Csak álltam ott szoborrá dermedve, remegtem, mint a nyárfalevél, a szememet könnyek csípték. A tekintetem arra a pirospozsgás és gyönyörű arcra tapadt, amiből csak úgy sugárzott az élet. Glória ennyi év után is megmaradt alacsony, vékony és törékeny lánynak, akiről első ránézésre azt mondanád, hogy a szél is elfújja, de ha egy kicsivel több figyelmet szentelsz neki, lehetetlen nem észrevenni azt a különös erőt és elszántságot, ami Glóriát jellemezte a törékeny testalkata ellenére. Lángvörös haja hosszú és lágy hullámokban omlott a vállára, a meghatározhatatlan színű szürkés kékes szeme pont olyan kifejező volt, mint amikor utoljára láttam, telt ajkai elnyíltak a csodálkozástól. Összességében tehát majdnem úgy nézett ki, mint amire kilenc éves korunkból emlékeztem, csak idő közben mint egy virág, kinyílt, érettebb, gyönyörűbb lett, és az egész lány, minden porcikája, minden rezdülése tele volt élettel. Különös, hogy ez éppen egy olyan személyről mondható el, aki a halál torkában volt.

Erre a gondolatra az addiginál is jobban elszorult a szívem, és képtelen voltam bármit is mondani. Glória egy fokkal jobban fel tudta dolgozni a helyzetet, a kezdeti döbbenet után halványan elmosolyodott, de a szeme, az a gyönyörű szép szeme szomorú maradt, csak úgy sütött belőle a bánat, bármit is jelentett ez. Jó pár másodpercig csak némán néztük egymást, és amikor már tényleg alig tudtam visszafojtani a sírást, Glória előre lépett. A túláradó érzelmek miatt még csak meg sem döbbentem ezen, bármennyire is nem számítottam rá, amikor Glória megölelt, ösztönösen és kétségbeesetten szorítottam magamhoz. Úgy éreztem magam, mint aki közel van hozzá, hogy visszakapja a másik felét.

Amikor elváltunk egymástól, akkor láttam csak, hogy sír, és bár Glóriát ölelve nem vettem észre, az én arcomon is folytak a könnyek.

– A hajad... – csuklott el a hangja, és hitetlen mosollyal kezdte csavargatni az egyik hajtincsem. – Még mindig ugyanolyan göndör.

– A tied pedig még mindig lángol – nevettem el magam halkan. – Emlékszel?

– Persze. Váltig állítottam, hogy azért ilyen vörös, mert kiskoromban megégett – bólogatott mosolyogva, ahogy neki is eszébe jutott az emlék.

– Hiteles voltál, ugyanis még mindig élénken él bennem a napnak az emléke, amikor úgy mentem haza, hogy meg akartam égetni a hajam...

– Ez komoly? – nevetett őszinte jókedvvel. – De remélem azóta megbarátkoztál a hajaddal, mert gyönyörű.

– A színével már nincs bajom, de utálom, hogy göndör. Mindig vasalom.

– Te így vagy jó, a vasalás túl mű – húzta el a száját, mire lesütöttem a szemem. – Mi a baj? – szúrta ki rögtön a hangulatváltozásomat, én pedig gondolatban felírtam azon személyek listájára, akik úgy látnak át rajtam, mint más az ablaküvegen, hiába nem találkoztunk évek óta.

– Semmi, csak... Tudod, nem a hajvasalás a leginkább mű dolog bennem. Elég sokat változtam az évek alatt – mondtam feszengve. Nem hiszem, hogy Glória értette, hogy mire célzok, de az utolsó mondatomra reagált:

– Hát igen, van miről beszélnünk, az tagadhatatlan.

A választásunk egy cukrászdára esett, azon belül a sarokban álló, legfélreesőbb asztalra, ami egész jó körülményeket biztosított egy kiadós beszélgetésre. Nem mondom, hogy az odavezető pár perces séta nem telt kissé kínosan, de az lett volna a csoda, ha a történtek után természetesen és felszabadultan tudunk viselkedni egymással.

