Furcsa, ahogy minden lélegzetvétele végigsimít a bőrömön. Teljesen ismeretlen ez az érzés, pláne a mellkasomnál, ezért a hideg nem rest félmaratont futni a gerincemen.

Nem tudom elképzelni, mit láthat bennem, ha még sírni is hajlandó miattam; ha képes hozzám érni úgy is, hogy mostanra tudja, mit takargattam egészen idáig. Könnyei végigfolynak a kulcscsontomon, onnan pedig egészen a nadrágom szegélyéig simogatják minden útjukba kerülő négyzetcentiméterem.

Utálom, amiért miattam érzi rosszul magát.

Utálom, hogy hagytam, hogy ez megtörténjen.

Nem lenne szabad maradnom, pláne nem mellette, végképp nem így.

Csak az a baj, hogy ehhez túl önző vagyok, ha róla van szó.

Egyetlen jó dolog van az életemben, arról pedig képtelen vagyok lemondani.

- Hyunjin - motyogja, de erőtlen, mégis mély hangja többször is elcsuklik közben, ezzel kiszakít a gondolataim sötét falai közül. Nem mintha az olyan rossz lenne, hisz be kell vallanom, hogy a saját fejemnél sötétebb és barátságtalanabb helyet mondani nem nagyon tudok, sőt, talán nem is létezik.

- Hm? - Kicsit elhúzódom, hogy lepillanthassak rá. Ő nagyon picit feljebb emeli a fejét, gyönyörű, könnyes szemeinek kereszttüzébe pedig az arcom kerül, amibe valahogy ennek hatására túl sok vér ömlik, ő mégsem mosolyodik el, hiába szokott egyébként mindig, amikor elpirulok.

- Mindennél jobban szeretlek - suttogja, hangjából pedig süt, hogy ennek a súlyos szónak bizony minden egyes betűjét és hangját komolyan is gondolja, ez pedig némi súlyt helyez a vállamra. Olyat, amit szívesen cipelek. Nem tehetek róla, elmosolyodom, noha nem vagyok vidám. Cseppet sem tesz boldoggá a tudat, hogy ő felhőtlen jókedvvel hagyja, hogy a jelenlétem tovább mérgezze az életét, valahol mégsem tudom elképzelni, hol lennék, ha nem tenné.

- Sokkal jobbat érdemelnél nálam - motyogom, ahogy apró puszit lehelek a homlokára, majd ajkaimat a puha tincsek alatti bőrfelületen felejtem.

- Frászt - kezdi hevesen ingatni a fejét, mint egy kisgyerek, aki nagyon nem akar valamit elfogadni. Tényleg így gondolja, ez viszont csak még sokkal szomorúbbá teszi az egész helyzetet. - Te érdemelsz sokkal jobbat annál, mint ahogy bánsz magaddal.

- Én is szeretlek - felelem egyfajta hárításként is, de azt is fontosnak tartom, hogy, ha éreztetni nem is tudom vele, legalább tudatni hadd próbáljam meg.

Lecsókolom arcáról a könnyeket, hagyva, hogy közben az ölelésemben próbáljon megnyugodni.

Ez a srác egyszerűen gyönyörű, és ezzel most nem csak a vörös tincseire, mélybarna íriszeire és az imádni való szeplőire gondolok, hanem mindarra is, ami ezek alatt helyezkedik el; arra, amit léleknek hívunk.

Tényleg nem érdemlem meg.

- Felix - a hangom nagyon halkan vágja el a percek óta tartó némaságot, de ez egyáltalán nem zavar -, kérhetek egy hosszú ujjút? A sajátomban fáznék, de a kabátombam melegem lenne. - Félig igaz is, amit mondok, hisz így, félmeztelenül, Felix könnyeitől elázva tényleg nincs melegem, de inkább csak azért vágyom azt a hosszabb felsőt, hogy ismét elrejthessen szerelmem, és leginkább önmagam elől a felsőtestem. Utálom a látványát, és biztos vagyok benne, hogy huzamosabb idő után ő is így érezne ezzel kapcsolatban.

