Helyenként pirosban úszik az egyébként hófehér törölköző, ahogy azt benedvesítve igyekszem felitatni Hyunjin arcáról a vért. Sejtem, hogy ki lehetett ez a címeres seggfej, de sajnos a Jenora való gyanakodásom nem elég, én pedig messze nem vagyok sem elég erős, sem elég talpraesett ahhoz, hogy akárcsak szóban is megvédhessem a barátom. Utálom is magam rettenetesen miatta...

Néha fel-felszisszen, jobb szeme alatt csúnya, lilás monokli kezd nőni, szép arcát több helyen is véraláfutások és horzsolások csúfítják el, felső ajka teljesen fel van repedve. Nem holnapra fog rendbe jönni, az egyszer biztos.

Keze hirtelen csúszik a derekamra, majd a fenekemre, aztán lassan húz az ölébe, hogy aztán a hasamnál kulcsolva össze az ujjait öleljen szorosan magához. Immáron tiszta arcát a hátamba temeti, majd apró csókokat hint a puha anyagon keresztül a gerincem vonalára, amire az kellemes bizsergéssel reagál.

- Sajnálom, hogy ennyi gondot okozok - motyogja, majd a homlokát megtámasztja a lapockáim közötti résben.

- Nem te okozol gondot, hanem azok az idióták, akik bántanak - reagálom, ahogy az ujjaim az övéire kulcsolom.

És igen, Hyunjin valószínűleg megint napokig nem lesz hajlandó belenézni egyetlen tükörbe sem; nem fog mosolyogni - maximum műmosollyal; megint nem fogja elhinni egyetlen dícsérő szavam sem.

- De engem kell ápolgatni, mint valami kislányt - hangja egy pillanatra elcsuklik, majd érzem, ahogy megremeg mögöttem, kezeit automatikusan szorosabbra fonja körülöttem.

Nem nagyon akarja hagyni, de feltápászkodom, hogy megfordulva ülhessek vissza az ölébe, karjaimmal a nyakába csimpaszkodva. Ő csak próbálja takarni az arcát, de amikor a fejemet az övének döntöm, akkor feladja, hogy aztán a nyakhajlatomba bújjon inkább.

Bőrömön érzem az apró könnyek útját, ahogy felszántják azt. Érzem bennük Hyunjin keserűségét, bánatát.

Bárcsak enyhíthetnék ezeken az érzéseken!

- Hé, először is, nekem ez nem esik nehezemre. Ha életem végéig egyetlen emberrel törődhetnék csak, akkor is téged választanálak - mondom, ahogy puszit hintek bal fülébe. - Másodszor pedig az, hogy lekezelem a sebeid, nem jelenti azt, hogy lány lettél, de mégcsak azt sem, hogy gyenge - ismétlem meg az előbbi mozdulatot, mire még szorosabban bújik hozzám.

Fene se tudja, meddig lebzselünk így a fürdőben, de szépen lassan elapad a sírása, ez pedig lehetőséget ad arra, hogy kicsit komfortosabb lehetőségek után nézzünk a lakásban.

- Gyere, menjünk át a szobámba - suttogom, ahogy összekulcsolom az ujjaimat az övével, majd felkelve kezdem húzni az ajtó felé.

Nem felel, csak hagyja, hogy irányítsam. Lassan haladunk a fürdőtől a háló felé, de nem bánom, egyikünk sem siet sehova, pláne nem így, hogy szegénynek a testét is több helyen zúzódások borítják.

- Szívesen lekezelem a többi sebed is - mondom, ahogy lehuppanok az ágyamra, ő viszont válasz helyett csak lesüti a sírástól - is - feldagadt szemeit.

Mélyet sóhajtva csinálom vissza az előző mozdulatsort, hogy ismét két lábon álljak, majd odasétáljak hozzá.