Kissé feszengve szúrtam bele a villámat a browniemba, és nagy sóhajjal néztem fel Glóriára. Most, hogy végre találkoztunk, és láttam, hogy nem utál, már nem ódzkodtam ettől a beszélgetéstől, sőt, minden vágyam volt, hogy végre kimondhassam a bocsánatkérést, amit már nyolc éve szerettem volna.

– Akkor hol kezdjük? – kérdeztem.

– Talán az elején – vont vállat Glória. – Elsőben.

– Annyira az elején? De hát miért?

– Sosem beszéltünk az akkor történtekről, és ha tudnánk, hogy egyáltalán mit jelentett nekünk ez a barátság, talán könnyebben érthetnénk későbbi dolgokat – fejtegetette, nagy szemei ezúttal kifürkészhetetlenek voltak és nem árultak el semmit. De persze enélkül is értettem, a szívem összefacsarodott a szavaitól. Az egy dolog, hogy nem gyűlölt, amiért otthagytam, de egyáltalán nem értette, miért csináltam, és biztos, hogy még bőven benne volt a tüske emiatt.

– Rendben – bólintottam, de a félelmeim újra visszatértek. – Akkor kezdem én. – Glória a beleegyezését mutatva biccentett egyet, így újabbat sóhajtottam, és belevágtam. – Szóval elsőben én láttam rajtad, hogy te... Hát hogy más voltál, mint a többi osztálytársunk, mármint...

– Semmi baj – szólt közbe nyugodtan. – Kimondhatod, csóró voltam, csóró családból, és ez látszott is rajtam.

Megdöbbentem, amiért Glória ilyen nyíltan, feketén-fehéren ki tudta mondani a tényeket, ez is csak megerősítette, hogy ő mennyire nem az a bátortalan kislány, aki régen volt.

– Igen. És nem egyszer fordult elő, hogy a többiek emiatt csúfoltak... Nem egyszer? Na jó, tisztán emlékszem, hogy állandóan piszkáltak, és igaz, kisgyerekek voltak, nem tudták felmérni, hogy egy ilyen piszkálódás mennyire tud fájni, de attól még ugyanúgy hibásak. Jó darabig közömbös szemmel néztem a dolgot, de amikor végül bedurvult, és te elsírtad magad, nagyon meguntam, tudtam, hogy itt az ideje, hogy hasznát vegyem annak a nagy számnak. Visszagondolva furcsa, hogy milyen jó ember lehettem egykor – mosolyodtam el kínosan, de Glória komoly maradt, valószínűleg nem értette, mire célzok. Vagy éppen egyet is értett velem, és ezzel a némasággal mutatta ki. – Leszálltak rólad, de ezzel párhuzamosan rólam is leszálltak. Már nem a barátságomért versengtek, mint korábban, hanem hogy ne kelljen a közelembe jönniük, morcos és ellenszenves pillantásokat kaptam mindenhonnan, senki nem állt velem szóba, ráadásul még anyu is akkor hagyott el minket. Annyira egyedül voltam, mint még soha, és mint azóta sem voltam. És akkor jöttél te – pillantottam rá, majd élesen beszívtam a levegőt. Muszáj volt pár másodperc szünetet tartanom, egyre nehezebb lett beszélni, ahogy mélyült a történet érzelmi íve, és ahogy egyre jobban közeledtünk ahhoz a bizonyos ponthoz. – Amíg élek, nem felejtem azt a percet, amikor én az öltözőben bőgtem tesiórán, te pedig szó nélkül ültél mellettem. Nem felejtem, mert hosszú idő óta először úgy éreztem, hogy nem vagyok egyedül, hogy áll mellettem valaki, akinek kisírhatom magam, aki meghallgat, sőt még támogat is. Ennek ellenére eleinte fenntartásokkal kezeltelek, ostoba módon téged okoltalak a kiközösítésért, amiben részem volt, holott az én döntésem volt. De aztán már nem tiltakoztam. Nem tiltakoztam tovább ellened és a barátságod ellen, nem volt értelme, hiszen megszerettelek, nem érdekeltek már a többiek, egy cseppet sem érdekelt, hogy milyen a családod anyagi helyzete, nem érdekeltek a ruháid, amik koszosak voltak és tök kicsik, egyszerűen hálás voltam, hogy a barátod lehetek.