- Igen-igen, persze, egy pillanat - mondja, ahogy hátrál egy lépést, majd kézfejével megpróbál megszabadulni az arcát nedvesítő könnycseppektől. Még egyszer rám pillant, majd sarkon fordulva siet a szekrényéhez, hogy aztán fejjel előre derékig merüljön az abban lévő kupiban.

Percekig nem emelkedik ki az ajtók közül, abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán levegőt vesz-e ez alatt az idő alatt, de végül egy "ez az" felkiáltást követően, a kezében egy fehér felsőt szorongatva, majd a magasba emelve lép elém, arcán pedig nyoma sincs a korábbi keserűségnek.

Néha olyan, mint egy rossz gyerek.

Még egy tulajdonság, amibe képes vagyok minden alkalommal újra és újra beleszeretni.

Pillanatok alatt bújok bele a kölcsönkapott ruhadarabba, majd kissé megkönnyebbülten sóhajtok fel. Sokkal nyugodtabb vagyok most, hogy a múltam ismét pamut fedi.

Nem sokáig parádézok azonban a felsőben, hanem csak lustán Felix ágyába dőlök, aztán hagyom, hogy engem követve, a mellkasomhoz bújhasson.

- Hogy csinálod? - kérdi, ahogy a homlokát a nyakhajlatomnak támasztja.

- Mit? - Őszintén nem tudom, mire gondolhat.

- Hogy sosem sírsz - suttogja a bőrömre, mire kisebb borzongás szalad át rajtam.

- Nem emlékszem, hogyan kell.

Nem mond semmit. Úgy tűnik, hogy meg kell emésztenie a hallottakat.

Nem volt valami fárasztó a napunk, mégis percek alatt nyom el minket az álom, így másnap reggel már csak Felix ébresztőjére riadunk fel, amit ő elegánsan figyelmen kívül hagy, kikapcsolva a roppant idegtépő csörömpölést.

- Nem akarunk ma elaludni? - kérdi, ahogy még közelebb bújik hozzám. A hangja karcos a nemrégiben bekövetkezett ébredés okán, így pedig csak még sokkal jobban tetszik, mint egyébként.

Pofátlanság egyébként, hogy semmi erőfeszítésébe nem kerül, mégis gyönyörű, még közvetlenül az álomvilágból való kilépés után is.

- Dehogynem. Semmi kedvem bemenni matekra - motyogom, mintha ez a válasz lenne az, amitől majd megváltozik a világ, közben csak egy újabb igazolatlan lesz a naplóban.

Nem mintha bárkit is érdekelne a tanáron kívül.

- Akkor jó éjt, kicsim - mondja alig hallhatóan, ám annál elégedettebben, de mielőtt bármit mondhatnék meghallom, ahogy a légzése ismét egyenletessé válik.

Vissza is alszik.

- Neked is, Felix - suttogom, mielőtt ismét tincsei közé fúrom az arcom.

Van egy olyan rossz szokásom, hogy ha egyszer felébredek, akkor szinte soha nem tudok visszaaludni. Nem mintha ez most zavarna, elvégre nem fenyeget semmi; nincs itt az apám, nincsenek tükrök vagy durva szavak. Csak mi, a könnyed némaság, a vörös tincsek és a kinyúlt, hosszú ujjú póló, mindez a hatalmas paplan takarásában.

Valahogy, amikor itt vagyok, soha nem vágyok haza. Itt annyival egyszerűbb minden; annyival szebb és elfogadhatóbb.

Ennek a szobának a falai között egy kicsivel még magamat is kevésbé utálom. Talán Felix miatt.

Nem tudom, de akárhogy is legyen, elképesztően hálás vagyok, amiért van nekem, még akkor is, ha nem tudok cserébe semmit sem adni.

Tényleg a világot érdemelné, valamiért mégis megelégszik velem.

Apró csókot hintek a hajába, mire még közelebb kúszik hozzám.

Ha az élet csak ilyen pillanatokból állna, akkor szívesebben élném meg a mindennapokat is.

Kár, hogy ez nem ennyire egyszerű.