[Hyunjin]
Na
Itt vagyok.

[Felix]
Jól vagy?

[Hyunjin]
Jobban.
Jót tett a zuhany.

[Felix]
Nagyon fáj?

[Hyunjin]
Volt már rosszabb.
Amúgy
Ne haragudj, de a
pólód tönkre ment...
Majd viszek helyette
másikat.

[Felix]
Szarok a pólóra.
Nekem az a fontos,
hogy neked ne legyen
bajod.

[Hyunjin]
Sajnálom...

[Felix]
Holnap be tudsz
jönni?

[Hyunjin]
Reggel kiderül,
de én a helyedben
nem fűznék hozzá
sok reményt...

[Felix]
Jelentened kéne.
Legalább a
gyermekvédelmisnél.
Ez nem mehet így
tovább...

[Hyunjin]
Te is tudod, hogy
nem tehetem.
Nincs más rokonom.
Erre a kis időre meg
tuti nem megyek
intézetbe.

[Felix]
Költözz hozzánk.
Anya nem bánná, hisz
imád téged. Engem
pedig megnyugtatna,
hogy nem tud többé
bántani az apád...

[Hyunjin]
Eleget ártok neked
így is, nem kell, hogy
még ott is folyamatosan
rontsam neked a levegőt.

Nem akarom elhinni, hogy tényleg ezeket a szavakat olvastam el. Borzasztóan dühít a tudat, hogy Hyunjin még mindig abban a hitben él, hogy nem örülök a társaságának; hogy esetlegesen zavar, ha sokat van nálunk.

Nem tudok rájönni, hogy hogyan üldözhetném el tőle ezt az abszurd és ostoba tévképzetet, de jobb lenne minél hamarabb, mert látom, hogy a kötél, amin táncol, egyre ingatagabb, ráadásul folyamatosan fonódik a nyaka köré. Nem szabad hagynom, hogy a végén feladja a küzdelmet, az pedig hurokként szoruljon a bőrére, elzárva az oxigén útját.

[Felix]
Tulajdonképpen
itt akkor a legjobb
a levegő, amikor te
is itt vagy.
Olyankor szeretek a
legjobban itthon lenni.
És tudom, hogy nem
fogod ezt elhinni nekem,
de akkor érzem magam
igazán jól, mármint, úgy
tényleg, amikor itt vagy.
Velem.
Mert akár hiszed, akár
nem. Én tényleg
mindennél jobban
szeretlek...

[Hyunjin]
Kicsim, ne csináld ezt
velem...
Mind a ketten tudjuk,
hogy ezt a lépést
megbánnád a végén.
Annyi, hogy én
hajlandó vagyok
beismerni magamnak.
Te pedig még nem.

[Felix]
Nem bánnám. Soha az
életben nem tudnám
megbánni, hogy
segíthetnék neked
lelépni onnan.
Nem.
Tehetnél bármit,
B Á R M I T.
Én akkor is büszke
lennék erre. Meg rád
is...

[Hyunjin]
Tényleg úgy érzem,
hogy a terhedre
lennék. Akkor is, ha
te ezt máshogy látod...
Nem szeretnék ezzel
kísérletezni.

[Felix]
Apád otthon van?

[Hyunjin]
Most nincs.

[Felix]
És mikor lesz?

[Hyunjin]
Nem tudom. Nem
mondta, miért lép
le. Igazából csak azért
tudom, hogy nincs
itthon, mert nem
rúgta még rám az
ajtót.

[Felix]
Ez nem vicces...

[Hyunjin]
Azért egy kicsit
mégis az.
Olyan, mint a
fekete humor.

[Felix]
...
Igazából csak azért
kérdeztem, mert
szerintem meglátogatlak.

[Hyunjin]
Ez életed eddigi
legrosszabb ötlete...

[Felix]
Akkor
10 perc, és
ott vagyok (?)

[Hyunjin]
Kicsim, ne...
Kérlek...
Nézd meg.
Ne, ne, ne.
Nem jöhetsz ide.
Felix, komolyan
mondom!! Maradj
otthon!
Olvasd már el, amit
írok neked
FELIX
NE!

Érzem, ahogy a zsebemben folyamatosan rezeg a telefonom. Néha rápillantok a kijelzőre, de nem nyitom meg az üzeneteket.

Ha "nem látom", akkor nem lehet lecseszni érte, nem?

Hyunjinék nem laknak messze, de úgy döntök, hogy ezen a kései órán jobban teszem, ha nem gyalog megyek. Előkotrom a biciklim a garázsból, majd a biztonsági előírásoknak részben megfelelve indulok neki a nem túl hosszú útnak. Anyuék nincsenek itthon, így nincs senki, aki vissza tudna tartani.

