Belököm az ajtót, ami élesen nyikorogva tárul ki előttem. Szinte megcsap az alkohol bűze, ahogy a benti, langyos, fülledt levegővel keveredik, én pedig már tudom, hogy ennek nem lesz jó vége. A redőnyök majdnem ütközésig vannak húzva, így odakint hiába van teljesen világos, idebent "romantikus félhomály" uralkodik, a radiátorok mennek, pedig nincs hűvös. Apám biztos megint elfelejtette lekapcsolni őket.

Vajon mennyi időm van az első ütésig?

Ehhez hasonló gondolatok kavarognak a fejemben, ahogy próbálom felmérni az esélyeim.

A gyomrom enyhe görcs szorítja, hisz hiába fogok megérdemelni minden pofont, és a testem hiába nem érdemel semmi mást, csak fájdalmat, nem az ínyemre való, ha kiköpetik velem a fogaimat, illetve a vérem rendeltetésszerű helye sem a nyelőcsövemben van, hanem az ereimben.

- Megjöttem - motyogom, ahogy berúgom magam mögött az ajtót. Nem sunnyogok. Nincs értelme, itt az egyetlen nyílászáró - az ablakok kivételével - ami zárható, az a bejárati, így pedig esélyem sem lenne nyugalomban átvészelni, amíg kijózanodik. Még a szobámban sem lennék biztonságban.

Jobb túlesni rajta, hisz akár halogatom, akár nem, nincs lehetőségem megúszni.

- Hol a picsában voltál? - hallom az apám artikulátlan üvöltését a nappali felől.

Na, oda nem megyek, mert ha valamelyik bútornak nekilök, az pedig eltörik, akkor nem csak a fogamat fogom ma itt hagyni, hanem könnyen lehet, hogy az életem is.

- Nem tartozik rád - mondom ellenszenvesen, ahogy el akarok jutni a hálóig, hogy legalább a táskám lerakhassam, mielőtt beindul a buli. - Amúgyis suliban kéne lennem - mondom még utoljára, mielőtt elkapja a kezem. Olyan erővel szorítja, hogy szinte biztos, hogy véraláfutásokat hagy majd maga után. Be akar rántani a helyiségbe, de elvéti az irányt, így a gerincem az ajtófélfával fűzi szorosabbra a barátságot, a hátizsákom pedig a földre zuhan, ahogy lecsúszik a vállamról.

- Ne merészelj visszapofázni! Szerinted azért toltam a segged alá mindent, hogy aztán így viselkedhess velem? - üvölt, majd a másik kezével - amivel épp nem a felkarom szorongatja - lekever egy hatalmas pofont, aminek következtében a padlóra esnék, de a szorításnak hála csak a vállam ugrik ki majdnem, ahogy megpróbál visszarántani, de a művelet hatására kibillen az egyensúlyából, így meg kell támaszkodnia a falban, a reflexei viszont már nem a régiek, pláne nem így, hogy érzékeit megkeveri a nemrégiben elfogyasztott pancsolt szesz, ezért kissé beüti a vállát.

Mínusz egy kéz, amivel bántani tud. Az valahogy sosem tényező, hogy neki is fájhat közben.

Pont, amikor kezdenék kicsit belenyugodni, hogy vége, ő az övéhez kap, majd ismét artikulálatlan üvöltésbe kezd, ahogy megpróbálja lehámozni magáról a bőrszíjat.

- Azonnal vedd le a pólódat! - utasít, de nekem eszem ágában sincs így tenni. Majd biztos hozzájárulok ahhoz, hogy véresre csapkodja a kurva övcsatjával a hátam. Nincs kedvem egy hétig ágynak esni, amiért mozogni sem fogok tudni.

Nem mintha lenne választásom. Ha nem veszem le, akkor Felix felsőjében fog megverni.

Mégsem mozdulok. Hagyom, hogy ismét elöntse a méreg, én pedig észre sem veszem, mikor ereszti el mindkét kezével a falat, de érzem, ahogy éles fájdalom hasít a hasamba, ahogy a lába találkozik a gyomorszájammal.

Előre görnyedek, ahogy a kezeim összefonom magam előtt.

