja vagy, amiért még nem dobtál, és nem utolsó sorban a legjobb is.

Ádám nem várt sokat a válasszal, mégis alig bírtam kivárni ezt a kis időt, és majdnem összeroppantottam a kezemben tartott telefonomat.

– Semmi baj, Dóri – válaszolt először a mondandóm lényegére, mire halkan kifújtam a levegőt. – Én sem éppen az ideális módon reagáltam, amikor konkrétan kérdőre vontalak a hívás elején... És nagyon sajnálom, hogy nem szóltam neked eddig az egyetemről, egyszerűen nem tudtam, hogy mondjam úgy, hogy ne bántsalak meg, nem akartam, hogy azt hidd, semmit nem jelent nekem a kapcsolatunk. Remélem megérted, hogy miért döntöttem így, nem tudtam eldobni az álmaimat.

Még értem sem. Megdöbbentem, hogy ez a gondolat jutott először eszembe, azon pedig még jobban, hogy ez nem is fájdalommal, hanem inkább sértettséggel tölt el. Egy tökéletes kapcsolatba azért egy ilyen nehezen fér bele...

– Persze – sóhajtottam. – Megértem.

– Miért nem mondtad soha, hogy zavar, hogy ilyen keveset beszélünk?

– Nem akartam, hogy azt érezd, nélkülem nincs életed, vagy ilyesmi. Tudod, nem szerettem volna én lenni a hisztis, féltékeny barátnő – magyarázkodtam fel-alá járkálva a szobámban.

– Értem. Legalább most már ezt is tudom.

Csend következett, és mióta járunk, először éreztem azt Ádám társaságában, hogy ez bizony az a kínos fajta, amikor felváltva erőlködtök, hogy beszédtémát találjatok.

– Tényleg sajnálom, hogy nem szóltam az egyetemről – szólalt meg végül.

– Én is, hogy nem köszöntöttelek fel – válaszoltam, és legalább ez a mondatom őszinte volt, a bűntudat újból összeszorította a torkomat. – Egy idióta vagyok, de ilyesmi többször nem fog előfordulni, ígérem, ez csak...

– Ne magyarázkodj többet, kérlek – szakított félbe Ádám fáradtan, mire döbbenten hallgattam el. – Ne rontsuk tovább a helyzetet.

Erre aztán végképp nem tudtam mit mondani. Nyilvánvalóvá vált, hogy ahogy én sem az egyetem miatt, ő sem bocsátott még meg a szülinapja miatt.

– Akkor... Szia, Ádám – kezdtem búcsúzkodni, közben totál kínosan éreztem magam. – Még egyszer boldog szülinapot.

– Köszönöm. Szia, Dóri.

Miután letettük, percekig csak a telefont szorongatva bámultam magam elé. El sem hittem, hogy a mi álomkapcsolatunk odáig jutott, hogy egy ilyen beszélgetést meg kellett érnie. Ő sem tudott miről beszélni és én sem, mindkettőnknek bűntudata volt, mindketten haragudtunk a másikra, mindketten tudtuk, hogy hibáztunk. Csak abban bíztam, hogy szeretjük még egymást annyira, hogy megpróbáljuk kijavítani a hibákat, abban bíztam, hogy ő szeret még annyira, hogy megpróbáljon túllépni ezen.

Amikor elalvás előtt félálomban felmentem Messengerre, és megláttam Patrik nevét, kikerekedtek a szemeim, majd a nap folyamán vagy századszorra elvörösödtem szégyenemben. Az addigiaknál is erősebb bűntudat tört rám, és azonnal ráírtam, nagyon bántott, hogy ilyen csúnyán otthagytam a meccse előtt.

Én: Szia

Már majdnem elaludtam, mire a telefonom végre jelzett, de a pittyegésre azonnal felpattantak a szemeim.

Patrik: Szia

Én: Hogy sikerült a meccs?

Patrik: Döntetlen lett. Nagyon fontos lett volna nyerni, de legalább nem kaptunk ki.

Én: Sajnálom. :(

Patrik: Ha ott lettél volna, biztosan nyerünk.

Ezzel egyszerre melengette és sajdította meg a szívemet.

Én: Nagyon sajnálom. :((

Patrik: Mi volt, ami miatt el kellett menned?

Én: Hát... Jó, őszinte leszek, ekkor jutott eszembe, hogy elfeledkeztem Ádám szülinapjáról...

Patrik: Uh...

Én: Hát igen... És emiatt eléggé bepánikoltam, nem tudtam gondolkodni, és ezért elrohantam.

Patrik: Nagyon haragudott?

Ez annyira Patrikra vallott. Elvileg legalább sértettnek kellett volna lennie, de mégis amiatt aggódott, hogy a barátom haragudott-e rám. Ezen nem tudtam nem mosolyogni.

Én: Veszekedtünk, és végre elárulta, hogy Amerikában tervez egyetemre menni, amin egy kicsit kiakadtam... De nem volt vészes.

Patrik: Várj. Az új tanévtől, vagyis szeptembertől Amerikában fog tanulni, de nem szólt neked erről??

Én: Nem.

Patrik: Ez elég nagy bunkóság volt tőle.

Én: Pont akkora, mint hogy én elfelejtettem a szülinapját. De végül kibékültünk, és elvileg egyikünk sem haragszik a másikra. De annyira... nem is tudom, milyen volt. Úgy éreztem magam ezután, mintha egy idegennel beszélgetnék, nem a barátommal. Fogalmam sincs, meddig lesz ennyire érzékelhető köztünk ez a szakadék...

Patrik: Nagyon sajnálom. :(

Én: Úristen, Patrik, legyél már kevésbé rendes!

Én: Haragudnod kéne, amiért így otthagytalak.

Patrik: De mégsem haragszom. Pedig szeretnék, hidd el. :P

Én: :DD

Én: Ígérem, ezentúl az összes meccseden ott leszek, és mindig kiszurkolom a győzelmet.

Patrik: Inkább ne ígérj ilyet.

Én: De igen. Miattad be fogom tudni tartani.

Patrik: Biztos?

Én: Esküszöm.

Patrik: :))

Mire befejeztük a beszélgetést, már tényleg nem tudtam nyitva tartani a szemem, de ugyanakkor a mosolygást sem tudtam abbahagyni.

Behunytam a szemem és Patrikot láttam magam előtt. A csillogó zöld tekintetét, a göndörödő, homlokába lógó tincseit, a focitól kipirult arcát, a mindig viselt szürke, kinyúlt pulóverét, amiben valószínűleg kétszer elférnék. Erre a gondolatra akaratlanul is elnevettem magam.

Hiába békültem ki aznap a barátommal, mégis amiatt voltam boldog elalváskor, hogy Patrik nem haragszik rám, azért tudtam kisimultan és nyugodtan álomba merülni, mert magam előtt láttam azt a félénk mosolyt. Hiába nem vettem róluk tudomást, ezek elég intő jelek voltak.

~2019.03.17.