– Ez fordítva is igaz volt – mondta Glória meghatott mosollyal, a szemében könnyek csillogtak, és az én látásom is kezdett homályosodni. – Nem tudtam elképzelni, hogy a kezdeti piszkálódások után mivel érdemeltem ki, hogy ilyen igaz barátságban legyen részem. Egyszerűen össze voltunk nőve.

– Igen, ezt mások mindig megjegyezték – nevettem, és lopva letöröltem az arcomat. – Azt terveztük, hogy sosem válunk el, hogy együtt öregszünk meg. Emlékszel?

– Emlékszem – bólintott óvatosan, majd a sugárzó mosolya teljesen átalakult. Ekkor ugyanis már bánatot, azt a végtelen szomorúságot sugározta, amiből rájöttem, hogy itt a pillanat. A pillanat, amikor fel kell elevenítenem a harmadikos korunkban történteket. – De végül nem így történt.

– Nem, nem így történt – ismételtem szinte suttogva, és lesütöttem a szemem. Vettem pár nagy levegőt, ökölbe szorítottam a kezem, és elhatároztam, hogy ezt akkor is végig fogom mondani, nem érdekel, ha a szememet is kibőgöm közben, meg fogom tenni. Így hát megkerestem Glória szürke tekintetét és belekezdtem. – A hiányzásaiddal kezdődött. Először még csak hébe-hóba hiányoztál, aminek nem tulajdonítottam nagy jelentőséget, de amikor már konkrétan nem is jártál iskolába, az már eléggé aggasztott. És akkor az osztályfőnökünk elmondta nekünk, hogy... leukémiás vagy. – Alig mondtam el három mondatot, és máris elakadtam. Óvatosan ejtettem ki a betegsége nevét, féltem, hogyan fog reagálni, de pozitív csalódást okozott. Még csak meg sem rándult az arca, az évek során valószínűleg olyan sokszor hallotta már a „leukémia" szót, hogy nem is kellett volna meglepődnöm rajta, hogy nem okoztam neki ezzel maradandó sérülést. Csak a tekintete változott meg kicsit, kifejezéstelenebb, kifürkészhetetlenebb lett. – Nem igazán tudtuk felfogni, hogy mit jelent ez, csak azt éreztük, hogy... Hogy rossz dolog, olyan dolog, amit még nem tapasztaltunk, ami... Szóval a halállal kapcsolatos dolog, és ez... megijesztett minket... A francba ezzel a dadogással! – csattantam fel, tehetetlen dühömben a körmeimmel a tenyerembe vájtam. – Nem kell a körítés, az igazság az, hogy miután a tanár elmondta, hogy rákos vagy, én nem kerestelek többet, szépen kioldalaztam az életedből, mintha sosem lettem volna része, és magadra hagytalak azzal a rohadt betegséggel, magadra hagytalak, mert nem voltam képes megbirkózni a gyávaságommal. Nem fogok védekezni, nem akarok magyarázkodni, mert egyszerűen nincs, amivel megvédhetném magam, nincs, amivel ezt meg lehetne magyarázni, erre nincs bocsánat...

