Telefoncsörgésre ébredek. Kell pár másodperc, amíg realizálódik bennem a tény, hogy nem engem keresnek, de pont, amikor megnyugodnék emiatt, akkor emeli Hyunjin a füléhez a készüléket, hogy álmos, kissé nyúzott hangján szóljon a vonalban lévőhöz. Rá sem pillant a kijelzőre, nem érdekli, ki keresi, csak le akarja tudni az egészet, lehetőleg minél hamarabb.

- Haló?

Nem értem, mi a válasz, de a hanglejtésből ítélve az apja lehet a túloldalon, méghozzá cseppet sem boldogan. Ahhoz túl zavaros a vonal, én pedig túl fáradt vagyok, hogy értelmes szavakat fedezzek fel az indulatos mondatok között.

- Semmi közöd hozzá - motyogja a mellettem fekvő, miközben bocsánatkérően pillant felém, de pillanatokon belül összeszorítja a pilláit, majd a homlokát kezdi dörzsölni. - Jó, elhiszed, hogy leszarom? Verj be még egy felest, és fel se tűnik, hogy nem vagyok ott, ha pedig nagyon csapkodhatnékod van, akkor püföld a párnádat - mondja immáron indulatosabban, majd választ sem várva nyomja ki a telefont, hogy aztán kikapcsolva rejtse azt a párna alá.

Különös a helyzet, hisz általában egyetlen szó nélkül állja még az ütéseket is, amikor viszont velem van, akkor valahogy ez megváltozik. Hirtelen nem hagyja azt sem, hogy durva szavakat vágjanak hozzá.

Mintha az én kedvemért megpróbálná magát teljes értékűnek tekinteni; mintha miattam próbálkozna megvédeni magát.

Vagy csak nem akarja, hogy halljam ezeket.

- Ne haragudj, hogy felébresztettelek - hangja azonnal másabban cseng, amint nekem intézi a szavait. Nem mondok semmit, csak visszabújok a karjai közé. Nem haragszom rá, és nem ő ébresztett fel.

Persze más a helyzet az apjával...

- Remélem tudod, hogy ennek a beszélgetésnek holnapra szemmel látható következményei lesznek - valami kínos nevetéshez hasonló hangkombináció hagyja el az ajkait.

Igen. Tudom.

Az az ember már kedvtelésből, egyfajta hobbiból is hajlamos sebeket ejteni a nálam pár hónappal idősebb fiú testén, így pedig, hogy az tiszteletlen volt vele a telefonban, szinte biztos, hogy nem hagyja következmények nélkül.

- Ha veled mennék, összeszednénk néhány cuccod, és megint itt éjszakáznál, akkor is bántana? - kérdem kissé reménykedve a nemleges válaszban, de érzem, hogy nem lesz ekkora szerencsém.

- Kizárt, hogy velem gyere. Még a végén téged is megütne...

- De nem akarom, hogy kezet emeljen rád - nyüszítem, ahogy a mellkasába temetem az arcom. Keze a hátamra siklik, majd apró köröket kezd leírni a gerincem mentén a mutatóujjával. - Nem lehet tenni valamit ellene? - kérdem naívan, mintha az elmúlt két évben nem folyamatosan lehetőségeket kerestem volna.

És voltak is lehetőségek, csak egyikkel sem volt hajlandó élni.

- Nem, nem lehet semmit - motyogja, ahogy a hajamba puszil.

Aztán beáll a csend, amit csak néha szakít meg egy-egy élesebb lélegzetvételünk.

Elmerülünk a gondolatainkban, mintha csak kellemesen hűvös óceánok lennének, pedig biztos vagyok benne, hogy jelenleg az ő fejében háború dúl. Nem szeretem, ha a saját fejének a fogságába esik; ha hagyja, hogy megfojtsák a negatív eszmefuttatások.

Utálom, amikor marcangolja saját magát, és mondanék valamit, akármit, hogy kiszakítsam önnön kis világából, de teljesen esélytelen, hisz jelenleg az én fejemben sincs csend. Nem tudok megfogalmazni semmit, ami hasznos lehet; semmit, amivel segíthetnék akár csak a jelenlegi szekundumon.

Miután kifetrengtük magunkat és eljutottunk a konyháig, én nekiállok reggelit gyártani, míg ő a kávéfőzővel bajlódik. Otthonosan mozog már nálunk, ami nem is csoda, hisz majdnem azóta nálunk töltjük az összes hétvégét, hogy összejöttünk, meg néha a hétköznapokat is, ha nem akarunk másnap iskolába menni. Szerencsére a szüleim nem piszkálnak miatta. Úgy vannak vele, hogy biztosan elég kötelességtudónak neveltek ahhoz, hogy egyetlen vizsgáról vagy dolgozatról se hiányozzak.

- Anyudék dolgozni vannak már, vagy még alszanak? - kérdi érdeklődve, majd a folyosóra pillant, mintha árulkodó jeleket keresne, de a konyhából nem lehet belátni a szobáig, így kicsit meg is mosolygom a próbálkozást.

- Még korán leléptek - felelem vállat vonva. - Anyának valami megbeszélése van, apának pedig hatkor kezdődött a fuvar - magyarázom.

Anya menedzser egy menő cégnél, apa pedig kamionsofőr egy multinál. Elég furcsa páros, de náluk összeillőbb embereket el sem tudnék képzelni.

- Pedig köszönni akartam nekik - mondja, ahogy lebiggyeszti az alsó ajkát. Miért ilyen aranyos? - Majd mondd meg nekik, hogy üdvözlöm őket - köti a lelkemre, majd visszatér a kávéfőzés tudományához.

Nem fecsegünk túl sokat reggeli közben sem. Furcsa feszültség terjeng a levegőben az espressók illata mellett, így jobbnak látjuk, ha csendben maradunk.

Nem akarom, hogy hazamenjen. Nem akarom, hogy az apja bántsa. Nem akarom, nem, nem és nem!

És mégis, ahogy befejezzük a nap első étkezését, ő pakolni kezd.

Meg akarom állítani, de én is tudom, hogy nem tehetem. Persze közben azért csüngök rajta egy kicsit, néha lopok pár apró csókot, ezzel is késleltetve az elkerülhetetlent.

- Ne hagyd, hogy bántson - suttogom, miközben a nyakába csimpaszkodom. Igen, még mindig az időt húzom, hiába van már teljesen kész; hiába pakolt össze mindent; hiába látom, hogy maradna még.

- Nem nagyon lesz más választásom - mosolyodik el keserűen. - Amúgyis, azok után, ahogy beszéltem vele, még meg is érdemlem.

- Nem. Nem érdemled meg - mondom indulatosan. - Baszki, Hyunjin, ha csak egy rövid ideig láthatnád magad az én szememmel! Csak néhány napig! - Érzem, ahogy a szemeim ismét könnyek kezdik égetni, ő viszont gyorsan eltol magától, hogy aztán homlokát az enyémnek döntse.

- Hé, ne sírj - mondja alig hallhatóan - nincs semmi baj.

Aztán gyors puszit nyom az arcomra, majd köszönés nélkül indul meg az ajtó irányába.

Szörnyű görcsben áll a gyomrom, a torkomban hatalmas gombóc képződik, arcbőrömet felszántják a könnyeim.

Csalódott vagyok. Nem miatta, hanem magam miatt. Őt verik, neki van sanyarú élete, őt nem szereti a saját apja, ő az, aki nem képes a tükörbe nézni anélkül, hogy le akarná köpni azt.

Most mégis ki sírja ki a lelkét is az ajtófélfának dőlve?

Igen. Én.

Ez elég szánalmas...