Aztán éles fájdalom hasítja fel a hátam bőrét, hallom, ahogy az övcsat fémes felülete találkozik a fapadlózattal, gerincemen pedig elszakad a fehér póló.

Fel akarok tápászkodni; elkapni a kezét; kiabálni vele; elmondani, hogy Felix cuccait nem bánthatja, de mielőtt egyáltalán a gondolatmenet végére érnék, már érzem is a következő vérző seb keletkezését.

Aztán a következőt, majd az újabbakat. Nem tudom, hányszor üt meg, de a végére vörösen látok, a fejem szédül, a hátam sajog, én pedig úgy érzem, hogy ott fogok meghalni a padlón, de teljesen le vagyok tompulva. A szervezetem dolgozik azon, hogy ne kínlódjak nagyon, de nem végez valami jó munkát, mert ennél a részleges érzéketlenségnél az is jobb, ha üvöltök a fájdalomtól.

Foszlik a kép, majd hirtelen elsötétül.

Nem tudom, meddig heverek a padlón teljesen eszméletlenül, de már teljesen besötétedik, mire magamhoz térek. Apám hangját vagy neszét sehonnan nem hallom, biztos elment itthonról, engem ittfelejtve megrohadni.

A telefonom a zsebemben maradt, most pedig eszeveszett rezgésbe kezd. Fel sem tűnt eddig, mennyire fáj is tulajdonképpen a fejem.

Csaknem elsírom magam a kíntól, ami az egész testemet átjárja, ahogy megpróbálom előhalászni a készüléket, de mire a művelet sikerül, addigra az elhallgat. Az arcom előtt felvillanó kijelző eleinte nagyon homályos, ráadásul a fényerő bántja a szemem, de valahogy rosszabbul esik most a "23 nem fogadott hívás tőle: Felix" üzenet, ami ott pihen képernyőn.

Nagy nehezen sikerül visszahívást kezdeményeznem, ő pedig még az első csörgés befejezte előtt a füléhez kapja a telefonját.

- Baszki, Hyunjin, minden rendben? Iszonyatosan aggódtam érted! - hangjából tisztán kivehető, hogy órák óta sírt már.

Folyton ezt teszem vele. Mindig csak fájdalmat okozok neki...

- Persze, csak találkoztam apámmal. Beszélgetni akart - motyogom, de a hangom rémesen erőtlen. Még engem is megijeszt, ahogy szinte tisztán hallható a torkomra égett vérem.

- Istenem - suttogja. Szinte látom magam előtt, ahogy az arca lesápad, könnyei ismét megerednek, ő pedig a szája elé kapja a kezét. Nagyjából ez is történhet, hisz a vonalban nem hallok semmi mást jelenleg, csak a szipogását.

- Figyelj, feltápászkodok, lezuhanyzom, aztán írok Kakaotalkon, rendben? - próbálkozom, hisz őszintén kezd zavarni a hátamhoz ragadt és a sebeimbe száradt anyag.

- R-rendben - erőtlenül, kopottan hallatszik a hangja, de nem várom meg, hogy bármi mást is mondhasson. Megszakítom a hívást, majd a telefont a földön hagyva próbálok meg feltápászkodni, de az nem megy valami könnyen. A kezeimből minden erő távozott, különösen abból, amit apám olyan erősen megszorított, a hátam pedig olyan, mintha csontonként távolították volna el a gerincem, mindezt altatás és érzéstelenítés nélkül.

Beletelik vagy húsz percbe, mire egyáltalán térdelésbe kényszerítem magam, aztán további harmincba, mire sikerül felállnom, de tévesen hittem eddig, hogy ez a dolog nehezebbik része, de ezzel csak a fürdőben szembesülök, amikor próbálom lehámozni Felix egykor még fehér felsőjét magamról, ami beleragadva a sérüléseimbe tépi fel újra és újra a sebeim. Csak akkor mérem fel, mennyire súlyosak lehetnek az övcsat által ejtett vágások, amikor meglátom, mennyi vér piszkítja be az anyagot.

Elkap a hányinger.

Sok dolgot elárul az ember jelleméről, ha még a saját apja is ennyire gyűlöli; ha még szerinte sem érdemel mást, csak szenvedést.

Bárcsak tudna szeretni...

Legalább ő, ha én úgyis képtelen vagyok szeretni önmagam...