– De lehet – vágott közbe Glória, és ekkor, hogy újra levegőhöz jutottam, észrevettem, hogy megint összevissza remegek és kis híján zihálok, mégis furcsa felszabadultságot éreztem. Mert végre elmondhattam a bűnt, amit évek óta magammal cipeltem, annak mondhattam el, aki ellen elkövettem, így a szívem már könnyebb lett. Glória arcáról továbbra sem tudtam leolvasni semmit, még azzal sem árult el többet, hogy két könnycsepp végiggördült az arcán. – Csak kérlek mondd el, miért csináltad.

Meglepett, hogy kíváncsi volt a magyarázatomra. Meglepett, hogy azt mondta, létezhet még erre is bocsánat. Ugyanakkor ez a csendes kérés, hogy mondjam el, miért hagytam magára, elképesztő méreteket öltő fájdalomról árulkodott. Én pedig tudtam jól, hogy a fájdalomnak van egy pontja, ahonnan már minden jóindulat vagy szeretet ellenére sem létezik a megbocsátás.

– Azért csináltam, mert túlságosan szerettelek – válaszoltam ösztönösen. Gondolkodnom sem kellett rajta, annyira a szívemből jött. – Nagyon sokáig, talán egészen mostanáig én sem értettem teljesen, azt gondoltam, hogy túl fiatal voltam ahhoz, hogy képes legyek felfogni a helyzetet, azt hittem, arról volt szó, hogy nem tudtam lereagálni, így inkább elmenekültem. Ez részben persze igaz is, de már a fő okát is tudom. Az ember, akire leginkább felnéztem, akiben legjobban bíztam, akit legjobban szerettem, vagyis az anyukám elsős koromban elhagyott. Az, hogy elvesztek egy számomra fontos, nagyon fontos személyt, mély és maradandó sebet hagyott rajtam, olyan nehéz volt túljutnom rajta, hogy talán még most sem sikerült teljesen. És mint mondtam, téged pedig túlságosan szerettelek. Túlságosan szerettelek ahhoz, hogy melletted maradjak, és meghagyjam annak a lehetőségét, hogy melletted lehessek, ha esetleg meghalnál. – Különös módon ezúttal nem volt szükségem rá, hogy Glória mondja ki helyettem a kemény szavakat, váratlan erőt éreztem magamban. – Bármennyire is volt esélyed a túlélésre, képtelen voltam elfogadni a gondolatot, hogy esetleg el is veszíthetlek, mert tudtam, azt talán már tényleg nem bírom ki. – Rövid szünetet tartottam, és miközben újra belenéztem Glória könnyes szemeibe, éreztem, hogy az erő, ami az imént még a birtokomban volt, lassan kezd felszívódni. – Végtelenül önző dolog volt tőlem, jól tudom. Azt tettem, ami nekem kényelmes volt, nehogy véletlenül legyen még egy heg a szívemen, csakhogy közben jócskán megkeserítettem az életedet, megfosztottalak a legjobb barát személyétől, egy kulcsfontosságú szerep támogatásától. Elképzelni sem tudom, mi mindent élhettél át azóta, mennyi olyan rossz dolgot, ami részben az én hibámból fakad... – Sehol nem volt már az erő, én pedig újra kezdtem egy bőgőmasinához hasonlítani. Levegő után kaptam, ezt még el kellett mondanom, hiszen ezért jöttem. – Gyűlölöm magam, Glória. Mindig is utálni fogom magam, és soha nem fogok már tudni megbocsátani, éppen ezért talán hülyeség is ezt kérnem, de... Kérlek, bocsáss meg nekem. Nagyon-nagyon sajnálok mindent, és szeretlek még mindig, egyszer már az én hibámból elváltak az útjaink, de most újra összeérhetnének. Sőt, nem is kérem, hogy összeérjenek, nem kérem, hogy legyél újra a barátom, csak... Kérlek, bocsáss meg.