- Hyunjin - ejtem ki nevének mind a két szótagját jelentőségteljesen -, figyelj, az a helyzet, hogy nem foglak kevésbé szeretni, ha az arcodon meg a karjaidon kívül mást is látok belőled. - Nyomatékosításként tarkójára futtatom az ujjaim, hogy aztán lábujjhegyre állva invitáljam egy ártatlan csókba. Az egyetlen dolog, amit szeretnék, ha elhinne nekem, az az, hogy tényleg, minden hibájával együtt szeretem.

- Csak azért mondod ezt, mert még nem láttál semmit - motyogja, ahogy a homlokainkat összedöntve emeli rám éjsötét íriszeit. Ez a srác még a szeme alatti lilás duzzanattal is gyönyörű.

- Tégy próbára - suttogom ajkaira.

Lehetetlen, hogy bármi olyan legyen a testén, ami miatt képes lennék kiábrándulni belőle.

Szomorúan sóhajt, majd hátrál pár lépést. Örlődik, mit is kellene tennie, de végül úgy dönt, hogy megszabadul a felsőjétől. Lassan két éve együtt vagyunk, de a vállainál intimebb pontokat még sosem engedett felfedezni rajta, és azt is csak egyszer, mert nem hozott pizsamafelsőt, én pedig direkt olyan rövid ujjú pólót adtam neki, aminek annyira ki volt nyúlva a nyaka, hogy lecsúszott róla.

Nem siet, én pedig nem várom, hogy egy laza mozdulattal a földre hajítsa a fekete ruhadarabot. Nem könnyű ez most neki, én pedig tiszteletben tartom ezt.

Lassan válik láthatóvá hófehér hasfala, az oldala, a bordáinak a vonala, a mellkasa, a kulcscsontjai. A jobb oldalán hatalmas véraláfutás éktelenkedik, mellkasán ütésnyomok piroslanak, alhasán pedig egy ökölnyi, vörös folt díszeleg. Legszivesebben odarohannék, hogy lecsókoljam róluk a fájdalmat, de nem mozdulok. Nem tudom, hogy reagálna, azt pedig véletlenül sem akarom, hogy megbánja ezt a döntését.

- Nem ez az igazán cinkes - mondja alig hallhatóan. Nem teljesen értem mire gondol, de azonnal világossá válik, amikor megfordul. A hátán rettenetesen hosszú, behegedt sebek terülnek el mindenfelé. Olyanok, mint amiket a filmekben lehet látni, miután valakit elvernek egy bőr övvel.

- Jézusom, Hyunjin - kapom a szám elé a kezem, és a látvány feldolgozása utáni pillanatban már nem gondolkozok. A lábaim maguktól indulnak meg, és meg sem torpannak egészen addig, amíg el nem érem a kedvesemet. Szemeimet égetik a könnyek.

Hogy tehette ezt vele bárki is? Miért bántana akárki is egy ilyen csodálatos srácot? Miért?

Miért utálja Hyunjint ennyire az univerzum?

Észre sem veszem, amint az arcomon nedves csíkot húzva maga után jelenik meg az első sós csepp.

Átölelem meztelen csípőjét, hogy aztán sírva tapasszam ajkaim a bőrére.

- Annyira sajnálom - motyogom a sebekre.

- Ne sajnáld, nem tehetsz róluk - nem látom, de szinte érzem, ahogy ajkait hamis, fájdalmas mosolyra húzza.

Most még jobban utálom a világot.

Csak zokogok, mint valami kisgyerek. Miért? Mert Hyunjinnak ilyen fájdalmakkal kell együtt élnie; mert nem nézhet végig a testén anélkül, hogy ne jutna eszébe ezeknek a hegeknek a története.

- Az apád volt? - kérdem elfúló hangon.

Ő viszont nem felel, csak az ölelésemben maradva küzdi magát szembe velem, hogy a hátamat simogatva próbáljon megnyugtatni, közben ajkaihoz szorítva a homlokom.

Annyira szeretem...

Annyira nem ezt érdemelné...