Folyamatosan ismételgetem magamnak, hogy minden rendben lesz, mégis görcsben áll a gyomrom. Hazáig kísértem már Hyunjint, de odabent még sosem jártam. Rettenetesen félek, hogy egyszerre hazaér az apja; hogy megint bántani fogja őt; hogy esetlegesen engem is megpróbál.

Az épület eléggé kívül esik az utca többi részétől. Nem túl barátságos a közvetlen környéke; a ház pici, de a kert hatalmas. Nem csoda, hogy senkinek nem tűnik fel ilyen távolságból, hogy mi folyik odabent majdnem napi rendszerességgel.

A kapu tárva nyitva, így betolom a biciklim, majd nekitámasztom a piszkos szürke falnak. Az ajtónál viszont szembesülök a ténnyel, hogy az zárva van.

[Felix]
Engedj be.

[Hyunjin]
Nem.
Menj haza.

[Felix]
Ha nem engedsz
be, akkor bemászom
az ablakon.

[Hyunjin]
Felix, nem akarom,
hogy bajod essen...

[Felix]
Nem lesz semmi
bajom, csak engedj
már be.

[Hyunjin]
Tényleg nem kéne
itt lenned...

[Felix]
1 perc múlva
bemászom az ablakon,
ha nem nyitod ki az
ajtót.

[Hyunjin]
Megyek...

[Felix]
Navégre...

Nem kell sokat várnom, bár beletelik egy kis időbe, mire Hyunjin ténylegesen kitárja előttem az ajtót. Borzasztóan fest. Görnyedt, ajkai fel vannak repedve, arcán hatalmas lila folt éltelenkedik, légzése hallhatóan nehézkes.

- Nem kellene itt lenned - suttogja. A hangja erőtlen és rekedt.

Miattam van ez az egész. Ha nem kérem, hogy aludjon nálunk, talán egyetlen karcolás nélkül megúszta volna az egészet. Pont, ahogy Jeno sem ütötte volna meg korábban, ha Hyunjin nem várt volna rám a bejáratnál.

- Annyira sajnálom ezt az egészet - motyogom, ahogy átlépem a küszöböt. Meg akarom ölelni, de tudom, hogy nem tehetem meg anélkül, hogy fájdalmat okoznék neki, így inkább hagyom. - Az egész az én hibám...

- Ne légy hülye - mondja kicsit indulatosan, de a szavak kicsit túl erősen szöknek ki az ajkai között, így a végére köhögni kezd. - Nem tehetsz semmiről - teszi hozzá végül.

Az ajtó becsukódik, kattan a zár, a kulcs pedig benne marad. Így lesz időm lelépni, mielőtt az apja belépne.

Elindulunk a szobája irányába, de elhaladunk egy helyiség mellett, amibe vetek egy pillantást, a tekintetem pedig megragadja a földön lévő vértócsa, ami ugyan nem valami nagy, de tudva, hogy minden cseppje az előttem haladó testéből hiányzik, majdnem összeesek.

- Még nem takarítottam fel - mondja, mintha a tisztaság hiánya lenne a legnagyobb problémám jelenleg.

- Mutasd a hátad - mondom hirtelen, ő pedig döbbenettel az arcán pillog vissza rám.

- Felix, ez nem jó...

- Nem érdekel. Mutasd a hátad - szakítom félbe, a hangom nem tűr ellentmondást, ez pedig gyorsan tudatosul is benne.

Nem mondd semmit, csak teljesen hátat fordít nekem. Nem megy semerre, de nem kezdi felhúzni a pólóját. Gondolom fájna neki, ezért én lépek oda, hogy kicsit feljebb tűrjem az anyagot. Óvatosan csinálom, mégis felszisszen. Ebből már sejtem, hogy nagy a baj. Nem kéne, hogy ilyen pici mozdulatok ilyen erős fájdalmat jelentsenek neki.

Valahogy mégsem számítok arra a látványra, ami ténylegesen elém tárul.

Mélyek a sebek, a bőre csupa véraláfutás, tiszta vörös, és néhány helyen még szivárog belőle a vér.

A szám elé kapom a kezem, ahogy érzem végigszaladni az első könnycseppeket az arcomon.

- Ezt látnia kéne egy orvosnak - motyogom.

- Nem, nem kéne - feleli határozottan.

- Van elsősegély dobozotok?

- Van.

- Akkor legalább azt engedd meg, hogy én lekezeljem.

Bárcsak sokkal jobb élete lenne.

Bárcsak sokkal nagyobb lenne az önbecsülése.

Bárcsak elhinné, hogy megérdemli a segítséget.

Bárcsak érezné, mennyivel többet ér ennél...