Azt hittem, majd könnyebb lesz. Azt hittem, ha majd túlleszek a bocsánatkérésen, megrészegít a megkönnyebbülés. De újra rá kellett jönnöm, hogy önző vagyok, és ahogyan harmadikban nem voltam képes vele maradni, ekkor ugyanígy nem voltam képes elengedni Glóriát, az oka ugyanaz volt a kettőnek: Ahogy már mondtam, túlságosan szerettem. Így hát amíg a válasz függőben volt, esélyem sem volt, hogy megkönnyebbüljek.

Glória nagyon sokáig nem szólt semmit, csak nézett a szemembe, én pedig ez idő alatt konkrétan tönkrementem idegileg, a könnyek csak peregtek az arcomon.

– Próbáltam neked megbocsátani – szólalt meg végül, a szavak hallatán pedig az ajkamba kellett harapnom, hogy ne zokogjak fel hangosan. – Egész idő alatt a fejemben voltál, nem volt olyan nap az elmúlt években, amikor ne gondoltam volna rád. A kórházi ágyon fekve a sötétben, az éjszaka közepén, hallgatva a gépek csipogását, a jobb napjaimon, amikor még haza is mehettem, és a rosszabbakon, amikre szinte nem is emlékszem, csak arra a hülye, idegesítő infúziós csőre az orromnál, ezeken a napokon mind eszembe jutottál. Azon töprengtem, miért nem kerestél soha, mivel bántottalak meg annyira, hogy...

– Soha, semmivel nem bántottál meg, kérlek ne... – kezdtem magyarázkodni kétségbeesetten, de Glória látszólag nem akart kizökkenni.

– Csak hallgass meg, kérlek – kérte halkan, de határozottan, én pedig beletörődtem, hogy csendben maradok, még ha fáj is. – Szóval nagyon sokat gondolkodtam rajtad, ezerféle variációt kitaláltam magamban, hogy vajon miért is tűntél el ilyen hirtelen, és mindegyikben megpróbáltam valami logikus magyarázatot találni, minden alkalommal megpróbáltam úgy felfogni a dolgokat, hogy nem vagy hibás. Soha nem fogom elfelejteni, hogy kiálltál értem, amikor elsős korunkban piszkáltak, és azután pedig nagyon megszerettelek ahhoz, hogy negatív érzéseim legyenek rád emlékezve. Úgyhogy nagyon szerettem volna megbocsátani neked, pedig először még dühös is voltam rád. De ahogy múlt az idő, és idősebb lettem én is, már nem dühös voltam, csak szomorú, és kicsit elveszettnek éreztem magam. Igaz, lettek barátaim utánad, de semelyikükkel való kapcsolatom sem volt olyan, mint veled, ők maguk nem voltak olyanok, mint te, hiányoztál az életemből, és nagyon sajnáltam, hogy elvesztettelek. Jó sok évnyi reménykedés után végre lemondtam róla, hogy valaha is újra látlak, nem is gondoltam már rád annyit, azonban amikor ma reggel rám írtál... Visszajött minden. Egész délelőtt gondolkodtam, próbáltam megfejteni magamat, hogy mit érzek, és mit gondolok, és be kellett vallanom, hogy még mindig nem sikerült megbocsátanom neked. Emiatt féltem, hogy az egész találkozásunk hiábavaló lesz, hogy nem tudunk majd őszintén elmondani mindent a másiknak, tartottam tőle, hogy nem fogom majd tudni legyőzni a sértődöttségemet, és...

– Kérlek, Glória, hagyd abba. – Már nem bírtam tovább hallgatni, megállás nélkül sírtam, és valami elképesztő fájdalmat éreztem a mellkasomban. De nem tudtam haragudni Glóriára. Szerettem őt, és gyűlöltem magam, amiért ezt tettem vele. – Tudom, jól tudom, hogy ezt képtelenség megbocsátani, bármilyen jólelkű is vagy, ezt nem fogod tudni elfelejteni nekem. Undorító, borzasztó, amit csináltam, már nem szeretnék többet mentegetőzni. Nagyon sajnálom. – Megtöröltem az arcom, és felálltam, másra sem vágytam, csak hogy kisírhassam magam otthon. – Bocsáss meg, de muszáj mennem. Nagyon örülök, hogy találkoztunk, tudnod kell, hogy nagyon jó ember vagy, és nagyon sajnálok mindent.

– Hé, várj! – szólt rám Glória kissé ijedten, amikor már a székemet toltam be. – Ne menj el kérlek, még nem fejeztem be.

– Glória... Én tudom a legjobban, hogy megérdemlem a fájdalmat, és azt is tudom, hogy neked jogod van szembesíteni azzal, hogy mit tettem, de... Én képtelen vagyok végighallgatni most ezt.

– Bocsánat, ha fájdalmat okoztam – sütötte le a szemét szégyenkezve, mire örömtelenül elnevettem magam.

– Ez nem rólam szól. Nem az érdekel, hogy nekem ez most mennyire fáj, azt nem akarom hallani, hogy te mennyit szenvedtél miattam az elmúlt években. Csak mondd ki, hogy nem tudsz megbocsátani – szipogtam, aztán megint az ajkamba haraptam, és Glória vörös szemeibe nézve vártam, hogy végre elmehessek.

– De én... Kérlek, ülj vissza...

– Nem tudok. Nem tudom végighallgatni.

– Nem az a célom, hogy elmeséljem a szenvedéstörténetem végét is, hanem...

– Hanem mit?

– Azt akarom elmondani, hogy van bocsánat.

Erre persze mintha elvágták volna a tiltakozásomat, meghökkenve néztem Glóriára.

– Nem, nincs – ráztam a fejem hitetlenkedve, de azért visszaültem a székre.

– De igen, Dóri – mondta szelíden. – Mert én megbocsátok. – Levegő után kaptam, és az egész cukrászda megfordult velem, de Glória nem sok időt hagyott az információ feldolgozására, magyarázatba fogott. – Ezt akartam kihozni az egészből. Amíg nem tudtam, hogy mi történt és miért, hiába próbáltam, nem tudtam túllépni azon, hogy nem jelentkeztél többet, amíg nem tudtam semmit, fájt a dolog. Féltem, hogy ez kihatással lesz a mai találkozásra is, de nem így lett, mert amikor megláttalak, jobban éreztem azt, hogy mennyire hiányoztál, és mennyire szeretlek, mint azt, hogy mennyire sértett vagyok. És amikor nyolc év után végre megértettem, hogy miért csináltad, amikor megértettem, hogy milyen sokat jelentettem neked, éreztem, hogy megtörik a jég. Rád nézve többé már nem az elveszettségem, a magányosan töltött éjszakák jutnak az eszembe, hanem hogy nagyon sajnálom, amin anyukád és miattam keresztül kellett menned, a fájdalmakat, amiket átéltél, és hogy milyen hálás vagyok, hogy van valaki, aki így szeretett, mint te.

– De te... de... Én ott hagytalak. Egyedül hagytalak, amikor szükséged lett volna rám – dadogtam teljesen összezavarodva. Glória megnyugtatóan rám mosolygott a könnyein keresztül.

– Ha tudtál volna mást tenni, akkor sem várhattam volna el, hogy azt tedd. De te különben sem tudtál, így nem hibáztathatlak. Meg nem is az, hogy nem hibáztathatlak, nem akarlak, nem tudlak már hibáztatni, egyszerűen csak hálás vagyok, hogy egy ilyen igaz baráttal hozott össze a sors, aki így szeret.

Felpattantam a székemből és valósággal előrevetődtem, úgy szorítottam magamhoz Glóriát, ahogy még soha senkit. Szégyentelenül sírtunk, mint a gyerekek, és mást sem tudtunk mondani, csak azt, hogy „köszönöm". Megköszöntük egymásnak, az életnek, a sorsnak, Istennek, vagy bármi másnak, aminek köze lehetett hozzá, hogy visszakapjuk egymást.

~2019.03.02.